A tudástermelés átalakulásának történeti mintái

 

Dr. Farkas János

 

Bevezetés

 

Tanulmányomnak az a célja, hogy áttekintsem az „információs/tudástársadalom” fogalmainak kritikáját. E fogalmak ugyanis bekerülve a köznyelvbe, alakítják a kollektív képzeteket. A kollektív képzetek pedig kollektív cselekvésekhez vezetnek. Valójában a nagy francia forradalomban kikovácsolódott „szabadság” és „demokrácia” fogalmak történeti alakváltozásainak vagyunk tanúi. A tudomány és technika új eredményei, eszközei technokereskedelmi determinizmushoz vezettek. Kialakult egy ideológia, miszerint olyan típusú modernizációhoz jutottunk el, amely már nélkülöz mindenféle társadalmi tervezetet. Ha elfogadjuk, miszerint a fejlődés végtelen és határtalan, akkor ennek örököse a végtelen és határtalan kommunikáció lesz. Ha nem vetjük alá történeti kritikának használt fogalmainkat, akkor a történelmi amnézia olyan eszkatológiához vezet, amely a nooszféra eljövetelét profétizálja. A „komplexitás” fogalmával is visszaélnek. A jelenkori társadalmak összetettsége kétségtelenül növekvő, nem lehet elemi sémákra lebontani őket. A „modernizáció” fogalma gyakorlatilag a „westernizáció” útján járó országok, hatalmak dominanciáját fogadtatja el. Ha nyer a „globalizáció”, akkor a „Nyugat” nyer. Illúziók keringenek arról, ha legyőzzük a „digitális szakadékot”, akkor megszűnik a „társadalmi szakadék” is. Holott belátható, hogy a technológia nem megoldja, csak áthelyezi a problémákat. A világ a lassúak és gyorsak világává bomlik szét és a sebességből uralkodó elv válik. De akkor a társadalomban nincsenek törvények, nincs szükség államra és az általa végzett szabályozásra. Az információs társadalom ilyen fogalmából kifelejtik magát a társadalmat. Holott a valóságos történelmi mozgásból nem szabad kiiktatni a hosszú távon zajló strukturális fejlődési folyamatokat, változásokat sem. Amit a rövid időtartam diktatúrája okán „információs társadalomnak” vélünk, az hosszú távon már régóta velünk élő strukturális folyamat.

 

Kérdés, hogy „társadalom” fogalmára lehet-e minden korra érvényes meghatározó ismérvet találni? Legyen ez gazdaság, politika, tudás, közösség, tradíció, kultúra. Marx szerint a „termelőerő” a meghatározó és minden társadalmi formáción áthúzódó elem, tényező, amely a termelési viszonyokkal való kölcsönhatásában alakítja ki a társadalmat. Tőkei Ferenc a tulajdont és a hozzá kapcsolódó közösséget tekintette hasonló konstitutív szférának. (1991) Ha Marxot választjuk, akkor a termelőerő feloszlik a munka eszközére (ez lenne a technika) és tárgyára, (a kettő együtt alkotja a termelőeszközt), illetve a legfőbb termelőerőre, az emberre. A technika esetében a tárgyiasult tudás, az ember esetében az élő, eleven emberi munka, tudás a társadalmat létrehozó konstituáló tényező. Eléggé szimpatikus álláspont. De a termelőerő alapvető szerepe tipikusan a kapitalista berendezkedés korára igaz. (Bár nyitva hagynám, hogy megelőző társadalmi formációkban is lehetett a társadalmi változások fő mozgatóereje. Endrei Walter (1978) például a középkor technikai forradalmairól írt egy fontos könyvet.) Ha a különféle potenciális társadalmi mozgatóerők közül a termelőerők emelkednek ki meghatározóan, előidézvén a kapitalista formáció dinamikáját, akkor ehhez viszont már számos társadalmi ellentmondás megjelenése is kapcsolódik. A „tudomány mint termelőerő”, a „tudományos-technikai forradalom”, a „tudásalapú társadalom” a tőkés magántulajdon bázisán jelenik meg. Bár Marxnál később kimutatták, hogy a „tudomány közvetlen termelőerővé válik” tézisben – lásd Gazdasági-filozófiai kéziratok, avagy Grundrisse (1970) – Marx szövegében nem a német „Wissenschaft”, hanem az angol „knowledge” szó található. Azaz, magyarra fordítva a „tudás közvetlen termelőerővé válik”. Tehát nem a tudomány vagy nemcsak a tudomány, hanem bármiféle tudás, ismeret, pl. praktikus, kézművesszerű tudás, know-how – pl. számítógép használatának ismerete - stb. válhat termelőerővé. Ha az előző kategóriák a tőkés magántulajdonhoz kötöttek, akkor a tőke, a munka, az ipar korszakát „követő” tudás korszaka sem lép ki a tőkés társadalom viszonyai közül. Ezek egylényegű korszakok, egytényezős társadalmak. Marx elismerte, hogy több kritikusának komoly ellenvetése volt az ő elméletével szemben, hogy a szellemi termelés is megjelenik a tőke bővített újratermelésében. Marx ekkor saját magával került ellentmondásba. Egyfelől kimondta, hogy a termelőerőkre alapozott társadalmi reprodukció a tőkeviszony sajátja, másfelől ezt a tőkeviszonyt éppen a tőkeviszonyokat kifejező kategóriákra – a termelőerőkre és termelési viszonyokra – alapozta. Ugyanis a „tudástársadalom” nem más, mint a Marx által szellemi termelésként jellemzett tőkeviszony folytatása. Kiterjesztése minden olyan területre, ahol a „tudásüzem” olyan ismereteket állít elő, amelyekre a gazdaságnak (innováció), a menedzsmentnek (szervezés, döntés), és a szabályozás (adminisztráció) szempontjából állandóan szükség van. A tudás és a tudomány (esetünkben: az információtermelés és a kommunikáció) veszélyes irányban halad, mert a tőkeviszony szelektálja őket. Csak azokra az ismeretekre és módszerekre van szükség, amelyek növelik a profitot, és felszámolnak minden olyan ismerettermelést, amely ezt nem teszi, sőt – vele szemben állva – bírálja, tagadja a tőkeviszony jogosságát. Persze beszélhetünk „tudástársadalomról”, de akkor azt kellene kifejteni, hogy milyen éles érdekütközések vannak a tudományon belül a tőke számára hasznos tudományos termelés és az ebbe bele nem illő szellemi termelés között. Ez a harc az egyetemeken, az Akadémián, a kutatóhelyeken, alapítványokon belül is folyik. Ha van „tudástársadalom”, akkor fel kell tennünk a kérdést: ez a tőkeviszony további előre nyomulását szolgálja-e, vagy annak megállítását?

 

Először tematizálni, strukturálni igyekszem a problémát, másodszor: minden lehetséges kételyt megfogalmazok a vizsgált társadalmi jelenség kapcsán annak érdekében, hogy pozitív következtetés is levonható legyen. Az újabb EU-dokumentum (akárcsak a lisszaboni tézisek) az Információs-Kommunikációs-Technikák (ICT) és a „tudásalapú társadalom” között keresnek összefüggést. Kérdés, hogy ez a terminus technikus helyes-e, nem állnak-e mögötte megalapozatlan remények? A kétely első magva abból a társadalomelméleti megfontolásból fakadhat, hogy a „társadalom” sohasem jelenhet meg egyszerűen a technikai haladás, illetve a technikai fejlődés eredményeként. Ez a társadalom mechanikus felfogását jelentené. Volt már olyan szerző, aki a feudalizmust a kengyel feltalálásából vezette le. A kengyel – mondván - lehetővé teszi a páncélozott, nehézlovasság felállítását, amely a kengyelt nem ismerő nomád könnyűlovasságot legyőzve, hűbéri katonaságra támaszkodva „feltalálja” a feudalizmust. A másik kérdés, hogy a „tudásalapú társadalom” nem vezet-e továbbá a tudomány egyoldalú, szelektív felfogására? A harmadik, hogy elfogadható-e az a tudósi-kutatói-szakértői szerep, amelyet e fogalomra támaszkodva legitimálnak?

 

Tudás a „preindusztriális társadalmakban”

 

Természetesen a tudásnak mindig volt funkciója a társadalmi életben. Antropológiai konstansnak tekinthetjük, hogy minden emberi cselekvés tudáson alapul. (Stehr, 1992) Az előemberek kezdetben feltehetően gesztusnyelven kommunikáltak, majd a nyelv, a beszéd kialakulása révén közvetítették egymáshoz azokat az érzéki tapasztalatokat, információkat, amelyeket a természet fokozatos megismerése során nyertek. Az ókori társadalmakat is felfoghatjuk tudástársadalmakként. A régi Izraelt a vallási törvényként működő Tóra-tudás strukturálta. Az ókori Egyiptom társadalmában pedig vallási, csillagászati és mezőgazdasági tudások szervezték az életet. Ezek alapozták meg az uralkodók tekintélyét. Gutenberg a korábban kialakult íráshoz talált technikai rögzítési és sokszorosítási eszközt, amikor felfedezte a könyvnyomtatást. Előtte is, akkor is, azóta is mindenféle társadalmi csoport és társadalmi szerep függ a tudástól és közvetítésük is tudáson, – amelyet egyre újabb és hatékonyabb technikai eszközök továbbítanak - keresztül történik. Az egyének közötti viszonyok is egymás kölcsönös ismeretén (tudásán) alapulnak. A hatalom ugyancsak gyakran támaszkodik a tudás fejlődésére és nem hagyatkozik csupán a puszta fizikai erőre. Végül, a társadalmi újratermelés sem csupán fizikai reprodukció, de – emberek esetében – mindig kulturális is, azaz a tudás szintén újratermelődik.

 

Az indusztriális (ipari) társadalom tudása

 

Az ipari forradalom (mechanizáció, azaz gépesítés) révén a tudás egyre gyorsabban terjedhetett el. A távíró, a telefon, az újságok, a rádió stb., az új médiák és a közlekedés fejlődése (elektromosság) felgyorsították az ismeretek egyik helyről másikra történő eljuttatását. A 20. század második felében pedig a legmodernebb információs és kommunikációs technikák (televízió, fax, telex, videó, Internet, e-mail stb.) végleg összezsugorították az időt és a teret.

 

A hírközlési és kommunikációs technikák rohamos fejlődése kihívást intézett a társadalom kutatói, ideológusai számára. A korábbi társadalomelméletek a „kapitalista”, vagy „ipari” jelzőkkel címkézték meg a társadalmat.

