Vajon ha tavasz van, mért nyílnak a rügyek?
Mert tavasszal a bölcs fák nem együgyûek.

Kopasz öregen õrzi mind magányát,
majd ezernyi levél díszíti lombkoronáját,

Pattan a sok rügy a Nap melegére,
lebben a szellõ és susogja: VÉGRE!

De nem gondol a VÉG-re
a bimbózó élet egyáltalán!
Zöldell a fûszál,
jövendõ fészkét tervezi minden madár.
. . .

Szitál a kertben a hajnali fény.
Még nem olyan fényes mint a remény,
Csak csendesen, halkan, szépen illan,
Csak meglátni vélem, hogy éppen itt van!