Státus vagy szerződés

 

(vitairat)

 

Dr. Csalogovits István[1]

 

 

    „Amit összenyomnak, kiszélesedik,

                                                                                                                       Amit gyengítenek, megerősödik.

                                                                                                                       Amit megölnének, nem marad meddő,

                                                                                                                       Aki lopna, az lesz a vesztő.

                                                                                                                       De épp ezt nem értik.

                                                                                                                       A gyenge legyőzi az erőset,

                                                                                                                       A lágy a keményet.

                                                                                                                       A hal megfúl, ha elhagyja a mélyet.

                                                                                                                       Az állam éles fegyvereit

                                                                                                                       Ne villogtassák a népnek.”

                                       (Lao Ce)

 

 

A monetáris koordináta rendszerek relativitásáról

 

A gazdasági világválságról annyi biztosat mindenki tud, hogy a nemzetközi monetáris rendszer bankhálózata működéséből származó jelenség, amelyet az amerikai hitelválság szétpukkant buborékja, vagyis egy köztiszteletben álló nagyhatalom köztiszteletben álló bankjának csődje indított el, amelynek hatása a nemzetközi devizapiacon tsunami rengéshullám módjára terjedt szét a nemzetközi monetáris informatikai világhálózaton. Ebből azonban tévedés azt a „kézenfekvő” következtetést levonni, hogy a bajok igazi oka a földrengés epicentrumában lévő Lehman&Brothers bankház felduzzadt és „döglött” hitelállománya, amelynek kárát a világ vétlenebb részének adósai fizetik majd meg. Sok találgatás helyett egy egyszerű kérdésre adható feleletet kellene megvizsgálni, nevezetesen, hogy mi a nemzetközi monetáris rendszer alapja: hatalmi státus vagy partnerek közötti szerződés.

 

A vitamininjekció, amelyet az amerikai állam a válság enyhítésére szánt, s így magát globális valuta-monopóliumként, illetve a globális, egy-pólusú világ „likvid pénzforrásaként” minősítette, a klasszikus centrum-periféria rendszerek, monopóliumok mini-max stratégiáját követi. Ezzel a minimális (presztízs) veszteség mellett, maximális nyereséget kíván magának, sőt az egész „glóbusznak” biztosítani. De azt nem tudni, hogy a világ monetáris koordinátarendszerének centruma, központja részéről, milyen státusra és milyen szerződésre vonatkozik. Ugyanis az Egyesült Államok kormányzatának legfőbb hitelezője Kína, amellyel szerződési és nem alá-fölérendeltségi státus viszonyban van. Az viszont paradox helyzet, ha a hitelválságot nemzetközi hitelből finanszírozzák, olyan hitelből, amely a dollár és a második világháború utáni katonai és gazdasági hatalmat kifejező, Bretton-Woods-i (volt) monetáris valutarendszer egyezménynek kétségbe vonható hitelessége biztosít. A Lao Ce idézet nem, vagy nem csak erre a két nemzet közötti paradox helyzetre utal, hiszen Lao Ce éppen olyan globális hitelességű kulturális valuta, mint a dollár, az IMF és a Világbank koordináta központként való minősítése maga, hanem a demokrácia hazájának, az Egyesült Államok államiságának és tekintélyének alapját képező alkotmányosságnak, a föderális államrendszerek és Kína, eurázsiai, kontinentális hagyományokból táplálkozó markáns különbségére is.

 

Kína a kontinentális államhatalmi rendszerek unitárius alkotmányosságának, az állami monopólium hatalmi centrumának ma a legtisztább képviselője. Az Egyesült Államok viszont eredendően és változatlanul föderális alkotmányosságra, az „alulról felépített” hatalommegosztásra épül és nem a „felülről leadott” hatalommegosztásra, vagyis éppen a kínai alkotmányosság ellentétére. Az alapkérdés tehát akarva-akaratlanul is átvezet az alkotmányosságok és az ideológiák „globalitásának” paradoxonjaihoz, amelyet az euró-atlanti világrendszer sikerét eddig biztosító racionális logikája alapján, paradoxonok nélkül sem megérteni, sem kezelni nem lehetséges. A felvilágosodás abszolút koordináta rendszereinek vannak abszolút központjai, a túlvilági, vagy az evilági hatalom egyszemélyi letéteményesei, de a „lineáris globalitás” pontosan olyan ostobaság, mint a „monetáris világ-kormánynak”, vagy a „világ proletárjai egyesült hatalmi központjának” hipotézisei. A társadalmi lét paradoxonjai, a globális konfliktusok, feloldásához el kell fogadnunk a lineáris hatalommegosztás, a centrum-periféria rendszerek alkotmányos doktrínáinak logikai és gazdasági racionalitását, de szembe kell néznünk ezek paradoxonjaival is. Az idézetben szereplő Lao Ce-re és a Tao Te King logikájára ezért vagyunk, vagy leszünk az atlanti régióból rászorulva, ugyanúgy, mint a „pacifikus” régiók társadalmainak és konfliktusainak miránk. Ebből a szempontból nézve teljesen mindegy, hogy a közép-európai „átmeneti” zónában élők kelet-európai vagy nyugat-ázsiai származásúnak tekintik magukat, egyik irány felé sem lehetnek perifériák, mivel ők már egyébként is évszázadok óta az „unwilling satellites”, a „vonakodó csatlósok” státusát harcolták és érdemelték ki maguknak.        

 

A Lao Ce idézet logikai tartalma és megfogalmazása a mai, „modern” stílusú, pragmatikus igazságokhoz viszonyítva: paradox. Az euró-atlanti, pontosabban az európai „kontinentális” racionalitás, amely a felvilágosodás és az „egyenlőség, testvériség, szabadság” jogosultsági forradalmaiban született, a római jogra épülő, „birodalmi” francia és porosz államelmélet, valamint a kartéziánus etika követőinek szempontjából vizsgálva paradox. De ha paradox, akkor ugyanezen doktrínák szerint káros és kezelhetetlen is. Az ilyen megállapítások tehát valamilyen rejtett, alkotmányos eretnekséget hordoznak, kivéve, ha a vonatkoztatás alapjául szolgáló, másik kultúra alkotmánya maga is paradox és kezelhetetlen, csak más formában. Bár a Lao Ce gondolatmenetére vonatkozó gondolkodásmód moralitása és kulturális tartalma egyértelműen, vagy „kétértelműen” európai és civil, mégis kívül esik a nálunk honos államiság és a karteziánus alkotmányosság, valamint az európai civil kurázsi igazságfogalmának határain, amely rendszer viszont belülről, a római jog axiomatikája felől nézve „tiszta” és ellentmondásmentes, mivel önmagán belül, abszolút (vagy annak látszó) humanitárius igazság.

Ez a sajátság az alkotmányos lét alapelvei közötti különbségből ered, amelyek az államigazgatási gyakorlatban elválaszthatatlanok egymástól, informatikai szempontból pedig az irányítási hálózatok szerkezete és a hatalom forrása és megosztása által meghatározott tulajdonság. A hierarchikus rendszerek, a feudális, hűbéri rendszerek és általában a monopol struktúrák rendezési elve a „státus”, a rang, vagyis a felülről származó hatalom, az alá-fölérendeltség, és a „kegyosztás”, felülről lefelé irányuló, szigorú szabálya. Ennek ellentéte a „szerződésre” épülő, föderális rendszer (a szerződés latinul foedus, foederis), amely az egyenlő rangú partnerek közötti hatalommegosztásra, a gyűrűs hálózati kapcsolatokra, cserére és kölcsönös bizalomra épül. A valódi irányítási, államigazgatási rendszerek komplexek, azaz mindkét típuselemből tartalmaznak valamennyit, és az alkotmányossághoz fűződő viszonyuk a „fékek és ellensúlyok” beépülése az alkotmányba, amely a föderális rendszerek esetében szigorú alapelv. A felülről szervezett hierarchikus rendszereknek jogintézményesített fékje és ellensúlya nincs, vagy csak bonyolult jogi eljárások, perek, sztrájkok révén illeszthető a működés szabályozásában, illetve csak az etikai szabályok korlátozzák a hierarchikus viszonyok korlátlan érvényesülését, vagyis a végrehajtó hatalom túlsúlyát. Következésképen az alkotmányozásnak alapfeltétele a hatalom birtokosának teljes bizalma az alkotmányozást végzőkhöz, és az alkotmányozók teljes bizalma egymáshoz, és közös elhatározásuk a megbízó hatalom megosztásának etikai tisztasága, teljessége. Lao Ce „alkotmányos álláspontja” tisztán civil és etikai, vagyis az alkotmányozás morális és etikai előfeltételét fogalmazza meg.    

