Dr. Farkas János
(A Hírközlési Érdekegyeztető Tanács (HÉT) „Infokommunikációs technikák és az ember” c. konferenciájára benyújtott előadás. Budapest, 2004. Február 19. Megjelent: Az infokommunikációs technikák és az ember. Szerkesztette: dr. Mojzes Imre. Műegyetemi Kiadó, Budapest, 2004. Pp. 77-106.)
Bevezetés: Van-e
Emberelméletünk?
Mint szociológus a konferencia témájában a függő és független változók (X, Y) viszonyát vélem felismerni. A címben első helyen álló „infokommunikációs technikák” fogalmat jól definiáltnak tekinthetjük, amely az információs termelésben és társadalomban használt informatikai és kommunikációs eszközök és rendszerek összességét jelenti. Az „embert”, az „emberi tényezőt” viszont nem ismerjük jól, legfeljebb metaforákat, analógiákat tudunk mondani. Ezért a két változó viszonyát sem ismerhetjük kielégítően. Az anyagi világ megismerésében, amelyből ezeket az eszközöket is nyerjük, a természet- és műszaki tudományok konceptuális egysége létrejötte felé haladunk. Az ember lényegét azonban még nem tudjuk egységes elmélettel okságilag megmagyarázni. A társadalom bonyolultsága, az emberi motiváció labirintus-szerű kiapadhatatlan forrásai miatt a társadalom- és humán tudományok „megismerési késésben” vannak a természetre és a művi világra vonatkozó ismereteinkhez képest. Tulajdonképpen nem is az a fő baj, hogy keveset tudunk, hanem, hogy amit tudunk, azt nem vagyunk képesek egységes elméletbe foglalni.
A természet megismerésében persze eléggé jól állunk, amit a technikai fejlődés is visszaigazol. Kétségtelen, hogy két bizonyított elméletünk is van arra nézve, hogy az anyagi világ egységes törvényeknek engedelmeskedik. Az egyik az atomelmélet, a másik az evolúció tana. Az élettelen és az élő természetben tehát kísérletileg bizonyítható állításokkal dolgozhatunk. Lehetőség nyílt arra, hogy vizsgáljuk a gondolkodási folyamat fizikai alapjait, a mesterséges intelligencia és érzelmek előállításának lehetőségeit, neurobiológiai alapokon a tanulási folyamat molekuláris biológiai összefüggéseit.
Kérdés, hogy a természettudományok elméletei kiterjeszthetők-e a társadalom és az ember megismerésére és kialakítható-e a természet- és társadalomtudományok alapján az emberről szóló egységes elmélet? Miért ragaszkodunk olyan nagyon ahhoz, hogy elméletileg is meg tudjuk magyarázni a világot? Azért, mert a tudományban elmélet nélkül semminek sincs értelme. Természetünkből ered, hogy minden tudásunkat egy adott kontextusba kívánjuk összegyűjteni, hogy minden egy történetté, a világ újrateremtésévé álljon össze. Napjaink legnagyobb kihívása a bonyolult rendszerek pontos és teljes körű leírása. Amíg a leíró és elemző társadalomtudományok valóban tudományok, addig a társadalomelmélet nem valódi elmélet, mert adósok vagyunk az oksági magyarázatok rendszerével, amely lehatol a társadalom szerveződési szintjéről az elméig és az agyig, avagy fordítva: az agytól fel tud emelkedni a társadalomig.
1. Tudásdeficit az emberről
Az előbbi állításból vezetem le a tudásdeficit létezésére vonatkozó hipotézisemet, amelynek lényege, hogy szerintem nincs egységes elméletünk az emberről, aki sajátosságaitól függően kerül viszonyba a modern technika eszközeivel.
Az Információs és/vagy
Tudástársadalom, az infokommunikációs eszközök társadalmi előfeltételei és
következményei, az ember viselkedése, motivációja stb. hihetetlenül komplex
problémákat vetnek fel. Ezek megválaszolásához kevés a tudásunk. Ezt a
jelenséget nevezem „tudásdeficitnek”. A kevés tudásnak (vagy mozaikszerű
tudásnak) pedig az a következménye, hogy karikatúraszerű modelleket
építünk fel, és nem tudunk jó teleologikus és bevált szimulációs modelleket
alkalmazni. „Tudásdeficit”-en az adott összefüggésben azt értem, még nem
tisztáztuk kellően azt a folyamatot, hogy az infokommunikációs eszközök miképpen
terjednek el a társadalomban, milyen ellenállásokba ütköznek és
milyen szociális és politikai hatásokat, köztük problémákat idéznek elő.
Ezért nehezen tudjuk tartalommal megtölteni az Információs- vagy
Tudástársadalom fogalmát. A „technika fejlettsége” (túlfejlettség) és a
társadalomra vonatkozó tudásunk „alulfejlettsége” közötti diszkrepancia a fő
probléma. Ez konkrétan a technikai innováció megszületése és elterjedésének
(diffúzió) társadalmi folyamata ellentmondásaiban jut kifejezésre. Rogers
már az 1920-as években vizsgálta az új vetőmagok elterjedését amerikai farmerek
körében, de megnézte azt is, hogy az új gyógyszerek milyen terjedési
mechanizmusok révén válnak ismertté a fogyasztók körében. Egy-egy új technikai
vívmány mindig emberi közegben nyeri el értelmét, vagy kap visszautasítást.
Még diákkoromban
felfigyeltem Lao-Ce a neves kínai bölcs egyik számomra rendkívül tanulságos
gondolatára, miszerint hosszú távon a „puha”, a „lágy” mindig legyőzi a
„keményet”. De az emberi történelemben
mi a „lágy” és mi a „kemény”? De mielőtt erre felelnék, megemlítem még egy
emlékemet. 1977 nyarának egyik estéjén, amikor a londoni repülőtér várótermében
vártuk a lassító sztrájk miatt veszteglő repülőgépünk hazaindulását, Mátrai
László filozófus professzor azt mondta nekem: „figyeld meg, hamarosan a
szubjektív tényező, az ember válik a legnagyobb objektív akadállyá”.
1980-ban a Nemzetközi Alkalmazott Rendszerkutató Intézet (IIASA) laxenburgi palotájában rendezett konferencián előadást tartottam arról a problémáról, hogy mi lehet az oka annak, hogy a rendszerelmélet matematikailag igen egzakt és bonyolult modelljei, amelyeket a Balaton ökológiájáról, a világ élelmezési és energetikai problémái megoldására, kezelésére dolgoztak ki, vagy egyáltalán nem, vagy messze nem a kívánt hatásfokkal valósíthatók meg a gyakorlatban? (1) Olyan rejtett, hiányzó- és téves előfeltételezésekről beszéltem, amelyek a rendszerelmélet (akkor divatos kifejezéssel: operációkutatás) ún. „válságát”, megtorpanását idézték elő. Hiányoltam az adekvát „ember- és társadalomképet” a modern rendszermodellekből és kudarcaikat – többek között – erre a hiátusra vezettem vissza.
Jánossy Ferenc neves magyar
közgazdász a 60-as évek végén publikált híres könyvében az ún. „gazdasági
csodák” és a háborúk, válságok utáni nagy fellendülések titkait kutatta. (2)
Azzal a hasonlattal él, hogy a vitorlás láthatóan gyorsan halad, de ha egy víz
alatti láthatatlan kötél visszafogja, akkor ez behatárolja és lefékezi
sebességét. Ez a „láthatatlan kötél” a trendvonal, amelynek meredekségét a munkaerő
fejlődése határozza meg. A gazdasági fejlődés üteme tehát végső soron nem magától
a fejlesztési tevékenységtől, hanem eredményeinek terjedési sebességétől
függ. Kérdés, melyek azok az alapvető törvényszerűségek, amelyek meghatározzák
a kutatási eredmények (esetünkben az infokommunikációs eszközök) terjedési
sebességét? A versenyt, a konkurenciát gyakran hasonlítják hajtórugóhoz,
amely a fejlődési folyamatot mozgásban tartja. Az óra járása mégsem a rugó
erején múlik. Az óra járását ugyanis nem a rugó ereje, hanem a billegő, ez a
törékeny, ide-oda lengedező kerekecske szabályozza. Mi ez a „szabályozó”
(regulátor) és miként érvényesül? A technikai vívmányok terjedése mindig csak
azt az ütemet tudja fenntartani, amelyet a hatalmas erejű ellenállás megenged.