 

Már a marxizmus is állította, hogy az általános tudás közvetlen termelőerővé, alapkővé (Grundpfeiler) válik. (Marx, 1867, ill. magyar kiadás: 1967.) Az újabb marxisták (pl. Richta és társai, 1968) a tudományos-technikai tudást tekintették a változás fő motorjának. Max Weber (1958) a nyugati civilizáció egyedülálló tulajdonságának az ész (ráció) átható alkalmazását vélte, amely egyedül garantálja a társadalmi cselekvés hatékonyságát. Ekkor irányult a figyelem a racionális cselekvésre és a racionalizálásra és megkezdődött az ezeket szolgáló sajátos intellektuális eszközök kifejlesztése. Raymond Aron (1966, 1968) „ipari társadalma”, (amely magába foglalta a gazdasági szervezetnek mind a kapitalista, mind a szocialista formáját), leginkább azt emelte ki, hogy a tudomány és technika jelentős  mértékben képesek formálni a termelő tevékenységek társadalmi szervezetét, s ezen keresztül a társadalmi élet más formáit. Az újabb posztindusztriális elméletek az elméleti tudást tekintik a társadalom alapvető elvének.

 

A „tudományos-technikai forradalom” eszméje (utópiája) a szovjethatalom alatt született meg, amely a taylori munkaszervezés tudományát kívánta kiterjeszteni a társadalom egésze racionális megszervezésére. A piaci társadalmakban eközben a termelésben alkalmazott tudományos vezetés alapelveit áthelyezték a fogyasztás területére is. (marketingtechnikák, véleményirányítás, közvélemény kutatás stb.)

 

Az ipari társadalmat már „funkcionális társadalomnak” tekintették, amelyben a racionális viselkedés az uralkodó. A téveszméket felváltja a pozitív tudás, a tudomány, valamint azt ezt realizáló technika. Az ipari kapitalizmusban teret nyert a biztosításmatematikai gondolkodásmód, miután a gondolkodási folyamatokra is kiterjesztették a munkamegosztás fogalmát. (Babbage, 1812). Adam Smith ezt a fogalmat még csak a gyáron belüli mechanikus műveletekre alkalmazta és nem érzékelte, hogy milyen mértékű takarékosságot tesz lehetővé az idővel a szellemi munka megszervezése. Saint-Simon (1819-20) filozófiai hangvételű „embertudományától” eljutunk odáig, hogy erőteljes fejlődésnek indulnak a számokkal leírható emberrel foglalkozó tudományok. (biotipológia, antropometria stb.) A hálózatok társadalmának előképeiként megjelennek a globális városok és a katalóguscédulák. A világ és a kultúra különbségeit fokozatosan egységesíteni kívánták. (világirodalom, világkönyvtár stb.) A világ hálózatszerű elképzelése tehát jóval megelőzi az „információs társadalom” mai fogalmát. A hálózat fogalma már összekapcsolódik a kölcsönös függés biomorfikus fogalmával, amit a sejtbiológiából vettek át. A dokumentálás egyetemes hálózata megteremtésére irányuló törekvések már a „hálózatok hálózata” fogalommal operálnak. A Saint-Simon-féle hálózatfilozófia még a „központot” bízta volna meg a társadalmi újjászervezés feladatával. De megindult egy szemléletében ellentétes hálózatfilozófiai fejlődés is, amely szerint „a központ semmi, a periféria a minden.” A tekintélyellenes (anarchikus) mozgalmak a várost és az államot akarták megszüntetni és feloszlatni. A kommunikációs utópiák hatására megszületett az „organikus tér” fogalma, amelyben nincs középpont. A települési rendszer eme amerikai típusa lényegében meg is valósult. Ezzel szemben Európában egy másik utópia kísérelte meg a válságjelenségek megoldását: a szellem általános felvilágosításnak pedagógiai terve. Össze kívánták kapcsolni a „magas kultúrát” és a széles körű demokratizálást. 

 

A posztindusztralizáció ideológiája

 

1913-ban alkotják meg a „posztindusztriális” kifejezést. (Coomaraswamy) E fogalom sokak számára azt jelentette, hogy megbukott az ipari civilizáció és egy decentralizált társadalom lép a helyére. Megalkotója a fogalmat összekapcsolta a kulturális sokféleség megteremtésének ideáljával. A „kulturális diverzitást” ugyanis az indusztrializmus „egységesítő mechanikus rendszere” fenyegeti. A központosítás és uniformizálás mögött pedig a tőke gazdasági logikája áll. A „posztindusztriális” kifejezés tehát a globális fejlődési modell kritikája, de csak az 1960-as években lép fel új ideológiai köntösben. Ekkor jelenik meg mindent elsöprő erővel egy új, a technikai-információs paradigma. A II. Világháború után kétpólusú világ alakult ki és fontos információtechnikai kérdések vetődtek fel:

 

1)      a világrendszerek szembenállásának logikája miként határozza meg a műszaki innovációk geopolitikai keretét?

2)      Milyen feltételek között vitatható meg az „információ” általánosan elfogadott fogalma?

3)      Milyen szerepe van (lesz) az új technológiáknak az emberiség történetében?

 

A társadalomtudományi gondolkodásban az alapvető változások a 60-as évekre vezethetők vissza, amikor a keynesi keresletösztönző politikák már nem mutatkoztak hatékonynak, és teljesen új korszak kezdődött el a modern társadalom gazdasági életében.

 

A posztindusztriális forgatókönyvek közül a legfontosabb Daniel Bell (1960) koncepciója volt, mely szerint az „ideális” társadalomnak ötféle változáson kell átmennie:

 

1.      A gazdasági jelleg átalakulása (termelő társadalomból a szolgáltatóiba)

2.      A munkaerő struktúra átalakulása (szakemberek, műszakiak javára)

3.      Elméleti tudás új központi szerepe (tudomány, technika)

4.      Jövőre irányultság

5.      Döntési mechanizmusokat segítő „intellektuális technológiák” felemelkedése.

 

Bell szerint a modern társadalmat már nem a marxi munkaérték-elmélet, hanem egyfajta tudásérték-elmélet jellemzi. A posztindusztriális társadalomban a „humán szolgáltatások” (egészségügy, oktatás és társadalmi szolgáltatások) és a „technikai és professzionális szolgáltatások (kutatás, értékelés, informatikai kezelés, rendszerelemzés) kerülnek előtérbe. A preindusztriális társadalom a „természet elleni” játszma volt, az ipari az „előállított természet elleni” játszma, a posztindusztriális pedig az „emberek közötti” játszma lesz. A tudósok által kifejlesztett eszközeik segítségével (lineáris programozás, szimuláció, információelmélet, kibernetika, döntéselmélet, játékelmélet, hasznosságelmélet) az algoritmusokat (a problémamegoldás szabályait) állítják az intuitív döntések helyébe. (pl. technika hatásainak előrejelzése). Daniel Bell koncepciója kétségtelenül elősegítette a „funkcionális társadalom” paradigmájának kifejlődését, elfogadta a történelem-modernitás-fejlődés lineáris modelljét, s nála – miután erősen hitt a gondoskodó állam mint központ küldetésében - , értékét veszítette a hálózati gondolkodás. Alapvetően scientista látásmódjával azt hirdette, hogy a szervezési doktrínák háttérbe szorítják a politikát. A funkcionális társadalmat a tudományos vállalatvezetés elvei szerint igazgatják.

 

Az intelligens társadalom

 

A posztipari társadalom egyik leágazása az „intelligens”, racionális társadalom. Az „értelmes, jól informált társadalom” (knowledgeable society) fogalmát talán Lane (1966) használta legelőször. E fogalom alkalmazását azzal indokolja, hogy a tudományos tudás növekvő társadalmi szerepre, fontosságra tesz szert és e társadalom tagjai:

 

a)             megvizsgálják az emberről, természetről és társadalomról kialakított nézeteik alapjait;

b)            az igazmondó igazság objektív követelményei irányítják őket és a képzés magasabb szintjein követik a bizonyítás tudományos szabályait,

c)             jelentős erőforrásokat fordítanak a tudományos alapon folytatott vizsgálatokra és igen nagymennyiségű tudást halmoznak fel;

d)            tudásukat úgy gyűjtik, szervezik és értelmezik, hogy a belőle levont újabb jelentések állandóan kezük ügyében legyenek;

e)             ezt a tudást úgy alkalmazzák, hogy megvilágítják (és bizonyára módosítják) vele értékeiket és céljaikat, s egyben tovább is fejlesztik.

 

Ahogy a „demokratikus” társadalom alapja a kormányzati és személyközi viszonyokban, ahogy a „jóléti társadalom” alapja a gazdaságban rejlik, úgy találhatók meg a „tudástársadalom” gyökerei a megismerés-elméletben (episztemológiában) és a kutatás logikájában. Lane tehát a 60-as évek optimizmusával úgy vélte, hogy a társadalomban található józan ész tudományos érveléssel lesz helyettesíthető.

 

Peter Drucker (1969) szintén használja az „értelmes”, „jól informált” „intellektuális társadalom” kifejezést. Daniel Bell (1976) a „posztipari társadalom” keletkezésével összefüggésében szintén alkalmazza ezt a fogalmat és felcserélhetőnek tartja e két terminust. „A tudás a posztipari társadalom alapvető erőforrása”, mivel szerinte mindkettővel le lehet írni a keletkező modern társadalomnak mind a struktúráját, mind a kultúráját.

 

A posztmodern társadalom

 

A „posztindusztriális” kifejezésnek azonban kritikusai is támadtak. Amitai Etzioni (1968) ezt a fogalmat azért vetette el, mert szerinte a jövő társadalma „cselekvő” és posztmodern” lesz. Elgondolásai a „közösség” fogalma köré csoportosultak, amelyek a kommunikációs technológiák eszközeit is ennek szolgálatába állítják. (vö: közösségi kábelhálózat)

 

A „posztindusztriális társadalom” kritikája logikusan vezetett el a „posztmodern társadalom” fogalma megfogalmazásához. A technotudományosságba vetett hittel ellentétben Lyotard (1979) azt vallja, hogy a tudás (és intézményeik) státusa megváltozik, amikor a társadalmak belépnek előbb a posztindusztriális, majd a posztmodern korba. A történelem fejlődése és a róla kialakított nagy narratívák válságba jutottak. A tudományos tudás csupán a „diskurzusok egyik típusa”. Az informatika látszólagos hegemóniája nem feledtetheti, hogy Platon óta megmaradtak az igazi kérdések: Ki tudja? Ki képes rá? Mi a tudás? Mi a képesség? Lyotard kétségbe vonja, hogy az input/outputban mérhető hatékonyság a tudás kritériuma lehet. A posztmodern tudás ambivalens természetű. Egyszerre új hatalmi eszköz és nyitás a különbözőség felé.

