vagy az
információs társadalom felkiáltójelei
(interjú, eVilág folyóirat, 2005/december)
Megszokott kifejezéssé vált az információs társadalom, tételes definiálását is egyre ritkábban követelik, hisz jelentése nyilvánvaló. Vagy mégsem? Amikor Dénes Tamás matematikus – számos információbiztonsággal és információs társadalommal foglalkozó cikk és könyv szerzője – a szóhasználattal és annak tartalmával kapcsolatos aggályait sorolja, látszólag kétségbe vonja az információs és kommunikációs technológiák jótékony hatását. Pedig sem a szándéka, sem a véleménye nem ez. De valakinek – ahogyan ő fogalmaz – a veszélyekre is fel kell hívni a figyelmet, mert azzal a jelentőségénél jóval kevesebben foglalkoznak.
– Mi az oka, hogy ön nem ért egyet az információs jelzővel?
- Nézetem szerint a probléma az
„információ” fogalmának kettős természetében rejlik. Ugyanis akik napjainkat
vagy a közeli jövőt információs társadalomként aposztrofálják, azok valójában
„tudásalapú társadalmat” értenek alatta és nem a Claude Shannon által 1948-ban
egzakt módon definiált „információ”-t.
Shannon elmélete szerint az információt a materiálisan létező jelek,
mint ábécék betűinek az üzenetekben előforduló valószínűségei jellemzik. Azaz
az információ csupán egy üzenet váratlanságának mennyiségi jellemzője. Ez a
mennyiség azonban érzéketlen az üzenetek jelentéstartalmára, hiszen számára az
üzenet csupán a megadott jelekből (betűkből) összerakható jelsorozat. Shannon
maga így fogalmazott: „A lényegi kérdés az, hogy a tényleges üzenet, egy sor
leheséges közül kiválasztott egyetlen üzenet.”
Így tehát az „információs társadalom” szószólói tulajdonképpen az „információ” már foglalt fogalmát nem a nekik megfelelő jelentéstartalommal használják. Másrészről igaz, hogy a számítástechnika és az elektronikus kommunikációs eszközök XX. századi, rendkívül gyors fejlődésével valóban a shannoni értelemben definiált információrobbanás, információ-túltermelés következett be, és mindenfajta túltermelésnek az a sajátossága, hogy túlfogyasztásra ösztönöz. Ezt a túlfogyasztást, információdömpinget tartják az információsnak nevezett társadalom differencia specifikumának. A fogalmi keveredés elkerülésére tehát célszerűbb és helytállóbb lenne az információs helyett az adat- vagy hírdömping-társadalom kifejezés.
Ugyanakkor az emberi értelem számára minden üzenet egyben rendkívül bonyolult jelentés-struktúra, amelynek lényege, hogy az emberi agyban kialakult fogalmi struktúrákat képezi le egy közösség számára értelmezhető rendszerbe.
Ha tehát az információt, mint jelentés nélküli jelsorozatot tekintjük, akkor az első emberi információs társadalom az ősközösség volt, hiszen az ősember a kommunikációjában olyan hang és fényjeleket használt, amelyek információ tartalma valóban csak maga a jel, azaz a shannoni információ volt. Ilyen értelemben tehát az állati kommunikáció üzeneteit is tekinthetjük egy információs társadalom alapjainak. Az ősi emberi kommunikáció és így az emberi társadalom tehát nem az információk mennyiségével tűnt ki az akkor még alig fejletlenebb állati társadalmaktól, hanem a kommunikációt kísérő, azt kiegészítő úgynevezett metakommunikácóval. A metakommunikáció ugyanis az üzenetek direkt információit asszociatív jelentéssel bővíti ki, így válnak a hangok egyszerű hangutánzásból jelentéssel bíró üzenetekké, majd később az írásbeliség kialakulásával, hordozható jelentéssé. Tehát ahogy bonyolódtak a nyelvi-kifejezési struktúrák, úgy sikerült egyre bonyolultabb gondolati struktúrákat kifejezni a használt jelrendszerrel. A strukturált információt nevezzük ismeretnek, azaz annak a folyamatnak az eredményét, amikor a jelből jelentés lesz. Nos, ezt a jelentést „hanyagolja el” a Shannon információ definíciója, aminek racionális oka az volt, hogy a hírközlő rendszerek szempontjából ez valóban nem bírt jelentőséggel.
