Az élet zenéjére járta násztáncát
az emberi gondolat,
S a remény karjában a szépség
vágyó szerelme megfogant.

Így lett a SZÓ
a szellem szerelemgyermeke,
Aki néha-néha felsír,
… mert nem beszélnek,
… csak hazudnak vele.

S olykor visszaidézi
a gyönyörû nász illó perceit,
Midõn ezer- meg ezer gondolat,
beszélgetésre hítt.

Akkor még az élet tiszta zenéje szólt,
és minden hangjára kérdés fogant,
Így szaporodott a szó,
s így virágzott ki az emberi GONDOLAT.

Mert a szellem vajúdása a legszebb fájdalom,
melynek felsíró kisdede, ... a válaszok csodája,
Hisz Õ még nem tudja mi a rossz és a jó,
csak a szó szeretõ ölelését várja.