Ezen keresztül érvényesül a terjedési folyamattal szembeszegülő ellenállás
szabályozó szerepe. A fejlődési ütem regulátorát ebben az ellenállásban
kell keresnünk. Jánossy a „szakmastruktúrában” jelöli meg ezt az ellenállást,
én az ő tételét általánosabban fogalmaznám meg: az ellenállás az emberek
általános és szaktudása, képessége, motivációja történelmileg és
társadalmilag adott színvonalától függ.
Ha tehát az infokommunikációs eszközök terjedési folyamatát összes előfeltételeivel és következményeivel le akarnánk írni, akkor a gazdasági és társadalmi fejlődést a maga teljességében fel kellene vázolnunk. Sőt, ha az új technikai vívmányok keletkezésének előfeltételeit is fel szeretnénk tárni, évtizedekkel vissza kellene nyúlnunk a fejlődéstörténetben. Marx jogosan gúnyolódott azokon, akik szerint az áruk árát a kereslet és kínálat aránya határozza meg. Ez az arány csak eltérítheti az áru árát az értékétől, de sohasem válhat az ár meghatározójává. A fejlődés egyes centrumai közötti kölcsönhatással ugyanez a helyzet. A kölcsönhatások befolyásolhatják ugyan a technikai eszközök terjedését, mégsem válhat a terjedési sebesség általános és elsődleges meghatározójává. Ha a hegymászók lánccal egymáshoz kötve másznak fel a csúcsra, a lánc visszatarthatja a gyorsan mászó túl vakmerőt és segíti a lemaradó gyengébbet. Mégsem képzeli senki – mondja Jánossy -, hogy a turistákat a kötél húzza fel a hegyre, vagy mászásuk ütemét a kötél határozza meg.
Ebben az előadásban tehát azokat a hajtóerőket és ellenállásokat elemezzük, amelyek meghatározzák az informatikai-kommunikációs vívmányok terjedési sebességét és alkalmazási mértékét. A hajtóerő nem más, mint az absztrakt emberi munka megtakarításának lehetősége, a leküzdendő ellenállás viszont a konkrét tevékenységi mód megváltoztatásának szükségességéből keletkezik. Az ellenállásnak van objektíve kvantitatív mértéke, bár számszerűen nem lehet pontosan meghatározni. Az ellenállást az „emberben” fogjuk megtalálni, amelyben a tehetetlenséget meg kell különböztetnünk magától az ellenállástól.
Most visszajutottunk egy olyan pontra, amikor jelen konferenciánk címében (Az infokommunikációs technikák és az ember) rálelhetünk a Lao-Ce-nél már fellelhető „puha” és „kemény” mozzanatokra. Pléh Csaba például az Információs Társadalom c. folyóirat egyik tematikus különszámában így fogalmaz: „A „lágy mozzanatok” természettudományos értelmezése és használata, az, amit információs, más területeken kognitív fordulatként, illetve az információkezelő emberek eluralkodásaként ismerünk, ezt az oksági kérdést is új módon világítja meg.” (3) Ha jól értelmezem, az a véleménye, hogy a technikai és a kulturális evolúción belül a „technika” fejlődése a kemény, a „kultúra” a hagyományok átalakulása jelenti a „puha”, a „lágy” tényezőt. A kölcsönhatáson belül pedig a „puha mozzanatok” határolják be a „kemény mozzanatok” terjedési sebességét. A Jánossy-féle regulátorok (szabályozók) és ellenállások pedig éppen a társadalom „lágy”, emberi, kulturális tényezőiben ragadhatók meg.
A hálózatos társadalom, a Network Society egyik vezető teoretikusának, Manuel Castellsnek alább idézett gondolatai szerintem jól foglalják össze említett példáim tanulságait: „Elképesztően nagy szakadék tátong technológiai túlfejlettségünk, valamint társadalmi alulfejlettségünk között. Gazdaságunk, társadalmunk és kultúránk olyan érdekekre, értékekre, intézményekre, és reprezentációs eszközökre épül, amelyek nagyjából-egészében gúzsba kötik a kreativitást, elkobozzák az információs technológia számára írható javakat, illetve önpusztító konfrontáció felé térítik el energiáinkat.” (4)
Ebből az idézetből azt a következtetést vonom le, hogy a „kemény” technológiai szféra „lágy” alfelének, a társadalomnak, a társadalmat alkotó embereknek az alulfejlettsége fogja vissza a kívánatos fejlődést, adott esetben az infokommunikációs eszközök széleskörű és hatékony alkalmazását. De milyen formákban jelenik meg ez az „alulfejlettség”? Álláspontom szerint ez az értékelő jelző valójában nem a társadalom állapotát minősíti (hiszen a társadalom olyan, amilyen, ha szervesen működik), hanem a társadalomról szerzett ismereteink színvonalára vonatkozik. Ha ez igaz, akkor a megismerés szintjén kell a „tudásszakadékot” feltételezni. Azt állítom, hogy a természetre vonatkozó természettudományos ismereteink és a társadalomra (a társadalmat alkotó emberi természetre) vonatkozó ismereteink között jött létre óriási nívókülönbség. Az előadásom címében szereplő „tudásdeficit” szó fejezi ki azt a hatalmas diszkrepanciát, ami a technikai tudás és a társadalmat és az embert leképező tudás között alakult ki.
Történelmileg többféle emberkép alakul ki, amelyekből lássuk talán a legjellegzetesebbeket!
A természetes (primitív) ember.
A transzcendens erők által vezérelt ember.
Az önmegvalósító, kreatív ember.
Az ember mint nembeli lény.
Az ember mint zoon politikon, mint közösségi lény.
Az aszkétikus ember
A homo oeconomikus (a termelő, a modern ember)
A hedonista (fogyasztó, élvhajhász) ember.
A posztmodern ember.
Más típusok közül is választhatunk: például a belülről, a kívülről (szervezeti) irányított, az autonóm ember.
Sokrates a nevelés, Platón az ideák, Descartes a velünk született eszmék, Szent Ágoston a transzcendenciára vágyó embert, Feuerbach a szeretetet, vágyakat, Adam Smith az önzést, Marx a társadalmi viszonyok fontosságát, mindenhatóságát emeli ki az emberben.
Végig kellene gondolnunk, hogy az információs- és/vagy tudástársadalom milyen emberképet tételez fel?
Eléggé kézenfekvő lenne, ha
például a „racionális gazdasági ember” típusát választanánk. A gazdasági
embernek teljes és következetes preferenciarendszere van. Ez lehetővé teszi
számára, hogy válasszon a rendelkezésre álló alternatívák között. Feltételezzük,
hogy teljes mértékben ismeri ezeket az alternatívákat és nincsenek korlátai
azoknak a bonyolult számításoknak, melyekkel meghatározza a legjobb
alternatívát. A valószínűség számára nem ijesztő és nem titokzatos. Többet
kellene azonban tudnunk arról, hogyan állapítják meg, hogyan határozzák meg
és hogyan választanak az emberek az alternatívák közül? A racionális ember
egyik altípusa az „igazgatási” ember - szemben a „gazdasági” emberrel –
nem optimális, hanem kielégítő döntésekre törekszik. Az optimális alternatíva
megkereséséhez szükséges valamennyi információ költségei és az előre nem
látható változások miatt nem profitmaximalizáló, hanem kielégítő döntéseket
hoz. Egyéni szinten is működik ez a séma.
Hajlok annak
feltételezésére, hogy a valóságos ember nem szigorúan racionális, nem
homo oeconomicus, hanem tele van belső konfliktusokkal,
önellentmondásokkal. Mindezek miatt gyakran inkonzisztens a cselekvése.