Ugyanakkor a kommunikáció éppen e jelentésstruktúrákat közvetíti és nem egyszerű, statikus jeleket, ezért mindig egy vonatkoztatási rendszer szükséges a megértéshez. Ez a vonatkoztatási rendszer viszont a használók körében alakul ki, csoportfüggő, népfüggő, földrajzihely-függő. Ha az ember magában gondolkodik, nem fogalmazza meg külön, szavakkal is a gondolatait, ám amíg nem működik a gondolatátvitel, addig szükség van közvetítő eszközre ahhoz, hogy az üzenet jelentése is értelmezhető legyen a másik ember(ek) számára. A legfontosabb ilyen eszköz a nyelv.
Hagyományosan azt gondoltuk, hogy a magyar ajkú ember mindig tud beszélni egy másik magyarral, de nem tud például egy kínaival. Ez azonban nem feltétlenül igaz, egyik esetre sem. Az elsőnél akadályozhatja a megértést az eltérő tájnyelv vagy rétegnyelv, a másik esetre vonatkozóan pedig azt állapították meg a néprajzkutatók, hogy egy természeti népcsoport tagjaival is meg lehet értetni önmagukat (a nyelvük ismerete hiányában is), ha nem szavakkal, hát metakommunikációval. Ebből két érdekes dolog következik. Egyik, hogy csak akkor tudunk kommunikálni másokkal, amennyiben az emberiség körülbelül azonos fogalmi struktúrákban gondolkodik. Másrészt viszont azonos fogalmi keretek között lehetséges a kommunikáció más nyelven beszélők között is.
Az emberi kommunikáció lényege tehát a fogalmi, gondolati struktúrák közvetítése. Ennek persze csak egyik eszköze a beszédnyelv, hiszen a siketek például jelbeszéddel értik meg egymást. Sőt a jelelés nagyrészt megőrizte a kommunikáció ősi „nemzetköziségét”, akárcsak a mimika, a gesztus, vagy a testtartás.
Visszatérve tehát a kérdésben felvetett „információs társadalom” jelzős szerkezetre. Az egyszerű nyelvi kérdésnél sokkal mélyebb problémával állunk szembe, amikor korunk úgynevezett „fejlett” társadalmainak lényegét kifejező, tömör nevet kell adnunk. Amennyiben a mai kor elektronikus, digitális technikájának elképesztő shannoni értelemben vett információ előállítási és továbbítási dömpingjét akarjuk kihangsúlyozni, akkor helytálló az „információs társadalom” elnevezés. Azonban ebben az esetben számolnunk kell azzal a durva leegyszerűsítéssel, hogy mindössze mennyiségi különbséget teszünk az ősközösségi és napjaink fejlettnek nevezett társadalmai között. Tartok tőle, hogy a pontosabb tudományos megközelítés és az „információs társadalom” hirdetői azt szeretnék inkább kifejezni, hogy a jelen magas szintű kommunikációs technikái, jóval alkalmasabbak az emberi fogalmi struktúrák, azaz a jelentéstartalmak, sőt az ember differencia specifikumaként felfogható „tudás” közvetítésére és tárolására, mint az ezt megelőző társadalmak. Ennek alapján tehát napjaink digitális e-társadalmának előzőktől való megkülönböztetésére jóval alkalmasabb az „ismeret társadalom” elnevezés, amelynek célul kitűzhető folytatása a majdani „tudás társadalom” lehet. Bízom benne, hogy ennek megvalósításáról fog szólni a 21. század.