 

Persze egyértelműen nem jelenthetjük ki, hogy akár a posztmodernitás, akár már a tudástársadalom korában lennénk. A legtöbb, amit mondhatunk, számos jele van annak, hogy olyasfajta társadalom felé mozgunk, amely erőteljesen különbözik attól, amit a 20. században átéltünk. Theodor Adorno már Negatív Dialektika c. könyvében (1966) figyelmeztetett bennünket arra a paradoxonra: fennáll annak a veszélye, hogy a tudomány sikereit és ígéreteit maga a tudomány képes az ellenkezőjére változtatni. Annak ellenére, hogy a tudósok kimutatták a társadalom, a kultúra és a tudomány közötti kölcsönhatások módozatait (Merton, 1973), mégsem rendelkezünk olyan társadalomelmélettel, amely jól leírná a tudomány és technika dinamikáját. Azt minden esetre elfogadtuk, hogy az ipari társadalomban végbemenő nagyobb – főleg gazdasági – átalakulások összekapcsolódnak a tudományos ismeretek és a technika „haladásával”. Ez a társadalom „felépítményének” fontosságára hívta fel a figyelmet, amelyet a marxista terminológiának köszönhetünk. Mindazonáltal az anyagi és az intellektuális (elemek, mozzanatok) közötti különbségtétel nem szigorú. Különbségük eltűnőben van a tudástársadalmakban. A történelem egyre növekvőbb mértékben összeolvad a természettel. (Godelier, 1984) A tudománynak és technikának társadalomra gyakorolt jelentős hatását szinte minden teoretikus elfogadta. Kivéve Niklas Luhmannt (1981), aki szerint a modern társadalmat és következményeit nem a tudomány és a technika formálja és determinálja. Neki az az álláspontja, hogy a modern társadalmakat a történelmileg sajátos funkcionális differenciálódás határozza meg. Minden más ebből a tényből következik.

 

A posztindusztrializáció és a II. Világháború

 

A II. Világháborúban megkezdődött és jórészt végbement az intelligens berendezések, technikák előretörése. Turing (1950) „univerzális gépe” az „elektronikus agy” felé mutat; nagy számítógépek megépítése; az ellenség stratégiai kommunikációjának dekódolása (kriptográfia); légvédelmi lőtáblázatok készítése; atombomba kifejlesztése. Megteremtik az operációkutatást, létrehozzák a tudományos ötletgyárakat, amelyek a rendszerelemzés, a költséghatékonyság, a tervezési, programozási és költségvetési rendszer, a kritikus út módszere, játékelmélet stb. programjait fejlesztik ki. Valamennyi optimalizációs célokat szolgál. Ekkor születik meg a Delphi előre jelző vizsgálati technika is. Ezzel egy időben, vagy ezt követően a technológiai előrejelzés (technological forecast), prognosztika (prognostics), jövőkutatás (future research) is egyre népszerűbb lesz. Olyan eszközök, technikák, módszerek születnek meg, mint a trendvonal-extrapolálás, gráfeljárások, technológiák terjedési (diffúziós) idejének vizsgálata, morfológiai kutatás stb.

 

Később az esetleges világháború helyett a „korlátozott háború” doktrinája került előtérbe. Ekkor a technikai újítások terén a hangsúly a terepen alkalmazható új megfigyelési technikák, szenzorok, behatolásjelzők, rádiókommunikációs és számítógépes eszközök, műholdas kapcsolatok és helyzetmeghatározás stb. eszközeire helyeződött át. Kialakult az elektronikus hadszíntér fogalma, ami a mikrotechnológiák, miniatürizálás előre törését szolgálta. A beruházások ezzel a társadalmi rendszerirányítás felé mozdultak el. A hadműveleti szimulációs modellek kidolgozásához sok információra volt szükség. Ezek begyűjtése, feldolgozása, tárolása, visszakeresése, felhasználása központi kutatási területté vált. A politikusok és a katonák az emberek viselkedését, a társadalmi változásokat a társadalmi ellenőrzés technikáival kívánták megfigyelni és céljaik érdekében támogatni. Fontos kutatási témává vált az ember-gép hatékonyabb kapcsolata, amelyek menedzselésére elsősorban az állam vállalkozott. (OSA, PPBS stb.) Divatos fogalommá vált a „szabad információáramlás” doktrinája, amely a szabad kereskedelmet volt hivatott szolgálni. Létrehozzák 1965-ben az első globális lefedettségű kommunikációs rendszert. (Intelsat). A katonai technológiák és szervezési módszerek később átkerülnek a polgári használatba, amelyeket a reklámcégek „kommunikációs forradalomként” vezetnek be a köztudatba.

 

Ehhez persze tudományos előfeltételként szükség volt a kommunikáció matematikai elméletének kidolgozására. Ez tette lehetővé az információ meghatározását és mérését. Shannon (1948) az „információmennyiség” kérdéseivel foglalkozott és meghatározása szigorúan fizikai, kvantitatív és statisztikai. Valójában az „információ” azt a folyamatot jelöli, amely formát ad a tudásnak, amely strukturálja a tudástöredékeket. Shannon viszont csak valószínűség-számítási alapokon gondolkodott: melyik az a kódolási rendszer, amely gyorsaságban és költségben a leghatékonyabban juttatja el a jeleket a küldőtől a fogadóig. Ez a közlés csatornájával foglalkozó mechanikus modell a társadalom behaviorista (inger-válasz kapcsolat) felfogásán alapul. Elfogadja a végtelen fejlődés eszméjét, ami a központból megy a perifériák felé. Shannon definíciójából hiányzik az értelemteremtés funkciója, mivel a kommunikáció fogalmát elválasztja a kultúra fogalmától. Nyomában megindulnak a kísérletek, miképpen lehetne számszerűsíteni az információtermelési és – terjesztési tevékenységeket.

 

Persze a technikai és számrepertóriumi megközelítések mellett megszaporodtak azok a viták is, hogy milyen összefüggések vannak az „információ”, a „tudás”, az „ismeret”, a „kultúra” és a „kommunikáció” fogalmai között. Volt, aki az információba besorolta a tudásokat, képességeket (know-how), normákat, előírásokat és tiltásokat is, amelyek együtt a „kultúrát” alkotják. (Morin, 1974). Mások szerint az információ az, aminek „nincs értéke, mert elveszíti azt.” Mások viszont inkább a statisztikával rokonítják, s csupán ott látnak információt (ami szerintük adat), ahol technikai eszközök is vannak. Ennek következtében az „információs társadalom” instrumentális fogalommá válik, ami homályban hagyja a kifejezés tényleges geopolitikai jelentőségét és funkcióját.

 

Az elemzés helyes nyomvonalán haladva ugyanis az a fontos kérdés, hogyan határozzák meg a kommunikációs technológiák a hatalmi formákat? A kommunikációs irányultságot a kommunikációs vektorok szerint szokás megállapítani. Vannak időhöz, vagy térhez kötött vektorok, melyek mindegyikéhez adott társadalmi konfigurációk tartoznak. A szájhagyomány az időhöz kötődik és a decentralizáció felé hajlik. A nyomtatás és elektronikus gépesítés inkább központosító jellegű, mert a tér felett kiterjeszkedve kíván uralkodni. Az egyik a perifériát emeli a centrum, a másik a centrumot a perifériák fölé. Belátható, hogy minél nagyobb sebességet érünk el a kibocsátás- és átvitel-technológiában, annál többet semmisítünk meg az emberi közösség elemeiből. Ha pedig egyenlőtlenségek vannak a kommunikációs sebességben, akkor egyenlőtlenségek alakulnak ki a társadalomban is. „Információs monopóliumok” jönnek létre.

 

Második ipari forradalom

 

Voltak viszont olyan tudósok is – például Norbert Wiener (1948), akik szerint az információ lesz – decentralizálóképessége révén – a „második ipari forradalom” forrása. (A „tudományos-technikai forradalomnak” – amely akár már a harmadik ipari forradalom – ez a koncepció az egyik kiindulópontja.) Ez a forradalom fogja majd felszabadítani az embereket. De ez csak akkor lehetséges, ha meghaladjuk az információ szűk, statisztikai meghatározását. Wiener szerint a helyes fogalom „az információ gyűjtésének, felhasználásnak, tárolásának és átadásának eszközét” fejezi ki. Az eszközökbe beleérti a rádiót, mozit, telefont, távírót, postát, könyveket, sajtót, iskolarendszert, egyházat. Szerinte igen fontos, hogy a gépek képesek legyenek az entrópia ellenében hatni, az információ keringése legyen akadálymentes. Aggódott az információ monopolizálásának és áruba bocsátásának tendenciái miatt. A garanciát a gondolkodó államban, annak politikájában látta. Szerinte csak a keynesi alternatíva képes megtörni a piac racionalitásában rejlő anti-homeosztatikus erőt.

 

Látható, hogy az információnak kettős társadalmi hatást is tulajdonítanak. Egyfelől centralizáló, másfelől decentralizáló hatást. McLuhan (1964) például úgy gondolja, hogy az információ decentralizál. Mumford (1967) szerint viszont a globális hálózat „egyetlen világa” felmorzsolta az elektromos hálózatot, amit sokan az iparosításelleni utópia felforgatóerejének fogtak fel. Az igazság valószínűleg ott van, hogy az adott társadalmi és politikai rendszertől függ, hogy az információs rendszerek elnyomó, vagy felszabadító funkciót töltenek-e be. (Más szavakkal: növelik-e, vagy csökkentik-e a társadalmi egyenlőtlenségeket?)

 

Kibernetikus (strukturális-rendszerszerű) társadalmak

 

Az információelméletekhez strukturalista megközelítések is kapcsolódtak, amelyek kritikáját talán Braudel (1958) fejtette ki legpontosabban. A strukturalista nyelvészet – az információelmélethez csatlakozva – olyan modellt akart kidolgozni a társadalomtudományok számára, amely az egzakt tudományokhoz tenné őket hasonlóvá. Képviselői szerint a nyelv mint rendszer határozza meg a társadalmat mint rendszert. Azonos fogalmi készletet (kód, információs rendszer, program, jel, üzenet) vélnek felfedezni a DNS-ben és a diskurzusban. Az analóg átvitel lett a szabály. A kommunikációs rendszer csakis belső struktúrájának törvényeire utal. A befogadók a közlés alanyai, akiknek érdekei elmosódnak. Az urbanisztikában így születik meg a város mint programozott kommunikációs hálózat, amely integrációs tervet igényel. Az „információs túlterheltség” fogalma pedig azt fejezi ki, hogy a városi rendszerek képtelenek már feldolgozni a rájuk özönlő óriási információs inputot. Ez válik a kései, hibás és torz döntések okává.