 

Viszont Lao Ce írásának ma, a globális világ sikereivel vegyes válságai idején, már egyre inkább elgondolkodtató aktuális igazságtartalma van, így ez a „távol-keleti paradoxon” sem utasítható el, az euró-atlanti paradoxonok „abszolút alkotmányossága” nevében. A Tao Te King, ahonnan az idézet származik, ugyanúgy része a globális kultúrának és –ha van ilyen- a globális államelméletnek is, mint a közel-keleti államvallásokra épülő Római Birodalom alkotmányos öröksége, a Code Civil és ennek másolatai. A Koránra, illetőleg, a kereszténységgel közös gyökerét képező Tórára épülő, társadalmi és államszervezési „alkotmányosság” is része, ennek a nagy globális társadalomszervezési családnak, még akkor is, ha nem viselik el egymás lokális és regionális létezését. A bajok gyökere az, hogy fel sem vetődik sehol, hogy az abszolút koordináta rendszerek nemcsak a fizikai univerzumban tűntek el már több mint száz éve, hanem el kellene tűnniük a társadalmi létezést biztosító „alkotmányos” statútumok közül is, nevezetesen a centralizált, állammonopolista rendszerek „jogállamiságát” létrehozó, a politikai osztatlan hatalmat védő és a társadalmi létet védtelenné, sérülékennyé tévő, tisztán unitárius alkotmányoknak.

 

Közismert szlogen és igazság is, hogy a hatalom korrumpál. A centralizált „egykamarás parlamenttel” rendelkező államok, ahol az alkotmányos hatalommegosztás csak hierarchikus ágazatok (centralizált közhatalmi ágazatok, kormányzat ágazati minisztériumai, centralizált, saját „belső alkotmányossággal” rendelkező, ideológiai ágazatok) nem rendelkeznek regionális és lokális parlamenti intézményesüléssel, amely a „második kamarát”, és egyben, a központi hatalom korlátozását képviselné. Nem rendelkeznek valódi „társadalmi szerződéssel, mint tette azt az angol Magna Charta (1215), vagy a magyar alkotmányosság hasonló „láthatatlan”, de létező morális alapja a magyar Aranybulla (1222), amely a magyar alkotmányosság első és igazi „társadalmi szerződése”. A feudális, illetve a hűbéri hatalommegosztási viszonyokra épült, illetve kényszerült kontinentális alkotmányos intézményesülés közönséges, vagy „alkotmányos” abszolutizmust épített fel. Amelyet bárminek hívhatnak, akár népi, néppárti, vagy egyszerűen nemzeti demokráciának is, anélkül, hogy valóban az lenne. Csak föderális társadalmi szerződéssel, regionális parlamentarizmus alkotmányozásával és alulról felépített, a személyi szuverenitásból felajánlott települési, kistérségi és regionális hatalomátadással, a regionális parlamentek szövetségi, önkéntesen bővíthető és szűkíthető államrendszernek nem nevezhetők.

 

A mai, állam- és hatalomelméleti, kulturális és politikai sokszínűség, mint társadalmi konfliktus-gyűjtemény, már vitathatatlanul kapcsolatba hozható a globális válság mai formáival, mivel az nem oldható fel etnikailag, vallásilag homogén, vagy homogenizálásra törekvő alkotmányossággal, nemzeti, vagy birodalmi lehatárolással, nem lokalizálható sem a közel-keleti, vagy a közel-keleti eredetű, társadalmi, gazdasági államigazgatási konfliktusokra. Még a jelenleg gazdasági, közhatalmi szempontból domináns euroatlanti „régióra” sem, bár ez a dominancia ingatag és bizalomhiánytól terhes. A monetáris és gazdasági válság, bár az egész glóbuszra kiterjedő társadalmi konfliktus, de mivel földrajzilag „felerészben” a „pacifikus régió” illetékességébe, a Távol-Keletre és Ázsiára, azok „alkotmányosságára”, társadalmi szerződéseire, és „felerészben” az euroatlanti társadalmi szerződésekre és kultúrkörre terjed ki, így konfliktusai mindkét régiót érintik. Így tulajdonképpen alapjaiban az alkotmányos „globalitás” válsága, mind politikai-alkotmányos, mind gazdasági értelemben, csak megjelenési módjában globális környezetgazdasági és védelmi illetve monetáris válság.

 

Ha ez a feltételezés igaz, akkor az Európai Unió „keleti perifériáján” is meg fog jelenni az a föderalizáció (regionális) alkotmányozási átalakulás, amely a „Curzon-vonalnál”, vagyis a „Jalta-Potsdam” nagyhatalmi befolyási övezet határán, a magyar, a csehszlovák és a lengyel határon a háborút követő alkotmányozás során megakadt. Ezt a föderációra vonatkozó elzárkózást szentesítette az alkotmányos rendszerváltás nélküli, „alkotmányos párthatalmi paktumos rendszerváltás” az „unwilling satellites”, a „vonakodó csatlósok” gazdasági rendszereinek, a közép-európai országok „politikai átmeneti zónájában”. 

 

A pacifikus és az atlanti régiót az amerikai kontinens választja el és köti össze egymással. A globálisnak nevezett politikai és gazdasági válság ezért részben és alapvetően regionális, az eltérő alkotmányosságú „régiók” kapcsolatainak válsága. Hatását és eredetét tekintve csak ezért tekinthető globális válságnak. Valójában csak az amerikai kontinensen „globális”, annak is csak az lszak-amerikai régiójában, az USA-ban, mert az a térség mindkét domináns regionális térséghez, az atlantihoz és a pacifikushoz is hozzátartozik, és mert társadalmi szerződéseik és alkotmányosságuk nem egyezik, kapcsolataik bizalmi deficitje pedig „globális” föderális kapcsolatot nem tesz lehetővé, mivel ilyen kapcsolat még sehol sem létezik. A hidegháborús évtizedek során globális, „békéltető világkormánynak” indult Egyesült Nemzetek Szervezete az euró-atlanti régió primátusához ragaszkodott, amelynek monetáris és gazdasági vezető szerepét a Bretton-Woods-i konvenció biztosította és ismerte el, vagyis a dollár és az eurodollár bizalmán alapuló viszonyítási alapja. 

 

Arra a „kozmikus szintű”, felülnézeti, regionális fejlődési jelenségre, strukturális átalakulásra, amely a globális rendszeren belüli súlypont változás jellegére és irányára, amelyben az „atlanti partvonal gyűrűjének” dominanciáját fokozatosan pacifikus partvonalak gyűrűje” régiója váltja fel, Felipe Fernandez Armesto, a „Millennium” című (Oxford, 1997) könyvében írta le.

Még nem említi a regionális átmenetben a súlyponti, globális szerepet játszó pólus, az USA „likvid” szektorainak, nevezetesen az olaj-földgáz, valamint a tőzsde- és bankszektor transzfereinek, vagy az informatikai hálózatok átalakulásának várható válságjelenségeit, a „dot.com” és a mai globális hitelválság jelenségeket, valamint az USA-Eurázsia olajtranszfer biztosításával mindenütt összefüggő katonapolitikai konfliktusok kapcsolatait sem. Az amerikai bankhálózatban kialakult monetáris válságról tévedés azt hinni, hogy monetáris eszközökkel és vitamininjekciókkal oldható fel, ez egyfelől ugyan a hajdani Bretton Woods-i monetáris konvenció alkonya, másfelől a „likvid szektorok” hálózatainak, a világ olaj-, földgáz- és valutatartalékainak intézmény-, és infrastruktúrájával kapcsolatos kommunikációs transzfer válsága, de a világ természeti és humán erőforrásainak hasznosításával és védelmével kapcsolatos válság is. A likvid szektoroknak, összefoglaló néven a likviditással, vagyis gyors transzferrel, hálózati átvitellel rendelkező, (szükségképen nagy entrópia tartalmú) hálózatokhoz kötött, folyékony, gáznemű vagy adatszerű (kódtartalmú) entitásokat és attribútumokat nevezzük, hasonló átviteli tulajdonságaik miatt együttesen.

