D é n e s T a m á s matematikus -kriptográfus

e-mail: tdenest@freemail.hu

  

 

 

e-dokumentumok és személyesség

 

 

„Beírtak engem mindenféle Könyvbe

és minden módon számon tartanak.

Porzó-szagú, sötét hivatalokban

énrólam is szól egy agg-szürke lap.

Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,

hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.

Nem az enyém már a kezem, a lábam

és a fejem, az is csak egy adat.

Jobb volna élni messze sivatagban,

vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,

mivel beírtak mindenféle Könyvbe

és minden módon számon tartanak.”

 

                                 (Kosztolányi Dezső: „A bús férfi panaszai”-ból)

 

 

Kosztolányi látnoki módon írta le napjaink valóságát, mindennapjaink gyakorlatát. Hiszen valahányszor hitelkártyával vásárolunk, pénzügyi, egészségügyi, vagy bármely igazolással járó szolgáltatást veszünk igénybe, adataink mindannyiszor (nyíltan vagy észrevétlenül) egy-egy adatbázisba jutnak és általunk a továbbiakban követhetetlenül „önálló életet kezdenek”. Sőt, eme életünk folyamán tetemes mennyiségű adat, akár „személyi aktává” is összekapcsolható, melynek felhasználása és az adatok valódisága is, számunkra szinte kideríthetetlen.

Például a hitelkérelmünket elbíráló banknak nyilvánvalóan érdekében áll, hogy megtudja az anyagi helyzetünket, így azt is, hogy hány és milyen más hitelünk van folyamatban, milyen hátralékaink vannak, azaz milyen a hitelképességünk (lásd például az éppen napjainkban a bankok által felállított „rossz adósok” listákat!). Ha a banknak minderről tudomása van, az a többi ügyfélnek is hasznára válik, mert a bank a visszafizetetlen kölcsön költségeit a „jó adósokra” terheli. Más esetekben ugyanezen „személyi aktája” alapján a „feddhetetlen ügyfél” számára a bankok olyan fedezeti igazolást biztosítanak, amellyel például folyószámlát nyithat olyan üzletben is, ahol korábban hírét sem hallották.

Az információ-alapú társadalom kulcskérdése azonban, hogy fennáll a veszélye annak, hogy mindezek az adatok, a Kosztolányi által látnoki módon megjósolt „személyes akták”, rossz kezekbe kerülnek. Naponta tapasztaljuk, hogy tolvajok vásárolnak lopott hitelkártyával, lakásmaffiák garázdálkodnak az ingatlanokkal a károsultak „legtitkosabb adatainak” felhasználásával, naponta keresnek fel valós vagy ál marketing cégek az általunk bizalmasnak vélt címünk és telefonszámunk pontos ismeretében, azaz személyességünk (már-már személyiségünk!) követhetetlen és szabályozatlan módon közkézen forog.

Legalább ekkora bizonytalanságot kelt az állampolgárokban, hogy „személyes aktájuk” a különböző állami és magán intézmények között is elméletileg szabadon áramolhat. Megállapíthatjuk tehát, hogy minél több adat birtokába jutnak az intézmények (akár a csalás elleni védekezésképpen, akár csupán piackutatásra hivatkozva), annál inkább kikerül az emberek kezéből a magántitok, a személyesség és az afölötti rendelkezés lehetősége. Mindez egy olyan információ-alapú világban történik, amelyben az e-kommunikációtól, az e-banki és e-kereskedelmi szolgáltatásokon keresztül, az e-ügyintézésig (ebbe tartozik például az e-adóbevallás is!), egyre növekvő mértékben virtuálissá válik az információ tárolása, továbbítása és felhasználása.

