Dénes Tamás - Farkas János

A humán társadalom elmélete
Multistrukturális modell alapján

Gondolat Kiadó (2015)

R E C E N Z I Ó

Ankerl Géza
Az M.I.T., a Montreáli és a Genfi Egyetem nyugalmazott professzora

Ha valaki A humán társadalom elmélete könyvcímre talál, - talán meglepi, hogy az "élõ rendszerre" utaló "emberi" jelzõt a szerzõk
a görög-római "humán" szóval fejezik ki, de mégsem gondolja, hogy valójában "különös kutatók" (159) rendkívüli vállalkozásának szülötte. Dénes Tamás egy titoktannal (kriptográfiával) is foglalkozó matematikus és Farkas János egy bölcseleti és elméleti fizikai képzettséggel is rendelkezõ, a tudomány- és ismeretelméletben elmerült szociológia-tanár évtizedes együttmûködésükben (333) arra vállalkoznak, hogy általános formalizált szinten megtalálják az emberi társadalom rejtélyeinek kulcsát (35). Nyilvánvaló, hogy a munka tárgyának megfelelni nem mindennapi szakmai "gyerekjáték", rutinmunka. A kultúrtörténetben jártas ember tudja, hogy csak a saját nyugati kultúrkörünket tekintve is évezredes irodalom súlya - mint "elõzmények" (52-65) - szûkíti le az újdonság kilátásait.

De kezdjük "in medias res", milyen elméletet tálal elénk a "multistrukturális modell".
A tartalomjegyzék nyomán és a könyv egyszerû lapozgatása folytán mindjárt szembeötlik, hogy elsõsorban a matematika szigora adta módszertani haladást ígér, s a társadalom-képnek a nem-humán élõvilággal összevetõ - biológiai értelemben vett (70-81) az evolucionizmus (63, 64) képez hátteret. De abban az értelemben is, hogy - a minden globalista álmon túl jelenleg a különbözõ kultúrkörökben élõ - társadalmak idõbeli "fejlõdési" rendben, "szintekben" vannak felsorakoztatva. Ez az álláspont közel áll a Tõkei Ferencnek négy nyelvre is lefordított A társadalmi formák elméletéhez címû munkájában képviselt gazdaság-technológiai marxista fejlõdéselmélethez (85). A társadalmaknak ez a szinte szükségszerû egymásra-következési rendje implicite rangsorolja azokat.
Azt észleljük, hogy a nyugati (mainstream) kincstári társadalom- és történelemtudományt továbbra is nyíltan vagy burkoltan a gyarmatosító szuprematizmus árnyékolja be. (Ankerl G.: Global Communication without Universal Civilization.1. k: Coexisting Contemporary Civilizations: Arabo-Mulsim, Bharati, Chinese, and Western. 2000.)

Nem hiába viseli a Londoni Egyetemnek 1916-ban alapított Oriental Studies intézete 1938 óta az Asia, Africa and the Middle East Studies elnevezést. Pedig nyilvánvalóan e területeket ismeretelméletileg csak a gyarmatosítás éhsége fogja össze! Evvel kapcsolatban szerencsésen idézi a most tárgyalt munka Zygmunt Baumant: "univerzális(!) mércék hiányában a posztmodern világ gondja nem a felsõbbrendû kultúra globalizálása, hanem a kultúrák közötti kommunikáció és a kölcsönös megértés biztosítása." (16-7)
Ennek megvalósításához nem lehet Ernest Gellner Sovjet and Western Anthropology címû munkája elégséges útmutató (64). Mindezt szükségesnek tartottuk leszögezni, mert a munka egyetemes ismeretek termelésére törekszik, s az általános feltételezéseknek meg kell felelnie.