– Mi lehet az oka, hogy mégis információsnak nevezik társadalmunkat?
- Elnézést kérek, ha egy kicsit
távolabbról kezdem a probléma megfogalmazását, de úgy vélem ehhez
ismeretelméleti perspektíva szükséges, főleg ha vezérelvnek tekintjük Pólya
Györgynek (A gondolkodás iskolája világhírű szerzőjének) útmutatását, miszerint
„A probléma megfogalmazása fél út a megoldáshoz.”
Tehát, a történelem folyamán mindig a fizika számított a megismerés számára modell tudománynak. A fizika alapvetően empírikus tudomány, amely méréseken alapul, a mérések pedig számszerű eredményeket termelnek, így hát a klasszikus tudomány alapvetően mennyiségi, numerikus szemléletű, már az ókor óta. Ebből fakad, hogy amikor napjainkban túlteng a kommunikáció, az adat-hírdömping, kézenfekvőnek tűnt, az előzőkben vázolt megfontolások szerint információsnak titulálni e társadalmat, sőt az elektronikus kommunikáció 20. századi térhódítását tekintve, forradalminak tekinthető Shannon 1948-ban publikált elmélete, amely először foglalta a kommunikáció elméletét egzakt matematikai keretbe. Ezt tartjuk ma is az információelmélet megalapozásának és elindítójának. Az akkor csecsemőkorát élő számítástechnikában és elektronikus hírközlő rendszerekben gyümölcsöző alkalmazásokra talált az új elmélet, amely módot adott konkrét számítások elvégzésére, mérnöki tervezésre. Sőt maga Shannon egy évvel később, 1949-ben publikálta –saját elméletének „alkalmazásaként”- szintén korszakos dolgozatát a kommunikációs rendszerek biztonságáról, amelyet a modern kriptográfia (titkosítás tudomány) megalapozásának tekintünk. Ugyanakkor alig 10 évvel később, már a magyar kibernetika és elméleti számítástechnika atyjaként tisztelt Kalmár László professzor felvetette a „minőségi információelmélet” szükségességét. Ez a jóval korát megelőző gondolat pontosan arra utalt, hogy a strukturált információ nem írható le csupán mennyiségi eszközökkel.
A tisztán számszerűsített mennyiségekkel nem csak a bonyolultabb információs rendszerek, de az ezeknél még bonyolultabb társadalom sem jellemezhető. Szükség van tehát egy új, strukturális szemléletre, amely módot ad a kvantitatív adatok dömpingjét rendszerező összefüggések kezelésére is.
Az információ strukturálódásának hierarchiájában elemi egységnek tekinthetjük a strukturálatlan információt. Ezekből vonatkoztatási strukturák útján jön létre a „jelentés”, kialakulnak a jelentéssel bíró tartalmak, majd a jelentéstartalmaknak a használata (további strukturálódása) a „tudás”. Ahogy azt már előbb jeleztem, meggyőződésem, hogy a „tudástársadalom” a kívánatos jövőbeli cél. Azonban addig – jobb híján vagy a jelenleg használt kifejezésből alkotott kompromisszumként – az eddigiekben megfogalmazott problémák alapján, napjainkban és a közeljövőben legfeljebb információalapú e-társadalomról beszélhetünk.
– Jól értem, hogy veszélyes problémának tartja, hogy egyre könnyebben
egyre több információhoz juthatunk?
– Nem pontosan így. De azt ma már tényként szögezhetjük le, hogy napjainkban valóban, sőt túlzottan is elárasztanak bennünket a hírek, adatok, információk, és korántsem biztos, hogy ez ebben a formában hasznos számunkra.
