Nehéz a múlt, ha végzet uralta,
és nehéz a jelen, ha felejteni akarna.
Könnyû lenne így szólni: "Vége!"
Lelkünkben lesz-e valaha BÉKE?

Vagy végtelen emlékbe burkolja elménk,
Mind-mind a múltból,
mit sohase tennénk meg újra, ...
De létezik mégis a gondolatféreg
mi kitúrja, … hogy volt egyszer régen,
a gyalázatos máglya, …
Még majdnem emlékszem,
a vagonajtót záró éles kattanásra,
a némaságtól hörgõ gázkamrára,
a gondolatra,
hogy VÉGE(d) lehet, … akár MA.

És íme, …
Még ma sincsen BÉKE!
Bakancsok helyett,
szavakkal tapossák a múltat!
Maró gyûlöletsav gõze lett,
Apáink halálhörgése,
S emlékükre gyász helyett,
csak hungarista gõg borulhat!

Kérdezem: VÉGE(d)?!
A múltunkból ez maradt?
A cinikus mosoly, … a "mért ne?"
A "hajlott gerinccel imádd hatalmamat!"?!

Mert íme, …
Még ma sincsen BÉKE!

Vigyázz, jelen kor!
A jövõnek te lészel a múltja!
Ha elhallgat a dal,
Hangszer sem zenél,
S elpattan az élet védtelen húrja, …

Nem lesz majd emlék,
s ha elmúlsz, ...
tudd, hogy te sem leszel újra!

Elpárologsz félve,
a gyûlöletsavval teli kád felett,
S fáradtgõz leszel csupán,
a jövõnek szóló emlék helyett.

(T.Dénes T.)

A siket örökké hallana,
a vak egyre csak nézne.
A mindenség dallama
válasz az egészre.

Mert egy kicsinyke rész
múló hatalma fogja le remegõ kezed,
S mikor már-már nyílna a szád,
Félve, dadogva kérdezed:
"Vajon ölelni kell?
vagy gyûlölni muszáj?"