Ázott szárnyaim elnehezültek,
tollaimról patakként pereg az esõ.
S, a szárnyak, …
amik egykor szabadon repültek,
Most merevek, …
mint a fából faragott evezõ.
.
Vajon, ha újra kisüt majd a Nap,
és melege megszárítja szárnyaim,
Leszek, -mint egykor- oly szabad,
s, magasba szállhatnak vágyaim?!

Ismét szállhatok a széllel, fel-fel tova,
s, megpihenhetek majd a magas szirteken?
Mint egykoron a csodás Pegazus lova, …
De vajon Athéné aranykantárt ad-é majd nekem?
.
Vagy csak a szél zúgása szólít,
a távolság már nem vált szót velem!
S, hiába mondom az igazat, a valódit,
nem hallgat rám már senki, …
csak a magány marad összes gyermekem!

(T.Dénes T.)