A dömpingben gyártott, az interneten és más adatbázisokban elérhető információk ma még strukturálatlan, ilyen formában csak primitív módon használható adathalmazok. Hiába van sok millió honlap az interneten, amikor az embernek semmi esélye nincs, hogy az egészet átlássa, megismerje. Nem az a segítség, hogy tetemes mennyiségű forrásból naphosszat böngészhetünk, hanem az, ha könnyen, gyorsan és biztonságosan hozzájuthatunk olyan megbízható ismeretekhez (nemcsak ömlesztett információkhoz), sőt magasabb szinten tudáshoz, ami megkönnyíti a hétköznapi életünket, munkánkat.
Az lenne a kívánatos, hogy az emberi gondolkodás által jobban megközelíthető formában – mondhatnám azt is, hogy emberibb módon – lehessen belőlük a jelentéstartalmat kivenni és azt alkalmazni, ami a tudáshoz, a tudás gyarapításához szükséges. Ahogyan Szentgyörgyi Albert fogalmazott: „az ember feje nem arra való, hogy belelapátoljuk a rengeteg adatot, „szecskát”, hanem elegendő, ha az ember tudja, hogy a szükséges információt hol lehet megtalálni a könyvtárakban”. Ma a könyvtárakat hatalmas számítógépes adattárak egészítik ki (vagy éppen helyettesítik), de Szentgyörgyi intelme egyre aktuálisabb. A hatalmas kapacitású tárolókban felhalmozott és valóban könnyen hozzáférhető információtömeg önmagában csak növeli az ember elesettségét, kiszolgáltatottságát és ezáltal csökkenő biztonságérzetét. A strukturálatlan és áttekinthetetlen, több milliárd elemi adatot (információt) tartalmazó halmazban nehéz eligazodni, ezért rendkívül alacsony a hatásfoka annak, hogy a fellelt információk sokasága tudássá váljon.
Ráadásul ma még a különféle keresőprogramok is mennyiségi szemléletre épülnek, vagyis ha beírunk egy kifejezést, akkor a program azt vizsgálja, hogy az adott karaktersorozat vagy egy része hol és hányszor fordul elő. Sokszor azonban ennek a valódi tartalomhoz semmi köze nincs, így nem ismerethez, hanem újabb adatokhoz jutunk.
Ez a helyzet a kommunikációs technológiák két fejlődési irányából következik. Az egyik, hogy az információgyártók (a médiától kezdve a különféle tartalomszolgáltatókon át akár a saját honlapot készítő magánemberekig) exponenciálisan növekvő mértékben lapátolják az adatokat a nagy közös kincsnek vélt feneketlen információs-kútba. Ezzel párhuzamosan a technika, az eszközök képessége, kapacitása is rohamléptekben fejlődik. Az elektronizáció versenyfutásra készteti az ipari szereplőket, s így egy „virtuális agárverseny-effektus” lép fel. Ma egy személyi számítógépnek tárolóképességben, műveleti sebességben akkora a kapacitása, hogy jórészt nem tudjuk kihasználni. Napjaink információalapú társadalma tehát feje tetejére állt. Nem a technikai fejlesztések, kapacitások adnak választ az alkalmazások által felvetett igényekre, hanem a mesterségesen felfokozott, az informatikai, számítástechnikai ipar által gerjesztett kínálat kényszeríti a fogyasztókat egy virtuális versenyfutásra, amely azonban valódi fogyasztást generál. A kívánatos strukturális fejlődés helyett, amely a tudástársadalomhoz vezetne, az informatika és számítástechnika üzleti világának mennyiségi fejlődését szolgáljuk ki. Súlyosbítja a problémát, hogy a „leszakadás” mesterséges bűntudatát keltik az emberekben, miközben a társadalom jelentős része önhibáján kívül (egzisztenciális nyomorban) válik a már-már leküzdhetetlen „információs szakadék” áldozatává.
A felfokozott „virtuális agárverseny-effektus” következtében az egyre mélyülő információs szakadék egyik oldalán az emberiség 90%-a, míg az e-társadalmat valóban kihasználó, sőt élvező másik oldalán csupán 10%-a áll.