 

Henri Lefébre (1967) bírálja ezt az álláspontot, mondván: az információ analógiás nyelvezete azt leplezi, hogy az információkeringés pusztán azt az összetartó szerepet hajtja végre, amelyet történetileg a pénz és az anyagi javak körforgalma töltött be. Félő, hogy újfajta ember (kibernanthropus) van születőben, aki pontosan felismerte, hogy a stabilitás, az egyensúly és az önszabályozás fogalmai – amelyek egyszerre szeretnének gyakorlatiasak és racionálisak lenni – hogyan egyesítik ezáltal az ideát a valósággal. Egyetlen elképzelhető taktika van ellene: a hálóvető gladiátor harca a szigonyos (vas) ellenfelével szemben.

 

Jacques Ellul (1954) szerint állampolgári ellenállásra van szükség a „technikai rendszer” ellenállhatatlan felemelkedésével szemben, amely totalitárius, univerzalista és önmagát újratermelő „új zsarnok”, amely a hatékonyság egyedi feltételeinek veti alá a természetet és társadalmat mint rendszert. Sem az erkölcs, sem a technikára korlátozódó politika nem képes irányítani a technikai növekedést. Az informatikai kódolás pedig alkalmas módszer mindenfajta ellenvélemény semlegesítésére. Ellul később (1962) a médiarendszer terepén is folytatta a technikai rendszer elemzését.

 

A tudásipar és információgazdaság mérése

 

Említethetem, hogy állandó vita volt és van az „információ” és a „tudás” fogalmai körül, amelyet főleg méréssel kívánták tisztázni. A Shannon-féle matematikai-informatikai irányzat folytatói közül kiemelkedik Fritz Machlup (1962) munkássága, aki a képzési rendszerek reformjához keresett gondolkodási alapot. Machlup ellenezte, hogy a szópár két alkotóelemét elválasszák egymástól. A különbség a „formál” (alakít, okít) igében rejlik. Az „informál” pedig az a tevékenység, amellyel a tudást átadják. A „tud” annak az eredménye, hogy valakit informáltak. Az „információ” a tájékoztatás értelmében tudásállapot kialakítása valakiben. A kommunikált információ értelemben azonos lesz a „tudás”-sal, amennyiben azt jelenti, ami tudott. Nem jelenik meg tehát a különbség, ha arról beszélünk, amit tudunk, vagy amiről informálódunk, csak akkor, ha a kifejezések az informálás aktusára, illetve a tudásállapotra vonatkoznak. Machlup számára a „tudás előállítása” nem azt jelenti, hogy hozzáteszünk valamit a már ismert dolgokhoz, hanem a tudásállapot előállítása. De ez lehetőséget nyújt számára ahhoz, hogy szakítson a lineáris axiómával és megnyissa az utat az információ/tudás folyamat szereplői tevékenysége soktényezős elemzése előtt. A „tudás-előállítók” (kommunikátorok) több szinten helyezkednek el: lehetnek szállítók, átalakítók, feldolgozók, értelmezők, üzenetelemzők, vagy eredeti alkotók. Machlupnak (aki a „tudásipar” kifejezés megalkotója) azonban van egy másik tipológiája is, amikor az információ/tudás típusából indul ki:

 

1)   Bármiféle munkához szükséges gyakorlati tudás

2)      Intellektuális ismeretek

3)      Szabadidős tudás

4)      Spirituális tudás

5)      Nem szándékolt tudás

 

Block és Hirschorn (1979) viszont azt állítják, hogy már a 20-as évek óta kezd a tudás (az USA-ban) a hozzáadott érték forrásává válni. A munka, idő és tőke ráfordítások (input) konstanssá váltak, vagy csökkenni kezdtek, miközben a kihozatal (output) növekedett.

 

Mások viszont az információ méréséről hamar eljutottak az „információ kora”, az „információs társadalom” eljövetele fogalmához és utópiájához. Ennek része volt Marc Porat (1976) kutatássorozata az „információgazdaság” meghatározásáról és méréséről. Amíg Machlup az információt nem korlátozta annak intenzív technológiai alkalmazására, addig Porat magukra az információs rendszerekre (számítógépek, telekommunikációs eszközök) koncentrált. Így született meg egy olyan információfogalom, amely szerint az információ „szervezett és közvetített adatállomány”. Porat tehát létrehozott egy olyan racionális mátrixot, amelyet a hatóságok felhasználhatnak előterjesztéseik során. Az információs ágensek hat alábbi szektorát különböztette meg: javakat vagy információs szolgáltatásokat árusító iparágakat, közszolgálati bürokráciát, privát bürokráciát, közszolgálati termelőszektort, magán termelőszektort, háztartásokat. Később Porat az OECD megbízásából kidolgozott egy olyan modellt is, amelyen be lehetett skálázni, hogy mely országok hol tartanak az „információs társadalom” felé vezető úton. Fritz Machlup főleg a foglalkozásokban bekövetkező változásokból vezette le az intellektuális munka növekedését. Alapvető fogalma a „tudásipar”. A tudástársadalmakban megváltozik a munka terjedelme és természete, akárcsak ennek társadalmi szervezete. E változások kimutathatók a gazdasági struktúra változásaiban, de kell a szakértők, tanácsadók, a tudásalapú foglalkozások növekvő fontosságú társadalmi csoportjainak elméleti és gyakorlati jelentőségét is látnunk kell. Világosan rá mutatunk, hogy a foglalkozások eme csoportja a munkaerőn belül a leggyorsabban növekszik a modern társadalomban. Vizsgálhatjuk a szakértői tudás iránti növekvő igényeket, a szakértés természetét, a tudáshordozó foglalkozások sajátosságait, a tudás kultúráját és hatalmát, ezek közvetítésének mechanizmusait. Egyes szerzők a munka helyett persze nem a tudást, nem a szakértelmet, hanem a kommunikatív cselekvést helyezik az elemzés középpontjába. (Habermas, 1982) Nála a társadalmi változás motorja nem a munka, hanem az interakció, a kommunikatív cselekvés.

 

Információs társadalom

 

Az Információs Társadalom-paradigma állami rangra először Japánban emelkedett, amikor 1971-ben „nemzeti célkitűzésként” határozták meg elérését. (Umasao, 1963, Masuda, 1988) Kétségtelen, hogy Japán ezt követően élre ugrott a szórakoztató elektronikában, majd a személyi számítógépek gyártásában.

 

1979-ben a Nora-Minc Jelentés – a francia állapotokra vetítve – már a válság filozófiáját fogalmazta meg. A szerzők szerint a társadalom növekvő informatizáltsága áll a válság középpontjában. El is mélyítheti azt, de hozzá is járulhat a megoldásához. Felbolygatja a szerveződések és az egész társadalom idegrendszerét, de lehet egy „új globális társadalomszabályozási modell” is, amely megakadályozhatja a társadalmi konszenzus elvesztését. A „telematika” (az informatika és távközlés összevonása) a hálózatok társadalmát teszi lehetővé, amely megkérdőjelezi a tudás és emlékezet elitista felosztását. De a hálózati társadalom új kockázatokat fog hordozni, ahol önálló csoportok jelennek meg a maguk érdekeivel. A tudás végül az információhalmazokhoz fog igazodni. (vö. műholdas kommunikáció) A retorika inkább a társadalmi igényt emelte ki, semmint a technikai lehetőségeket. Az informatika demokratizálása előzze meg a társadalom informatizálását.

 

Mindezen átmeneti szkepszis ellenére az „információs társadalom” fogalomra történő hivatkozás fokozatosan eluralkodott a nemzetközi szervezetekben, ami a liberális versenymodell előretörését jelezte. Ez történt az OECD-ben, majd az EU-ban, ahol a FAST (Forecasting and Assessment in the Field of Science and Technology) program keretében foglalkoztak az információáramlás egyenlőtlenségeivel. 1984-85-ben volt a fordulópont, amikor a világpiac korlátozásnélküli megnyitását propagálták mindenfajta tőkemozgás előtt. Ezután került sor a távközlés deregulációjára is, amely felhívta a figyelmet arra, hogy nemcsak a globális gazdaság, de a szupranacionalista szabályozások mechanizmusának hiánya is jelenthet kockázatokat. Ezután az következett, hogy az Internet-szektor irracionálisan túlnövekedett, a buborék kipattant, s ebből mindenféle válságok, pénzügyi botrányok származtak.

 

1993-ban az USA beindította az „információs sztrádák” ígéretét. A következő évben már a globális információs infrastruktúra megteremtését javasolja Al Gore, az USA alelnöke. 1994-ben jelent meg az „új gazdaság” fogalma, majd az OECD is elemezni kezdte az „információs társadalom” kifejezés hatását. Ekkor jelenik meg a Bangemann-Jelentés (1994), amely az Információs Társadalom címet viselte. A szöveg mögött távközlési és audiovizuális iparági szakértők álltak, akik a távközlés gyors liberalizációját javasolták. A G7 keretei között 1995 februárjában Brüsszelben elfogadták a „globális információs társadalom” fogalmát. Al Gore „Az új információs világrend ígérete” címmel tartott előadást. Clinton elnök pedig 1997 júliusában vázolta fel az elektronikus kereskedelem doktrínáját. A digitális piac játékszabályait a világméretű versengés és a fogyasztók választása határozza meg. Ez év végén az újabb Bangemann-jelentés (Zöld könyv) a távközlés, a média és az információs technológiák egymáshoz közelítését fejtegette. A Jelentés fő tézise, hogy a túlzott szabályozás nem fér össze a geostratégiai szükségszerűséggel.

 

A tudásalapú társadalom

 

Innét kezdve az Információs Társadalommal párhuzamosan a „Tudás Európájáról” kezdenek el beszélni. Az angol Munkáspárt a „piaci társadalom” emberarcúságát hirdeti. 2000. márciusában Lisszabonban az EU tagállamok már a „tudás társadalmáról” szónokolnak. A formálódó információs társadalmat tudástársadalommá kell átalakítani, amelynek legfőbb eszköze az oktatás átalakítása. A 90-es évek fő fejleménye immár világosan kirajzolódik: a nemzetközi magánbefektetések mentesültek a befogadó ország nemzeti politikája által meghatározott kényszerektől. Az „információk szabad áramlása” jelszó is ehhez járult hozzá. De eközben kiéleződtek a szellemi tulajdon mint az információs társadalom legfőbb kincse körüli viták.