 

A második világháború vége előtt, Harold L. Ickes az USA belügyminisztere, aki a háború alatt olajügyi kormánybiztos volt, 1944. elején, kijelentette: „Mondjátok meg, milyen megegyezésre jutnak az Egyesült Nemzetek, a háború befejezése után, a világ olajtartalékait illetően, és én kianalizálom, hogy mennyire lesz tartós az eljövendő béke”. A Foreign Operations Committee és a Petroleum Industry War Council határozottan tiltakozott a War Production Board keretein belül az ellen az angol és amerikai szakértők által kialakított, álláspont ellen, hogy a háború romjaiból kiemelhető új nemzetközi szervezetet kell megbízni azzal, hogy a világ olajtartalékaival gazdálkodjék. Válaszuk az volt, hogy „az olajipar fejlődése akkor van a legjobb kezekben, ha magánvállalkozók foglalkoznak vele.” Ez lett a Fehér Ház és a Wall Street irányvonala, és hitet tett amellett a globális olajpiacra vonatkoztatott önszabályozó piaci doktrína mellett. Amely - mint ismeretes - a valóságban soha és sehol sem létezett, különösen a „likviditás készleteivel” foglalkozó szektorokban, vagyis az olaj-, a gáz-,a pénz- és a tőkepiacok és az informatikai hálózatok területén nem. Ezek ugyanis gyors transzferre képes és a gazdaságnak és a politikának nélkülözhetetlen vérerei, a „likvid monopóliumok”, akár magánvállalkozóként, akár állammonopóliumként működnek, nem rendelkeznek valódi piaci konkurenssel.

 

Az alkotmányossággal és az európai államigazgatási rendszerekkel összefüggésben viszont, a teljesség érdekében meg kell jegyezni, hogy H. L. Ickes, mint belügyminiszter, a Dept. of Interior vezetőjeként nem rendőr vagy közigazgatási (államigazgatási) miniszter volt. Bár a kontinentális (unitárius) alkotmányosságra épült európai államokban ez szokás, de a valódi föderális államigazgatásban ez a természeti erőforrások felhasználását és védelmét felügyelő államigazgatási szervet jelenti, belügy, és nem rendészetet irányító rendészet, vagy „önkormányzatokat” ellátó és felügyelő kormányzat, mint nálunk, Kelet-Közép-Európában. 

 

Az ENSZ létrejöttével egyidejűleg azonban nem a globális természeti erőforrás felügyelet jött létre, hanem a „likvid szektorokon belül”, csak a Világbank és az IMF, a természeti erőforrás felügyelet regionális intézményhálózata nem.  J. Stieglitz, Nobel díjas közgazdász véleménye, amely Polányi Károly 1946-ban megjelent „The Great Transformation” –The Political and Economical Origin of Our Times - (A Nagy Átalakulás – korunk gazdasági és politikai eredete) c. könyvének (2. kiadása, 2001, Boston) előszavában utal arra, hogy a Világbank és az IMF létrehozásának idején nem ártott volna a döntéshozóknak ezt a könyvet, áttanulmányozni és konklúzióit végiggondolni. A könyv a XVIII-XIX század angliai ipari forradalom nagy társadalmi átalakulásáról és tanulságairól szól, de ma is aktuális tapasztalatait összegzi. A tanulságok levonására sajnos Polányi Károly szülőhazájában, még Magyarországon sem került sor. Sem 1946-ban, sem a rendszerváltásnak nevezett Nagy Átalakulás, a magyarországi „parlagfüves forradalom” elindításakor.

 

A későbbiekben a hazai adó és redisztribúciós rendszerrel kapcsolatban majd vissza kell térnünk a „Speenhamland” szindrómára is, amelyet Polányi Károly elemzése szerint az angol ipari forradalom utáni társadalmi átalakulás során, egy humanitáriusnak vélt, de csődöt mondott szociális sokkterápiára a munkaerőpiac működésében 1814-ben számolták fel, míg az agrárbázisú közép-európai országokban, elsősorban Magyarországon 1990-2009 között, ugyanez a szindróma, némi késéssel és módosulással jelentkezett. A paradox jelenség mögött itt is a politikai rendszer unitárius szerkezetű, státusokra és nem szerződésekre, társadalmi szerződésre épített alkotmányos ellentmondásai és hiányosságai állnak, amely a „státus-párti rendszerváltó elit” közös, átháríthatatlan felelőssége volt és maradt. Ha valóban helytálló az a feltételezés, hogy a relativitási elv és az abszolút (monetáris) koordináták érvényessége a globális pénzügyi válsággal most jár le, illetve alakul át, akkor természetesen a relatív egyidejűség érvényesség a monetáris egyensúly (feltételezett konvenciókon alapuló) világában is érvényben van.

 

Ez viszont - nálunk - azt jelentené, hogy a magyar rendszerváltással megindult „poszt-indusztriális” ipari forradalom az Európai Unió regionális szerkezetének és nemzetközi ipari-kereskedelmi kapcsolatainak magját képező, Velencétől Manchesterig húzódó „Kék Banán” övezet kialakulásához viszonyítva, Magyarországon körülbelül százötven-kétszáz évet késett, miközben három sikertelen kontinentális, nemzeti (jakobinus) forradalom is lezajlott. Úgy látszik, hogy a társadalomtudományokat mára, az osztott intelligenciájú adat- és anyagszállító hálózatok, az internet korára beigazolódni látszott az, amit a korábbi (1929-1932), a Nagy Válság idején a válság tüneteiről a Manchester Guardian „a politikai gazdaságtan csődje” címen 1931.augusztus elsején írt: „Többet tudunk az elektronok mozgási sebességéről, mint a pénzforgási sebességéről. Többet tudunk a Föld Nap körüli keringéséről, mint az ipari ciklusokról. Hasonlíthatatlanul nagyobb pontossággal tudjuk kiszámítani láthatatlan és elérhetetlen messzi, égitestek mozgását, mint ahogy a depresszió („trade slump”) végét meg tudjuk jövendölni.”

 

 Közép-európai és a magyarországi alkotmányosság alkotmányossága, a geopolitikai „innováció innovációjának” eddigi akadályai és válság-szülte esélyei

 

Ma minden kommunikációs fórum a gazdasági vagy a politikai válságról beszél, sőt némelyik mind a kettőről egyszerre. Egyszerre van válság, a globális világgazdaság, a gazdaságpolitika központjában, az USA bankrendszerében és a globális világ perifériáin, vagyis többek között nálunk. De a válság legáltalánosabb és legracionálisabb elemének, éppen  strukturalitásának kísérő egyik intézményes jellegét, a „centrum” jelleget kell nevezzük. A globális világban már nem különbözik, markánsan a centrum és a periféria, mert a „monetáris koordináta-központ”, az USA legnagyobb hitelezője ma éppen az a Kína, amely a monetáris alárendeltségből már ki is szabadult, bár a hajdani Bretton-Woods-i koordináták által meghatározott helyétől, periférikus státusától még nem. A viszony már szerződéses viszony, nem státusbeli, unitárius alá-fölérendeltség, hanem föderális, szerződési és hatalommegosztási pozíciókat jelent, a centralizált államokkal, államrendszerekkel, a kontinentális hierarchiákkal ellentétben, amelyek politikai, gazdasági, hatalmi koncentrációra, és nem föderatív kapcsolatokra, közös kockázatú szerződésre épülnek, hanem valamilyen státus megszerzésére és megtartására vagy visszaszerzésére. Az utóbbiak, köztük a közép-kelet-európai térség államai, benne a magyar államrendszer és társadalom is ilyen, következésképen sérülékenyebb helyzetben van. 