Preferenciái változékonyak, néha rögzítettek, néha nem.
2. A természet- és
társadalomtudományok egységéről
Átolvasva, újraolvasva a legkitűnőbb természettudósok könyveit, egyre jobban kikristályosodott bennem a tudásdeficitre vonatkozó feltételezés. (5) Megkísérlem röviden összefoglalni az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat.
Ha létezik „tudásszakadék” és „tudásdeficit”, akkor ez a tudományos megismerés szintjén abban jelenik meg, hogy nincs egységes tudomány, a tudás elszigetelt parcellákra tagolódik. A természet és a társadalom megismerése között nincs valódi átjárás. Pedig, ha nem látunk folytonosságot a természet és a társadalom között, akkor úgy tűnik, mintha feladnánk azt a meggyőződésünket, hogy a világ rendezett és kisszámú törvénnyel megmagyarázható. Ez a tétel a természet megismerésében már beigazolódott. A természet kutatása már az ión természetbölcselet óta az objektív valóságból indul ki. Einstein is hitt abban, hogy feladatunk a tudás egyesítése, mert csak akkor fogjuk igazán megérteni, hogy kik vagyunk és miért élünk. Az emberi elme mindig is kereste a természet- és társadalomtudományok közötti kapcsolatokat. Nyilvánvaló, hogy nem lehetnek azonosak a természet és a társadalom jelenségei, de mélyebben rejlő közös tulajdonságaikat egyesítheti a Wilson amerikai tudós által felvetett „egybecsengés” (consilience) gondolata. (6)
Charles Sherrington (1941) az agyat különleges szövőszékhez hasonlítja, amely mindig újramintázza a teljes miniatűr univerzumokat. (7) A világkultúra, a „közös elme” ugyanígy működik. A „szövőszék” eredete, természete, s így az egész humán állapot is általános, a genetikai evolúcióra és a modern kultúrára érvényes elvek alapján magyarázható.
A mai előadásra készülve újraolvastam Neumann János a számítástechnikát megalapozó könyvét is, amely a modern digitális számológépek, valamint az agyvelő logikai struktúrájának rokon problémájáról szól. (8) Úgy-e ez hasonlít az „egybecsengés” wilsoni és a „szövőszék” sherringtoni metaforáira?
Be kellene végre látnunk, hogy az emberiség nagy problémái (etnikai konfliktusok, fegyverkezési válság, túlzott népességnövekedés, abortusz, környezetvédelem, járványok) csak akkor oldhatók meg, ha integráljuk a természet-, társadalom- és humántudományokat. Az előadásom elején említett rendszermodellek éppen azért nem váltak be a valóságra alkalmazva, mert a benne lévő „kemény” egzakt tények mellett rosszul tételezték a társadalmi, emberi, kulturális és politikai „puha” környezetet. A modell elemei nem voltak egyenszilárdságúak, a jól kalkulált elemek hatás és következmények nélkül szívódtak fel a rosszul kalkulált szociális környezetben. Illyés Gyula egyetlen mondatával jobban rátapintott a lényegre, mint a bonyolult rendszermodellek. Az a kérdés nincs eldöntve, mondta, hogy kié a Balaton? A bonyolult matematikai és ökológiai modellek nem tartalmazták az érdekeket, értékeket és szenvedélyeket. Ezért szükségszerűen nem működtek a valóságra alkalmazva.
A francia felvilágosodásban jelent meg az Értelmi Egység nagy álma, de ez az álom azóta megbukott. A felvilágosodás és a rajta nyugvó modernizáció hanyatlásának éppen az az oka, hogy az emberi motivációkat, viselkedéseket, mentalitásokat, szükségleteket, érdekeket és értékeket még nem tártuk fel és főleg nem tudjuk visszavezetni, összefüggésbe hozni őket szilárd és bizonyított természettudományos és technikai ismereteinkkel. A természetről beigazolódott, hogy egzakt törvények által kormányzott, rendezett, anyagi létező, amely mérhető és hierarchiába rendezhető entitásokra bontható. A társadalom pedig személyekből áll, akiknek agya idegsejtekből tevődik össze, az idegek agyakká, s a személyek társadalmakká állíthatók össze, amennyiben az egészet erők és mechanizmusok rendszerének tekintjük. Condorcet már 1785-ben írt egy tanulmányt, amely őt a mai döntéselmélet előfutáraként igazolja. Ebben ezt írja: „A természettudományokban való hit egyetlen alapja az a feltevés, miszerint a világegyetem jelenségeit kormányzó ismert, vagy ismeretlen általános törvények szükségszerűek és változatlanok. Miért lenne ez az elv kevésbé érvényes az ember szellemi és erkölcsi képességeinek fejlődésére vonatkozóan, mint a természet másfajta megnyilvánulásait illetően?” (9)
Sajnos, a megismerés fejlődése a 19. és a 20. században szétaprózódott és a Rend fogalmát egyre inkább a Káosz fogalma váltotta fel az emberek fejében. Snow 1959-es előadása a két kultúráról pedig tulajdonképpen kanonizálta a kialakult helyzetet: elváltak egymástól a természetre és a kultúrára vonatkozó ismeretek. (10) Azóta pedig már a posztmodernizmusig is eljutottunk, mondván: a valóságot az elme nem észleli, hanem konstruálja. Mi ez, ha nem tiltakozás az egyetemes igazságok léte ellen?
3. Génektől a kultúráig
Kétségtelen, hogy a fizikától elindulva a társadalom irányába, a rendszerek bonyolultsága növekszik. A Világegyetem legbonyolultabb ismert rendszerei biológiai rendszerek, Ezek legbonyolultabbika pedig az emberi agy. A fizikai rendszerektől a biológiai rendszerekig való felemelkedéshez számos tudományág járul hozzá: biokémia, molekuláris biológia, sejtbiológia, szervezet szintű biológia, ökológia, evolúcióbiológia. Várható, hogy a megismerés során feltáruló alapelvek felgyorsítják az elme, a viselkedés és az ökoszisztémák kutatását. Reméljük, egyre többet tudunk arról, hogyan reagál az agy az érzékszervekből származó ingerületekre, hogyan rendezi mintázatokba az információkat, hogyan teszi át szavakba e mintázatokat, s végül, az agy fizikai folyamatai hogyan hozzák létre a szubjektív érzéseket?
Az ún. szociobiológia az ember olyan genetikai örökségét, tulajdonságait vizsgálja, mint az agressziós ösztön, az önfenntartási ösztön, az önzetlenség, a szexuális (fajfenntartó) ösztön, a rokonszelekció, homoszexualitás, nemek közötti anatómiai és hormonális eltérések, magas rendű szellemi képességek különbségei, IQ, agyi laterációfoka, verbalizációs és térlátási készség, félelmek kialakulása stb. Csecsemőkkel, egészséges és retardált gyermekekkel, archaikus társadalmak embereivel folytatott vizsgálatok arra mutatnak, hogy magatartásunk lefolyásában és szerveződésében bizonyos velünk született hajlamok és késztetések is részt vesznek.