A munka nem akar szociológiai szakdolgozat lenni (55), hanem a marxista és más iskolák tradíciója szerint általános társadalom-tudományi jellegû. Elvont szinten szintetizálni akarja a társadalom (szak)tudományait. Az "elõzmények" (52ff és 257ffg) az idézett és fõleg megemlített múltbeli szerzõket illetõen, nem lehet enciklopédikusan teljesebb. Az egységesített társadalomelmélet alapjait illetõen
a szerzõk legtöbbet a XIX. századbeli, a szó pozitív értelmében vett polihisztortól, Ratzenhofer Gusztávtól hajlandók tanulni (53ff 244), nevezetesen azt, hogy a Természet törvényei analógiát mutatnak a társadalom törvényeivel, de mindazonáltal elismerik az élettelen, élõ okság és az "emberi kölcsönhatások" sajátosságait (53, 66). A tudományos elméletek fejlõdését illetõen a szerzõk Thomas S. Kuhn fõleg a paradigmák "rendszerváltozásaira" vonatkozó ismeretelméletét tartják a leginkább figyelemre méltónak (52).
Minden tudománytörténeti vizsgálódáson túl elsõsorban Dénes és Farkas multistrukturális modelljét akarjuk bemutatni. Ehhez pedig
a példásan részletes tartalomjegyzék követése ad alkalmat, mert a szerzõk szerint az vezérfonalnak tekinthetõ (19). Ennek kifejtésére szentelik az elsõ fejezetet. Majd az "elméleti elõzményekkel" foglalkoznak. A harmadik fejezet a társadalmat, mint élõ rendszert prezentálja. A negyedik, a leghosszabb, a társadalom mûködését, s végül a könyv ötödik záró fejezete a társadalmi fejlõdés és evolúció viszonyát taglalja.

A vezérvonal a humán társadalomelmélethez alap-sémájában az emberi társadalmat kétvérkörös modellbe foglalja össze:
van egy evolúciós vagy nagy vérkör és egy társadalmi mozgást szabályozó kis vérkör (26, 1.1. ábra). A "humán társadalom kétvérkörös modelljére" rímel szerkezetileg "az evolúció kétvérkörös modellje" (276, 5.3.2.2. ábra). Ha az olvasó bárhol az evolúciós és fejlõdési szinteket és faktorokat illetõen eltéved, e vázlatok visszavezetik a helyes útra.
Mind a társadalom (szívesen mondanám társadalmak) mûködésének, mind (struktúra)változásainak felfogásához az élettantudományi analógia ad hátteret és mondhatni, hogy magának az alapmodellnek a meghatározásában is. Így igyekszik a régieken túllépni, mert az "élettelen (!) tudományokból átvett mérési eljárásokkal az ember olyan kvantitatíve metrikus térbe konvertálta a társadalom multistrukturális terét, amely egyre kevésbé izomorf a valósággal." (22). S evvel összhangban e munkában kifejtett multistrukturális modell alapja éppen a metrikus matematikával szemben, azt általánosítással túllépõ strukturális matematika. Ennek a társadalomra való alkalmazásával ígér egy tárgyilagosabb, a valósággal izomorfabb (22) társadalomtudományi elméletet.
E munka magát az emberi társadalmakat a nem-emberi, állati és növényi közösségekhez hasonlítva, mint "tanulságos" fajként határozza meg, amihez Dénes strukturális matematikáját rendeli: "az élettelen rendszerek strukturális modelljei egyszerû multigráfok, míg a multistrukturális élõ rendszereket 1-nél magasabb szintû MsM-gráfok képesek csak modellezni." (67). E ponton talál egymásra a Farkas-féle társadalom fogalma (77-78) a Dénes-féle multistrukturális matematikájának Multistructure Memory modelljével (MsM) (19). E vonatkozásban az Isteni téveszme (2007) írójának, a harcos evolucionista etológus Clinton Richard Dawkins-nak a mém (emlékmás) fogalma erõs befolyást gyakorolt a szerzõkre. A gének mellett a mémek - "emlékmásolatok" - is öröklõdnek. (40). S ez a strukturális evolúció alapja. Ennek szellemében "a humán társadalom az egymással együttmûködõ emberek kultúrateremtõ tevékenysége a különbözõ generációk közötti értékek és tapasztalatok átörökítése." (Farkas 2002, 17)
Itt jegyezzük meg, hogy az emberiséget illetõen a kollektív memória átadása szempontjából az emberi írás és írásmódok különös figyelmet érdemelnének. A kollektív tudat generációkon átnyúló átadása elõször természetesen az élõ szóval, az anyanyelven keresztül történik. S mivel a magatehetetlenül földre jövõ embercsemete csak szülei által való szocializálása jóvoltából lesz felelõs "souverain" (Rousseau) egyén, a Nyugaton elterjedt individualista-liberális társadalmi szerzõdésmodell, amely szerint független egyének megegyezése alapítja, "alkotmányozza" az államot, nem rendelkezik realista bázissal. Mindenki elkerülhetetlenül a felserdülõ szocializációja révén abba egyszerûen belenõ, beidomul. (Ankerl G.: Anyanyelv, írás és civilizációk. 2004.)