 

 

Digitális pénz

 

Talán a legszemléletesebb példa, ha megmutatjuk, hogy miképpen helyettesíthetjük a hagyományos pénzt elektronikus eszközökkel. Tegyük fel, hogy Digitális Bankunk elektronikus úton, digitális bankjegyeket kínál fel, valamilyen magánkulccsal szignált (digitálisan aláírt) üzenetek formájában. Egy bizonyos típusú kulccsal jelöltek 100 forintot érnek, más kulcsúak 500 forintot és így tovább az összes szükséges címletre. Ezeket az elektronikus bankjegyeket a bank által jegyzett, megfelelő nyilvános kulccsal lehet hitelesíteni. Mármost (A) úgy vehet ki például 100 forintot a bankból, hogy megad egy bankjegy számot (minden bankjegy a többiétől eltérő azonosító számot visel, akárcsak a mai papírpénzek), vagyis választ találomra egy százjegyű számot; így másnak szinte semmi esélye nem lehet ugyanezt a számot választani. Ezt a számot megjelöli a „digitális fedőnevének” megfelelő nyilvános kulccsal (vagyis azzal, amelyet korábban választott számlájának kezelésére). A bank ellenőrzi (A) szignóját, majd törli a bankjegyszámot, megjelöli azt a maga 100 forintot azonosító jelzésével, majd 100 forinttal megterheli (A) bankszámláját és végül a szignált bankjegyet egy digitális kiadási pénztárbizonylattal együtt felvezeti (A) adatlapjára. A gyakorlatban a bankjegyszám megadását, megjelölését és bankhoz továbbítását (A) kártyaszámítógépe (chipkártyája) végzi. Az eljárás érdekessége, hogy bármilyen közegben biztonságot nyújt, ugyanezek az ügyletek csupán papír és ceruza segítségével is éppígy lebonyolíthatók.

Ha azután (A) ezzel az elektronikus pénzzel fizet (B) üzletében, akkor „okos” kártyáját csatlakoztatja (B) kártyaolvasójához és „átadja” az egyik, szignált bankjegyet, melyet a banktól kapott. A bank digitális szignójának ellenőrzése után (B) a bankba továbbítja a bankjegyet, hasonlóan ahhoz, ahogyan manapság a kereskedők a hitelkártyával lebonyolított ügyleteket ellenőrzik. A bank újra megvizsgálja a bankjegyen levő szignót, összeveti a már elköltött bankjegyek jegyzékével, majd jóváírja (B)-nek. Ezután kiad egy „pénztárbizonylatot”, ismét csak hamisíthatatlan módon megjelölve a megfelelő kulccsal. (B) kiadja (A)-nak az árut a maga digitálisan szignált vásárlási jegyzékével egyetemben, s ezzel kettejük ügylete be is fejeződik.

                                                                                                                                                       Ez a rendszer mindhárom résztvevő biztonságát szavatolja, ugyanis a szignó lehetetlenné teszi, hogy  becsapják egymást: az üzlet tulajdonosa nem tagadhatja le, hogy fizettek neki, a bank sem, hogy kibocsátotta a bankjegyet, majd elfogadta őket az üzlettől, s végül a vásárló egyrészt szintén nem tagadhatja le, hogy felvette őket a banktól, másrészt nem fizethet velük kétszer.

                                                                                                                                                       A rendszer tehát biztonságos, de nem biztosítja a résztvevők inkognitóját. Ha a bank feljegyzést vezet a bankjegyszámokról, akkor az üzlettől érkezett befizetéseket összekapcsolhatja a megfelelő pénzátutalásokkal, így azt is pontosan megállapíthatja, hol és mikor költött pénzt (A). Az így összeállítható személyi akta még a ma lehetségesnél is jóval „tapintatlanabb” lenne. Emellett a digitális szignón alapuló feljegyzéseket avatatlan kezek könnyebben használhatnák nemkívánatos célokra, mint a hagyományosakat. Hiszen nemcsak, hogy másolás után is hitelesek maradnak, de még azt is lehetővé tennék bárkinek, aki tudomást szerzett valamiféle információról, hogy az információ kiadása vagy a forrás felfedése nélkül megbizonyosodjék annak valódiságáról. Például a telefonhívások idejének és helyének megjelölése nélkül is bebizonyítható lenne, hogy (B) tizenkét alkalommal telefonált (A)-nak. Eme probléma (a személyes adatok védelme) kiküszöbölésére kialakítható a digitális szignó kibővítésével,  a fedő aláírás (szignó) rendszer, amely már nem sérti a magán szférát.

