Tézisek az Információs/Tudástársadalomról

 

Dr. Farkas János

 

 

1.     Mit jelent az „Információs Társadalom” és/vagy „Tudástársadalom” fogalma?

 

Alapvető kérdésnek tartom annak az elméleti problémának a tisztázását, vajon helyes-e a jövőképek felvázolása során az „Információs Társadalom” és a „Tudástársadalom” és/vagy „Tudásalapú társadalom” kifejezésekkel dolgoznunk? E fogalmak használata – feltehetően – a társadalom mechanikus felfogását jelentené, leginkább azért, mert a „termelőerők” valamely elemével (infokommunikációs eszközök, vagy a tudás), fogalmával váltaná fel a sokkal komplexebb „társadalom” fogalmát. Ez tehát tematizálási, konceptualizálási problémakör.

A technika társadalmi hatásai elsősorban a társadalmi erők közötti viszonyok állapotát mutatják meg. Ezért valójában csapdába jutunk, ha a keletkező társadalmi struktúrát technikai társadalomként akarjuk meghatározni. A technikai választások elsősorban és főként politikai természetűek.

Amellett érvelnék, hogy az „Információs Társadalom” nem feltétlenül alkalmas elméleti keret az általunk kidolgozandó ajánlások számára. A „Tudás”,  „Tudástársadalom” fogalma hasznosabb, műveleti célra való jobb „hadrafoghatósága” ígéretesebb. Tisztázni kell, hogy használata miben különbözik olyan fogalmaktól, mint humán- kulturális- és társadalmi tőke. Láthatóan a tudás hozza ma létre a társadalom „anyagi” bázisát is. A tudás fogalmát összekapcsoljuk az emberi cselekvéssel, mert ennek „tudásalapúságát” szinte antropológiai állandónak tekinthetjük. Számos részkérdés vár tisztázásra: pl. koncentráció és szabályozás; társadalmi struktúrák törékenysége; a tudástársadalmak  irányíthatósága; a társadalmi élet fragmentációja és homogenizációja; a tudás társadalmi ellenőrzése; emancipáció tudás révén; tudás, bizonytalanság és kontingencia.

 

2.     Tudomány, vagy ideológia?

 

A másik problémát abban látom, hogy a fentebbi fogalmak (ICT, tudás) sem lépik túl a tőkeviszony kereteit. Ezért félő, hogy a tudás és tudomány (információtermelés és a kommunikáció) veszélyes irányban halad, mert a tőkeviszony szelektálja őket. Ha így van, akkor kérdés, hogy a „tudástársadalom” a tőkeviszony további előre nyomulását szolgálja-e, avagy annak megállítását? Félő, hogy az informatikai forradalom és a tudás intenzívebb formáinak alkalmazása elsősorban a profitnövelés céljait szolgálja, és nemhogy csökkentené, de növeli a különböző társadalmi csoportok egyenlőtlenségeit, kiszolgáltatottságát. Ebben az esetben az „Információs és/vagy tudástársadalom” nem az uralkodó politikai osztály „ideológiai” falova-e? Ha e fogalmak, hívószavak egy újfajta „ideológiát” jelentenek, akkor feltehetően szó sem lesz arról, hogy a jövőben a tudás és a tudomány uralma következne be, s hogy meghatározó szerepet töltenének be. Ha a tőke, a gazdaság, az igazgatás és a tudomány szimbiózisba lép, akkor zárójelbe kell tenni a kritikai megfontolásokat, az értékeket, a tudományos kutatás belső logikáját, s ekkor a tudomány önmagát fogja megtagadni. Az instrumentális racionalitás le fogja győzni a reflexív racionalitást. A társadalomkutatók, ha nem lesznek képesek előzetes döntést hozni arról, hogy részt veszünk-e nekünk nem tetsző viszonyok alakításában, akkor lehet, hogy „hasznosak” leszünk, de nem tárunk fel „igazságokat”. Nem kell-e attól tartanunk, hogy a kritikai reflexiót ismét alá kell rendelni a politikusok lineáris stratégiai racionalitásának?