De ekkor még mindig nagyon messze vagyunk a társadalom pontos megismerésétől. A kutatásnak még be kell futnia a génektől a kultúráig vezető utat is. A természettudományok idáig megalkották az okszerű magyarázatok rendszerét, amely egybeszövi a kvantumfizikát, az agykutatást és az evolúcióbiológiát és elérkeztek a kultúra határáig. Az infokommunikációs eszközök terjedésére, használatára vonatkozó kérdésekre csak akkor tudunk megalapozottabb válaszokat adni, ha többet tudunk az emberi viselkedésmódról. A viselkedés viszont a kultúrán keresztül adódik át. Valljuk be, ma még szinte alig tudunk valamit arról, hogy fajunk genetikai története miként függ össze a társadalmak kulturális történetével. Ma, amikor írom ezt az előadást, olvasom az újságban, hogy egy magyarszármazású amerikai kutató felismerte, hogy az agyban termelődő marihuána-szerű anyagok, az ún. endocannabidok szerepet játszanak az étvágy, sőt az alkohol iránti vágy szabályozásában. Mi szociológusok idáig az alkoholizmust például társadalmilag kondicionált jelenségnek tekintjük. (11)
Wilson feltételezi a gén és a kultúra ko-evolúcióját, ahol is a fejlődés genetikai vonalához csatlakozott a kulturális evolúció párhuzamos vonulata. De hol van itt a társadalom? – kérdezhetnénk. A kultúra közösségi elme terméke, az egyes elmék viszont a genetikailag meghatározott felépítésű emberi agyak termékei. A gének és a kultúra tehát elválaszthatatlanul összefüggnek, ahol a kultúra közösségi, azaz már társadalmi termék. Erre az összefüggésre csak egyetlen példát említsünk. Közismert, hogy szinte minden ember irtózik a kígyóktól. Az egyes emberben nyilván genetikailag kódolt félelem és elragadtatás terméke ez, de a kultúrában ebből metaforák, mesék, művészeti alkotások születnek.
Azt a feltételezést is elfogadhatjuk, hogy nemcsak az agy felépítése vagy működése, de az emberi faj viselkedése is részben genetikai, részben a természetes szelekció irányításával alakul ki a populációkban. Ahogy a sikeresebb egyedfejlődési, úgy egyre inkább a kollektív viselkedési szabályok terjednek el a népesség bizonyos csoportjaiban. Kultúránkat is „genetikai pórázunk” vezeti. Bizonyos kulturális normák jobban fennmaradnak, eredményesebben terjednek el, mint vetélytársaik. Így a kulturális evolúció a genetikaival párhuzamos úton halad, csak sokkal gyorsabban. Elgondolkodtunk már azon, hogy bizonyos technikai eszközök (pl. autó, televízió, mobiltelefon, számítógép, háztartási eszközök stb.) miért terjednek el gyorsabban, szinte járványszerűen, mások viszont nem? Milyen kulturális normák ösztönözik, vagy taszítják (vö. ellenállás) a technika befogadását? Lássuk be, hogy csapdában vagyunk. Nemcsak génjeink, de kultúránk is fogva tart bennünket. Az elmúlt évek infokommunikációs eszközei penetrációjával, terjedésével kapcsolatos felmérések, statisztikák rendre azt bizonyítják, hogy a különféle mutatókat tekintve Magyarország a 20. és 30. hely között foglal helyet, függetlenül attól, hogy mit tart kívánatosnak a technika- és gazdaságpolitika. Kínában járva jöttem rá a 80-as években, hogy a modernizáció csak azon tengermelléki területeken indult be, ahol a kereskedelem, az üzleti szellem mindig is fontos értéket jelentett az emberek számára és ahol ez találkozott a konfucianizmus puritán ethoszának viselkedésformáival. Az ország belső, paraszti területei, ahol a kereskedelmet mások becsapásának tekintették, képtelen volt felvenni a modernizáció fordulatszámát.
A kultúra egy szuperorganizmus. Az antropológusok szerint: „A kultúra termék: történelmi; eszméket, mintázatokat és értékeket tartalmaz; válogat; tanult; szimbólumokon alapszik; a viselkedés absztrakciója és terméke.” (12)
Ma már megindultak azok a vizsgálatok, amelyek fel kívánják tárni az emberi agy kultúra-alkotó képességeit és keresik a kultúra alapegységeit is. Az idegkutatások kialakították a nódus fogalmát, amely nagyszámú idegsejt bonyolult hálózata. A szakértők feltételezik, hogy a kultúra elemei a szemantikus emlékezet hierarchiába rendezett elemei. Ezeket különféle elnevezésekkel illetik: mnemotípus, idea, idén, mém, szociogén, kultúrgén, kultúra-típus stb. Ezek közül talán a „mém” vált leginkább elfogadottá, amelyet Richard Dawkins vezetett be 1976-ban Az önző gén c. művében. (13) 1981-ben pedig Wilson és Charles J. Lumsden felvázolták a gén-kultúra koevolúció teljes elméletét. (14) Szerintük a kultúra alapegysége (a mém) megegyezik a szemantikus emlékezet nodusaival és annak megfelelőivel az agytevékenységben. A nódus szintje (a fogalom, állítás, szkéma) meghatározza annak a gondolatnak, viselkedésnek vagy tárgynak a bonyolultságát, melyet segít fenntartani a kultúra egészében. Persze nem a gén és nem is a kultúra határozza meg, okozza a viselkedést, hanem az öröklődés és a környezet összjátéka. A kölcsönhatás tudomány központi fogalma itt a reakciónorma, miszerint a gép, vagy géncsoport miként változtatja tulajdonságait a létfeltételt nyújtó környezetben. Lássunk erre egy példát! Frank Sulloway kutatásai azt látszanak bizonyítani, hogy egy ember tulajdonságai, viselkedése nagyban attól függ, hogy hányadik gyerekként született meg, azaz milyen szerepet kap a család dinamikájában. A nagyobb testvéreitől frusztrált harmadik, vagy későbbi gyermek hajlamosabb lesz a lázadásra. Közülük kerülnek ki a deviánsok, az anarchisták, a forradalmárok. (15) A később született sorrend hatása maga a reakciónorma.
Azt is megfigyelték, hogy az emberek nemcsak szerepeiket választják adottságaiknak és személyiségüknek megfelelően, de igyekeznek a környezetüket is úgy megválasztani, ahol jól érvényesülhetnek örökletes hajlamaik. Létezik tehát egy genotípus/környezet korreláció. Az örökletesség másik fontos jellemzője (a reakciónorma mellett) a rugalmasság. Ez azt ígéri, hogy akkor érhetsz el legjobb eredményt, ha nem csoportokat, hanem egyéneket próbálsz fejleszteni. Minden olyan társadalompolitika vesztésre van ítélve, amely az öröklött tulajdonságok megváltoztatására törekszik. Nevelőapám az 50-es években azt mondta nekem, hogy a kommunizmus azon fog megbukni, hogy az emberi természetet nem fogja tudni megváltoztatni.
A biológia és a társadalomtudományok összhangja érdekében tehát tisztázni kell a reakciónorma és az örökölhetőség fogalmait, majd meg kell találni a viselkedést befolyásoló gének helyét, majd a környezettel való kölcsönhatásukat. Ekkor már teljesebb képet kapunk az elme fejlődéséről és magyarázatot tudunk adni pl. arra, hogy a skizofrénia milyen hatással van a kultúrára. Már kialakultak az emberi viselkedés genetikájának főbb módszerei, az ikerkutatás, családfaelemzés, géntérképezés, DNS-szekvenciák meghatározása.
Felülről lefelé a biológiai szerveződésnek három alapvető szintjét lehet megkülönböztetni: 1. A kultúra univerzáliáit, 2. a társas viselkedés egyedfejlődési szabályait, 3. A magatartás genetikát.
A kultúra univerzáliái mindazok a viselkedésformák és intézmények, amelyek az eddig tanulmányozott több száz társadalom mindegyikében megtalálhatók. Murdock 67 ilyen univerzáliát talált az atletikus sportoktól a korosztályok elkülönülésén át a szövésig. (16) Mások pedig hajlamok alapján jut el az ún. „prediszponált tanulás” (fogékonyság) fogalmához, ami egy fejlődésbeli irányultság. Velünk született módon hajlamosak vagyunk bizonyos viselkedésmódokat elsajátítani, másokat elkerülni. (17) A társas viselkedés prediszponált tanulása rendszerint az alkalmazkodást szolgálja.