 

A mai, globálisnak nevezett monetáris válság, valójában makro-regionális természetű, és régióközi, interregionális kapcsolatokkal átszőtt. A mi szűkebb világunkra, válságunkra, és a társadalmi konfliktusaink gyökerére ez ugyanígy igaz. A külső világ föderális, kölcsönös kockázatú szerződésekre épül, a belső saját, unitárius, állami monopólium primátusát hordozó „nemzeti”alkotmány, amely a Rákosi- és Kádár-kori örökség alkotmányos alapelvének megfelelően „centralizált-párthatalmi” etatista, és a hatalmi státusok megszerzésére, megtartására, vagy éppen visszaszerzésére szerveződött. Miután a hatalmat az „istenadta néptől” szerzik, tulajdonképpen a „politikai ideológiák klerikalizmusát” testesítik meg, a „politikai ökonomikus vallások” elvei helyett. Ők lettek a történelmi vallások „kegyosztó konkurensei”, és egymás „parlamenti” ellenfelei, mi több, élnek is az egymás kiátkozásából kiinduló vallásháborúk középkori szokásaival, csak „alkotmányos”, vagy „kvázi-alkotmányossági” és a jogállamiság szólamai és prédikációi mellett a joghézag-államiság legfőbb csodafegyverével” a dezinformációs véleménynyilvánítás „alkotmányosan korlátozatlan” szabadságával is.

 

Ha a fenti okfejtésben van valami igazság, akkor a húsz éve regnáló rendszerváltó elit aranyketrecnek látszó börtönt, alkotmányos csapdát épített maga köré. Ezt a paradox jelenséget Faguet a francia XIX század második fele politikai és társadalomszociológiai viszonyainak bemutatására írt munkájának alapmotívumát, a „kontárság kultuszát”, mint a gyermek és kamaszkorban lévő, feudális rendszerből átalakuló demokráciák, akkor újabb megjelenési formáját határozta meg. A hazai alkotmányosságból eredő politikai viszonyokra, a francia Harmadik Köztársaság működése során észlelt társadalomszociológiai jelenséget a magyar Harmadik Köztársaság létesülésével, a „parlagfüves forradalom” alkotmányozási rendszerváltás nélküli, „bizottsági alkotmányozásával” kapcsolatosan – bár bekövetkeztét másfél századdal késve- lehet észlelni, ami ismét a relatív egyidejűség általános igazságát tükrözi.

 

Furcsa, de nem szokatlan jelenség, az egyetemes eszmetörténet során, hogy egy birodalmak közti ütközőzóna, jelen esetben a közép-európai országok geopolitikai sávja, maga is egy politikai értelemben létező, mesterséges, „interkontinentális” ütközőzónát alkot, amely a széttöredezett közös alkotmányosság hiányában, minden regionális összetartozásból származó alapot nélkülöz. Ez a zóna ma az Európai Unió és Eurázsia kontinentális ütközőzónája, amely korábban a NATO és a Varsói Szerződés közti senki földje, „globális, nagyhatalmak közti védelmi gyepű” volt. Amolyan geopolitikai öszvér, vagyis, „se ló, se szamár, amelynek nagy füle van, de futni nem tud”. A trianoni békeszerződés, illetve békediktátum, amely az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolásának a nyugat-európai nagyhatalmak által előírt tudatos lépése, és geopolitikai tévedése volt.  Ez nemcsak alkotmányossági, hanem Keynes értékelése szerint gazdasági vonatkozásban is szarvashiba volt, amelyet az akkor regnáló nagyhatalmak, a francia és az angol kormányzatok jóvátételi, és a hatalmi önzése túlzásai értelmetlen regionális kockázatot teremtett. Közép-Európában a demokratikus irányú fejlesztés szükségességére hivatkozva (Woodrow Wilson, Lloyd-George, Clemanceau), az etnikai szeparációra alapuló javaslata érvényesült (amely egyben az első amerikai „demokrácia-export” kísérlet volt), és a kis nemzetállamokra való felaprózódással hatalmi vákuum képződött. Ez a nagyhatalmi státus, az állammonopolista státusok és nem szerződések (békeszerződések) révén létrejött hatalommegosztási és felosztási helyzet, a nyugati államok demokratikus forradalmi exportja” megakadályozta a cseh Masaryk, a szlovák Hodza és a magyar dualizmus politikusainak (Deák, Jászi. Károlyi Mihály) regionális, föderalizációra épülő alkotmányossági javaslataiból következő, történelmi léptékkel is föderális, szövetségi állam létrejöttét. Amely ugyan nem egyezett a nyugat-európai hatalmak közös, az „Entent cordiale” illúzióival és a Kis Antantnak nevezett „utód nemzetállami szövetség” vélt, és ideiglenesnek bizonyult hatalmi érdekeivel, de amely meg tudta volna akadályozni a második világháborúhoz vezető irredentizmust és fasizálódást.

 

A második világháború után, a föderalizáció újraélesztését a jalta-potsdami hatalmi-övezet felosztási paktum, és a vasfüggöny mögötti, a vazallus államokra kötelező, „népi demokratikus” alkotmányozás, az 1949 évi törvényekben a kontinentális (unitárius) hatalmi centralizációt rögzítő alkotmány akadályozta meg. A jogtechnikai, kodifikációs és az alkotmányos alapjogok érvényesítésére kiélezett 1989-90. évi alkotmányozás végleg megakadályozta, és az „alkotmány őrzésének” biztosítékaként az Alkotmánybíróság jogintézményesítésével szentesítette, a minden geopolitikai és a regionális természeti és humán erőforrás gazdálkodási ismeretet és szempontot nélkülöző „jogtechnikai adaptációnak és korrigált másolatnak” rögzítése és legitimálása révén, a külső és belső föderalizáció intézményesítését. Az 1949-es és az 1989-es magyar „nemzeti” alkotmányozás, a magyar, és az egész Közép-Európai térség, makroregionális fejlesztésének, föderális alkotmányosságra épülő intézményesülésének alapfeltételét, formálisan is felszámolta. Az utóbbi, a nemzeti „belső föderalizációnál”, a regionális intézményfejlesztésnél szélesebb történelmi, makroregionális alkotmányozási hagyomány ellehetetlenülését az alkotmányosság szempontjából az a lényeges körülmény jelenti, hogy a központi (királyi és császári) hatalom korlátozását is magában foglaló, regionális föderalizmus alkotmányosság történelmi jogfolytonosságát hordozó elem, a közép-európai térségben csak a magyar alkotmányban volt jelen. Amely viszont nem a magyar nemzetállam, hanem a korábbi magyarországi nemzetközösség közös tulajdona, szellemi öröksége volt.  Ez a körülmény volt a rendszerváltást kísérő kontársági kultusz „legszebb gyöngyszeme”, a kifoltozott 1949-es unitárius alkotmány, amely megtiltotta az alkotmányozásra vonatkozó népszavazást és alkotmánybírósági betonba zárta magát az Alkotmánybíróságot, és a választók egészét. A kontárság kultuszának betetőzéseképpen meghirdette a „körkörös védelem” nemzetvédelmi doktrínáját, rákényszerítve a szomszéd államokat, hogy ugyanezt az ostobaságot kövessék, vagy szárnyalják túl, Vagyis az alkotmányozás jogosultságát elvitatta az alkotmányozás jogosult tulajdonosától, a magyar és a Kárpát-medencében élő többi néptől is. A szomszéd nemzetállamoktól, velük együtt a határontúli magyar, és a regionális külső és belső autonómiákkal szolidáris más etnikai csoportokhoz tartozó, regionálisan saját autonómiát igénylő népességtől is.