 

A mai helyzetben a „tudás” lehetne a keletkező, új társadalom címkéje, jelzője. Ez azért lehetséges, mert a társadalmat létrehozó-, vagy a társadalom identitását kifejező mechanizmust egyre növekvőbb mértékben nem a “tőke” és nem az “ipar”, hanem a „tudás” mozgatja. Ez a helyzet hosszú időn keresztül fokozatosan alakult ki és a tudástársadalom a jövőben sem lesz soha csupán egydimenziós. A kommunikáció és közlekedés új módjai bár leküzdik a távolságot csoportok és egyének között, mégis megmarad a városok, régiók és falvak közötti elszigetelődés. Az idő és a tér jelentésének megváltozásával a világ kinyílik, a hitek, stílusok és áruk összekeverednek, de a meggyőződések határait – vasfüggönyként – továbbra is felépítik és ünneplik.

 

A társadalmak, amelyeket korábbi elvekkel magyaráztak, természetesen reflektálnak a konstitutív (létrehozó) mechanizmusaik változására. A polgári társadalom eredetileg a tulajdonosok társadalma volt. Ez később „dolgozó társadalommá”, „munkatársadalommá”alakult át. (Arbeitsgesellschaft). Ma pedig tudástársadalommá fejlődik. A munka és a tulajdon társadalmi jelentőségének csökkenése összekapcsolódik az egyesülésre való képtelenség érzésével. Egyre kevésbé érezzük magunkénak azokat a nézeteket és meggyőződéseket, amelyek valaha az ipari társadalom termelésének uralkodó erői voltak. Az emberek és csoportjaik fokozatosan át kívánják értelmezni régebbi szemléletüket, fogalmaikat, érzéseiket. Bármikortól számítsuk is az átalakulást, a tudomány megnövekedett társadalmi jelentősége miatt már jó ideje kezdetét vette a modern társadalom tudásstruktúrájának elemzése. Leírják azt a folyamatot, ahogy a „munkatársadalom” „a munka és a termelés világában egyre inkább elveszíti képességét, hogy strukturálja és szervezze a társadalmat. Képtelen meghatározni a társadalmi akciókat és létrehozni a cselekvés új mintáit, új szereplőit és racionalitásait.”

 

A „Tudástársadalom” mint geopolitikai ideológia

 

Ismerjük el, hogy amikor az „Információs Társadalomról”, vagy a „Tudástársadalomról” beszélünk, akkor valójában geopolitikáról, ennek ideológiai lepleiről van szó. (A geopolitikai szemlélet kifejtése során főképpen Mattelart (2004) könyvéből merítek.) Az emberiség történelme lényegében arról szól, hogy az ember miként tudja a világot a nyelv szabványosítása révén uniformizálni. A globalizmus szemantikai csomópontja határozza meg az új közgondolkodást, amely megjelenik az „Információs Társadalom” fogalmában, amelyet ma a változás meghatározó paradigmájának tekintenek. Az említett nyelvszabványosításnak az a lényege, hogy a szavakat elvágják saját emlékezetétől, megfosztják eredeti értelmétől. A modern informatikai eszközök, technikák új, anyagtalan alapanyagot (információt) kínálnak és azt ígérik, hogy egy nyitottabb és demokratikusabb világot hoznak el számunkra. A gondolkodás megszervezése történetén végighúzódott a megszámlálhatóság és megmérhetőség eszméje. Ez a számmisztikából eredő eszme a matematikát az érvelés és bizonyítás hasznos modelljének tekintette. A nagy francia forradalomban öltött testet a számítások nyelve, ekkor vált a polgári jogi egyenlőség és az univerzalizmus értékeinek mércéjévé. A polgári társadalomban kifejlődött a matematikai alapokon nyugvó statisztika, amely államtudománnyá s a gazdasági tevékenység tudományává vált. Kiderült az is, hogy a kiművelt (főleg geometriai) eszközök geostratégiai (katonai) célokra is kiválóan felhasználhatók. A forradalmárok, a reformerek „geometriai utópiákban” kezdtek gondolkodni. A „szám romantikáját” – Max Weber kifejezése – az ipari társadalom pragmatikus irányítása tette próbára. Az emberek megszámlálták a számokat, és végül már csak a számok számítottak. A mértékegységek szabványosításától, az algoritmustól, az univerzális matematikai nyelvtől már nem vezetett hosszú út az információ irányította társadalom eszméjéig. Közben fokozatosan kifejlődött a „hálózat”, a „rendszer” fogalma, amelyek alkalmazási területe a természeti jelenségektől fokozatosan a társadalmi képződményekig bővült. Megszületik a távolsági kommunikáció megváltó erejéről szóló diskurzus is, amikor felfedezik a távírót. Új szervezési-irányítási rendszereket fejlesztenek ki az ipari és tudományos korban, amelyekben az a közös elem, hogy csak az bizonyos, ami megszámlálható. Ez az eszme a kormányzási módokba is beszüremlik. A valószínűség-számítás alapján megszületik az „átlagos ember” fogalma, amely a tömegek politikai irányításának normájává válik. Az emberiség tovább álmodik a (már elvesztett) egyetemes közösségről és a decentralizált társadalomról. Az ezekkel kapcsolatos utópiák biztos táptalajává válnak a kommunikációs hálózatok fejlődésének. A társadalmat – a vállalatok mintájára – gyárnak kezdik tekinteni, amelyet tudományos alapokon funkcionálisan kell megtervezni és irányítani.

 

Technetronikus kor

 

Azt az összefüggést, hogy az információs kor valójában geopolitikai játszmákról szól, talán Brzezinski (1969) vette leghamarább észre. Kidolgozza az információs társadalom eszményét igazoló geopolitikai rácsháló tézisét. Teilhard de Chardin (1980) nyomán egy „új világegység” eszméjét fejtegeti, amelyet azonban nem az „ideológiai univerzalizmus pilléreivel” (vallás, nacionalizmus, marxizmus) alapozunk meg. Az új kort „technetronikus kornak” nevezi el. Kidolgozza a „hálózatok diplomáciájának” fogalmát. A világ olyan architektúráját képzelte el, amely a technológiai újítást korlátok közé kényszerítő tudományos ész kormányzata felé halad. Eközben a multinacionális vállalatok az „egyetlen világról” úgy beszéltek, amely az információs iparágak és hálózatok fejlődésére támaszkodva megszabadítja a határok terhétől a termelésirányítókat, a fogyasztókat és a termékeket. Létrejön egy olyan önszabályozó piac, amely fellép a nemzetállamok irracionalitása és a hivatalos politikák elavultsága ellen. A „globalizáció” a tőke jelszavává válik.

 

Sajátos kettősség figyelhető meg. Egyfelől a hálózatokat egyre inkább ellenőrzés alá kívánják vonni. Geopolitikai érdekek, biztonsági makrostratégiák húzódnak meg mögötte. Másfelől a civil gondolkodásban azon kezdenek el tépelődni, miképpen lehetne a tudást, az információt úgy elosztani, hogy egy igazságosabb és szolidárisabb világtársadalom jöjjön létre. A „lágy hatalom” (soft power) olyan információs technológiáknak kedvez, melyek révén másokat rá lehet venni arra, hogy elfogadják a mi normáinkat. A hálózatok stratégiai ellenőrzésének igénye pedig megszülte a „kemény hatalom” (hard power) fogalmát, amely a Netwar (hálózati háború) és Cyberwar (cyber-háború) stratégiákban és eszközökben gondolkodik. A 2001. szeptember 11.-i new yorki terrortámadás pedig elindította a „globális háborút” (Global War) a nemzetközi terrorizmus ellen.

 

Hálózatos társadalom

 

Az információs társadalom apológiájában két ellentétes alaptételt is találunk. Az egyik szerint most kezdődik az intermeditáció új korszaka, a másik szerint épp most ér véget. Az első tétel a határoktól mentességet, a hatalom hiányát, a vezetők hiányát hangsúlyozza. A második a közvetítők eltűnését hirdeti. Az ideológia mindkét állításban közös: a háló típusú kapitalizmusban (Castells, 1993) megszűnnek a súrlódások. Hirdetik a nemzetállam végét is (Negroponte, 1995), miszerint az információs társadalom négy fő erénye: a decentralizáció, a globalizáció, a harmonizáció és a felhatalmazás (empowerment) leküzdik az archaikus szörnyet, az államot.

 

Kialakult tehát az a központi paradigma, miszerint az információs (vagy koordinációs) technológiák teljes mélységben képesek a társadalmi viszonyok átalakítására. A vállalat is hálózatos, a társadalom is hálózatos, amelyek leküzdik a zárt, hierarchikus szerveződést. Az „integráció” vált a kulcsfogalommá, s ezért válik lehetővé az idő és a tér, a határok átlépése. Egybefonódik a tartalmazó és a tartalom, a hardware és a software, a lokális és a globális, a nemzeti- és a nemzetközi tér, a termelés és a fogyasztás, a munka és a tőke stb. A cél az, hogy a piaci mentalitás befurakodhasson a közösségi tér minden résébe. Létrejön a „globális és demokratikus piac”. A „kulturális sokféleség” is fogyasztói jelentést kap. Éljen a „szabad kommunikáció!” A szabad kínálat piacán csak a fogyasztó gyakorolhat szankciókat, s ezekkel irányíthatja a kulturális és információs mozgásokat. Az önszabályozás elve pedig megfoszt legitimitásától minden hivatalos, állam vagy regionális politikát. A világ „fogyasztási közösségek” összességévé alakul.

 

Tudástársadalom és globalizáció

 

Felvetődik a kérdés: lehetséges-e egyetemes tudástársadalom? Kétségtelen, hogy az EU-ban különösen sok gondolkodás, vita folyik arról, hogy meg lehet-e szüntetni az új információs, kommunikációs technikákkal a társadalmi egyenlőtlenségeket, avagy sem. Az elmúlt években a kollektív cselekvés több új forgatókönyvét dolgozták ki. Civil társadalmi kezdeményezések, mozgalmak harcolnak a globális információs uralom, a globális új felderítőrendszer, a képzés ipari jellegűvé alakítása stb. ellen. Különösen nagy a harc az utóbbi területen. Súlyos bírálatok hangzanak el az „eladó-vásárló modellre” épített oktatási rendszer ellen. Viták folynak arról, hogy az egyetemeknek át kell-e venniök a vállalkozói rugalmasság vezérelveit, lehet-e csökkenteni az info-szegények és info-gazdagok közötti különbségeket, fel lehet-e építeni egy „globális civil társadalmat”? A technolibertáriusok az államot elvontnak és gonosznak ábrázolják, mellyel szemközt áll az idealizált civil társadalom. A globalista populizmus legfőbb érve, hogy csak a tetteikben teljesen szabad egyének közötti kapcsolatok szabad tere egyedül elfogadható. Azt szeretné, ha a (nemzet) állam saját akaratából lemondana szabályozó szerepéről.