Ebben a rendszerben (A) a bankjegyszámot a bankba küldés előtt megszorozza egy véletlenszerűen választott tényezővel. A bank tehát semmit nem tudhat meg a szám jelentéséből, csak annyit, hogy abban benne van (A) digitális kézjegye. (A) pedig, kézhez véve a bank szignóját viselő álcázott bankjegyet, elvégzi az osztást a fedő tényezővel és a továbbiakban úgy használja a bankjegyet, mint azt az előzőkben leírtuk.

Az álcázott bankjegyszámok a továbbiakban már kinyomozhatatlanok: hiába is játszana össze a bank az áruházzal, nem deríthetnék ki, hogy ki és milyen bankjegyeket adott ki a kezéből. Mivel a banknak sejtelme sincs a fedő (álcázó) tényező értékéről, nincs módja összekapcsolni a (B) által betett bankjegyek számát az (A) által kivettekével. A digitális aláírás biztonsága még az elvégzendő számítások bonyolultságától függött, az álcázott bankjegyek eredetét viszont már csak legfeljebb akkora eséllyel lehet kinyomozni, amekkorával az (A) választotta szám kitalálható. Az álcázott elektronikus bankjegyek tehát nem fedik fel az egyén kilétét, de számok lévén könnyen másolhatók. A kétszeri kiadást meggátolandó, fizetéskor minden bankjegyet nyomban (online) össze kell vetni egy központi lajstrommal. Az efféle ellenőrzési lépés helyénvaló lehet, ha nagy pénzösszeg forog kockán, ugyanakkor túl drága mulatság, ha csak egy újság áráról van szó. Ez a momentum felveti a digitális pénz ésszerű alkalmazásának kérdését.

Bár ma még nem általánosan elterjedt formában, de léteznek ilyen, a fizető kilétét titokban tartó kártyák. Például Hollandiában  kísérleti jelleggel, irodaházakban olyan berendezéseket állítottak fel, melyek segítségével a másológépek, az önkiszolgáló étterem pénztárgépei, vagy éppen a kávéautomaták is digitális „bankjegyekkel” működtethetők. Ennél talán fontosabb alkalmazás lehetne egy olyan rendszer, amely automatikusan beszedné az úthasználati díjat: az autókba épített chipkártya az autó megállása nélkül tenne eleget a rádiójelekkel kiadott fizetési felszólításnak.

                                                                                                                                                      

Az elektronikus képviselő

 

A fentiekben leírt rejtjelzési lépéseket elvégző chipkártyákat, személyi számítógépeket (palmtop, laptop) elektronikus képviselő-nek nevezzük. Mindenki olyan számítógépet használ elektronikus képviselőül, amilyet épp kényelmesnek talál. (B) házi számítógépén állíthatja elő a szoftvervásárlásaihoz szükséges digitális kézjegyet (a vásárolt szoftvert azután hálózaton át kaphatja kézhez), noteszgépével mehet vásárolni és (chip)hitelkártyával a zsebében ballaghat le a strandra, egy italra vagy valamit harapni. Bármelyik képviselheti (B)-t ebben vagy abban az ügyletében, ha az általuk előállított digitális kézjegyek nem kerülnek ki (B) ellenőrzése alól.

                                                                                                                                                       (B) tehát rábízhatja magát saját elektronikus képviselőjére, ahogyan (A) is. Az elektronikus képviselő tehát ideális esetben egy hitelkártya méretű számítógép, amely a memóriaegységen és a mikroprocesszoron kívül saját billentyűzettel és kijelzővel is fel van szerelve, úgyhogy tulajdonosa ellenőrizheti a tárolt és kicserélt adatokat. Eszményi esetben a kártya rövid hatótávolságú összeköttetéssel (például egy infravörös adókészülék közvetítésével) kapcsolatba léphet a bankok és üzletek termináljaival, így egyáltalán nem kell kikerülnie gazdája kezéből. Ez megakadályozhatja, hogy a kártya illetéktelen átprogramozásával becsapják a tulajdonost.