A munka negyedik, leghosszabb fejezete a "társadalom mûködésének" van szentelve. A tizenegy alfejezetben a szociológiailag képzett olvasó többek közt a materiális egyenlõség és a formális (esély)egyenlõség (107-111 és 164-7) megkülönböztetésére vonatkozó ismereteit és a jelenlegi reális helyzet állására, tendenciáira vonatkozó ismereteit gazdagíthatja (160ff). A szerzõk szerint a társadalom résztvevõinek "két alaptípusa a birtokosok és a kiszolgáltatottak" (164). A szerzõk a marxi Tõke kizsákmányolási és munkaelméletének úgy ígérnek megújhodást, hogy a tudáshalmozódásnak és a halmozóknak új központi szerepet tulajdonítanak.
A mû kitér a kollektivistának bélyegzett marxizmussal szemben az individualista liberalizmus nem rég elhunyt harvardi patriarchájának, John Rawlsnak a társadalmi igazságosságra vonatkozó szociáletikai fejtegetéseire is. (220-221). Szerintük Az igazságosság elmélete csak a nullaösszegû játék szabályait dolgozza ki. Annak paradoxát pedig csak a szerzõk által elképzelt - itt még elõlegezett - infosance, - info(rmációs renes)sance - társadalom (295ff) közösségi szellemével lehet túllépni.
A 4. fejezet 11. utolsó alfejezetében a társadalmi energia megmaradás törvényét fejtik ki egy gondolatkísérlet, az ún. Aréna-modell kapcsán. Megfogalmazásuk szerint ez az "alapmodell", amely a társadalmat mint élõ multistruktúrát, s nem mint nullaösszegû játékot képezi le. Azért hívják Aréna-modellnek, mert bikaviadalhoz hasonlítják: a torreádor a birtokos (hatalom), (vörös) posztója (információ) és a bika (tömege) a kiszolgáltatott embereket (247, 251).
A fejtegetéseket Dénes igényes strukturális matematikai leírásai és levezetései gazdagítják. A matematikában nem járatos szociológusok a könyv második függelékében találnak matematikai alapdefiníciókat és tételeket.