 

3.     A „tudástársadalom paradoxonjai”

 

Az a fő tézisem, hogy az „információs- vagy tudástársadalom” (ha már elfogadjuk), olyan strukturális és kulturális alakzat, amely kiélezi a társadalmi cselekvés „feszültségét”. Ennek lényege, hogy bővül az emberek tudása és cselekvőképessége, de a több tudás több bizonytalanságot és kockázatot szül. Az új technikák lehetővé teszik a cselekvés új formáit, de meg is szüntetik a cselekvés régi formáit. Tulajdonságaik bővítik a lehetséges stratégiák számát, növelik a hatalmasok ellenőrzési képességének rugalmasságát, vagy korlátozzák őket a kontroll gyakorlásában. Mások számára viszont csökkentik választási lehetőségeiket, büntetéseket és kockázatokat rónak ki rájuk.

Röviden szólva: a szituációs kényszereken belül és azoktól függve véletlenszerűen érvényesülnek. Ezért nem ellentmondás állítani, hogy a tudástársadalmak egyre jobban szabványosíthatók, miközben törékenyebbé válnak. A bővülő információk nemcsak a státus quo-t fenntartani akarók, de azt lebontani akaró társadalmi erők világába is beépülnek. Manipulációs célok érdekében is felhasználhatják őket.

 

4.     A társadalom egyre kevésbé irányítható

 

Következő állításom, hogy a bővülő tudás ellenére a társadalom egyre kormányozhatatlanabbá válik.

Korunk politikusai – gondoljunk csak az Európai Unió e- programjaira -, azért állnak ki teljes mellszélességgel az informatikai forradalom mellett, mert az új eszközökkel racionálisabban vélik irányíthatónak az egyre bonyolultabbá váló társadalmakat. A komplexitást jobban kezelő intellektuális technikát látják bennük. De hiába lesz itt hamarosan akár kvantum-számítógép is a kezünkben, a modern – tudástársadalmakat – egyre nehezebb irányítani. A társadalom csökkenő kormányozhatóságát és a nagy társadalmi intézmények befolyásának gyengülését társadalmi tények sokasága bizonyítja. 

Törekszünk a maximális előrejelzésre és ellenőrzésre, de az ezekre alapozott társadalmi struktúráinkat mégis egyre inkább törékenynek fogjuk találni. A természet törvényeit mérnöki tervezéssel és szerkesztéssel fokozatosan ki akarjuk terjeszteni a társadalomra is. A társadalom önelsajátítása ezekkel analóg folyamaton keresztül történik. A társadalmi termelés és adattermelés révén társadalmi tényeket állítunk elő. Ezáltal olyan társadalmi és politikai valóságot hozunk létre, amely kikényszeríti a társadalmi viselkedés szabályait és a közösségi élet bürokratikus rutinná válását.

Bebizonyosodni látszik, hogy a társadalmilag tudatosan konstruált képződményekben egyre törékenyebbek lesznek a struktúrák és kapcsolatok. Talán fel kellene hagynunk a társadalmi alkimista álmával, a tömegtársadalom „rendezettségével”. Az „intellektuális technika” metaforája ugyanis azonos a modern társadalom „racionalizációjának” folyamatával. Kivéve, hogy a számítógépet ma azonosítják az „intellektuális technika” hatékonyságnövelő eszközével.

A tudástársadalmak soha nem látott mértékben önalakító társadalmi viszonyokkal rendelkeznek és jövőjüket, beleértve az önelpusztítás képességét is maguk hozzák létre. A kibővült cselekvőképességnek fordított hatása van. Az adminisztratív szervezeteknek nemcsak a tervezési, de az elnyomó képességét is korlátozza. A társadalmak nem azért törékenyek politikailag, mert liberális demokráciák, hanem azért, mert tudáson alapulnak.

A modern társadalmak egyik legnagyobb, de eléggé láthatatlan társadalmi innovációja a „civil társadalom” hatalmas növekedése. Ez a magán, nem-profit, nem-kormányzati szervezetek burjánzásában figyelhető meg. Ily módon létrejön a szervezeti alapja annak, hogy az állampolgárok közcélokat magán módon kövessenek. Gondolok az informális gazdaságra, bűnözésre, korrupcióra. A hivatalos társadalmi intézmények egyre kevésbé tudják ellenőrizni a gazdagság spontán alakulását, növekedését. 

 

5.     A cselekvőképesség egyenlőtlensége

 

Következő tézisem, hogy a cselekvőképesség nem mindenki számára bővül egyenlően a tudástársadalmakban. A cselekvőképesség egyenlőtlenségének tézise és ennek társadalmi következményei viszont további kutatásokat igényelnének. Már nagyon sokszor tapasztalhattuk, hogy előrejelzéseink – főleg hosszú távra – meglehetősen pontatlanok. Ez a pontatlanság pedig éppen a növekvő tudás sokszorozódásának eredménye. A projektek komplexitása és a velük járó tudás egyre összetettebbé válása mind növeli a modern társadalmi struktúrák törékenységét.