                                                                                                                                                       További tökéletesítési lehetőség, hogy amikor fizetésre kerül sor, az elektronikus képviselő az árakat összegezve tételes listát jelez ki, de csak akkor fizet, ha megkapta hozzá a jóváhagyást. Ragaszkodhatna továbbá ahhoz is, hogy az intézmények (pl. a bank vagy a bolt) elismervényt adjanak az ügyletek minden szakaszában, azaz a tulajdonosnak legyenek bizonyítékai, ha vita támadna.

Érdemes felhívni a figyelmet a „leggyengébb láncszem” effektusra. Azaz, hogyan tudjuk megfelelő biztonsággal „magunkhoz kötni” saját elektronikus képviselőnket? Ha a manapság kialakult szokásoknak megfelelően személyi azonosító számhoz hasonló jelszót kér, akkor a látszólag könnyű használat mellett, jelentősen lerontjuk a fentiekben leírt fizetési biztonságot, mivel fellépnek a jelszó (PIN kód) már ismert gyengeségei. Ezért a legfontosabb biztonsági követelmény, az egyenszilárdság figyelembevételével, az elektronikus képviselői funkciót ellátó eszközöknél célszerű a biometrikus azonosítás alkalmazása.

                                                                                                                                                      

Az elektronikus megfigyelő

 

További problémaként merülhet fel a pénzügyi tranzakcióknál a szolgáltató (eladó) és a vevő érdekellentéte a fizetéssel kapcsolatban. Mindkét fél teljes megelégedésére szolgálhat, az elektronikus képviselő mintájára, az úgynevezett elektronikus megfigyelő rendszer. Egy elektronikus megfigyelő tulajdonképpen egy módosíthatatlan számítógéplapka, amelyet valamely, az intézmények bizalmát élvező szervezet bocsát ki (elektronikus jegyzőként működik közre), s igazolja az elektronikus képviselő által  lebonyolított ügyleteket. Az elektronikus megfigyelő működési elvének az az alapja, hogy sem a megfigyelő nem bízik meg a elektronikus képviselőben, amelybe beépítették, sem a elektronikus képviselő őbenne. A elektronikus képviselőnek képesnek kell lennie a megfigyelőhöz bemenő és az attól kijövő adatok ellenőrzésére, mert különben a megváltoztathatatlan működésű lapka információkat szivárogtathatna ki a külvilágba.

                                                                                                                                                       Amikor (A) csatlakozik egy elektronikus megfigyelőhöz, behelyezi az elektronikus képviselőjébe és elviszi a hitelesítő hatósághoz. Az elektronikus megfigyelő egy csokorra való nyilvános és magánkulcsot hoz létre a kártya által rendelkezésére bocsátott számokból és a maga véletlen számaiból. Az elektronikus  megfigyelő nem árulja el a számait, de elegendő felvilágosítást ad róluk ahhoz, hogy az elektronikus képviselő később ellenőrizhesse: csakugyan megjelentek-e bennük a saját számai. Az elektronikus képviselő véletlenszerű adatokat is létrehoz, amelyek a kulcsok álcázására valók. Ezután az elektronikus  megfigyelő álcázza a nyilvános kulcsokat, egy beépített különleges kulccsal szignálja és átadja őket az elektronikus képviselőnek. A képviselő ellenőrzi az álcázást és szignót, majd meggyőződik róla, hogy a kulcsok generálása helyesen történt-e. Ezután az álcázott és szignóval ellátott kulcsokat átadja a hitelesítő hatóságnak, amely felismeri bennük az elektronikus megfigyelő beépített szignóját, azt eltávolítja és a saját kulcsával megjelöli az álcázott kulcsokat. A hatóság ezek után visszaszolgáltatja a kulcsokat a képviselőnek, az pedig leveszi róluk az álcát. Ezek a kulcsok fognak (rajtuk a hitelesítő hatóság szignójával) (A) digitális fedőneveként szolgálni a későbbi ügyletekben.