– Milyen veszélyt jelez ez a folyamat?
- Egyre távolabb kerül egymástól az „egyszerű állampolgár” és a hatalom (a pénz és politikai tőke), így egyre nő a „fogyasztó közember” kiszolgáltatottsága. Jobb híján kénytelenek vagyunk a fogyasztói társadalom kategóriáit használni, hiszen éppen az jellemzi információalapú társadalmunkat, hogy akarva-akaratlan az infokommunikációs technika és az általa gyártott kifogyhatatlan információdömping fogyasztóivá válunk. Az elektronizálás, a digitalizáció életünk minden epizódjába belopózott, megváltoztatta munkánkat és szabadidőnket, olvasási, szórakozási, vásárlási, tanulási, ügyintézési és tájékozódási szokásainkat. Azaz egy virtuális digitális cérnaszálon függ egyre inkább az életünk.
Ebben a digitalizált e-társadalomban
nincs stabil referenciarendszerünk, nem tudjuk mihez viszonyítani a nagy adattárakból,
információs hálózatokból szerzett információkat (adatokat), amelyek így a
„fogyasztó közemberek” tömegei számára virtuális ködbe vesznek. Az eredmény
a „lilatehén-effektus”: azaz
újabb és újabb generációk nőnek fel, akik valódi tehenet (ez jelképezi a megtapasztalható
referencia információt) soha nem láttak, és az interneten, médiából szerzett
információk, reklámok alapján meggyőzhetők arról, hogy létezik ilyen állat.
A strukturálatlan információdömpingben tehát óriási veszély, hogy virtualizálódik a világ, egyre nehezebb eldönteni, hogy mi a valódi és mi a virtuális információ.
Az információsnak nevezett
e-társadalomnak tehát kulcsproblémája az információbiztonság.
Amikor 1950-ben Alan Turing az azóta híressé vált dolgozatában feltette a kérdést: „Tudnak-e gépek gondolkodni?”, akkor ez még egy őszinte és naiv kérdésfelvetés volt. Korszakos jelentőségű, hiszen a megválaszolására tett tudományos kísérletek indították el a mesterséges intelligencia kutatásokat. Saját kérdésére adott válaszként alkotta meg Turing azt a tesztet, amelyet azóta Turing-tesztként tartunk számon, és a természetes és mesterséges intelligencia megkülönböztetését célozza. Fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy e kérdés megválaszolására dolgozta ki Turing annak az absztrakt automatának a leírását, amely később a programozható számítógépek elméleti modelljét képezte és szintén egy új matematikai ág, az „automata elmélet” alapjait képezte.
Turing kérdésfeltevése tehát igen gyümölcsözőnek bizonyult és bár rendkívüli gondolkodásmódjával szinte látnoki eredményekre jutott, hiszen nem csak az előzőkben jelzett új tudományterületeket alapozta meg, de az informatika, számítástudomány több napjainkban megvalósuló eredménye is az Ő köpönyege alól bújt ki, ezzel korát évtizedekkel megelőzve. A technika (nem a tudomány!) fejlődési sebessége az elmúlt 50 év alatt, azonban Turing látnoki képességeit is felülmúlta, így ma már Ő is kénytelen lenne kérdését módosítani.
Ugyanis ma már egyre kevésbé az a kérdés, hogy természetes vagy mesterséges intelligenciával állunk-e szemben, hiszen maguk a hatalmas, globalizált adattárolók fekete dobozként működnek, és azokban rengeteg, természetes intelligenciából származó adat, információ rejtőzködik. Korunkban aktuális kérdése az, hogy „valósak vagy virtuálisak a tárolókban lévő információk?”, és az ezekre építhető ismeretek, azaz az információalapú társadalom fő problémája a „lilatehén-effektus” kiküszöbölése.