Az ötödik záró fejezet címe: Társadalmi fejlõdés és evolúció. Ha valaki Farkas professzornál vizsgázni akar s a "fejlõdést" egyszerûen az "evolúció" magyar változatának kezeli, elbukik (268, 271). Míg a szerzõk szóhasználatában az evolúció biológiai,
addig a "fejlõdés a társadalmi változások speciális esete" (268). Nagy vonalakban Darwint (akárcsak a szociáldarwinizmushoz közelálló Ratzenhofer és Dawkins vonalat követve az élõ világ evolúciójáról beszélhetünk, - ebbe a folytonosságba beleértve az emberiséget. Olyan élõ struktúrák maradnak fent és terjednek el, amelyek a szelekció, tulajdonság-átöröklés és mutációk révén növelik túlélési és szaporodási esélyeiket (273). Jóllehet a szerzõk az összes élõ fajra, nemre alkalmazható strukturális modellt ajánlanak, de az emberiségre vonatkozólag számukra ez önmagában nem kielégítõ. Így nem esnek elõfutáraik csapdájába, hogy az emberi társadalmak kifejlõdését egyszerûen a többi "állatfajta" evolúciójának kaptafájára húzzák. A humán társadalom ugyanis nemcsak a gének révén, hanem a kulturális öröklõdés révén is folytonosságot mutat fel (282, 299; "tapasztalatok átöröklése". Farkas 2002,17). A tudásfelhalmozódásnak, bár hézagos és "földrengések" tarkította vonala ígér fejlõdést. A bonyolultság és a stabilitás (fenntarthatóság) növekedése jellemzi e fejlõdõ multistruktúrákat. A gráf-teória nyelvére lefordítva, a gráf sûrûségének és a gráfbeli körök számának növekedése biztosítja a stabilitást (264), vagyis több szálat kell elvágni, hogy a rendszer szétessen. (Ez vonatkoztatható az államot kiegészítõ civil szervezetekre is.)
Dénes Tamás és Farkas János szerint a 21. századi info(rmációs rene)sance, vagyis az "infosance" társadalom a jelen század reménye (295ff). A szerzõk futorológiai képükhöz kifejezetten vállalják Jókai ihletését (252, 297-298).
Összevetve a reneszánsz gondolat- (és az iparosítás-gépesítés a kétkezi munka alól) felszabadító forradalma után jelenleg episztemo-lógiai forradalom zajlik le, amely az információs és tudás intellektuális iparának ad központi szerepet (301). Kétségtelenül a "probléma-megoldási lehetõségek" száma hatványozottan megnõ. De ha az intellektuális üzemek moguljai réteg-sovinizmusukat legyõzve kitekintenek elefántcsonttornyukból, a Világháború óta annyi rommá bombázott "vívmánynak" nem lehettek szemtanúi. S rájöhetnek arra, hogy az egész világnak a Nyugat által való "kioktatása" eleddig nem hozta azt közelebb az infosance társadalom céljához, a békés "társadalmi összelégedettséghez." (302).
A tudás és az akarat ugyanis egymásra nem redukálható dimenziók! Ezért nem tudja a szabadelvû tudományosítás sem a történelmi hadakozásokat piaci alkuvá szelídíteni (Fukuyama, vö. Kant örökbékéjével). S az "információs közmûveket" pedig a "középkori egyházi" cenzúra helyett (298) - fõleg a társadalomtudományokban - más újabb politikai tilalomfák kényszerítik propagandisztikus csõlátásra.

Végül meg kell említeni, hogy e nem éppen"pehelysúlyú" (élet)mû mind a recenzió írójának munkáját, mind az olvasóét nagyban megkönnyítette az európai szakirodalomban különben sokszor elhanyagolt - de itt írástudói alapossággal kidolgozott - tárgy- és névmutató, amely az elméletet áttekinthetõvé teszi. Mivel a szerzõk például különbséget tesznek "evolúció" és annak magyar megfelelõje a - gyakran idézõjelben irt "fejlõdés" között is (23, 268), - s más szociológiában megszokott szakkifejezések újszerû használata miatt is, - nem lett volna felesleges a könyvhöz a strukturális matematika "jelmagyarázata" (356-70) mellett e munkában használt társadalom-tudományi alap-terminológiát kifejtõ szószedetet is fûzni.

A mû egyrészt ismeretelméletileg és módszertanilag az ún. matematikai szociológia metrikus matematikáján akar túllépni, s másrészt túlmutatni (szociálbiológiailag) a humán társadalom önfejlesztési képességének hangsúlyozásával (információs "neoreneszánsz kor", "infosance" (295-300) Marxnak a korabeli ipari társadalomra vonatkozó elméletén. A mû a nagyon elpolitizálódott magyar kultúréletben páratlan figyelmet érdemel.

Mint külhonban tanító szociológus meglepetéssel és büszkeséggel figyeltem fel a könyv bibliográfiájában arra is, hogy mondhatni minden jelentõs társadalomtudományi munkát rendszeresen lefordították és lefordítanak magyarra. Dénes Tamás és Farkas János munkáját angol nyelvû "abstract" zárja le. A könyv nagyon megérdemelné, hogy a kölcsönösséget ígérõ kozmopolita új világban
angolul is megjelenjen.

Genf (Svájc), 2015. november