1. A társadalmi probléma

Magyarországon az 1990-es rendszerváltoztatás után, az azt megelõzõ magyar, sõt a fejlett országok lakástulajdoni viszonyaitól is gyökeresen eltérõ helyzet alakult ki. Az állami bérlakásokat képletes összegekért lehetett megvásárolni, ami létrehozta a teljesen torz, 90%-ban magántulajdonú lakást tartalmazó (virtuális) "ingatlanpiacot". Az állam és ennek következtében az önkormányzatok is, tulajdonképpen kivonultak a lakásépítésbõl. Helyette az 1990-es, majd az ezredfordulót követõ években, ezt a torz modellt tartósító támogatási rendszert hoztak létre, amely részben a tömegesen leromlott állapotú magántulajdonú lakások magánerõs felújítására, részben az új magántulajdonú lakások magánerõs és magánvállalkozói építésére irányult. Ezt a helyzetet tartósítja hosszú távra a CSOK rendszer (lásd [3]).
A rendszerváltozás után kialakult, nemzetközi viszonylatban is egyedülállóan torz modellt, a 90% magántulajdonú és 10% bérlakás arányt, a KSH 2005-ben végzett vizsgálatán alapuló [1], majd a 2010. év végén, az Új Széchenyi Tervhez készített [2] szakmai tanulmányok részletesen bemutatják. Ezekbõl idézek néhány összefoglaló táblázatot (lásd a jobb oldali 1-3. táblázatokat).

Az egészen eltorzult lakástulajdon viszonyokat súlyosbította, hogy a lakások megvásárlásához (felújításához) a kispénzû tulajdonosok többsége hitelt vett (és vesz) fel, így a 2008-as, lényegében hitel-válság hatására teljesen összedõlt az amúgy is virtuális "ingatlanpiac". Ez a sokk kellett ahhoz, hogy [2] 5. oldalán alapvetõ felismerésként olvasható:
"Az állam a bérlakás építési program ösztönzésére a lehetõségekhez képest forrást biztosít a központi költségvetésbõl, megtesz mindent annak érdekében, hogy az uniós források egy része felhasználható legyen bérlakás építések céljára, a befektetõi építésekhez társasági adókedvezményt ad. … Budapestet a kiegyezés után részben a bérlakás építtetõk tették lakható, európai fõvárossá."

A fentiekbõl egyértelmûen kiderül, hogy a társadalom legnagyobb része (fõleg a kis jövedelmûek) számára, a lakásnak nem a tulajdona, hanem a család számára generációkon keresztül biztonságos lakhatása a fontos. Azaz a lakosság jelentõs részének a lakás NEM ingatlan befektetés, hanem CSALÁDI OTTHON.

A 2008-as válság nagymértékben inspirálta a felismerést, miszerint a 90%-10%-os torz arányt meg kell változtatni a bérlakások javára. A 2000-es évek elején az állami felismerés megszületett, de valódi lépések a mai napig nem történtek, sõt 2016. óta az állam a CSOK programmal deklarálta, hogy a magántulajdonú lakások építését részesíti elõnyben. Az errõl szóló [3] tanulmányomban részletes elemzés található a fidesz kormány hosszútávú lakástámogatási koncepciójáról, amely NEM A LAKHATÁST, hanem az ingatlanpiacot preferálja.

Hatalmas vákuum van tehát a bérlakások "piacának" területén!
E piac üzleti (vállalkozási) racionalitását a fejlett európai országok összehasonlító 3. táblázata, sõt a 20. század eleji magyar bérházak aránya is mutatja. De az üzleti érdekeket, a piaci racionalitást jóval meghaladják az egészségesebb társadalmi szerkezet, a társadalom egészségesebb mûködésének (mobilitás, munkaerõpiac, családszerkezet, stb) és a kispénzû családok biztonságos lakhatásának elõnyei.
Ugyanakkor ezzel a (régi) új szemlélettel, egy újfajta életforma, életmodell lehetõsége is megvalósíthatóvá válik!

2. Generációk Egymásért Életmodell

A valamikor természetes életformaként együtt élõ többgenerációs családok (nagyszülõ, szülõ, unoka) mintájára, azok minden elõnyét megtartva és hátrányait kiküszöbölve valósíthatjuk meg a nem feltétlenül egy családhoz tartozó különbözõ generációk "együttélését". A modell alapelve, hogy az aktív világtól elkülönülõ, bármilyen jó körülményeket biztosító idõsotthonok és az idõsebb családtagoktól önállósodási okokból eltávolodó fiatal családokat befogadó lakótelepek (lakóparkok) helyett, mindezen generációk támogató, mégis független együttélése a kívánatos.
Ezt az életmodellt valósítják meg az általam javasolt Élettér Lakóparkok. Az Élettér Lakópark egy összefüggõ területen, de elkülönült ingatlan blokkokban biztosítja az idõsebbek (magányosok, vagy gyermektelen házaspárok) nyugodt életét, míg a másik területrészen a fiatal gyermekes családok önálló, ám mégis közösségi életformáját.