A tét igen nagy. Arról van szó ugyanis, hogy a jövő generációi virtuális társadalomban nőnek-e fel, amelyikben teljesen kiszolgáltatottá és bizonytalanná válik minden. Amelyikben az egy százaléknyi hatalmon lévő réteg a 99 százalékot mint marionett bábukat mozgatja, és azok észre sem veszik ezt, hiszen lilatehén-effektusban nőnek fel. Talán sokan furcsának találják, de példaként a távoktatás módszerét említem, éppen azért, mert a drámai gondolatkísérlet sokkoló, így talán sokakat elgondolkodásra késztet. Ha az elektronikus tananyagban fenntartás nélkül bízik a tanuló – és miért ne tenné –, akkor így, emberi minta, metakommunikációs kontroll nélkül, bármely strukturálatlan információt el lehet fogadtatni a jövendő generációkkal. A valódi iskolában élő tanár foglalkozik a tanulóval, és ebben a hagyományos kommunikációs formában többféle referenciaforrás hitelesíti a tanárt, az oktatást. Benne van a tanár személyisége, a metakommunikáció, az azonnali párbeszéd, a csoport többi tagjával alkotott „kollektív figyelem” lehetősége. Mindez hiányzik az e-kommunikációs rendszerekből, hiszen a távközlési rendszerek, a technikai racionalitás és legfőképp az üzleti szempontok a redundancia, a szikár információt kísérő metakommunikáció minimalizálásában érdekeltek. Így hát az információt egyre kevésbé lehet összevetni a valósággal, mert a valóság is egyre inkább virtuálissá válik.
– Matematikusként, akinek napi munkája során is szoros kapcsolata van
például a számítástechnikával, azt azért nem tagadja, hogy az elektronikus
eszközöknek vannak előnyei is?
- Természetesen vannak, de hadd
utaljak arra, hogy a történelem során az ember minden nagyszerű találmányát
először rosszra használta fel. Valószínűleg eme történelmi tapasztalatokból
merítve fogalmazta meg A. Einstein: „A történelem arra tanít meg bennünket,
hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.”
Nos, arra szeretném csupán szerény eszközeimmel felhívni a figyelmet (és erre lehetőség ez a beszélgetés is), hogy ne kövessük el újra-meg újra ezt a hibát!
A XX. század első felének militarista lendülete létrehozta azokat a „csodafegyvereket”, amelyekről ma már tudjuk, hogy mekkora pusztítást végeztek. A XX. század második fele létrehozta a kémiai és atomfegyvereket, a XX. század végén ezekhez társultak a biológiai fegyverek, amelyek alkalmazásával a teljes élő és élettelen világ, azaz az ember és teljes valódi környezete fenyegetettségbe került. A XXI. század „csodafegyvere” véleményem szerint az „információs fegyver”, amely az eddigi történelem legördögibb fegyvere, amely nem rombol le épületeket, nem pusztít fákat, erdőket, állatokat és növényeket, gyártására nem épülnek monumentális gyárak, üzemek sem a föld felett, sem a föld alatt. Ez a csodafegyver csak az információsnak nevezett társadalom egyetlen digitális, infokommunikációs cérnaszálán függő emberét helyezi olyan kiszolgáltatott, védtelen helyzetbe, amelyben a hatalom képes ezt az egyetlen cérnaszálat manipulálni, sőt bármikor elvágni.
Miközben tehát a sok korszerű
technika felhasználójaként én is élvezem ezek kényelmi szolgáltatásait,
kriptográfusként és az informatikai rendszerek biztonságával több évtizede
foglalkozó kutatóként, kötelességemnek érzem e vészesen felgyorsult folyamat
veszélyeire felhívni a figyelmet és legjobb meggyőződésem szerint javaslatokat
tenni a nagyobb biztonság megteremtése érdekében. Meglepő és az emberi
társadalom működésének általános törvényszerűségeire utal, hogy már a 17.
században Coménius így vélekedett: „Milyen siralmas látni, hogy a
tudományokat alig lehet megkülönböztetni a fegyverektől.”