 

Bíztató, hogy a történelmi, eszmetörténeti elemzések a világtörténelem regionális változásaival kapcsolatban arra utalnak, hogy az új alkotmányosságot megalapozó társadalmi szerződések, a közhatalmi paradigmaváltások földrajzi helyére, mindig ilyen „ütközőzóna” jelleg, vagyis interregionális pozíció a jellemző. A paradigmaváltáshoz a történelmi, társadalmi pozíció a térség minden régi és új nemzetállamában már régóta, a múlt század hatvanas évei óta adott. Olyan válság azonban, amely a „nagypolitikai satu”, a jaltai ütközőzóna mindkét nagyhatalmi partnerét egyidejűleg érte volna el, és olyan belső és külső nyomást idézett volna elő, hogy a közép-európai föderalizáció újjászületését lehetővé tudta volna tenni, vagy legalább a belső régióknak „engedélyezni” és ösztönözni, az csak most alakult ki.  A jelenlegi geopolitikai és gazdasági válság sokkhatása révén tűnik aktuálisnak, a közép-európai szub-régió és valószínűleg az Európai Unió egészére, az Unió egységét megalapozó föderalizáció követelményének fokozatos, alulról felépíthető legitimálása, vagyis maga a föderális alapú alkotmányozás.

 

Ha valóban így alakul a jövő geopolitikai rendezése, akkor ez lesz a globális válság legnagyobb, és az egész Európai Unióra lassan kiterjedő makro-regionális alkotmányosság kialakulásának és megújulásának kezdete. A közép-európai nemzetállamok, és a „vasfüggöny” nyomvonalától szétterjedő föderális alkotmányossági reform, egyben a kontinentális kelet-nyugati kapcsolatok paradigma-váltása, a múlt század két világháborújának politikai vasfüggönyeinek a jalta-potsdami hatalommegosztási övezetnek és a vele megegyező politikai embargó, a „Curson vonalnak” azaz Európa és Eurázsia mesterséges politikai határának, a világháborúk hatalommegosztási maradványainak felszámolása.

 

A globális válságnak, globális rendszerként való elemzésén és az általánosságokon túl azonban annyit máris lerögzíthetünk, hogy a gazdasági és monetáris válság, minden bizonnyal az irányítási és információs hálózatok strukturális válsága, egyben a centrum-periféria rendszerek hálózataival, a hierarchikus hálózatok korlátozott képességeivel és társadalmi konfliktusaival is kapcsolatos dezinformációs jelenségek alapvető oka is. Így a „politikai marketingnek” nevezett dezinformációs dömping konkrétan is összefügg az intézményi infrastruktúra alkalmatlanságával és az irányítási hálózat innovációs követelményével, a regionális autonomitással rendelkező gazdaság- és társadalompolitikával. Az irányítási hálózatokkal kapcsolatos alkotmányos paradigmaváltás azonban a megújulás lehetőségének gyökere és a megoldások, a paradigmaváltás kiindulópontja kell, hogy legyen. Ennek történeti és tapasztalati hátterét a közép-európai alkotmányosságnak a két világháború óta eltelt közel száz év alkotmányos és társadalompolitikai változásának áttekintése, de legközvetlenebb esettanulmányaként az 1989-2009 közötti politikai rendszerváltás intézményesült és megcsontosodott „átmeneti” időszakának háttere illusztrálja.

 

A kizárólag, és elsősorban az ózonlyuk szélesedéséért aggódó, a társadalmi környezetről megfeledkező „nemzeti” kormányzati státusra igényt tartó környezetvédelem, a „provinciális” regionális fejlesztés és a „kormányzati önkormányzatok”, a rendszerváltás húsz éve, a Habsburg abszolutizmus „legszebb napjait” idéző jozefiánus közigazgatási struktúráját idézi fel. Egyben a félreértett jövőt és az elfelejtett múltat fejezi ki. Mindezek alkotmányos és gazdasági hátterének elégtelensége ugyanaz a szindróma, mint a XIX. századi francia köztársaságok és restaurációk idején született társadalmi és államigazgatási konfliktus.

 

Ennek a korszaknak, mint már fentebb említettem, É. Faguet a „le cult d’incompetence” című tanulmányában kiváló jellemzését adta. Ez az ismert, de nem teljesen pontos fordításban nem más, mint a „kontárság kultusza” amely jellemzés a magyar rendszerváltás és a decentralizáció, vagyis az önkormányzati intézményesülés a regionális fejlesztés és az adó- és elosztási rendszerek (centralizált gyűjtő elosztó hálózatok), a szociális ellátórendszer és a közigazgatás paradoxonjaival és a XIX századi francia társadalmi konfliktusokhoz hasonló sorozatával mutatható be, illetve volt bemutatható.

 

 

Az alkotmányosság és az államigazgatás paradox sajátságai,
és az intézményesített innováció-képtelenség

 

„Mert nekünk Szentatyám, a nagy erőnk

Abban van, hogy nem tudjuk, mit akarunk.

És szándékaink mély bizonytalanságából,

Bámulatra méltó manőverezési készség születik.”

(Anouilh: Becket)

 

A globális és makroregionális válságokban természetes jelenség, hogy komoly problémák sora merül fel a státusokkal és a szerződésekkel kapcsolatban, függetlenül attól, hogy egyes személyek státusára, szerződéseire, vagy az ország egészére vonatkoznak.  Bizonyítható az is, hogy a jelenség a skála-független hálózatokra jellemző tulajdonság, ahol a hálózati kapcsolatok hierarchikusak, vagyis ahol a monopolszerkezet, az alá-fölérendeltség az uralkodó, de legalábbis a domináns magatartás. A skála-független hálózatok sajátsága, hogy hierarchikus hálózat csúcsán levő személyhez, vagy fogalomhoz a hierarchia alávetettjei hasonlítanak, vagy hasonlítani szeretnének a felettük levőkre. Istenfélők, pártfőtitkár-félők, diktátorfélők, mivel - paradox módon - szeretnének istenek, pártelnökök vagy diktátorok lenni.

 

A személyeket (munkavállalókat), a kis- és középvállalkozásokat és a multinacionális intézményeket, valamint az államigazgatás egészét, a „status quo” bármely szintjének kifejeződését, sőt a nemzetállami entitást is, vagyis a kontinentális szerkezetű, centralizált államigazgatási rendszereket egyaránt, sokkal inkább veszélyezteti a centralizált redisztribúciós rendszerek működése miatt a válság. Inkább, mint a föderális berendezkedésű „szerződésre és társadalmi szerződésre” épülő, „osztott intelligenciájú” informatikai és irányítási hálózatokra épülő, amerikai vagy nyugat-európai regionális entitásokat. A birodalmi hagyományokból táplálkozó kontinentális Európa, a státus vagy szerződés, nemzetállam, vagy belső régiókból felépülő államok föderális szövetsége, konföderációja általában és eredendően, a „státus” vagy „szerződés” választása során a „státus” primátusát, az abszolút szuverenitást, a nyílt vagy rejtett és ideologizált „abszolút demokráciák” decentralizációt hirdető, de centralizációra épülő jogrendjét és unitárius alkotmányosságát választotta.

 

A hierarchikus rendszer igazságfogalma „belső”, szervezeten belüli, intim és fegyelmező. Az igazság, az, amely egyben tartja a hierarchiára épült szervezetet, a szekértábort, és az a hazugság, ami megbontja azt. Ebből adódik a maffiák és a diktátorok sikere és bukása, kockázata is. Az „omerta” a hallgatás, a maffia legfőbb törvénye, mert ott csak a hierarchián belül lehet kommunikálni, és csak „egy lépcsőn belül”.