Ugyanakkor minden elkötelezettség és jogi kötöttség nélkül, az arra alkalmas és fogékony idõsek tevékeny életet élhetnek az úgynevezett "pót-nagyszülõ" szimpátia-tevékenység keretében. Ez a tevékenység alkalmi, illetve rövidebb-hosszabb idõszakokra spontán alakulhat ki. Ennek lényege, hogy amikor a fiataloknak olyan elfoglaltsága akad, amelynél átmeneti idõre gondot okoz a gyermekrõl, háziállatról, stb. való gondoskodás, kölcsönös szimpátia alapján az idõsekre számíthatnak. Fordítva ugyanez érvényes az öregekrõl való családias gondoskodással, amelyet nem keserít meg egy eltartási szerzõdés, vagy más jogi kötelezettség, hiszen ez a generációk egymásért tevékenység mindig egy-egy alkalomra alakul és szigorúan kölcsönös szimpátia alapján történõ megállapodáson nyugszik. Ezt a szimpátia alapján szervezõdõ, jogilag kötetlen, célprogramokra alakuló, többgenerációs szervezõdést nevezzük tömören alkalmi szimpátia család-nak.

Így a fiatalok könnyebben szervezhetik tanulási, munka, üdülési, szórakozási programjaikat, vagyis teljesebb életet élhetnek, amely egyúttal növeli a korábbi és több gyermek vállalását. Az idõsebbek viszont valódi aktív és így szintén teljesebb életet élhetnek, ami elõsegíti a hosszabb, egészségesebb öregséget.
A szimpátia család (jó esetben) lehet az eredeti vérszerinti család is. Így a nagyszülõk nem vidéken, vagy a nagyvárosban nagy földrajzi távolságban élnek, ami szinte lehetetlenné teszi, vagy nagyon megnehezíti, hogy a fiataloknak segítséget nyújtsanak, hanem csupán az Élettér Lakóparkban elkülönült területen (önállóan) élnek és szükség esetén kölcsönösen kisegíthetik egymást.

Az Élettér Lakóparkok potenciálisan célzott bérlõ (a magyarországi jelenlegi társadalmi szerkezet mellett ez a preferált), illetve tulajdonos rétegei tehát minden generációból szervezõdhetnek. A fiatal családoktól, amelyekben egy vagy több mûszakban dolgozók, vagy akár kötetlenebb szellemi, vagy távmunkát végzõk vannak, a magányos, vagy éppen házastársként egyedül maradt idõsebbekig.

3. Újtípusú bérlakás hálózat

Az Élettér Lakóparkokban a közösségi funkciókat osztott szolgáltatások és egy Közösségi ház formájában valósítjuk meg, azaz minden lakásban telepített kommunikációs (belsõ telefon és számítógépes) hálózat kerül kialakításra, amelyen keresztül közvetlenül elérhetõk az Élettér Lakópark szolgáltatásai és az összes többi lakó. Ennek központja a Közösségi ház, amelyben csak olyan sport, szórakozás, szabadidõ, stb. funkciókat telepítünk, amiket így nem kell minden lakásban külön telepíteni.
Külön szolgáltatás a Lakópark minitaxi, illetve szükség esetén (ez lélekszámtól függ) a Lakópark busz, amely 24 órás készenléti szolgáltatással oldja meg a közlekedéssel, bevásárlással, egyéb közösségi szervezésben igényelt mozgással kapcsolatos funkciókat (különös tekintettel az idõsebbekre és gyerekekre). Ezzel elérhetõ a környezetszennyezés valódi csökkentése, hiszen az igények szerint szervezetten megoldható a gyermekek iskolába, az idõsebbek orvoshoz szállítása, vagy éppen a csoportos kirándulások, kulturális programok, ügyintézés. Vagyis lecsökkenthetõ a drága magán gépjármû állomány (családonként akár több gépjármû!), megoldódnak a közlekedési nehézségek az egyedileg szervezett programok esetén. És nem elhanygolható a közösen fenntartott jármûvek költséghatékonysága sem.