4. A kultúra szerkezete
Ahhoz a következtetéshez jutottunk most el, hogy az olyan problémák kutatásában, mint pl. mi az információs társadalom, miként terjednek el az infokommunikációs eszközök, milyen hatással lesznek ezek a társadalomra stb., addig nem érünk el komoly eredményeket, amíg mellőzzük a természettudományok eddig már elért eredményeit és nem szervezzük meg a társadalomtudományokkal közös megismerési stratégiáit. Az orvostudomány azért sikeres, mert épít a molekuláris és a sejtbiológia szilárd, egységes alapjára. A társadalomtudósoknak – köztük a szociológusoknak – is rendelkezésre áll rengeteg tényszerű információ és a bonyolult statisztikai elemzési technikák arzenálja. De mivel elvetik/elvetjük a tudás hierarchikus szerveződésének elveit, ebből a rengeteg közvéleménykutatási jelentésből és info-statisztikából alig rajzolódik ki valamiféle rend. Helyette káoszhangulatba esünk. Ezekből az adatokból persze kirajzolódik a társas viselkedés valamiféle váza, de nem jutunk el ezek elméletéhez. Amit megtudunk, az nem illeszthető be az emberi biológia és pszichológia fizikai realitásai közé. A társadalomkutató paradox helyzetben van: az ismerős tárgy biztonságérzetet kölcsönöz neki, ez pedig nemtörődömséget és hibákat szül. Erre csak egy példát hozok fel: Franz Boas antropológiai iskolája kitűzte a kulturális relativizmus zászlaját és ráírták, hogy „Éljen a multikulturalizmus” (18) De ha minden szubkultúra egyenértékű, akkor tagadjuk az örökletes viselkedésbeli különbségeket. De akkor mi teszi egységessé az emberiséget, ha sem a kultúra, sem a közös genetikai örökség? Egyforma érték lenne a kannibalizmus, a lánygyerekek csiklójának rozsdás borotvával való kimetszése, a kezek-lábak levágása a modern táplálkozás, szexuálhigiéne és modern jogszolgáltatás intézményeivel? Miképpen lehetséges, hogy fontos kérdésekre nem adnak egységes választ a biológiai és a kulturális antropológusok?
Robert Nisbet mutat rá, hogy a modern szociológia sem a természettudományok logikus kiterjesztéséből született meg, hanem a nyugati lelki jellegből (szabadság, társadalmi rend, előremutató változások), ahol egybe mosódnak az egyéni elmék és a társadalmi intézmények. (19) Az okszerűség pedig feje tetejére van állítva. Az emberi elmék nem teremtik a kultúrát, hanem maguknak teremtményei. Ahol a kutatási stratégia a társadalom egészét (mint szocietális rendszert) célozza meg, a társadalom „sejtjeit”, „molekuláit”, „elemeit” viszont elhanyagolja. A leíró és elemző társadalomkutatás persze tudományt művel, de nincs valódi elmélete. Amíg pedig nincs elméletünk arról, hogy mi a „társadalom”, addig nem lehet jó válaszunk arra, hogy „mi az Információs Társadalom?”.
Redfield a nagy civilizációkban kettős struktúrát lát: egy „nagy tradíciót” és egy „kis tradíciót”. (20) Az előzőt lehet „magas (klasszikus, elit, tanult) kultúrának”, utóbbit „alacsony”, „népi”, „helyi” kultúrának is nevezni. Itt viszonyrendszerről van szó, amelyben a kis tradíció nem egy autonóm lokális kultúra, hanem egy lokális kultúrának a nagy tradíción belüli, azáltal meghatározott, tudattalan továbbélése, voltaképpen túlélése. A kis tradíciók a nagy tradícióktól veszik át a civilizatórikus vívmányokat. 1993-ban például Izraelben láttam beduin sátrakban színes televíziót, Indiában a 70-es-80-as években utcai koldusnál táskarádiót.
Ha például – nagy technikai vívmányok használata mellett – a népi kultúra, szokások változatlanok maradnak, akkor hagyományokról beszélhetünk. Ekkor máris felmerül, hogy van valami, ami „változó” és van, ami „változatlan” az emberek kultúrájában, szokásaiban. Minden újítás elterjedése során számolni kell azzal, hogy az emberek a megszokottat kedvelik. Ezért van az, hogy egy új tartalom általában régi formát választ magának. Ekkor sikeres. Az első autók – magas ülésükkel - a konfliskocsikra hasonlítottak, a repülők a biciklire. Vagy ennek fordítottjával is találkozhatunk, amikor a régi formák kiüresednek.
Máris látszik, hogy azt a tézist kívánom igazolni, hogy a technikai fejlődés kultúra-függő jelenség. Amiről igazán szó van, az nem is annyira az újítás, az innováció, hanem ennek az elterjedése, az innováció diffúziója. Ez az igazi társadalmi (kultúrától-függő) probléma. Richard Dawkins mémkoncepciója az ún. „kis tradícióval” mutat rokonságot, ami nem más, mint a kulturális formák öröklődése. Persze az utca embere csak akkor és azért és annyit vesz át az IT vívmányaiból, amennyit az ő viszonyai között előnyősnek tart. Az Információs Társadalom lehet „nagy tradíció”, de csak akkor és annyiban működik, amennyiben ez lefordítódik a „kis tradíció” nyelvére. A „kis tradíciót” öntudatlan áthagyományozódás tartja életben, a „nagy tradícióban” viszont belátják az adott eszme igazságát, az adott technikai eszköz hasznosságát. Tudja-e ma – mondjuk - az Informatikai és Hírközlési Minisztérium, hogy „belátásai”, felismerései, programjai miként válnak a szűkebb emberi közösségekben öntudatlanul is követendőkké? Az eszméket ugyanis belátják, a szokásokat viszont megtartják. (21) Aktualizálok: az Információs Társadalom stratégiája „eszme”, de vajon számításba tudja-e venni az emberek „szokásait”? A ma is rendelkezésre álló sok adat arról, hogy hány gép, telefon stb. van az országban, vajon mit mond nekünk az IT „eszméjéről”, illetve az emberek „szokásairól”? Az „eszmékről” szólnak, vagy a „szokásokról”? Vagy talán egyikről sem? Ha azt mondjuk „értelmezés”, akkor mit értünk ezen? A mi (mondjuk az elit, a szakértők, a politikusok) „értő, megvilágosult” értelmezésünket? Az utca emberének „megtanult értelmezését”? Az emberek „ösztönös, öntudatlan áthagyományozásait”?
A kultúrakutatás egyik fontos problémája, hogy az egyes (elit) egyének fejében kialakult gondolatok miképpen tudnak elterjedni a társadalom szélesebb rétegeiben? Sperbert epidemológiai analógiával a fertőző betegségek terjedéséhez hasonlítja a gondolatok terjedését. (22) A reprezentációk voltaképpen fertőző ágensek. Immár máris kétféle elmélet is rendelkezésünkre áll az újítások elterjedése magyarázatához. Dawkins elméletében a mémek átvétele a „tág értelemben vett utánzáson” alapul, Sperbernél a vírus inkább tudatosan terjed és a nagy tradíciók jellemzője. Szerintem mindkét terjedési mechanizmus megtalálható mind a kis--, mind a nagy tradíción belül. (vö: divatok, járványok, technikai eszközök terjedése.) Nincs tisztázva, hogy a társadalomnak van-e kulturális immunrendszere, amely ellenáll valamely „fertőzésnek”, mondjuk az infokommunikációs eszközök elterjedésének, vagy rendeltetésszerű használatának? Jánossy nyomán ezt nevezem sajátos „ellenállásnak”.
5. Génektől az
eszközhasználatig
E
tanulmányban azt javaslom, hogy az infokommunikációs technikák alkalmazásával,
befogadásával kapcsolatos tudásdeficitet – a természet-, műszaki és
társadalomtudományok együttműködésére épülő szisztematikus multidiszciplináris
kutatómunkával lenne szükséges csökkenteni és lehetőleg felszámolni. Az
embernek a technikai eszközökhöz való viszonyát egyrészt nyilván befolyásolják
azok a genetikai tulajdonságai, amelyeket mint biológiai lény visz be az
életébe, másrészt evolúciója során kialakultak benne azok a kulturális
vonások, amelyek tudatos és civilizált társadalmi lénnyé fejlesztették.