A magas technikai fejlettségű országokban már felismerték a problémát és éles küzdelem folyik az állampolgári jogok és a hatalom által „nemzetbiztonsági érdek”-ként előadott harcban. A küzdelem azonban elég egyenlőtlen. Az egy szálon függő információalapú társadalom technicista (és alapvetően üzleti szemléletű) fejlesztési iránya képes az emberek teljes személyiségét az ő belegyezésük nélkül leképezni digitális adathalmazokká, és ezeket észrevétlenül manipulálni. Míg ugyanez fordítva, az állampolgár számára, áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen virtuális adatrengeteg.
Mindez természetesen jól, jó célokra és a fogyasztók számára is biztonságosan használható, de az informatikai biztonsági technológiák jóval könnyebben kerülhetnek rossz kezekbe, és ha valóban rossz kezekbe kerülnek, akkor sokkal nagyobb kárt tudnak okozni a társadalomnak, mint amekkorát a célorientált statikus fizikai, kémiai, biológiai fegyverek!
A technika robbanásszerű
fejlődésével nem fejlődik arányosan veszélyérzetünk. Erre hívta fel kicsit
megkésve Albert Einstein kora társadalmának figyelmét, amikor ezt mondta: „Az
atom hatalmának szabadon engedése mindent megváltoztatott, kivéve
gondolkodásmódunkat, és így példátlan katasztrófák felé sodródunk.”
A folyamatot nem lehet megállítani, de lassítani mindenképpen kellene ahhoz, hogy a lehetőségekkel párhuzamosan a biztonság is fejlődni tudjon. Hinnünk kell, hogy a fejlődésben benne rejlik a jobb jövő lehetősége is, de ma, amikor az uralkodó mennyiségi, üzleti szemléletből következően mindenki az internet-előfizetés és mobiltelefon használat számszerűen kimutatható rohamos terjedésének drukkol, úgy érzem, az információsnak nevezett társadalom veszélyeire is fel kell hívni a figyelmet, mert azzal senki nem igen foglalkozik.
– Miben látja a kiutat?
- Az egyetlen kiutat abban látom, ha a reneszánsz mintájára egy INFOSANCE (információs reneszánsz) társadalom víziója valósul meg. Az analógia első hallásra meglepő lehet. De gondoljunk bele, hogy a reneszánsz szélesre tárta az ablakot a középkor csőlátásával szemben, amikor az egyház birtokolta a világról szóló információk nagy részét, így a kezében volt az emberek gondolkodásának „marionett-vezérlése”. Mára ez átalakult a digitalizált, elektronikus technika csőlátásává, az Internet, az információs hálózatok fekete dobozává, amelynek „marionett-vezérlése” a hatalom, az adattárak és informatikai rendszerek tulajdonosainak kezében van. Az INFOSANCE társadalom arról szólna, hogy a reneszánsz nyitottságával és világra csodálkozásával párosítva kellene a mai technika pozitívumait egy jobb, egyenlőbb társadalom, a rohanó világgal szemben egy természetesebb tempóban haladó, élhetőbb életforma kialakítására felhasználni. Az INFOSANCE társadalom középpontjában tehát az „ember” és nem a „technika” kiteljesedése áll.
Értsük meg: annál kiszolgáltatottabb az ember, minél inkább az általa ellenőrizhetetlen technikai eszközökhöz van hozzárendelve, és csak azokon keresztül tud kommunikálni a hatalommal és az egész társadalommal. A ma és holnap társadalmának kulcskérdése az információbiztonság.
Az e-társadalomban azáltal, hogy egyrészt iszonyatos mennyiségű adat-hír-információ-dömpinget hozunk létre, másrészt egyre kevésbé tudjuk eldönteni a virtuális és valós információ dilemmáját, így óriási rejtett veszélyeknek vagyunk kitéve.
