A nyár melege vigyáz ránk télen …

Bozontos kutyaként nyüszít a tél.
Bundáján reszketõ pihe henyél,
furcsán, csillogón, izzó-jeges fénnyel,
hófehér ajakkal kacag az egészen.

Zúzmara lelkû jégvirág a fagyban,
Dermed fenn a fán, …
az ág már reccsen halkan,
Álmában puha hó,
jégcsap sima selymén,
Szél szõtte takaró
süvít át az estén.

Vajon a nyári lomb erõsebb,
vagy a téli csupasz ág?
A még le nem hullt szirom,
vagy a porzót ölelõ virág?

Vajon, hogy folyna a világ,
ha hét napból csak egyet élnénk éberen?
Hatot az álom szõne át,
S magunkról mit se' tudva,
mormolnánk, hogy "úgy legyen"?

Vajon egyetlen szív mit ér magában,
ha többi szervünk néki már nem segít?
A holnap is itt fogan a mában,
s nem vihet mást, csak azt a hírt,
Amit már megéltünk, amit még ma is gondolunk,
ahogy a nyár melege vigyáz ránk télen,
mikor a jég karjában majdnem megfagyunk.
-------------------------------------------------------- ------------------------------------- (T.Dénes T.)