Szótalan ülök,
fejem kezemben tartom.
Tükröm nincsen,
nem látom az arcom.
Csak gondolkodok a világról, …
néha magamról,
A kezdetrõl, a végrõl,
a végtelen világba épített falakról.

A falról,
melyet a végtelen gondolat köré emelt,
a korlátolt-véges emberi gyûlölet.

A véges valóság képzetérõl,
ahol megannyi kerítés védi a kerteket,
S a vég utáni szépségrõl szólnak
kurta-furcsa képzetek.

Szótalan ülök.
Már csak a fényesre ült süppedt fotel
tartja fáradt testemet.
Gondolatlámpás világítja meg asztalom,
árnyképek kúsznak fel lassan a pókhálós falon,
S a világra nézõ ablakon,
végtelen világ helyett,
beözönlik a kerítéssel védett rettenet.

Nem repdes már a szabadon szálló madár,
(mint az egykor szárnyaló gondolat),
Eme ablakfalakba ütközik ma már,
S nagy koppanással,
szárnyszegetten a szennyes földön marad.

Mint a feldobott kõ,
ami nem tehet mást, hisz tehetetlen,
bárhogy szeretne fent maradni,
Mindig … újra meg újra,
le kell, hogy essen!