Az analógia messze vezet, de tanulságos: az „öszödi beszéd” belül igazság volt, „kívül” hazugság. A politikai marketing stratégia (monopol, azaz egy-pólusú, hierarchikus szervezetekben) a minimális veszteség-maximális nyereség elve, ha célszerű, arra irányul, hogy mennyi szimpatizáns, „hívő” lesz „belül”, illetve „kívül”. Ha a viták frontálissá válnak, vagyis nem „hit” kérdése a hovatartozás, akkor annak van, vagy lesz baja, aki nem hallgat. Ezért az a gyengébb, aki erősebbnek akar látszani, az kikerüli a vitát, és nem ismeri el, lenézi az ellenfelet. Ez paradox viselkedés és dezinformációs működés, de addig sikeres, ameddig az „omerta”, vagyis az obstrukció kitart, ameddig a véleménynyilvánítás és a nem-hierarchikus kommunikáció meg nem indul.

 

Változást csak a második világháború utáni közhatalmi újrarendeződés, a jaltai-potsdami hatalmi övezetfelosztás hozott. A vasfüggönytől nyugatra, az amerikai ráhatás és közreműködés révén, a föderális, szövetségi, vagy fél-föderális alkotmányosság vált uralkodóvá. A föderalizáció és a „szerződés”. Keleten, a változatlan és befagyasztott, gyakorlatilag a trianoni rendezést megerősítő unitárius, nemzetállami, regionális kapcsolat nélküli „státus”.

 

A nyugat-európai térségben, „Jaltától nyugatra” kivételt képeztek, azok a poszt-birodalmi nemzetállamok, mint Franciaország, amely az amerikai államszervezési és gazdaságirányítási hatásokat nem kívánta érvényesíteni, míg a szovjet övezet államai az „oszd meg és uralkodj” római birodalmi receptje szerint a hatáskörébe vont közép-európai országok számára az unitárius alkotmányosság nemzetállami centralizációját megőrző és megszilárdító formáját ajánlotta. Biztosítva ezzel, hogy a volt Monarchia nemzetállamai Moszkván keresztül kommunikáljanak minden lényeges, hatalom és forrásmegosztást, tervezést, vagyis az alkotmányosságot érintő kérdésben. Ezért a „Jalta-Potsdamtól nyugatra-keletre” a státus, vagy szerződés kérdésére a válasz egyértelműen: a „státus” volt. Ezt az örökséget vitte tovább és fagyasztotta be, további húsz évre az Ellenzéki Kerekasztal, illetve a Nemzeti Kerekasztal és szakértőinek „alkotmányozása”.

 

 

A „bizottsági alkotmányozás”

 

Ami az alkotmányosság alkotmányosságát illeti, vagyis azt, hogy az „új” alkotmánynak figyelembe kell venni a „régi” alkotmány(ok) alkotmányosságát, mint legitimációs előfeltételt, az már önmagában is kizárja az önmagát bármely indokkal legitimáló kisebbség, bizottság, például az Ellenzéki Kerekasztal és a Nemzeti Kerekasztal alkotmányozási legitimitását.

 

„Soha nem volt olyan időpont történelmünkben, amikor Anglia kormányzatát újonnan alkották,
s amikor egy személyre, vagy gyűlésre, vagy bizottságra bízták volna, hogy adjon valami
chartát az ország jövőbeli kormányzata alapjául” (William Paley)

 

 „A Forradalmat azért hajtották végre, hogy megőrizzük ősi elvitathatatlan törvényeinket és szabadságainkat,
s a kormányzat ősi alkotmányát, mely számunkra a jog és a szabadság egyetlen biztosítéka.” (Edmund Burke)

 

Arról a dilemmáról, amely az állam és a társadalom státusáról és szerződéséről szól, nem hallani válságjelenségre utaló elemzést. Az alkotmányosság válsága ma még Magyarországon formálisan nem lehet vita tárgya, legalábbis a periféria, vagyis a köznép számára nem.  Ezek a viták - ha vannak egyáltalán - csakis az e célra önmagát megválasztott politikai centrum, a „közjogi státusú pártelnökök”, az általuk meghatározott szabályok alapján működő parlament, és így közvetve az általa, illetve az önmaguk által megválasztott közjogi méltóságok, köztársasági és pártelnökök közötti „alkotmányos szabályok” szerint megengedett. Ennek elbírálása és legalizálása, csakis a centrum tagjainak kooptálásaként kinevezett Alkotmánybíróság joga és egyben kötelessége. Akiknek eddig nem tűnt volna fel, ez az állam politikai és gazdasági, valamint közigazgatása státusának azonossági paradoxona. Miután a Kádár-rendszer osztatlan, egypártrendszerre épülő politikai és gazdasági közhatalmát osztatlanul vette át az Ellenzéki Keretasztal és a Nemzeti Kerekasztal politikai elitje, amely alkotmányozói felhatalmazás nélkül alakította ki és fogadta el az „új” alkotmányt, és önmagát. Az alkotmányról azonban ugyanez az önmagát kompetensnek minősítő fórum döntötte el, hogy az alkotmányozás eredeti elidegeníthetetlen jogosultságával rendelkező választó állampolgárok összessége nem bírálhatja felül az Ellenzéki és a Nemzeti Kerekasztal politikai közösségének, vagyis alkotmányozási értelemben az alkotmányozásra jogosult kisebbségnek az általa elfogadott (és az alkotmány preambulumában „ideiglenesnek” minősített alkotmányt. Ezt a Kádár-kori közhatalmi örökséget kisebbségi, idegen nyelven „mensevik” hatalomátvételnek nevezhetjük, amelyet, az önmagát többségi („bolsevik”) jogosultsággal felruházó, de valódi alkotmányozási jogokkal fel nem ruházott kisebbség, saját magára vonatkozó alkotmányának kell tekintenünk. Ez a logikai szerkezet megegyezik a formális logikai rendszerekből és axiomatikákból ismert, és a logikai rendszer keretei között el nem tüntethető „Tombstown-i borbély” paradoxonnal (Russell), amely, formális logikai eszközökkel, formális, erre alapuló, „programozott jogintézményekkel” nem oldható fel.  A rendszerváló elit esetében ez az öndefiníció azt jelenti, hogy önmagukat semmilyen önmaguk által „alkotmányozott”, vagyis számukra és az Alkotmánybíróság számára legitim eljárással nem tudják kizárni az általuk osztatlanul átvett osztatlan hatalomból. És húsz év alatt valóban nem tudták ezt megtenni, függetlenül, hogy akarták-e vagy sem.

 

A „régi/új” 1990 évi magyar alkotmány és általában az alkotmány „alkotmányossági kérdéseit az alkotmányossági kérdések területén mérvadó nemzetközi szakértők közül Bruce A, Ackerman amerikai alkotmányjogász fogalmazta meg a „The Future of Liberal Revolution” (1992) c. könyvében. Halmai Gábor hivatkozik a nevezett szerző azon arra a megállapítására, hogy liberális jogállamiság garanciája kizárólag akkor teremthető meg, ha egy egészen új alkotmány kerül megfogalmazásra. Egy későbbi interjújában Ackerman azt közölte: „Magyarország nem használta fel az alkotmányozás lehetőségét. Az 1989-es kerekasztal nem alkotott új alkotmányt. Az Alkotmánybíróság azáltal, hogy alapvető értékeket fogalmazott meg döntéseiben, megpróbálta helyettesíteni az új Alkotmány szerepét, de félő, hogy ez megszűnt Sólyom László hivatali megbízatásának lejártával. Éppen azért, mert az alkotmányosság kifejeződése nem egy korszerű új alkotmányszövegre támaszkodik, hanem a mindenkori Alkotmánybíróság alkotmányértelmezési tevékenységére, a magyar alkotmányos vívmányok túlzottan sérülékenyek, bizonytalanok.” Ezt a megállapítást csak annyiban kell kiegészíteni, hogy Sólyom László hivatali megbízása, az alkotmány szerzőtársaként és annak őreként még nem járt le, jogosultsága és felelőssége húsz év óta változatlan.     