Természetesen a tisztánlátás érdekében körbe kell járni a „cselekvő tudás” fogalmát. Elemezni kívánom a „társadalmi technológia” lehetőségét; az elmélet versus praxis viszonyt; a cselekvésre alkalmas tudást; a politika és a tudomány egymástól való elszakadását; a társadalomtudományok tárgyainak komplexitását; az instrumentális tudást; a tudás funkciót, s végül egy új értelmezési keretet kívánok mindezekkel kapcsolatban kifejteni.

Az informatikai forradalom kapcsán joggal vetjük fel az ún. „digitális szakadék” problémáját. Ugyanakkor szerintem a szakadék nem a kultúra és civilizáció, nem is a szubjektív és objektív kultúra között keletkezik, mint történt az ipari társadalomban, hanem az egyéni és a kollektív cselekvőképesség között lesz egyre nagyobb a távolság. Nemcsak attól kell félni, hogy a társadalom egyes csoportjai informatikai analfabétává válnak, de attól is, hogy a jól tájékozott egyének, állampolgárok, társadalmi csoportok számára a korábbi kollektív legitim tekintélyek is törékenyebbé válnak. Vagy szembekerülhetnek a jól tájékozott egyének a tájékozatlan közösségekkel. 

 

6.     A tudástársadalom törékenysége

 

Az igaz, hogy egyre inkább nem fárasztó fizikai munkával, hanem tudással hozzák létre a társadalom „anyagi” bázisát. A tudás a modern társadalom azonosságának meghatározását létrehozó mechanizmussá válik.

Ugyanakkor a modern társadalmakban, különösen a gazdaság, kommunikáció és a közlekedési rendszerek, növekvően sérülékennyé válnak. A modern infrastruktúrák és technikai rendszerek véletlen, nem várt emberi cselekvésből adódó baleseteknek, szélsőséges természeti eseményeknek, vagy szándékos szabotázsnak vannak kitéve. De egy társadalom – alapvetően – azért sérülékeny, mert az egyének kisebb csoportjai – mivel elégedetlenek ennek szerkezetével és legitimitásával, elhatározhatják, hogy tagadni fogják. A modernitás tehát nem egyenlő a stabilitással, mint ezt sok szakértő állítja. Megdőlni látszik tehát az a korábbi feltételezésünk, hogy a modern informatikai eszközökkel növelni tudjuk a társadalom kiszámíthatóságát, az emberek és csoportjaik racionális és előre kalkulálható viselkedését.

A sérülékenység a társadalmi viselkedéstől a műtárgyak alkalmazásáig terjedhet, amellyel stabilizálni, begyakorolni, vagy korlátozni akarják a társadalmi cselekvést. Számolnunk kell a „számítógép csapdájával”, vagy a számítógépesítés nem-szándékolt eredményével és másodlagos hatásával. A társadalmi szerkezetbe mélyen beágyazódó számítógépesítési folyamatban – azaz a modern társadalom komplexitásának irányítása érdekében újratervezett és újraalkotott nagyméretű társadalom-technikai rendszerekkel – új kockázatok és sérülékenységek jönnek létre. A számítógépesítés egyre láthatatlanabbá válik, de egy összeomlás potenciális következményei megnövekszenek. A technikai rendszerek alkalmazása alapvető törékenységet épít be a társadalmi rendszerbe

 

7.     A Tudás és a Bizonyosság növekvő feszültsége

 

Idáig hittünk abban, hogy szoros kapcsolat van tudás és bizonyosság között. Azaz feltételeztük, minél többet tudunk, annál jobban cselekszünk. Minél jobban cselekszünk, annál racionálisabb viszonyokat állítunk elő. Minél racionálisabbak vagyunk, annál stabilabb, kiszámíthatóbb maga a társadalom és az emberi viselkedés. Szerintem ezt a hagyományos hitet is felül kell vizsgálni. Bár a modern társadalomban egyre inkább terjednek az ismeretek, gyakran előfordul, hogy a tudást és a bizonyosságot ismeretelméletileg összekeverjük. A tudomány – bár a legmegbízhatóbb megismerési forma -, képtelen teljes kognitív bizonyosságot nyújtani. Akár tetszik nekünk, akár nem, ki kell mondanunk: a tudomány és technika együttesen forrásai a bizonytalanságnak a modern társadalomban.