 

Tudomány és kutatás a Tudástársadalomban

 

A K+F szférával kapcsolatban legalább három problémát látok. Az első mindjárt az, hogy a kutatás szervezeti átalakulásának, iparszerűvé válásának ideológiáját a „tudástársadalom” fogalma fejezi ki. Nem a tudás és nem-tudás ellentmondást hordozza, hanem a tudást és a tudományt alárendeli a tőkés kapitalista gazdasági és szervezeti rendnek. Szó sincs a tudás és a tudomány uralmáról, meghatározó szerepéről.

 

A másik probléma maga a tudomány felfogása. Az a törekvés, hogy a társadalomtudományokról bizonyítsuk „tudományos” jellegüket, oda vezetett, hogy a természettudományos egzaktságot kérjük rajtuk számon. Elvész a társadalomtudományok ama sajátossága, hogy a résztvevői és reflexív racionalitást tegyék lehetővé. (Balogh István levélbeli közlése.) Amikor tehát „tudástársadalomról” beszélünk, akkor egy előzetes szelekció révén csak azt tartjuk tudásnak, ami praktikus tudásnak és tudománynak tekinthető egy lineáris, stratégiai racionalitás szempontjából. Beszéljünk őszintén. Ha a tőke, a gazdaság, az igazgatás és a tudomány szimbiózisba lép, akkor oly mértékben zárójelbe kell tenni a kritikai megfontolásokat, az értékeket, a tudományos kutatás belső logikáját, hogy a tudomány önmagát fogja megtagadni.

 

Ezzel ellentétben én a tudománynak a társadalmi viszonyokra gyakorolt hatását szélesebben szeretném felfogni, mint amennyire ezt a szakirodalomban teszik. Hagyományosan ugyanis úgy tekintenek a tudományra, mint amely szinte kizárólag új lehetőségeket és kényszereket gyakorol a gyakorlati cselekvésre. Az én felfogásom ennél sokkal szélesebb. Ez abban fejeződik ki, hogy a tudomány és a technika miközben lehetővé teszik a cselekvés új formáit, más formákat viszont lehetetlenné tesznek. Úgy gyakorolnak hatást a cselekvés tapasztalataira, hogy közben biztosítják a cselekvés létező formáinak a „túlélését”, sőt néha a hagyományos cselekvést is támogatják. A tudományos ismeret általam használt fogalma ezért távol áll a technikai vagy tudományos determinizmus fogalmától. Azonban a tudomány és technika kényszerítő tulajdonságait egyáltalán nem szabad lebecsülni. Ellentétben a technikai és tudományos determinizmussal és az ehhez kapcsolódó társadalomelméletekkel, a tudástársadalmak esetében döntő, hogy a tudománynak és technikának egyidejűleg olyan erős tulajdonságai vannak, amelyek ellenállnak a homogén átalakításnak. Azaz a tudománynak és technikának olyan fontos tulajdonságai léteznek, amelyek növelik a lehetséges stratégiák számát, fejlesztik a rugalmasságot, vagy a hatalmasoknak lehetővé teszi, hogy ellenőrzést gyakoroljanak és korlátozzák mások választási lehetőségeit. Általában nem szabad túlértékelni a helyzetet. A tudomány és a technika csupán olyan erők, amelyek ellenőrzést és szabályozást jelentenek, s ez által korlátozzák az emberi és társadalmi cselekvést. Következményeiknek azonban ez csupán egy része.

 

A harmadik probléma: miként fogjuk fel mi kutatók, (adott esetben szakértők) a saját szerepünket ebben a manipulatív folyamatban? A társadalomkutató nem tudja kísérleti körülmények között izolálni vizsgálatának tárgyát. Nem tudunk előzetes döntést hozni arról, részt veszünk-e nekünk nem tetsző viszonyok kialakításában. Csak ha kialakultak valamely viszonyok, csak akkor tudjuk utólag megmondani, hogy „anyám, ilyen lovat akartunk-e?” Nem tudhatjuk, hogy eredményeinket pozitív, vagy negatív következmények céljára fogják-e felhasználni. Ha döntés-előkészítő vizsgálatra vállalkozunk, állandó és folyamatos önreflexióra van szükségünk: nem élnek-e vissza tudásunkkal, módszereinkkel, eredményeinkkel? Elég-e, hogy „hasznosnak” érezzük magunkat? De ekkor igazunk van-e abban, hogy, aki „nem hasznos”, az nem is a valóságot kutatja? Következik-e a „hasznosságból” az „igazság”? Hátha „hasznosak” vagyunk, de „hamisak”? Ellent tudunk-e állni a reflexiós tudás és a racionalitás kettős redukálásának? Amikor a reflexiót alárendeljük a lineáris stratégiai racionalitásnak, avagy hasznosnak a közvetlenül felhasználható ismeretet tekintjük?

 

A főkérdés tehát, hogy a „tudástársadalom” nem puszta ideológia-e és nem a tudás-elitnek a politikai elit igényeihez igazodó hamis tudata-e? A politikusokat a lineáris célracionalitás, minket kutatókat a reflexív racionalitás kell vezéreljen. Ha ezt nem ismerjük fel, akkor a tudományt menthetetlenül alárendeljük a politikának.

 

A probléma különösen akut a mi számunkra, ha a „tudástársadalomnak” nevezett rendszert egyre inkább azonosítjuk az informatikai és kommunikációs technikák és ismeretek által meghatározott társadalommal. Ezekről a morális-etikai és ismeretelméleti dilemmákról, a politika és a tudomány ellentmondásos természetéről mélyen el kell gondolkodnunk.

 

Tudástársadalom és egyenlőség/egyenlőtlenség

 

Az Információs (vagy Tudás) Társadalomból bennünket elsősorban az érdekel, hogy csökkentik-e, vagy növelik-e az új eszközök a társadalmi egyenlőtlenséget. Célunk lehet, hogy az infokommunikációs eszközök csökkentsék az emberi, területi, családi, települési egyenlőtlenségeket. Helyes cél az emberek informatikai eszközökkel való felerősítése, ami javítja életesélyeiket, munkalehetőségeiket stb. A tőkeviszony lebontása történelmileg nem aktuális és nem lehetséges feladat. De a kapitalista társadalmon belül a társadalmi igazságosság olyan szolgálata, amely a társadalomban kiegyenlíteni tudja egyes társadalmi csoportok és egyének számára a gazdaságban elszenvedett veszteségeket, az izgalmas feladat.

 

Tanulmányom egyik fő tézise, hogy az „információs- vagy tudástársadalom” olyan strukturális és kulturális alakzat, amely kiélezi a társadalmi cselekvés „feszültségét”. Ennek lényege, hogy bővül az emberek tudása és cselekvőképessége, de a több tudás több bizonytalanságot és kockázatot szül. Az új technikák lehetővé teszik a cselekvés új formáit, de meg is szüntetik a cselekvés régi formáit. Tulajdonságaik bővítik a lehetséges stratégiák számát, növelik a hatalmasok ellenőrzési képességének rugalmasságát, vagy korlátozzák őket a kontroll gyakorlásában. Mások számára viszont csökkentik választási lehetőségeiket, büntetéseket és kockázatokat rónak ki rájuk. Röviden szólva: a szituációs kényszereken belül és azoktól függve véletlenszerűen érvényesülnek. Ezért nem ellentmondás állítani, hogy a tudástársadalmak egyre jobban szabványosíthatók, miközben törékenyebbé válnak. A bővülő információk nemcsak a státus quo-t fenntartani akarók, de azt lebontani akaró társadalmi erők világába is beépülnek. Manipulációs célok érdekében is felhasználhatják őket.

 

A technika társadalmi hatásai elsősorban a társadalmi erők közötti viszonyok állapotát mutatják meg. Ezért valójában csapdába jutunk, ha a keletkező társadalmi struktúrát technikai társadalomként akarjuk meghatározni. A technikai választások elsősorban és főként politikai természetűek. A mai társadalmat olyan tudástársadalomként írhatjuk le, amelyben a tudományos tudás áthatja az élet szinte összes területét.

 

A tudás társadalmi következményei

 

Azt a tudást, amely az általam ismertetett elméletekben található és azon csoportokat, amelyek megpróbálják e tudást megszerezni és ellenőrizni, meglehetősen szűken határozzák meg. Látunk tendenciát arra, hogy túlértékeljék az „objektív” technikai-tudományos, vagy formális tudást. Holott a modern társadalmakban is számos másféle tudással élnek az emberek, amelyek praktikus tudásként ugyancsak hasznosak lehetnek. (Stehr, 1992, Farkas, 1998).

 

Ezért irányul ma a figyelem arra, hogy a tudás milyen szerepet játszik a társadalmi viszonyokban. A tudománynak az életvilágba és a gazdaságba való behatolása a következő formákban írható le:

 

A tudományos tudás egyre inkább áthatja a társadalmi cselekvés legtöbb

-                területét, beleértve a termelést is. („tudományosodás”)

-                A tudományos tudás áthelyezi, helyettesíti (bár egyáltalán nem semmisíti meg) a tudás más formáit. Növekvő számban szakértők, tanácsadók és megfelelő intézmények közvetítik és speciális tudást alkalmaznak.

-                A tudomány közvetlen termelőerővé válik.

-                A termelés új szektora (a tudástermelés ipar) fejlődik ki.

-                A hatalmi struktúrák is megváltoznak. (technokrácia-vita)

-                A tudás keletkezése a társadalmi egyenlőtlenség és szolidaritás alapjává válik.

-                Átható trendnek tűnik, hogy szakértők alapozzák meg a tekintélyt és hatalmat.

-                A társadalmi konfliktusok természete is átalakul. A jövedelemelosztásról és tulajdonviszonyok megosztásáról szóló harc helyett az általános emberi szükségletek kapcsán létrejövő konfliktusok kerülnek előtérbe.

 

Tudástársadalom és modernizáció

 

A tudástársadalmat természetszerűen modern, avagy méginkább már posztmodern fejlődési szakasznak tartják. Giddens (1990) szerint a modernitás négy összekapcsolódó intézményi dimenzióval jellemezhető: kapitalizmus, indusztrializmus, katonai- és adminisztratív hatalom. Különösen az utolsó ismérv bír nagy jelentőséggel. Az adminisztratív (igazgatási, szakigazgatási) hatalom az információ ellenőrzésén alapul és a „modernitás nemcsak újabban vált információs társadalommá, ez már kezdetektől így volt.” Például a nyomtatás az egyik legrégibb olyan eszköz, amely ösztönözte mind az információ ellenőrzését, mind elterjesztését. S így lett belőle a modernitás keletkezésének egyik feltétele. Az adminisztratív hatalom a „felügyeletre” koncentrál. „Az információ alkalmazásával rutinszerűen megfigyelik a szubjektumnak tekintett népességet, legyenek ezek az emberek akár az államban, akár üzleti szervezetekben, iskolákban, avagy a börtönökben.” Nyilvánvalóan a felügyelet (ellenőrzés) funkciója fejlődött ki leginkább, amióta az új információs technikák sokkal inkább lehetővé tették az ellenőrzés központosítását. Ezt a premodern társadalmi rendszerek még nem tehették meg. De helyeselhetünk-e ma egy olyan forgatókönyvet, amely a tökéletesen szabályozott tekintélyi hatalom (diktátorság) felé sodor bennünket? Avagy megvalósítható-e az a másik forgatókönyv, amely egy utópikus és radikális demokratizálást ígér? Ezek ma még nyitott és alternatív lehetőségek. A kétféle társadalmi esély maga is paradoxon.