Ezért szorgalmazom a természet- és társadalomtudományok egységére irányuló
kutatásokat, valamint a különböző társadalom- és humántudományok (humán
etológia, kulturális antropológia, individuális és szociálszichológia,
szociológia stb.) ismeretanyagának integrálását. Az infokommunikációs technikák
felhasználása a modern korban az emberek számára az egzisztenciális túlélés
eszközeit jelenthetik és ebben benne van az „ember” mind biológiai, mind
szociális meghatározottsága.
Az infokommunikációs
technikák szempontjából a biológiai evolúció figyelembe vétele szerintem
azt jelenti, hogy a genetikailag kondicionált egyéni döntések tömege társadalmi
mintázatokká ötvöződik. E filo- és ontogenetikus fejlődésben a genetikai
örökség befolyásolhatja a kulturális mintákat. Lássunk erre néhány példát!
1.
Az
egyéni választás kategóriái, a pillanatnyi gondolkodás formái és tevékenységei
feltételezik egymást. Az egyik kategória szükségletei és lehetőségei
befolyásolják a többiek erősségét. A kategóriák közti rangsor azonban –
nemiség, a társadalmi helyzet megőrzése, játék – genetikailag rögzítettnek
tűnik.
2.
Egyes
szükségletek és lehetőségek kiszoríthatják egymást. Bizonyos helyzetek olyan
érzelmeket kényszerítenek ki, melyek kitörlik a többi kategóriába tartozó
tevékenységet.
3.
Az
észszerű számítások alapjául egymással vetélkedő érzelemrohamok szolgálnak.
4.
Az
ésszerű mérlegelés gyakran önzetlen.
5.
A
döntések csoport függőek.
6.
A
döntéshozást minden kategóriában egyedfejlődési szabályok határozzák meg.
Bizonyos választási lehetőségeket könnyebben tanulunk meg és erősen függenek a
nemtől és a kortól. Gondoljunk arra, hogy a gyermekek, a fiatalok – az idős
emberekhez viszonyítva – milyen könnyen és gyorsan sajátítják el az új technika
eszközök használatát. Az eszközhasználattal kapcsolatos döntések és
viselkedések tehát pszicho-biológiailag összetettek és kondicionálják a
kulturális mintákat is.
Az evolúcióbiológia
kimutatja, hogy az embernek, mint adaptálódott főemlősfajnak a következők
számítanak: szex, család, munka, biztonság, önkifejezés, szórakozás,
spirituális kiteljesedés. Erre a felismerésre akár eszközfejlesztési és
kereskedelmi politikát is lehet alapozni. Ha az új technikai eszközök ezeket a
szükségleteket kielégítik, akkor az emberek ezekre igényt támasztanak. A mobil
telefon idősek közötti elterjedése jórészt a biztonság növelésének, a kritikus
helyzetek túlélésének, s mint ilyen a biológiai önfenntartás eszköze.
Szerencsére már épülnek a hidak az eddig elszigetelt valóság területek között. Négy híd már épül: a kognitív idegtudomány, a magatartás-genetika, az evolúció-biológia és a környezettudomány.
Az olyan problémákra, mint pl. családok felbomlása az amerikai belvárosokban, a vidéki lakosság beözönlése Mexikó Citybe, a francia középosztály ellenállása az euro bevezetése ellen, a számítógépekkel szembeni ellenállások és bizalmatlanság kialakulásának okai stb., már olyan válaszok születnek, amelyek figyelembe veszik, hogy a viselkedést az egyedfejlődési szabályok irányítják. Ezeket pedig az érzelmek is irányítják. Az érzelmek, mentalitások, beállítódások, értékek, hagyományok, életstílusok stb. mind befolyásolják az embereket társadalmi választásaik során. Nem véletlen, hogy az utóbbi évek közgazdasági Nobel-díjasai között egyre több olyan tudós van, akik a gazdasági folyamatok emberi-pszichikai, döntéseket, választásokat befolyásoló tényezőit is figyelembe veszik. Gary S. Becker például 1992-ben azért kapott Nobel-díjat, mert a közgazdaságtant kiterjesztette az emberi viselkedésre. (23) Az embereket alapvető szükségletek mozgatják, de más ösztönzőik is vannak. A döntéseiket befolyásolja a személyes tapasztalat és a társadalmi erő sokfélesége, amelyek kívül esnek az egyén ellenőrzésén. A közgazdasági modellekbe tehát be kell építeni, hogy a választások hasznossága milyen értékeket képvisel a döntéshozó számára. Becker azt tételezte fel, hogy az emberek ésszerűen választanak. Más közgazdászok még tovább mennek. Az embert nemcsak racionális, hanem irracionális lénynek is tételezik. És akkor az emberek döntései függhetnek gyermekkori tapasztalatoktól, társadalmi viszonyoktól és kulturális hatásoktól is. A gazdasági döntés tehát nem tisztán gazdasági, hanem pszicho-biológiailag erősen összetett. Ma még uralkodik az a nézet, hogy az emberek ésszerűen, racionálisan választanak. Azaz azt a lehetőséget választják, amely a legnagyobb hasznosságot ígéri. Ez viszont nem hű képe az emberi gondolkodásnak. Egy másik Nobel-díjas közgazdász, Herbert Simon már 1957-ben bebizonyította, hogy az emberek többnyire nem az optimális megoldást választják. (24) Könnyen lehet, hogy a Tversky és Kahneman-féle heurisztikus elv érvényesül, mely szerint az emberek egyszerű „ökölszabályok” alapján döntenek. (25)
Ami biztos, hogy az információs társadalommal összefüggő emberi viselkedéseket (a genetikai alapok ellenére) végül is kulturális jelenségeknek kell tekintenünk. Ha ez igaz, akkor elfogadjuk, hogy ezek eleven organizmusok, önszerveződő rendszerek. Ekkor viszont eljutunk ahhoz a felismeréshez, hogy a tudástársadalom eszméje klasszikus utópiává növi ki magát. (igazságos és egyenlő társadalom, optimista távlatok, az információ mindenkié lesz, elterjed a nyugati életforma és demokrácia, nyitott társadalom leszünk stb.) Vajon a globalizáció és a hozzá társított Információs Társadalom eszméje („nagy tradícióként”) nem a jelenleg uralkodó elit világnézete-e, amellyel szemben a társadalomban élő „kis tradíciók” ellenállást fognak tanúsítani, avagy elfogadják, de a maguk sajátos arculatára formálják?
6. Az ember és az
infokommunikációs technikák
Előadásom eddigi részében szinte nem esett szó az infokommunikációs technikákról, amelyekkel az „ember” kapcsolatba kerül. Itt az ideje, hogy e kapcsolat természetére is utaljunk. Ez a viszony ma legfőképpen méréssel állapítható meg. De kérdésként vetem fel: nincs-e a mérés hagyományos gyakorlata válságban, jók-e mérési módszereink és technikáink és tudjuk-e, hogy mit mérünk?
Mit mérnek az ICT (Information and Communication Technology) mutatók? Csak az eszközökkel való ellátottság mértékét, elterjedését. Holott a társadalmi cselekvések szubjektív meghatározottsága csak abban az észjárásban lehetséges, amelyben maguk a cselekvők veszik tudomásul a társadalom valóságát. A mérés gyenge pontja, amikor a begyűjtött jeleket „adatnak” tekintjük, s ezt többnyire „számmal” fejezzük ki. Ebben az esetben puszta jelek formájában számokat, számhalmazokat gyűjtünk, miközben elfeledkezünk a jelek „jelentéséről”. Mert egy tény (szám, jel) „jelentése csak összefüggéseiben tárul fel. Akkor ismerhető meg egy társadalmi jelenség, ha nemcsak kívülről leírjuk, megmérjük, megszámoljuk, hanem belülről is „megértjük”. A valóság emberi elsajátításának minden módja két alapvető értelemmel bír, s ez a „szubjektív” és az „objektív” értelem. A dolog „objektív értelmét” az ember csak akkor értheti meg, ha kialakul benne a „megfelelő érzék”.