 

8.     A tudás mint cselekvőképesség

 

A tudás a társadalmi élet ama szféráira korlátozható csupán, amelyek nincsenek teljesen szabályozva és nem rutinszerűek. Kulturális képességek játszanak leginkább oksági szerepet a cselekvés kontextusában, semmint érdekek vagy értékterhelt célok. Ezek cselekvésláncok, amelyek számára stratégiai akciókat dolgoznak ki.

A strukturális és kulturális infrastruktúra teszi lehetővé, hogy a tudást cselekvésbe (vagy kudarcba) fordítsuk le. Ennek az infrastruktúrának egy része sajátos jogi, oktatási és politikai rendszer, vagy adminisztratív apparátus. A tudás realizálódása pedig a tudás aktív kidolgozásától függ. A tudás – az elektromossághoz, vagy pénzhez hasonlóan – az energia egyik formája, amely csak akkor létezik, ha működik. A tudás mindaddig „adat”, vagy „információ” marad, amíg szunnyad és nem alkalmazzák. A tudás valaminek, vagy valakinek az esélye arra, hogy a cselekvés alapjává, illetve magává a cselekvővé váljék.

Különbséget kell tennünk továbbá az „ismerni-valamit-tudás” és a „tudni-valamit-tudás” között. Az információ lényegében adatfeldolgozás. A tudás viszont a tényekről, vagy eszmékről szóló állítások szervezett rendszere. A tudás – viselkedés. Tudni valamit – tudatos (kognitív) cselekvés. Ez az oka annak, hogy az információt könnyebben át lehet adni, mint a tudást.

Tisztázandó összefüggések: a társadalomtudományi tudás deficitje; a szakértői tudás; az ismeretek alkalmazása; az instrumentalitás modellje, az igazolás logikája és a gyakorlat logikája; korrespondencia versus identitás; a praktikus és pragmatikus tudás; az érdekeket és gyakorlatot irányító tudás.

 

9.     A növekvő irányíthatatlanság és a morális és kulturális válság összefüggése

 

A fejlett társadalmak értékorientációja is jelentősen megváltozik. A korábbi baloldali jelszavakat szinte az összes pártban centrista és konzervatív jelszavakkal cserélik fel. A trend ma nem bal felé mutat. A társadalomkutatók inkább a nagy társadalmi intézmények (például állam) uralmát, elnyomását tételezik fel veszélyként. Holott a nagyobb autonómia, szabadság és függetlenség felé mutatnak az erősebb trendek. A tudományt és technikát a hanyatló civilizációs fejlemények szolgálóleányának tekintik. De rejtve marad, hogy a klasszikus társadalomtudomány által mintegy 150 éve feltételezett „társadalmi fejlődés” a Rend és a Haladás kibéküléséhez vezet-e. Ezek (a rend, a haladás, a fejlődés) ma mind vitatott fogalmakká váltak. Korunkban az egyéni választások gyakran kerülnek konfliktusba a hagyományos érzelmekkel és célokkal. (lásd a szabadelvű és konzervatív ideológiák újabban egyre gyakoribb hazai ütközéseit.)

Amikor tehát az ember és az infokommunikációs eszközök viszonyát vizsgáljuk, beleütközünk a kockázat modern problémájába. Ez a kockázat ma „habozóan kétértelmű”. Azzal a paradoxonnal kell együtt élnünk a tudástársadalomban, hogy miközben egyre jelentősebb mértékben növekszenek társadalmi, politikai és gazdasági ismereteink, hanyatlik viszont az a képességünk, hogy beavatkozzunk ügyeinkbe, hogy megszüntessük az esetlegességet, a véletlen körülményeket, meglepetéseket, a ránk a legváratlanabb irányokból zúduló csapásokat. A kockázatkutatás és a kockázatok kommunikációja arra mutat rá, hogy tudásunk – bár egyre inkább bővül – egyre inkább esetleges. A társadalmi viszonyok növekvő esetlegessége pedig éppen annak a világtendenciának az eredménye, hogy a tudás fokozódó mértékben behatol a társadalmi szférába.

 

 

 Budapest, 2005. március 3.