Orwell utópiaként alkotta meg a „nagy testvér” gondolatát, ám ez ma már létező valóság. Sokkal valósabb, mint ahogy Ő kitalálta. A technika lehetővé teszi ma már, hogy minden adatunkról információ álljon rendelkezésre akár arra illetéktelen idegeneknek, vagy akár ama bizonyos egy százalékot kitevő hatalomnak. Másrészt szinte teljesen elválik az egyes emberről rögzített információknak a felhasználása az ő szándékától, nem ura annak, hogy mi történik „saját digitális másával”. Az igazi veszély abban rejlik, hogy rólunk, polgárokról a hatalom rendeletek és technikák útján már képes begyűjteni mérhetetlen mennyiségű információt, amit kezelni tud, mert megvannak hozzá a technikai eszközei és a hozzáférési jogosultsága, viszont ő szabályozza azt is, hogy azokból mi magunk mihez juthatunk hozzá. Az fogyasztó ember kiszolgáltatott ezzel a nagy rendszerrel szemben. A magánember soha nem tudja felvenni a versenyt a hatalmi apparátussal, a hatalmi egy százalékkal, de vegyük észre, hogy nem is ez a dolga. Ahhoz, hogy az állampolgár az információ cérnaszálán függő létében biztonságban legyen, az kellene, hogy a szál egyik és másik vége között egyenrangú partnerek legyenek. A kör tehát bezárult. Eljutottunk oda, hogy ez ellen a veszély ellen hagyományos módon, hagyományos eszközökkel nem lehet védekezni.
Illetve mégis, ha megvalósul az INFOSANCE eszméje. Léteznek ugyanis technikák, vannak elméleti eredmények, amelyek alapján lehet mindkét fél számára biztonságos informatikai rendszereket konstruálni. Ez a technika a statikus titkosítás helyett dinamikus titkosító algoritmusokat használ. Csak ezek képesek eldönteni, hogy valós vagy virtuális információval állunk szemben. Ha e módszerek beolvadnának a mindennapok gyakorlatába, akkor lenne esélyünk arra, hogy egyrészt a „virtuális agárverseny-effektust” sikerül lassítani, másrészt a lilatehén-effektust közép- vagy hosszabb távon megakadályozni.
– Tehát mégiscsak a gépektől várja a megoldást?
– Annak ellenére, hogy a technika rabjai vagyunk, és az elektronizáció cérnaszálán függünk, mégiscsak minden elektronikus rendszert emberek vezérelnek. Ember a rendszerek szellemi atyja, a konstruktőr, a rendszergazda, az információkhoz való hozzáférésre jogosult vezető, emberek uralják az információs rendszerek alkalmazását. Ezért minden egyes biztonsági rendszer kulcsa, és egyben leggyengébb láncszeme is az ember. A gépek, a technika biztonságossága tehát önmagában nem létezik, csak teljes alkalmazási környezetével együtt.
A megoldást itt is az INFOSANCE-ban látom. A technikai eszközöket nem utálni, megsemmisíteni kell, hanem úgy kell integrálni az alkalmazói rendszerekbe, hogy elérjük a biztonsági kritériumok úgynevezett „egyenszilárdságát”, azaz a rendszer minden veszélyeztetett pontja azonos mértékben védett legyen. Nyitottnak kellene lennie a hatalomnak az ezt szolgáló és az „információs cérnaszál” két végének egyenlő biztonságot nyújtó technikák alkalmazására. Ezek a technikák valódi emberi alkotások, mégis lehetővé teszik a rossz irányba befolyásolható (megfélemlíthető, zsarolható, korrumpálható, illetéktelenül visszaélő) emberi tényező nagyfokú kiküszöbölését és ezzel megteremtik az információs egyenlőség alapjait. Így válhat az „információs csodafegyverből” az INFOSANCE tudástársadalmának alapja.
Budapest, 2005. december
Galvács László