A közvéleménykutató
cégek – nyilván politikai igényt követve – többnyire a szóban forgó technikai
eszközök mennyiségi elterjedésével és használatának intenzitásával mérik az
Információs Társadalom jelenlétét és növekedését. A hagyományos objektív adatok
gyűjtése folyik, miközben nem kérdeznek rá kellően arra a szubjektív
értelemre, amelyet az állampolgárok tulajdonítanak a birtokba vett
technikai eszközöknek. Vettem magamnak a fáradtságot és ebből a szempontból
elemeztem az Európai Unióból átvett eEurope+ indikátorlista kérdéseit. Az
alábbiakban követem az EU kérdőív 23 pontját és megkísérelem ezeket
kiegészíteni azokkal a szempontokkal, amelyek egyrészt „magyarra validálják” az
EU kérdőívet, másrészt szociológiailag tudatosabbá alakítják a kérdezés
szempontjait. Javaslataimmal talán e ponton válaszolok a legkonkrétabban a HÉT
konferenciájának témájára, hogy miként látom az infokommunikációs eszközök és az ember kapcsolatát.
1) Az internetet rendszeresen használók aránya a
lakosságban c. kérdéshez:
A hozzáférés helye (otthon, munkahelyen, iskolában, közösségi ponton, Internet kávézóban) elfogadható. Az „egyéb” hozzáférési helyet viszont részletezni kellene, hiszen ez ma 2%, ami a PIAP és Cyber Café együtt. Érdekes lenne tudni, hogy hol tudnak az emberek – a felsorolt helyeken kívül – internetezni? Mi van a laptopokkal, amelyek bárhol használhatók, nem lokalizálhatók.
Továbbá: a „rendszeresen” használók mellett érdemes lenne többet tudni a „nem rendszeresen”, „alkalmanként” internetezőkről is. Valamint arról, hogy miért nem rendszeresen használják ezt az eszközt? Nem férnek hozzá, nem érdekli őket, nem tudják használni, nincsenek felkészülve?
2) Az Internet hozzáféréssel rendelkező háztartásoknak nemcsak az arányát kellene ismernünk, hanem azt is, hogy miként oszlik meg a családtagok között az Internet használata? Ki használja, mire használja, egyáltalán van-e értelme a „háztartás” szónak? Mit tartanak az emberek háztartásnak? Családot, együtt élőket, társbérlőket, lakótársakat?
A használat gyakorisága tekintetében nem a napi, heti és havi bontás a mérvadó, hanem az, hogy mennyi ideig használja. Feltehető, hogy hétvégén többet használják, mint hétköznap. Este, éjszaka is többet, ami életmód szempontjából nem jó, de anyagi szempontok kényszerítik rá az embereket az éjszakai használatra.
3) Kapcsolati tarifák: mindazok, akik nem korlátlanul férnek hozzá, hanem maguk fizetik, kénytelenek korlátozni Internet-használatuk idejét, mértékét. Az emberek pénztárcájukhoz mérik az igénybevételt. Meg kellene kérdezni, hogy mennyi az az előfizetési díj, amely még megéri az emberek egyes csoportjainak a világháló használatát?
A „mire használják?” igen fontos rovat. Az Internet esetében tudni kellene, hogy általában mit (milyen tartalmakat) keresnek az interneten? A vásárlásnál, hogy mit vásárolnak? Az információnál, hogy milyen információt keresnek? A munkánál, hogy milyen munkaműveletekre használják fel? Az e-mailnél, hogy mire irányulnak a levelek? Munkára, barátkozásra, kapcsolattartásra?
4) A kutatók és diákok Internet kapcsolatánál: nemcsak a szolgáltatások gyorsasága a fontos, hanem az is, hogy könnyen, vagy nehezen jutnak hozzá, felkészültek-e az alkalmazásokra, mire használják, vannak-e tartalmak (iskolások számára), a kutatók milyen módon, milyen műveletekre használják, elégedettek-e ezekkel?
5) A biztonságos szerverek száma esetén mit tartanak az emberek „biztonságosnak”?
6) Akiknek biztonsági problémáik vannak, milyen
problémákkal találkoznak?
7-8) Száz diákra jutó számítógép és számítógépre csatlakoztatott Internet esetében ismételten azt kellene körüljárni, hogy elégedettek-e a hozzáféréssel? Könnyen, nehezen jutnak-e hozzá? Elég-e az idő, amíg használhatják? Kapnak-e a használathoz kellő segítséget? Felkészültek-e erre? Kielégíti-e őket a tartalom, amihez hozzájutnak?
9) Ugyanez a kérdés a szélessávú hozzáférés esetében
is.
10) Az internetet
rendszeresen használó tanárok aránya mellett tudni kellene, kik ezek a tanárok,
honnét ered számítógépes műveltségük, felkészültek-e, mire használják,
hozzájutnak-e, mi a véleményük a tartalomról? Mennyiben dolgoznak a géppel
otthon, vagy az iskolában?
11) Alapfokú IT képzésben részesült munkaerő aránya: mit nevezünk alapfokú képzésnek? Hol, miért szerezte, mire megy vele, milyen javaslatai, problémái vannak e népességnek?
12) A posztgraduális ICT tanfolyamok esetében nemcsak a végzősök száma érdekes, hanem az is, hogy a végzős hol, milyen formában értesült róla, volt-e rá igénye, milyen volt a képzés, elégedett-e vele, tudja-e használni, milyen véleménye van róla, megtérült-e a ráfordított pénz és idő, milyen volt a képzés minősége?
13) A távmunkát végzők aránya: miért vállal távmunkát, mi a munka lényege, elégedett-e vele, pótcselekvés-e, saját maga akarta-e, vagy rákényszerült, jól keres-e vele, mit tenne, ha befolyásolhatná az ügyeit, milyen korú, képzettségű emberek vállalkoznak távmunkára?
14) Nyilvános Internet pontok aránya: nemcsak az arány fontos, hanem azt is fontos lenne tudni, hogy kik azok, akik e pontokat használják, milyen gyakorisággal, milyen ismeretekkel, mire irányul az érdeklődésük, maguk, vagy mások működtetik a gépeket, szolgáltatásként kapja-e, önkiszolgáló-e, költségekről mi a véleménye, mit takarít meg vele, mi motiválja, hogy ezt használja, miért nem máshol veszi igénybe?
15) A kormányzati honlapok aránya: mi van a honlapokon, kik, milyen gyakorisággal használják, mit tudnak ezek révén meg, mit tudnak elintézni, megkönnyíti-e az életüket, elégedettek-e, elég friss-e a feltett anyag, jó-e a kereső rendszer, van-e felkészültsége az embereknek ezek keresésére, olvasására?
16) Eladó és vásárló cégek aránya: milyen motivációk hatnak az internetes kereskedelemre, milyen árucikket forgalmaznak, milyen érdeklődés mellett, milyen észrevételek vannak, mi a véleményük a biztonságról, a minőségről, a gyorsaságról, a szolgáltatások színvonaláról?
17) Az on-line elérhető közszolgáltatások esetében: kb. ugyanazon szempontok, mint a 15. pont esetében, de elsősorban a helyi önkormányzati, önigazgatási szolgáltatások kapcsán. Igénybe veszik-e az állampolgárok, mit vesznek igénybe, kielégítik-e a szükségleteket, mi hiányzik, gyors-e, technikailag felkészültek-e, biztonságos-e? Az állampolgároknak van-e kellő gépellátottságuk, felkészültségük, ismeretük, motivációjuk az elektronikus igénybe vételre? Ha nem, miért nem?
18) Kormányzati információs és űrlap-kitöltési szolgáltatások esetében: mit, milyen arányban vesznek az emberek igénybe? Milyen úton, módon? Milyen igényeik vannak, milyen javaslatokkal élnek? Mennyi időt takarítanak meg? Mi az akadálya, ha nem kielégítő a szolgáltatások eme területe?
19) Közületi szerződések aránya: A műfaj ismeretének hiányában erre nézve nincs javaslatom.