 

Ezért a rendszerváltásnak nevezett kisebbségi hatalomátvétel egypárti (monopol hatalom”megosztás”) zárt doktrínájától, a centralizált elosztás, kegyosztás és „ész-osztás” Rákosi-, és kádárrendszeri gyakorlatától, a pártközi osztatlan hatalomváltás önmagába visszatérő görbe vonalai segítségével soha sem tudnak megszabadulni. Sem egymástól, sem az örökségük - létező és kitalált - hullafoltjaitól, a túl-hierarchizált, felülről kézi-vezérelt állampárt és állampárt-vallás doktrínájától.  A rendszerváltó elit saját készítésű és saját célú alkotmányossága azért nem lehet a fejlődés, vagy akár a visszafejlődés íve, mert ab ovo képtelen megoldani azt a célt, amely miatt létrejött, a húsz évig hangzatosan deklarált célt, a „monolitikus államrendszer megszüntetését, az egypártrendszer szerinti tervező, szervező és végrehajtó hatalom megosztását, a központi párthatalom felszámolását. Ugyanis ekkor kollektív politikai öngyilkosságot kellene elkövetniük, amelyre csak külön-külön hajlamosak, együtt nem.

 

Világossá kell tenni mindenki számára, hogy ennek a helyzetnek a megváltoztatására egyetlen hatalmon lévő, vagy hatalomra törekvő párt sem lehet képes olyan alkotmányos keretek között, amelyet egy osztatlan végrehajtó hatalmat „alkotmányosan” gyakorló párt-elittől, egy osztatlan végrehajtó hatalmat „alkotmányosan” gyakorló pártelit vett át. És osztatlanul adta tovább a féltve őrzött osztatlanságot átvevő választott utódjának. Ebből a belső „alkotmányossági” ellentmondásból ered a föderális, szerződésen, társadalmi szerződésen alapuló államigazgatási rendszer, a regionális alkotmányosság és a valódi a saját adórendszer primátusára építő önkormányzati integráció, a vallási és etnikai heterogenitás, valamint a tolerancia teljessé váló hiánya, a „zéró tolerancia” kényszere és ennek felülről, vagy alulról szervezett formái. Az Osztrák-Magyar Monarchiában Magyarországnak, Közép-Európában egyedül, regionális alkotmánya volt, amelyet nem adott át időben, a vonzáskörzetében lévő autonómiát nélkülöző régióknak, a későbbi, a trianoni nagyhatalmi döntések után kialakult, a magyar nacionalizmustól eltanult, saját nacionalizmusukat egymás kárára építő nemzetállamoknak. Az EU Alkotmány-tervezet elfogadtatásának sikertelensége azonban valószínűleg nemcsak ebből következik, hanem elsősorban abból, hogy „fölülről” nem lehet alkotmányozni. A föderális és fél-föderális tagállamok valószínűleg, saját maguk részére, nem fogadják el azt a számukra rossz emlékű „konvent módszerű” alkotmányozási formát, amelyet a rendszerváltás uralkodó és uralkodni szándékozó elitje követett.       

 

Ennek okán, a Lao Ce és Anouilh paradox igazságaiból kiinduló reflexió az alkotmányosság alkotmányosságára vonatkozik, amellyel a közjogi méltóságok, a parlament, sőt az Alkotmánybíróság sem szokott foglalkozni, mivel erre - a jelen elemzés szerzőjéhez hasonlóan és vele megegyezően - sem felkészülve, sem felhatalmazva nincsenek, és érdekeik sem fűződnek hozzá. De „abszolutista” demokráciában nem mondhatjuk, hogy meztelen a király, mivel ilyen státus nincsen, de van olyan „státus-szerződés”, más néven politikai paktumkötési forma, amellyel az abszolút uralkodó személyét illetve személyes hatáskörét le lehet egy protokoll-alsóneműig mezteleníteni, amint ez hazánkban a köztársasági elnökök közhatalmi pozíciójával kapcsolatban történt. Viszont így aztán semmi lényegeset sem mondhatunk, mert erre vonatkozó társadalmi szerződés sincsen. Egyrészt a sokat emlegetett népfelségnek ma nincs arra joga (vagy tán oka sem), hogy arról a „saját” szerződéséről szavazzon, amelyet kellően felkészült politikusok és jogtudósok, mint „társadalmi szerződést”, vagy más néven Alkotmányt a nevében fogalmaztak meg és hagytak jóvá. A magyar népnyelv hagyományaiban az „alkotmány” szó mellé a „rozoga” jelző tartozik. Ez a történelmi etimológiai hagyomány nemcsak a 895 és 1222, valamint 1526 és 1867 közötti alkotmányosság minősítése, helyessége 1949 és 1990 óta is bölcs előrelátásnak tekinthető.

 

Az állam és egy benne élő társadalom számára, amikor a „státus, vagy szerződés” kérdése, mint alternatíva megjelenik és tudatosul, akkor az alkotmányosság kérdésében felvetődő elsődleges alternatívát kell eldönteni, azaz azt, hogy unitárius vagy föderális alkotmányt akar-e saját magának. Az unitárius alkotmányt a felülről lefelé adott hatáskörök, utasítások és juttatások jellemzik, vagyis az alá-fölérendeltségre felépített államszervezet alkotmányozásának igényéről van szó, a föderális alkotmányt az egyenlők közötti szerződésekre, területi önkormányzatokból felépített szövetségi kormányzat működése jellemzi. Ez esetben nem az állam hozza lére és tartja el az önkormányzatokat, hanem a saját forrásuk saját maguk közösen, regionális parlamenti megállapodás alapján történő adó-megajánlással hozzák létre, tartják el a szövetségi államot. Az unitárius és a föderális alkotmányosság legnagyobb és a jelenlegi elemzés súlypontját alkotó különbsége az, hogy az unitárius alkotmányosság területi decentrumai leosztott közszolgálati feladattal és hatáskörrel rendelkező provinciák (megyék, járások, körzetek, stb.). A föderális alkotmányosság éppen az oldalirányú kohéziós szerződések és nem a leadott, hanem a szövetségi központnak (felfelé) átengedett hatáskörökre és ezért települési, településközi kooperáció alapján intézményesült, ICC (Inter Communal Cooperation) típusú térségekre, fürtökre (területi klaszterek), különböző szintű regionális egységekre épül. A föderális alkotmányosságra épülő államrendszerek alulról épülnek fel, a településközi és az erre épülő regionális parlamentek az elsődlegesek, koncesszionálás vagy adóztatás vonatkozásában primátussal rendelkeznek a szövetségi állammal, annak parlamentjével szemben, ezért a föderális alkotmányosságú állam mindig két kamarás, ahol a regionális parlamentek képviselete alkotja a felsőházat vagy a szenátust. A régióknak saját - regionális -törvényhozása, politikai és gazdaságpolitikai önrendelkezési joga van. Nem „dekoncentrált” tulajdonságúak (mint azt a jelenlegi közigazgatási doktrína rögzíti), vagyis nem dekoncentrált tudatállapotú, öntudatlan szervezetek, vagy vezérelt automaták.

 

A ma hatályos Alkotmány jellegzetesen unitárius szerkezetű és az önkormányzatiság ágazati függésű, vagyis a területi közigazgatás hierarchikus felülről lefelé leosztott hatáskörökre épül és központi, normatív ellátmányozásra jogosult. Mivel a parlamentet alkotó pártok maguk is hierarchikus szerkezetűek, vagyis az alá-fölérendeltség, az unitárius porosz katonai doktrínát idéző végrehajtási (párt)fegyelem a domináns, nemcsak a kifoltozott 1949-es alkotmány esetében de politikai strukturáltságot tekintve is, a Rákosi-kádár rendszer pártnormáit és „káderlistáit”, „nómenklatúráját” átörökített néppárti vagy „kripto-néppárti”formációkról van szó. A pártkampányok „dezinformatikája” és a populáris licitáló programok hasonló karaktere arra utal, hogy ma már tulajdonképpen „egypárti kétpártrendszer” illetve „kétpárti egypártrendszer” működik, amely az alkotmány szerkezetéből és paktumaiból közvetlenül következik. De a „szociális érzékenységet” bizonygatni kívánó populáris licit, nem a pártvezetők, vagy a pártvezetőségek, hanem az Alkotmány hatalommegosztásában és intézményszervezési megoldásaiban megmutatkozó rendszerszervezési és hálózatfejlesztési kontárság következménye.