                                                                                                                                                       Az elektronikus megfigyelő tehát nem csupán leleplezi, de meg is gátolja az elektronikus bankjegyek esetleges kétszeri kiadását. Amikor (A) pénzt  vesz ki a bankból, a megfigyelő részt vesz a folyamatban, és tudja, milyen bankjegyek kerültek hozzá. (B) üzletében (A) a kapott digitális bankjegy társaságában egy hatóságilag érvényesített digitális fedőnevet is átnyújt (amelyet csupán egyszer kell használnia). E pillanatban a megfigyelő a hitelesített fedőnévhez tartozó titkos kulccsal „szignál” egy nyilatkozatot, amelyben tanúsítja, hogy bankjegyet csak egyszer adott ki, (B) üzletében a kérdéses napon és órában. (A) képviselője ellenőrzi a szignált nyilatkozatot, hogy lássa, nem szivárogtatott-e ki a megfigyelő valamiféle információt, majd átadja (B)-nek. A megfigyelő úgy van programozva, hogy minden egyes bankjegyről csak egyetlen ilyen nyilatkozatot szignáljon.

 

                                                                                                                                                       Digitális igazolvány

 

Napjaink e-világában a pénzügyi tranzakciókkal egyenrangú probléma az egyén és az intézmények kapcsolatában a személyre vonatkozó információk közlése úgy, hogy az ne sértse a személyes adatokhoz fűződő jogokat. A mai, azonosítókra épülő világban könnyedén egybe gyűjthetők egy ember igazolványai, illetve az azokban szereplő adatok.

Ha (A) mondjuk azt mérlegeli, kössön-e biztosítást (B)-vel, (B) nevének és születési dátumának ismeretében hozzájuthat a hitelképességéről szóló adatokhoz, a kórelőzményéhez, a járművel kapcsolatos adatokhoz, sőt (ha van) a róla vezetett rendőrségi nyilvántartáshoz.

Elektronikus képviselője jóvoltából azonban (B) más-más digitális fedőnéven léphet kapcsolatba a különféle intézményekkel. Így mindegyik teljes biztonsággal felismeri őt, de a rá vonatkozó adatokat mégsem kapcsolhatja össze.

A digitális igazolványnak olyasféle feladatot kell ellátnia, mint a papírból készülteknek (például a jogosítványnak, vagy személyigazolványnak). Tanúsítania kell, hogy az igazolandó személy milyen kapcsolatban áll az igazolványt kiállító hatósággal. Például a jogosítványban a név, a fénykép, a lakcím és a kódszám csak arra jó, hogy az igazolványt egy meghatározott személyhez és a közlekedésrendészeti adatbázis rá vonatkozó feljegyzéseihez kösse. Ahogy a bank kibocsáthat hamisíthatatlan és visszafelé kinyomozhatatlan bankjegyeket, az egyetem is adhat szignált digitális diplomát.

                                                                                                                                                       Ha (B) diplomát szerez, az egyetem digitálisan szignált közleményt küld erről az elektronikus képviselőjének. Amikor (B) egy állást pályáz meg, nem ezt a közleményt mutatja be a felvételi bizottságnak, hanem az elektronikus képviselője kéri fel az elektronikus megfigyelőjét, hogy igazolja, miszerint (B)-nek diplomája van (de azt ne közölje, hogy pontosan melyik is az). A megfigyelő már a beérkezéskor ellenőrzi és memóriájában elraktározza (B) igazolványait, később csak felidézi a megfelelő adatokat és ha igaznak találja, aláírja a nyilatkozatot.

                                                                                                                                                       A digitális igazolványok, amellett, hogy mindig csak az adott kérdésre válaszolnak és megbízhatóbbak a papír igazolványoknál, az egyén számára kényelmesebben őrizhetők és könnyebben felmutathatók. A hatóságoknak pedig olcsóbb a kiadásuk és hitelesítésük. Az embereknek nem kellene többé hosszas és aprólékos kérdőíveket kitöltögetniük, mert elektronikus képviselőjük igazolná, hogy valóban eleget tesznek bizonyos követelményeknek (s csak ennyit, nem többet). Mivel ezek az igazolványok a feltétlenül szükségesen túl nem adnának semmiféle további felvilágosítást, azért az emberek szívesebben használnák őket, még olyan helyzetekben is, amelyekben nem kívánnák felfedni a személyazonosságukat. Növekedne tehát az adatok biztonsága és az intézmények is használhatóbb adatokhoz jutnának.