20) Egészségügyi szolgáltatást nyújtók aránya: itt nem egyszerűen csak egy szám ismerete a fontos, hanem az is, hogy milyen szolgáltatások hozzáférhetők elektronikusan? S az is, hogy kik, milyen elektronikus szolgáltatást vesznek igénybe és miért? A lakosság milyen csoportjai preferálják, vagy elutasítják? Kik szorulnak ki ebből a szolgáltatásból?
21) Orvosok Internet használatának tartalmi típus szerinti bontása: milyen egészségügyi szakemberek, mire, miért, hogyan használják az internetet? Milyen a felkészültségük, tudnak-e szolgáltatásokat igénybe venni, hozzáférnek-e időben, kellő színvonalú gépekhez, programokhoz? Mi a véleményük az érdekelteknek, mivel nem elégedettek, mit javasolnak?
22) EU honlapok aránya: itt ismét nem egyszerűen egy szám ismerete a fontos, hanem az, hogy a magyar lakosság különböző rétegei, csoportjai mennyiben gondolkodnak Európában, ismernek-e nyelveket, tudnak-e keresni idegen-nyelvű rendszerekben, mi iránt van igényük, mire használják?
23) A forgalmi és irányító rendszerek az autópályákon: ez megint egy ellátottsági adat, de az lenne az érdekes, hogy az embereknek van-e igényük az intelligens közlekedésre, eszközökre, utakra, szolgáltatásokra? Igénybe veszik-e ezeket, meg tudják-e fizetni, milyen más szolgáltatásra lenne igényük?
Az EU - listát átnézve láthatjuk, hogy ez csak az Internet használatra korlátozódik. De semmiképpen sem állíthatjuk, hogy az Információs Társadalom egyenlő az Internet használt elterjedtségével. Ennek nyomon követése tehát ugyancsak nem egyenlő az IT megfigyelésével és leírásával. Látható, hogy hiányzik az IT mérését és monitorálását lehetővé tevő mutató-(kritérium-) rendszer. Ceterum censeo: nem az ICT-t, (info-kommunikációs technológiákat), hanem az IT-ét (Információs Társadalmat) kell monitor-megfigyelésben részesíteni.
Következtetések
A politika (a politikusok) megtehetik, hogy az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket figyelmen kívül hagyják. Hihetik azt, hogy a hagyományos módszerekkel adatokat lehet gyűjteni mindazon jelenségekről, amelyek ugyan könnyen megmérhetők, csak éppen nem lényegesek. De dönthetnek úgy is, hogy ugyanúgy figyelembe veszik a „társadalmi anyag és energia” tulajdonságait, mint ahogy a természettudósok és mérnökök teszik ezt kutatásaik során. Ha a Természet kutatásában nem lehetünk voluntarisztikusak, akkor mi indokolja a politikusoknak azt a nem egyszer felelőtlen hozzáállását, amit időnként tapasztalhatunk? Nem ritkán figyelmen kívül hagyják annak az „anyagnak” az immanens természetét, amellyel dolgoznak. Korábban volt olyan kutatási témám, amelynek során éppen azt vizsgáltam meg, hogy általában miért nem sikeresek a politikai programok. Szerintem azért vallanak gyakran kudarcot, mert nem törekszenek pontosan tételezni és megismerni azokat a tulajdonságokat, amelyekkel irányításuk tárgya (a Társadalom) benne rejlően rendelkezik. Holott a történelem és a társadalmi fejlődés már számtalanszor bebizonyította, hogy a társadalommal és az emberekkel kapcsolatos elnagyolt, rossz, téves tételezések megbosszulják magukat. Válságokon, kudarcokon keresztül a Társadalom hosszú távon mindig korrigálja a politika tévedéseit és csak azt valósítja meg, ami benne lehetőségként amúgy is benne van. Általában nem többet és nem kevesebbet.
Az emberek (a politikustól az állampolgárig) már fulladoznak az információáradatban és a fejlődés következő lépése, szakasza feltehetően az lesz, hogy miként lehet az információdarabkákat összeilleszteni, integrálni, szintetizálni. Ezért – bizakodásom jeléül - befejezésül idézem David Hilbertet, aki szerint a Felvilágosodás alapgondolata: „Wir müssen wissen. Wir werden müssen”. („A tudás kötelességünk, hát tudni fogunk”.)
Hivatkozott irodalom
1. Farkas János (1984) Change in Paradigm of the Systems Analysis. In: Rethinking the Process of Operational Research and Systems Analysis. Ed. By Rolfe Tomlinson and Istvan Kiss. Pergamon Press. Oxford-New York-Toronto-Sydney-Paris-Frankfurt. pp. 125-134.
2. Jánossy Ferenc (1975, második bővített kiadás) A gazdasági fejlődés trendvonaláról. Magvető Könyvkiadó, Budapest.
3. Pléh Csaba (2002) Evolúciók és kultúrák. In: Információs Társadalom, II. évf. 2. Szám 4. Old.
4. Castells, Manuel. (1998): The Information Age: Economy, Society and Culture – III. kötet – End of Millenium. Oxford, Blackwell. 359. Old.
5. Gribbin, John and Mary (2002) A természettudományokról mindenkinek. Akkord Kiadó, Budapest; Feynman, Richard P. (2003) Hat könnyed előadás: A fizika alapjainak maygarázata. Park-Akkord Kiadó, Budapest; Feynman, Richard, P. (2002) A felfedezés öröme. Akkord Kiadó, Budapest; Maddox, John (2000) Ami a tudományban még felfedezésre vár. Vincze Kiadó, Budapest.
6. Wilson, Edward. O. (2003) Minden egybecseng: Az evolúciós gondolat. Typotex, Budapest.
7. Sherrington, Charles (1941) Man On His Nature, New York: MacMillan, p. 225.
Neumann János (1964) A számológép és az agy. Gondolat, Budapest.
8. Neumann János (1964) A számológép és az agy. Gondolat Kiadó, Budapest.
9. Condorcet: (1785, 1986, magyar fordítás) Értekezés az analízis alkalmazásáról a többségi döntések esélyének latolgatásában. Budapest, Gondolat.
10. Snow, C. P. (1959) The two Culture and Scientific Revolution. New York: Cambridge University Press.
11. Palugyai István (2004) Az élvezetek közös útja: Beszélgetés Kunos Györggyel, az amerikai alkohológiai intézet igazgatójával. Népszabadság. Hétvége. Január 31.
12. Kroeber, A.L. – Kluckhohn, C. K.M. (1952) Culture: a critical review of concepts and definitions. (Papers of the Peabody Museum of American Archeology and Ethnology, Harvard University, v.47, no. 643-4, 656) (Cambridge: MA: The Peabody Museum)
13. Dawkins, Richard (1976) The Selfish Gene, 2. Kiadás, 1989. Oxford: Oxford University Press. Az önző gén, Budapest, 1986.
14. Wilson, E.O. - Lumsden, C. J. (1983) Genes, Mind and Culture: The Coevolution Process. Cambridge, MA: Harvard University Press.
15. Sulloway, Frank (1996) Born to rebel.
16. Murdock, George, P.(1945) The Science of Man in the World Crisis. New York: Columbia University Press.
17. Seligman, E.P.- Joanne L. Hager, (ed.) (1972) Biological Boundaries of Learning. New York: Appleton-Century Crofts)
18. Boas, Franz (1976) Népek, nyelvek, kultúrák. Budapest.
19. Nisbet, Robert (1990) Sociology as an Art Form. New York: Oxford University Press.
20. Redfield, Robert (1956) Peasant Society and Culture. An Anthropological Approach to Civilization. The University of Chicago Press.
21. Mund Katalin (2002) A kulturális evolúció újabb elméletei a hagyományok tükrében. Információs Társadalom.2. sz. pp. 60-87.
22. Sperber, Dan (2001) A kultúra magyarázata. Budapest, Osiris Kiadó.
23. Becker, S. Gary (1991) A Treatise on the Family. Cambridge: MA: Harvard University Press.
24. Simon, A. Herbert (1982) Korlátozott racionalitás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest.
25. Kahneman, Daniel -Tversky, Amos (1974) Judgement under uncertainity: heuristics and biases. Science: 1124-31.