 

Minden kommunikációs fórum a jelenlegi közhatalmi és politikai megosztottságáról vagy annak védelmezési lehetőségéről vitatkozik. Az a körülmény hogy a közfelfogás és a párt-doktrínák és nevezéktanok szerint megosztottság valóban lenne, az egyszerűen fatális tévedés. A helyes döntéshez csak akkor juthatunk el, ha nem a pártok önmaguk által választott nevét vesszük alapul, hanem a „foglalkozásuk” alapján mondunk ítéletet és választunk a „politikai foglalkozások” közül, hogy eldönthessük, szavazunk-e vagy nem, és ha nem akkor kire nem. Ha így gondoljuk végig a dolgot, akkor gyorsan belátjuk, hogy jelenleg csupán két szocialista párt versenyez egymással és licitálja egymást túl: egy vörös és egy narancssárga. Egyik sem kormánypárti vagy ellenzéki, mind a kettő csupán poszt-kádári hagyományokat szidó és egyben követő, trónkövetelő rivális. Egyszerűen, kegyosztó konkurensek. Gondoljuk csak végig: ha eltérő politikai platformot követnének, akkor könnyű lenne köztük választani, mert állhatnánk a konzervatívok vagy reformerek oldalára. Egy jó fogorvost nem zavar, ha működési körzetébe egy jó autószerelő költözik, de ha egy másik jó fogorvos, az igen. A két vezető párt egyike a kádárkori KISZ reguláris utódpártja, a másik a kádárkori KISZ trónkövetelő, eretnek utódpártja licitál ugyanazoknak a hívőknek a kegyeiért. Velük szemben a hajdani két nagy, domináns politikai párt, a már leszerepelt alkotmányos paktumkötők, a hajdani ígéretes demokratikus fordulat zászlóvivői jelentik a többpárti parlamentarizmus és a „régi dicsőség” maradékát. A hajdani „konzervatív reformerek” és a „radikális liberálisok” (Lao Ce fogalmaival: a jing-jang és a jang-jing). Már az 1988-89-es startnál is látszott a föderális szerződéseket előfeltételező bizalom teljes hiánya, amelyet a „feltörekvő utódok” sikerrel növeltek a rendszerváltás globális válságáig kizárólag, vagy bezárólag.

 

A fentiek a Közép Európai és a Magyarországi „státusok vagy szerződések” alkotmányossági alapkérdését, az unitárius hatalmi monopóliumok vagy föderális szerződések átalakulási folyamatait, alternatíváit és társadalmi konfliktusait elemezték. A múlt század eleji és a század közepének európai regionális területpolitikával kapcsolatos világháborús konfliktusainak alkotmányossági rendszerelemzéséből kitűnt, hogy a globális hatalmi státusokért folyó harcot, olyan hatalomelosztás követte, amely megszüntette a Közép Európát is magában foglaló európai regionális egységet. Mindkét világháborút, olyan szerződés követte, amely végül az Európán kívüli nagyhatalmak státusainak hatalmi monopóliumáért folyó harc egy, a közép-európai térség korábbi föderális szerkezetét széttörő „egyensúlyi paktummal” és ezt követően a hidegháború folyamán elnyert, „senki földje” regionális kapcsolatok nélküli nemzetállamok, unitárius alkotmányosságának kialakulásával ért véget. Közép-Európa egysége és alkotmányossága szempontjából egyik sem volt szerződés, békeszerződés, hanem a globális hatalmi egyensúly érdekei miatt meghozott békediktátum.

 

Összefoglalásként Keynes „A békeszerződés gazdasági következményei” nevezetes könyvének Közép-Európára vonatkozó záró gondolatait (1919) és a magánvéleményem összegzését, és megerősítésére az 1945 és 2009 között divatosabb, Kossuth Lajos „Cassandra levele” és Bibó István „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” valóban saját, és sajátos zsákutcát eredményező „zsákutcás konklúziói” helyett, inkább Deák Ferencet (1867) kell idéznem.

 

„Közép Európában a forradalom elleni egyetlen garancia az, hogy a forradalom, még az elkeseredett embereket sem kecsegteti az életkörülmények

javulásának semmiféle kilátásával. Lehetséges ezért, hogy a féléhezés hosszú, néma folyamata, az életszínvonal fokozatos, szakadatlan csökkenése vár ránk.
Ha beletörődünk abba, hogy Európa csődje és felbomlása folytatódjék, hosszú távon mindenkire hatással lesz, de talán nem mellbevágó módon és azonnal.
Ennek van egy szerencsés oldala. Meglehet, van még időnk felülvizsgálni útjainkat és új szemmel tekinteni a világra. A közeljövőre rányomják a bélyegüket
az események, s Európa sorsa a belátható időben nem egy-egy ember kezében lesz. Az elkövetkező év eseményeit nem államférfiak tudatos cselekvései fogják
irányítani, hanem rejtett áramlatok, amelyek szakadatlanul ott örvénylenek a politika felszíne alatt, és amelynek kimenetelét senki sem látja előre. Ezeket a rejtett
áramlatokat csak egyetlen módon befolyásolhatjuk: ha mozgásba hozzuk az oktatás és a képzelet, nézeteket megváltoztató erőit”          (John Maynard Keynes)

 

 

„Ha egy mellény rosszul van begombolva, akkor nem ide-oda gombolgatni kell, hanem ki kell gombolni az egészet és megfelelően újra gombolni.”  (Deák Ferenc)

 

Ezek a sorok ugyan, részben a kiegyezés korának politikai konfliktusainak eltérő megítélésére, de Bibó István esetében, a 1948-49-es alkotmányozás korának kanonizált politikai és eszmetörténeti tévedéseire is vonatkoznak.

Keynes, a Versailles-i békét közvetlenül követő helyzetre és az akkori világválság előtti állapotra mondott a nyugat-európai vezető hatalmaktól eltérő gazdaság és társadalompolitikai véleményt. Úgy tűnik, mindezek, az európai „mainstreamtől” eltérő gazdaságpolitikai álláspontok, valamint a második világháború utáni alkotmányossági tévedések érvényesnek látszanak a mai európai alkotmány körüli viták és ma a magyar parlamenti hidegháború idején is. Az azonban biztosnak látszik, hogy egyik, jelenleg még félregombolt mellényt sem a pártok alkották, mint a maiak teszik, hanem az emlékező civilek és az angol „Magna Chartához” hasonlóan „láthatatlan” magyar történelmi alkotmány, az „Aranybulla” társadalmi, köznemesi hagyományai.

 

A kézirat lezárva: 2009. március 12.

 


[1] dr. Csalogovits István (1936), geológus-geokémikus.1959-71 között szén-, urán és kőolaj és földgázkutatásban és nyersanyagkészlet elemzésben dolgozik, expedíciós és üzemi-vállalati, majd tröszti geológusként, 1967-76 között informatikai rendszerelemzőként. 1971-74 között informatikai hálózatfejlesztésben kiemelt szakértő. 1978-88 között az ásványvagyon és vízkészlet gazdálkodás államigazgatási háttér intézményeiben dolgozik, 1988-tól 1996-ig, nyugdíjazásáig minisztériumi főtanácsos. Tevékenységi köre: környezetgazdálkodás, regionális fejlesztés. 1989-92 között tagja az UNEP Industrial Office, Senior Advisory Group-nak, majd az OECD Regional Development Service, Regional Development Policy (WP6) szakértői csoportnak. A környezetvédelmi és a területfejlesztési PHARE program előkészítésében meghatározó szerepe volt, az utóbbit tervezését irányította. Munkái: „Theory of Alinear Duality” (1965, könyv), „Kőolaj monopóliumok és informatikai monopóliumok paradox kölcsönhatásai” c. kandidátusi értekezés (1976, a Magyar Tudományos Akadémia elutasította) és több természeti erőforrás gazdálkodási, környezetvédelmi és regionális fejlesztési tanulmány, köztük „A hazai természeti erőforrás gazdálkodás államigazgatási rendszerének innovációs lehetőségei” (1981).