A Generációk Egymásért Életmodell következtében az Élettér Lakóparkok megvalósítása különbözõ prioritási sorrendben végezhetõ. Azaz befektetõi döntés kérdése, hogy a Lakóparkok "idõsebb", vagy "fiatalabb" blokkjai kerülnek elõbb, vagy éppen párhuzamosan megvalósításra. Ez a közösségi épületek és az infrastruktúra kivitelezését csak kis mértékben érinti. A fentiekbõl természetesen adódik, hogy az Élettér Lakóparkok megvalósítása elsõsorban állami költségvetésbõl történik. Ugyanakkor nem kizárt, hogy magán befektetõk is hosszútávú befektetésként résztvesznek ilyen lakóparkok felépítésében, azt az alapvetõ elvet betartva, hogy az Élettér Lakóparkok lakásállománya BÉRLAKÁS.
A bérlõk egzisztenciális és lakhatási biztonságát a reális lakbérek és a hatékony közösségi gazdálkodásban mûködõ szolgáltatások jelentik. A tartósan, vagy átmenetileg anyagilag megszorult családokat az állam lakhatási támogatásban részesítheti, aminek kialakult gyakorlata van a fejlett nyugati országokban (lásd [3]-ban). Mivel a bérleti jogviszony örökölhetõ, így a családok biztonságos lakhatása (családi otthona) generációkon át biztosított.
Ez alapvetõen megkülönbözteti a BÉRLAKÁST, a látszólag azonos funkciójú albérlettõl!

4. Hasonló magyar és nemzetközi kezdeményezések és tapasztalatok

Egy 50-70 éves ember más tapasztalatokkal, más életszemlélettel rendelkezik, mint a 20-as vagy 30-as éveiben járó szülõ, és a nyugalmával más fontos dimenziókat tud behozni a gyermekek életébe. A gyermekeknek ugyanis szükségük van arra a türelemre (bölcsességre) is, amely egy idõsebb emberbõl sugárzik.
Amerikai közvéleménykutatások szerint ismét kezd divatba jönni a többgenerációs együttélés. A tengerentúlon családok tízmilliói döntenek úgy, hogy a szülõkön és gyerekeken kívül a nagyszülõknek is ott a helyük a háztartásban. A Pew Research Center közvélemény-kutató felmérése szerint például 2007 és 2008 között 2.6 millióval nõtt a többgenerációs háztartások száma az Egyesült Államokban, és a folyamatok azt mutatják, hogy az egy évszázaddal ezelõtti családmodell egyre nagyobb teret hódít vissza.

A különbözõ generációk közötti kereslet és kínálat szerencsés alakulását már több országban felismerték, és vállalkozások szakosodtak arra, hogy összehozzák a nagyszülõ és unokajelölteket (azaz az általunk "szimpátia családok"-nak nevezetteket). A Los Angelesben élõ Tod Pliss Rent-A-Grandma (Bérelj Nagymamát) néven indított el ilyen szolgáltatását.

A generációk egymásra találásának megszervezését Magyarországon is több szervezet vállalta fel. Ilyen például a 12. kerületi Otthon Segítünk Alapítvány. A nagymamára azonban sokszor nem is az unokáknak, hanem éppen az anyának van szüksége. Az alapítványnál hangsúlyozzák, hogy nem bébiszitterekrõl és nem bejárónõkrõl van szó, hanem segítõkrõl. Az önkénteseik például segítenek eljutni az orvoshoz, sokszor az õ jelenlétüknek köszönhetõ, hogy az anya el tud menni hajat mosni vagy fõzni, mert ez alatt az idõ alatt van aki vigyázzon a gyerekre. Ennek többek között az ikreket nevelõ családoknál van jelentõsége. Az alapítvány önkéntesei hangsúlyozottan nem az anyák helyett, hanem velük együtt végzik el a feladatokat. Az önkéntesek közül sokan friss nyugdíjasok, de még nem nagymamák, vagy esetleg vannak ugyan unokáik, de belefér az idejükbe, hogy mások gyerekeivel is foglalkozzanak.

A fenti és a már megvalósult hasonló kezdeményezések, bár felismerik a generációk egymást segítõ lehetõségeit, mégis csak afféle alkalmi szolgáltatásként mûködnek, nem pedig egy újfajta életforma és lakhatási lehetõségként, azaz nem alkotnak új életmodellt. Az általam bemutatott Generációk Egymásért Életmodell ezt igyekszik komplex rendszerbe foglalni, és az Élettér Lakóparkokban megvalósítani. Így egyszerre oldja meg a fentiekben ismertetett bonyolult társadalmi problémákat.

Budapest, 2018.--------(T.Dénes T. )