 

Felmerülhet az a kérdés, hogy milyen viszony van a tudástársadalom és a posztipari társadalom között? A helyzetre a „posztipari” kifejezés nem egészen illik, sőt némileg félrevezető, mivel az „ipar” vagy a gyártás nem tűnik el. Persze az ipar átalakul, de lényegében nem szűnik meg. Sőt, „ipar”, „iparkodás” nélkül valójában nem is lehet élni, mivel senki sem élhet meg csupán a szabadidőből. (société des loisirs) – mondja König (1979). Mi most olyan változásokra koncentrálunk, amelyek a tudás formáival és dominanciájával kapcsolatosak. Nemcsak a tudományra, de a tudományos és mindennapi tudás, a deklaratív és az eljárási tudás, a tudás és a nem-tudás viszonyára és a társadalmi cselekvésre képesítő tudásra is fókuszálunk.

 

Gazdaság a tudástársadalomban

 

Többet kellene tudnunk a modern társadalom gazdasági struktúrájának változó természetéről is. A tudástársadalom fejlődése ugyanis összekapcsolódik a gazdasági tevékenységek szerkezetében végbemenő alapvető változásokkal. Paradoxonnak tűnik, hogy a gazdaság átalakulása csökkenti a gazdaság jelentőségét. Itt nem arról a funkcionalista tételről van szó, hogy a gazdasági determinizmus csökkenő marginális hasznossága társadalmi és politikai következményekkel jár. (Inglehart, 1987) Ellenkezőleg: azon feltételek vizsgálatáról van szó, amelyek a modern gazdasági tevékenységekben bekövetkező változások motorjai.  Azt látjuk, hogy az élet központi érdekei nem tisztán gazdaságiak. A hagyományos társadalmi konfliktusok helyett valamiféle általános küzdelem következik be, amely előkelő helyet foglal el a tudástársadalmak politikai napirendjében.  Persze gazdasági átalakulások teszik lehetővé az ilyen átrendeződéseket is.

 

A tudástársadalmak keletkezése alapszabályként persze a gazdaság struktúrájában idéz elő radikális átalakulást. Az ipari társadalomra jellemző tényezők szerepe megváltozik. Például változik az elsődleges termékek vagy nyersanyagok keresletének és kínálatának dinamikája, a foglalkoztatás függése a termeléstől, a feldolgozó szektor jelentősége, amely előállítja az alapvető termékeket, a munka (a fizikai munka) és a munka társadalmi szerepe, a nemzetközi kereskedelem szerepe az áruk és szolgáltatások biztosításában, az idő és tér (hely) szerepe a termelésben. A gazdasági növekedés korlátai is átalakulnak, módosulnak. A változásokban az tűnik közösnek, hogy egy korábban „anyagi” befektetések által irányított termelési folyamat és ennek szervezete olyan termeléssé és szervezetté alakul át, amelyben a termelő és elosztó folyamatokat egyre inkább „szimbolikus” vagy tudás-alapú bemenetek, befektetések jellemzik. Az ipari társadalom gazdasága tehát elsősorban anyagi gazdaság, amely fokozatosan átalakul monetáris gazdasággá. (Keynes, 1936) A Keynes által leírt gazdaság viszont most nem-monetáris szimbolikus gazdasággá alakul át. E változás mélyén az áll, hogy a tudás válik a termelési folyamat vezető dimenziójává. Ez lesz a gazdasági expanzió elsődleges feltétele és a gazdasági növekedés korlátja is. A tudástársadalomban a vállalatok gazdagsága egyre inkább a kreativitásukban és informáltságukban testesül meg. A munkaidő mennyisége és a fizikai tőke mennyisége mellett növekvő mértékben eme újabb tényezők kerülnek a központi helyre.

 

Tudástársadalom és hatalmi viszonyok

 

A mai társadalomban tisztázni kellene, hogy a tudás nyújt-e alapot a társadalmi hierarchia és rétegződés számára, formálja-e az osztálystruktúrát, közvetíti-e a társadalmi és a politikai befolyást, befolyásolja-e a személyes életet, s végül a tudás lehet-e normatív elve a társadalmi kohéziónak és integrációnak?

 

Bár a társadalomkutatók szkepticizmussal fogadják azt a tételt, mintha a technikai fejlődésben valamiféle beépített logika lenne található, mégis hajlamosak vagyunk félni attól a tendenciától, hogy az új technikai rendszerek önmagukban hordják az elnyomás, a centralizálás és a szabályozás eszközeit. A francia Alain Touraine (1984) fejtett ki hasonló álláspontot. Touraine valójában nem fogadja el azt a nézetet, hogy a technikák (technológiák) meghatároznák  választásainkat és hogy az új technikák  képesek hatalmi eszközzé válni. Ellenkezőleg azt hangsúlyozza, hogy a technikák soha nem igazgatják a társadalmat. „A technikai választások elsősorban és főképpen politikai természetűek”, ezért  a termelőerők és a termelési viszonyok hagyományos megkülönböztetése ma már elavult. Mindazonáltal Touraine bizonyos abban, hogy az információtermelés és az irányító apparátusok kialakulása a legtöbb területen a hatalom koncentrációjához vezet. Az ilyen koncentrációt már az ipari korszakban is megfigyelhettük. Ez ma csak tovább fejlődik, erősödik, de a döntéshozó hatalom koncentrációját leginkább olyan területeken érvényesítik, amelyeken idáig erősen korlátozták. . Politikai szempontból az a dilemma vetődik fel, hogy az információs-, illetve tudástársadalmak növelik-e, avagy csökkentik-e a társadalmi egyenlőtlenséget és a hatalom koncentrációját? Annak érdekében, hogy e fontos kérdésekre válaszolni tudjunk, megvizsgálandók azok az állandó elemek, amelyek a Társadalmat alkotják és működésben tartják.

 

A tudományos tudás korlátai

 

Az eddig elmondottakból persze nem következik, hogy a tudományos tudás meg fogja szüntetni a hagyományos „tudást” és nézeteket. A tudománynak is megvannak a maga korlátai a társadalomban. Ezért az emberi élet – korábban tervezett – „tudományosítása” utópiának tekinthető. Olyan paradoxonnal kerülünk szembe, hogy bár a társadalmi változásokban tetten érhető a tudomány hatása, a létrejövő változási minták és struktúrák egyre kevésbé vethetők alá a racionális tervezésnek, előzetes meghatározásnak, vagy koncentrált ellenőrzésnek. A tudás ténylegesen aláássa a rendet. A hatalom nem mindig bővíthető a tudás által. Ellenkezőleg, a hatalmat gyakran hatályon kívül helyezi a tudás. A tudás nem egyszer megerősíti a hatalom nélkülieket, mivel felborítja a hatalmi egyensúlyt. A tudásnak tehát mind pozitív, mind negatív hatásai, következményei figyelhetők meg. Bővíthetik, de szűkíthetik is egyesek hatalmát. Mivel a tudás sohasem abszolút, törékenysége és kétértelműsége a modern társadalom egyik rejtvényét állítja fel. Ezért olyan társadalomelméletre lenne szükségünk, amely összhangban állna az új társadalmi realitásokkal.

 

Tudás a tudásról

 

Ezen belül meg kellene oldani a tudásról szóló tudásunk problémáit is. Ehhez előzményként tekinthetjük Max Scheler (1926) korai tudásszociológiáját. A tudás társadalmi cselekvéssel kapcsolatos jelentősége megértése érdekében van szükségünk a tudás szociológiai fogalmára. Különbséget kellene tenni a között, amit tudunk, (ez a tudás tartalma) és a megismerés között. A tudás a dolgokhoz és a tényekhez, de a törvényekhez és a szabályokhoz való viszony is. A tudás bizonyos részvételt is jelent: tudni a dolgokat, tényeket, szabályokat, ezeket megfelelő módon elsajátítani, bekapcsolni őket irányultságunkba és szakértelmünkbe. Nagyon fontos azonban a tudás objektiválása, azaz, amikor a dolgok, tények és szabályok intellektuális elsajátítását szimbolikusan alakítjuk ki. Ez azt jelenti, hogy a jövőben a tudás kedvéért nem kell magukkal a dolgokkal kapcsolatba kerülnünk, elég csupán felidéznünk szimbolikus reprezentációikat. Ez a lehetőség veti fel a nyelv, írás, nyomtatás és az adattárolás társadalmi jelentőségét. Elmosódnak a reális és a fikció határai. Az elméletek tényekké válnak, de fordítva nem lehetséges: a tények nem tartják rendben az elméleteket.

 

Kétségtelen, hogy a tudománynak viszonylag nagy a jelentősége a modern társadalom fejlődésében. Ezzel persze nem állítom, hogy a tudományos tudás mindenható, hogy általa a társadalom teljesen racionálisan irányítható entitássá tehető. Ilyen utópikus állítások távol állnak tőlem. Azt sem vallom, hogy a tudományos ismeretek kiszoríthatják a társadalomból a többi nem-tudományos és köznapi nézeteket, hiteket. A társadalmi élet soha sem lesz teljesen „tudományosítható”. Lane (1966) például úgy vélte, hogy a „tiszta politika” csökkenni, a „tiszta tudás” (a szakértői tudás) pedig növekedni fog. Nincs lineáris felcserélődés a növekvő tudás és az „irracionális” politika között. Ellenkezőleg: a tudás növekedése nem feltétlenül jár együtt a tervezés, az ellenőrzés, vagy ellenőrzés bővülésével. A növekvő tudás akár a természet és társadalom növekvő sérülékenységéhez is vezethet. Igaza van Salomonnak (1973), hogy az emberi „haladás” mítoszát maga a tudomány öli meg. „Tudományos illúzió” azt hinni, hogy a technika helyettesíteni tudja a társadalmi és politikai választásokat, döntéseket. De persze azoknak sincs igazuk, akik szerint a tudomány és a technika korlátozza és elszegényíti az emberi cselekvés lehetőségeit. (Arendt, 1958) Ugyanis ezek bővíthetik a társadalmi cselekvés hatókörét, akár olyan mértékig, hogy az emberek ellenezzék a tudomány alkalmazását, vagy a technika termékeit. Különben is az emberek zöme nem fogja tudományosan szemlélni a saját életét. A tudomány eredményei csak technikai jellegűek lesznek, a köznapi tudat pedig nem lesz azonos a tudományos érveléssel. A politikai szabályok is felerősödhetnek. Korlátai is lesznek a tudományos eredmények alkalmazásának. Az anyagi termelés nem veszíti el fontosságát, s a „tudományosodás” számos veszélyt hozhat magával. A tudástársadalom belső paradoxona, hogy miközben a tudományból és technikából eredő kezdeményezései alakítják a társadalmi cselekvést, addig a cselekvést emancipálja is a tudománnyal és technikával szemben. A tudás fogja felkínálni azokat az eszközöket, amelyekkel megakadályozható, hogy a tudománnyal átalakítsuk a társadalmi cselekvést. Az is paradoxon, hogy a tudományos ismeretek dominanciája együtt jár a társadalmi cselekvés növekvő kontingenciájával, azaz esetlegességével. Mindkét fejlemény ugyanazon folyamat része. A tudástársadalmak ezért messze nem azonosíthatók a technikai állammal, vagy civilizációval, amely szinte előírja a tudománynak és technikának a társadalomra gyakorolt hatásait.

