D é n e s T
a m á s matematikus-kriptográfus
független szakértő
e-mail: titoktan@freemail.hu
Kiáltanék, … talán nem késő!
avagy
a fegyveres bankrablások megelőzhetőségéről!
Az élet szükségszerű velejáróinak tartom a mindennapi véletlenek sorsszerű játékait. Így nem tulajdonítanék különösebb jelentőséget annak sem, hogy 2006. június 8-án éppen abban az időben, éppen annak a banknak egy másik fiókjában várakoztam, amelynek szigetszentmiklósi kirendeltségében éppen bankrablási kísérlet folyt, halálos lövöldözéssel tarkítva. Lehet, hogy mások is így fogják fel a már-már naponta megjelenő bankrablásról szóló híreket (legutóbb éppen egy nappal ezután), miközben egyre többen, egyre több szorongással várakoznak a bankfiókokban. Lehet, hogy kezd tudatossá válni a büszke banki statisztikák évről-évre növekvő számú alanyaiban, hogy a banki ügyfél státusszal már nem csupán a hosszas várakozás kockázata jár együtt. Talán az is kezd megvilágosodni, hogy a fegyveres bankrablás filmekbe illő jeleneteinél valóságos vér folyhat, és valóságos életek kerülnek a sorsszerű véletlenek játékszereivé. Itt már nem az a kérdés, hogy a „jó”, vagy a „rossz” ember kezében sül el előbb a fegyver, hogy ki az ügyesebb és kinek sikerül harc, vagy életképtelenné tenni a másikat.
A fegyveres bankrablás tehát nem „magánügy”, az ügyfelekkel telt ügyféltérben lezajló lövöldözés (rosszabb esetben túszejtés!) már nem csupán a bankrablók és a fegyveres őr párviadala. Ebben a játszmában már nem csak a rabló vállalja a kockázatot a törvénytelenül megszerzett pénz érdekében, hanem a cél eléréséhez vezető út ártatlan emberek életének kockáztatásával van kikövezve.
Többszörös személyes érintettségem okán választottam e gondolatokhoz a fenti címet. Egyrészt, mint azon sok millió állampolgár egyike, aki rendszeresen valamely bank ügyfélterében kockázatot vállal, egyébként békés szándékú ügyeinek elintézésével. Másrészről biztonsági szakértőként a társadalmi folyamatokat aggódva figyelve, rendszeresen igyekszem különböző cikkek, könyvek hasábjain (fel)kiáltások formájában felhívni a figyelmet arra, hogy bizonyos bűncselekmény fajták szinte teljes mértékben megszüntethetők lennének, a döntéshozók és alkalmazók együttes szándéka esetén.
Szinte pontosan három esztendeje, 2003. április 30-án jelent meg „A leggyengébb láncszem” című írásom a Népszabadság Fórum rovatában, amelyben szintén a banki és egyéb nyitott kasszás pénztárak, valamint pénzszállító autók, stb. kirablásának megelőzhetőségéről írtam, amint a napi történések mutatják, igazán csekély eredménnyel. Úgy gondolom, hogy egyre labilisabb biztonságérzetünknél csupán annak van nagyobb jelentősége, hogy egy napon, e helyen ne kelljen gondolataim elé, József Attila örökbecsű verssorát címként adni, mely szerint „Nem nyafognék, de most már késő”.
Aggasztónak találom ugyanis, hogy a móri mészárlás véres felkiáltójele óta, a bankbiztonsági, és bűnüldöző szakemberek horribilis összegeket igénylő zsiliprendszerekről, golyóálló üvegfalakról, fegyveres és fegyvertelen biztonsági személyzetről fantáziálnak és vitatkoznak, a bankok biztonságának legcsekélyebb növelése nélkül. Jogászok elmélkednek a biztonsági őrök fegyverviselésének problémáiról, és a fegyverhasználat bonyodalmas jogi útvesztőiről. Pszichológus szakértők nyilatkoznak arról, hogy stresszhelyzetben hogyan alakul a reflexidő és a döntési képességek, meg személyiségjegyek pillanatnyi változása. Elképesztő, hogy minderről, mint valamely szükségszerű társadalmi jelenség „tudományos igényű” megoldásáról értekeznek, azt sugallva a média cérnaszálán függő, megriadt embereknek, hogy „a probléma rendkívül bonyolult, de minden tudásunkkal és erőnkkel a megoldáson dolgozunk”.
Mindeközben a legkézenfekvőbb és legolcsóbb, egyben leghatékonyabb megoldással senki sem foglalkozik. Ez pedig a rablás kockázatának irreális mértékűre növelése, amelyet a rablás céljának értelmetlenné tételével lehet elérni. Annál is inkább érthetetlen ez a hozzáállás, mivel más eszközrendszerrel, de sikeres példaként mutatható be az időzáras páncélszekrények bevezetése a bankokban, amely megoldás olyan magas kockázatúvá tette a klasszikus „kasszafúrást”, hogy az mint bűncselekmény gyakorlatilag megszűnt.
Azt ugyanis minden tudományos elemzés nélkül tudjuk, hogy a rablók a törvényeket nem tisztelik, de a valóban elmebetegektől eltekintve, nem őrültek meg, hogy értelmetlen célért kockáztassák szabadságukat. Ezért hát, ismét kiáltanék, … talán nem késő!
Ennek a bűncselekményfajtának (is) lehetséges a fantáziáltaknál, és tétlenül vitatottaknál jóval kevesebb anyagi ráfordítással megoldható megelőzési rendszere, amely a kasszafúráshoz hasonlóan, rövid időn belül ezt is törölné a mindennapi kékfény hírek tematikájából.
És íme az élet azonnal többszörös felkiáltójelet tesz felkiáltásom végére, amikor éppen e sorok írása közben újabb fegyveres bankrablási kísérlettől visszhangzik a média. A fentiekben még zárójelbe tett túszejtés, sőt az ártatlan banki alkalmazott súlyos lőtt sebei is szomorú valósággá váltak. Mindez a biztonsági őr lövöldözése után. És íme a pár órával a bűncselekmény utáni rendőrségi kommentárok tömörítvénye:
„A
jogszabályok szerint jogos védelmi helyzetben járt el a biztonsági őr. Mozgott
az elkövető, maga előtt tartva a túszul ejtett alkalmazottat, így a biztonsági
őr nem tudott elég pontosan lőni. De a biztonsági őrök egyre felkészültebbek,
és az egy héttel ezelőtti szigetszentmiklósi eset is mutatja, hogy a helyzet magaslatán
állnak.”
A kommentár közben az illetékes főrendőr természetes büszkeséggel számol be a nemzetközi konferencián szerzett tapasztalatairól, miszerint ebben a bűncselekmény kategóriában nagyszerűek a magyar felderítési mutatók. Nagyszerű! És még tapsolnánk is, ha mindeközben csak az elmúlt egy hétben nem gyarapodott volna a statisztika egy halottal és több súlyos sebesülttel, akik javarészt egyszerű, békésen munkájukat végző, vagy ügyeiket intéző emberek. Lehet, hogy a kiáltás most már késő? Lehet, hogy tömeges ordításra lenne szükség, hogy a megelőzés lehetőségének kiáltását meghallják a döntéshozók?
Budapest, 2006. június 17.
Dénes Tamás s.k.