Lassan halványul a csend, …
már a világ se hallja,
amint összeér a rend,
kezed kezembe' marva,
egybegyúlva lobban a lángunk,
míg az éj cserébe,
csillag szemmel meglesi, …
amit csinálunk.
Ezerszer-ezer fényévre innen, …
vagy talán a végtelenbe kéne hinnem?
A távoli, messze csillagokba,
mikor itt Vagy velem, ...
s én itt vagyok ma?
Érzem pillantásod lángján
melengõ tünemény tekinteted,
s ha érzem én, hát Te is érezheted,
mit szivárvány ecsettel festek Rólad én:
forró tûz, …
lágy meleg, …
e halovány költemény, …
valami kósza, kínzó, temérdek vágy,
de mégis fenséges, boldog rettenet,
hogy õrizni millió éveken át
e gyönyör perceket sem lehet!
És, … akkor összeolvadunk, ….
eggyé leszünk ….
nem is fontos, hogy most itt vagyunk,
már az se fontos, amit teszünk!
Nekünk már nem perc a perc,
a szerelem sem egyetlen pillanat,
az idõ megszûnik, ha átölelsz,
s kettõnkbõl egyetlen szerelmes csók marad!