                                                                                                                                                       Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy egynémely igazolvány nem csak pozitív adatokat árul el a tulajdonosáról, hanem esetleg olyasmit, amit az örömest eltitkolna: például rábizonyult bűntetteket, bevont jogosítványt, fenyegető hitelképtelenséget. Az intézmények az elektronikus képviselőn keresztül felkérhetik a megfigyelőt: nyilatkozzék, hogy kapott-e a tulajdonos ilyen vagy olyan terhelő bizonyítványt. És az elektronikus képviselő nem hamisíthatja meg a választ. Az igazolványok többségének hitelességét már a megfigyelő digitális szignója is kellőképpen igazolja. Bizonyos körülmények között azonban az intézmények ragaszkodhatnak ahhoz, hogy a megfigyelő tényleges, fizikai mivoltában is megmutatkozzék. Különben például akárhányan hozzájuthatnának bizonyos át nem ruházható igazolványokhoz (mondjuk egy testedző klub tagsági igazolványához), ha elektronikus képviselőjüket valamilyen titkos kommunikációs vonalon összekötik egy olyan elektronikus képviselővel, amelyikben már megvan a kívánt igazolvány.

                                                                                                                                                       Sőt mi több, ez a megmutatkozás magának a megfigyelőnek a dolga, amíg a bemenete és a kimenete az őt tartalmazó elektronikus képviselő ellenőrzése alatt áll. Amikor (A) az edzőteremhez érkezik, a kapuba szerelt kártyaolvasó egy sorozatra való egybites kérdést küld a kártyájának. A megfigyelő mindegyik kérdésre nyomban egy-egy véletlenszerű bittel válaszol, amelyet a visszajuttatás előtt a kártya kódol. A megfigyelő válaszainak üteme bizonyítja, hogy a megfigyelő csakugyan a kártya belsejében van (hiszen egyetlen bit feldolgozása szinte semeddig sem tart ahhoz képest, ameddig a jel végighalad valamilyen vezetéken). Néhány tucatnyi ismétlés után a kártya elárulja a megfigyelőnek, hogyan kódolta a válaszokat. A megfigyelő pedig csak akkor szignálja a kérdéseket és a kódolt válaszokat tartalmazó jelentést, ha részese volt a kérdezz-feleleknek. Ez az eljárás meggyőzi az intézményt arról, hogy a megfigyelő valóban jelen van (lásd [1]).

                                                                                                                                                         A digitális fedőnév kínálta nagyobb biztonságnak és védettebb magánszférának ára is van: a felelősség. Ma például az emberek másra foghatják a telefonon lebonyolított hitelkártyás vásárlásokat vagy a pénzkivételt a bankjegykiadó automatából. Ilyen esetekben a bank dolga bebizonyítani, hogy nem lehetett más a vásárló vagy a pénz felvevője. Ha az elektronikus képviselők általánossá válnak, akkor a tulajdonosok (minthogy csupán ők ismerik a szükséges jelszavakat, azonosítókat) nem tagadhatják le az  elektronikus képviselőjük által végzett pénzügyi lépéseket.

                                                                                                                                                       Saját elektronikus képviselőjét ki-ki a maga belátása szerint, különféle biztonsági szinteknek megfelelően programozhatja. (Persze bárki megteheti, ha úgy tetszik, hogy csupán egy négyjegyű kóddal gondoskodik betéteinek biztonságáról.) (B) esetleg egy rövid személyi azonosító számmal adhat meghatalmazást a kisebb ügyletekhez (vagy még annyival sem), a nagyobbakhoz azonban már hosszabb jelszót írhat elő. Ha attól is meg akarná óvni magát, hogy egy rabló fegyverrel kikényszeríthesse belőle a jelszóit, egy „kényszerkódot” vezethet be, amelynek kiadására kártyája úgy tesz, mintha a szokásos módon működne, csak éppen elrejti értékesebb vagyontárgyait vagy igazolványait és esetleg riasztja a hatóságokat.

