Fekszem az ágyon ...

Fekszem az ágyon ...

Arcomon langy-meleg
sors-keserû könny pereg.
Próbálom nyelni, mélyre menni, mint a vájár,
ki a föld belét túrja, s csak szenet lát már.
Öklöm szemembe fúrva igyekszem emelni gátat.
A könnyfelhõktõl csupasz erdõt látok,
nem látom a fákat!
Kitépem a világot tõbõl,
s magamnak átültetem,
haladékot kapok az idõtõl,
ha lassan-lassan elásom életem?

Fekszem az ágyon ...

A szememre hulló álom
sûrû-sötét súlyát úgy utálom!
A vicsorgó farkas pofájú élet cafatra mardal,
mégis valami, … lágy, … puha vágy
örökre marasztal,
hív és taszít,
mint éhes embert a terített asztal.
Kopogó szemekkel átölel,
oly régen várom, de nem jön el, …
hogy könnyekbe ázva,
rácsodálkozhassak az elmúlásra,
ahogy nevemre ír ezernyi kifizetetlen számlát,
kiterítve az asztalon emlékeim összes emlékmását.

Fekszem az ágyon ...

Megannyi filléres gondom
vemhes állatként tûrve hordom.
S a könnyû élet reménye éltet egyre még . . .
Várok.
Nem mondom e szennyre, hogy ennyi már elég!

Mint hideg vágányon száguldó expressz vonat,
rohan a végtelenbe ezernyi véges gondolat,
s megtudhatja mind, aki jól megérti:
A szó kevés, hogy megtanulj beszélni!

Felkeltem már ...

Felkeltem nemegyszer én,
félbemaradt emberkezdemény.
Hogy megkeressem azt a világrendet,
amit az ember már régen elfelejtett,
Hogy megmutassam az egységes, emberi világot,
amikor pénzt, hatalmat ... az ember még sose látott.
------------------------------------------------------------------------------------------------------- T.Dénes T.