 

Tudás a kontingens társadalomban

 

A valóságban a technikai változás empirikus és kvantitatív vizsgálata indeterminisztikus, ha kutatjuk a gazdasági növekedésre gyakorolt hatását. Ennek részben a technikai fejlődés diverzitása (sokirányúsága) az oka, részben az, hogy nehéz szétválasztani a technikai lehetőségek fejlődését a technikai tudás expanziójától.

 

A kvantitatív vizsgálatok növekvő mennyisége ellenére meglepő, hogy a modern társadalom egyre inkább „meghatározatlan” társadalmi alakzattá válik. Ez az indetermináltság a tudomány mint társadalmi intézmény magas fokú differenciálódásának közvetlen következménye. A tudástársadalmak emberi cselekvés eredményei, de nem szándékos emberi tervezések. A tudástársadalmak az emberi viselkedés változó körülményeihez való alkalmazkodás során keletkeznek. A körülményekben végbement átalakulás talán legdöntőbb mozzanata, amellyel az emberi viselkedésnek szembe kell néznie, hogy az emberi cselekvés fokozatosan egyre jobban „kiterjed”.

 

A tudomány és a technika átalakítják alapvető társadalmi intézményeinket: a munkát, a gazdaságot, az oktatást, a kultúrát és a politikai rendszert. De a tudás sohasem abszolút. Törékeny, kétértelmű és ezért a társadalom egyre kevésbé kiszámítható, egyre kockázatosabb az élet, és a tudás egyre inkább felborítja az egyensúlyt. Ezért ebben a könyvben meg akarjuk vizsgálni a tudásról szóló tudásunk problémáját, a hagyományos gazdaság visszaszorulásának okait, a tudástársadalom új típusú konfliktusait, a tudásalapú foglalkozások terjedését, a szakértői tudás bővülő jelentőségét, a kommunikatív cselekvés középpontba kerülését.

 

Természetesen a régi latin mondás e téma kapcsán is érvényes: „De te fabula narratur“, „Rólad szól a mese“. A magyar társadalom is eljutott ugyanis az Információs Társadalom küszöbére és a tennivalók meghatározása érdekében történelmileg nagyon időszerű az ezzel kapcsolatos elméleti tudás és a praktikus tennivalók rendszerezése.

 

Irodalomjegyzék

 

Adorno, Theodor W. (1966, 1973) Negative Dialectics. London: Routledge and Kegan Paul.

 

Arendt, Hannah (1958) The Human Condition. Chicago: University of Chicago Press.

 

Aron, Raymond (1966/l968) The Industrial Society: Three Essays on Ideology and Development. New York: Praeger.

 

Babbage, Charles (1822) The difference engine and table making. In The Works of Charles Babbage. Ed. By M. Campbell-Kelly. London, Pickering kötetszám.

 

Bangemann, Martin (1994) Europe and the global information society. Recommendations to the European Council. CEC: Brüssel.

 

Bell, Daniel (1960) The End of Ideology: On the Exhaustion of Political Ideas in the Fifties. New York, The Free Press.

 

Bell, D. (1976) The Coming of Post-industrial Society: A Venture in Social Forecasting, New York: Basic Books. (First published 1973).

 

Block, Fred and Larry Hirschorn (1979) New productive forces and the contradictions of contemporary capitalism, Theory and Society 17: 363-395.

Braudel, F. (1958) 1972. A hosszú időtartam. Századok, 988-1012.

 

Brzezinski, Zbgniew (1969) é.n. Két korszak között. Amerika szerepe a tetronikus korban. Budapest, Kossuth.

 

Castells, M. (1996-1997) The Information Age (Az információs kor). I-II-III. Oxford: Blackwell.

Drucker, Peter F. (1969) The Age of Discontinuity: Guidelines to our Changing Society. New York: Harper and Row.

 

Ellul, Jacques (1954) Le Techniqué ou l’enjeu di siécle. Paris. Armand Colin.

 

Ellul, Jacques (1962) Propagades. Paris, Armand Colin. (angolul: Propagands: the formation of men’s attitude. New York, 1966, Knopfs.

 

Endrei Walter (1978) A középkor technikai forradalma. Magvető Kiadó, Budapest.

 

Etzioni, Amitai (1968) The Active Society. A Theory of Societal and Political Processes. New York, The Free Press.

 

Farkas János (1998) Tudás és cselekvés. Műegyetemi Kiadó, Budapest.

 

Giddens, Anthony (1990) The Consequences of Modernity. Stanford: Stanford University Press.

 

Godelier, Maurice (1984) L’idéel et le matériel. Paris: Fayard.

 

Habermas, Jürgen (1982) A reply to my critics, pp. 219-283, In John B. Thompson and David Held (eds), Habermas: Critical Debates. Cambridge. Mass: MIT Press.

 

Inglehart, Ronald (1987) Value change in industrial society, American Political Science Review 81: 1289-1303.

 

Keynes, John Maynard: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1965. (eredeti kiadás: 1936)

 

König, René (1979) Gesellschaftliches Bewusstsein und Soziologie: eine spekulative Überlegung, pp. 358-370 in Günther Lüschen (ed.) Deutsche Soziologie seit 1945. Special issue no. 21, Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie. Opladen: Westdeutscher Verlag.

 

Lane, Robert E. (1966) The decline of politics and ideology in a knowledgeable society, American Sociological Review 31: 649-662.

 

Lefebré, Henri (1967) Vers la cyberanthrope. Paris, Denoel/Gonthier.

 

Luhmann, Niklas (1981) Gesellschaftsstrukturelle Bedingungen und Folgerungen des naturwissenschaftlich-technischen Fortschritts, pp. 113-134 in Reinhard Löw, Peter Koslowski and Philipp Kreuzer (eds), Fortschritt ohne Mass? Munich: Piper.

 

Lyotard, Jean-Francois (1979) 1993. A posztmodern állapot. In Habermas, J.-Lyotard, J-F.-Rorty, R.: A posztmodern állapot. Budapest, Századvég.

 

Machlup, Fritz (1962) The Production and Distribution of Knowledge in the United States, Princeton, NJ: Princeton University Press.

 

Marx, Karl (1867) Capital, vol. 1. New York: International Publishers. (Magyarul: Marx-Engels Művei 23. kötet. A Tőke, Budapest, 1967)

 

Marx, Karl: Gazdasági-filozófiai képiratok. Bp. 1970. Kossuth Kiadó.

 

Masuda, Yoneji (1988) Az információs társadalom. OMIKK, Budapest.

 

Mattelart, Armand (2004) Az információs társadalom története. Gondolat-Infonia. Budapest.

 

McLuhan, Marshall (1962) The Gutenberg Galaxy: The Making of Typographic Man, Toronto: University of Toronto Press. Magyarul: A Gutenberg-galaxis: a tipográfiai ember létrejötte. Budapest, Trezor. 2001.

 

Merton, R. K. (1973) The Sociology of Science: Theoretical and Empirical Investigations. Chicago: University of Chicago Press.

 

Morin, Edgar (1974) La nature del la societé. Communication, no. 22.

 

Mumford, L. (1967) The Myth of the Machine: I. Technics and Human Development. New York: Harcourt Brace Jovanovich.

 

Negroponte, Nicholas (1995) Being Digital, New York: Alfred A. Knopf. Vintage.

 

Nora, S.-Minc, A. (1979) A számítógépesített társadalom. Statisztikai Kiadó Vállalat. Budapest.

 

Porat, M.U. (1976) The Information Economy. Stanford University Press.

 

Richta, R. et al. (1968) Válaszúton a civilizáció: A tudományos-technikai forradalom társadalmi és emberi összefüggései. Kossuth Könyvkiadó, p. 272.

 

Saint-Simon, C. H. (1819-20) Systéme industriel.

 

Salomon, Jean-Jacques (1973) Science and Politics. Cambridge: Cambridge University Press.

 

Scheler, Max (1926, 1980) Problems of a Sociology of Knowledge. London: Routledge and Kegan Paul.

 

Shannon, C. E.- Weaver, W. (1948) The Mathematical Theory of Communication. Bell System Technical Journal, 1948. July and October

Smith, Adam (1776) 1940. Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól. 1-2. Szeged.

 

Stehr, Nico (1992) Practical Knowledge: Applying the Social Sciences. Sage. London - Newbury Park - New Delhi.

 

Teilhard de Chardin, Pierre (1980) Út az Ómega felé. Válogatás – műveiből. Ford. Rezek Román. Budapest, Szent István Társulat.

 

Touraine, Alain (1984) Return of the Actor: Social Theory in Postindustrial Society. Minneapolis: University of Minnesota Press.

 

Tőkei Ferenc (1971) A társadalmi formák elméletéhez. Kossuth Könyvkiadó. Budapest.

 

Turing, Alan M. (1950) Computing Machinery and Intelligence. Mind, 9(1950), 433-460

 

Umasao, T. (1963) Joho Sangyo Ron (On knowledge industries).

 

Weber, Max (1958) The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism trans. Talcott Parsons, New York: Charles Scribner’s Sons. First published 1904-5. (Magyarul: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Társadalomtudományi Könyvtár. Gondolat. Budapest. 1982.)

Wiener, N. (1948) Cybernetics: Or Control and Communication in the Animal and the Machine. Cambridge, MA: MIT Press. (Magyarul: Kibernetika, válogatott tanulmányok. Gondolat, 1974.)