                                                                                                                                                       Az elektronikus képviselő a gazdáját olyan módszerekkel is felismerheti, amelyet az emberek a személyi azonosítókon alapuló rendszerek esetében is indokolatlanul tolakodónak tekintenek: egy notesz számítógép például a beszédhangot vagy egyenesen az ujjlenyomatot használhatná e célra. Az áruházi ellenőrző letapogató készülék, amely felismeri az ember ujjlenyomatát és nyomban megterheli a bankszámláját a vásárolt áruk értékével, valóságos orwelli látomás. Viszont egy okos kártya, amely megismeri a gazdáját és kiadja az elektronikus bankjegyeket, nemcsak kényelmesebb a pénznél, de biztonságosabb is. S ha az azonosítási technika lényeges elemeit a babrálhatatlan elektronikus megfigyelőbe is beépítjük, akkor az effajta kártya a legszigorúbb biztonsági követelményeknek is eleget fog tenni.

                                                                                                                                                       Az intézményi biztonság és a személyes szabadság párviadalának nem lehet végső győztese: az azonosítási technikák javulásának, a bonyolult adatelemzésnek vagy az információk összekapcsolásának minden újabb fejleménye általános ellenállást, esetleg törvényi korlátozásokat fog szülni, amire persze a még szorosabb ellenőrzésre törekvés lesz a válasz. Az elektronikus meghatalmazottakra és elektronikus megfigyelőkre épülő rendszer bevezetésével megnövekedő közbizalom javítaná az intézmények versenyképességét, a fedőneves nyilvántartási rendszer kisebb költségeiről már nem is szólva. Az egyes ember pedig saját rejtjelzett adatainak a birtokában és csak a feltétlenül szükséges adatok kiszolgáltatására kötelezve, úgy elégíthetné ki a vele üzleti kapcsolatban állók törvényes információ igényeit, hogy közben a magánélete sem szenvedne csorbát. Valahányszor az állam vagy valamely intézmény újfajta pénzügyleteket vezet be, mindannyiszor óhatatlanul választ aközött, hogy az egyén kezében hagyja-e az információkat, vagy az intézmények kezére adja. Az egyik irány az emberek magánéletének minden eddigin túltevő kifürkészése és egyre erősebb befolyásolása felé vezet, a másik azonban az egyének és az intézmények egyenjogúsága felé. A XXI. század e-társadalmának körvonalai nem csekély mértékben attól függnek, hogy melyik irányzat kerekedik felül.                                                                                               

 

 

 

IRODALOM

 

[1]  J.Dénes, T.Dénes:  Non associative algebraic system in cryptology         

                                        Protection against "meet in the middle" attack

                                        Quasigroups and Related Systems, 8 (2001), 7-14

 

[2]  Dénes Tamás:  e-aláírás vagy d-aláírás                               

                                           Különbségek és hasonlóságok  I.-II.rész

                                      CEO Magazin, III.évf. 2002/2-3.

 

[3]  Dénes Tamás:  Új eredmények az RSA kulcsok megfejtéséhez            

                                   Híradástechnika, 2002/1. 47-55

 

[4]  Dénes Tamás:  Kódtörő ABC  (Kriptográfia Mindenkinek)

                                   Bagolyvár Könyvkiadó, Budapest,2002.    

 

[5] W.Diffie, M.Hellman: New Directions in Cryptography

                                  IEEE Transaction on Information Theory, November 1976. (644-645) 

 

[6]  Brigit Pfitzmann: Digital Signature Schemes.

                                    Springer, Berlin, 1996

 

[7]   Bruce Schneier:  e-mail security

                                    How to Keep Your Electronic Messages Private

                                    Johns Wiley and Sons, Inc. New York, 1995.

 

               [8]  Gustavus J.Simmons: Secure Communications and Asymmetric Cryptosystems

 Boulder, Westview Press, 1982.