Dr. Farkas János

 

A tudástársadalom paradoxonjai

 

A tanulmánynak az a fő tézise, hogy az „információs- vagy tudástársadalom” olyan strukturális és kulturális alakzat, amely kiélezi a társadalmi cselekvés „feszültségét”. Ennek lényege, hogy bővül az emberek tudása és cselekvőképessége, de a több tudás több bizonytalanságot és kockázatot szül. Az új technikák lehetővé teszik a cselekvés új formáit, de meg is szüntetik a cselekvés régi formáit. Tulajdonságaik bővítik a lehetséges stratégiák számát, növelik a hatalmasok ellenőrzési képességének rugalmasságát, vagy korlátozzák őket a kontroll gyakorlásában. Mások számára viszont csökkentik választási lehetőségeiket, büntetéseket és kockázatokat rónak ki rájuk. Röviden szólva: a szituációs kényszereken belül és azoktól függve véletlenszerűen érvényesülnek. Ezért nem ellentmondás állítani, hogy a tudástársadalmak egyre jobban szabványosíthatók, miközben törékenyebbé válnak. A bővülő információk nemcsak a státus quo-t fenntartani akarók, de azt lebontani akaró társadalmi erők világába is beépülnek. Manipulációs célok érdekében is felhasználhatják őket.

 

1. Áldás és átok?

 

Ebben a cikkben azt állítom, nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy az új információs és kommunikációs technikák milyen mértékben járnak pozitív és milyen mértékben negatív következményekkel.

 

1982-ben Günter Friedrichs és Adam Schaff szerkesztésében jelent meg a „Mikroelektronika és társadalom: Áldás vagy átok” című Jelentés a Római Klub számára. (1) Szerintem a modern informatikai és hírközlési eszközök nem az „áldás vagy átok?”, hanem az „áldás és átok” minősítést érdemlik ki. A technikai fejlődés és az ezt ösztönző globalizáció feltartóztathatatlan, elkerülhetetlen folyamat. A társadalomra és emberekre gyakorolt hatásai azonban potenciálisan egyaránt pozitívek is, negatívak is lehetnek. Sőt, ugyanaz az eszköz egyesek számára az életet megkönnyítő áldásnak, mások számára átoknak fog tűnni. Gondoljunk csak arra, hogy a modern bűnüldözést lehetővé tevő informatikai eszközök megfoszthatják az összes állampolgárt mindattól, ami magánemberi létük biztonságát garantálja.  Saját döntéseinktől, képességeinktől, tudásunktól és politikai értékeinktől függ, hogy mikor érezzük életünkben áldásnak, avagy átoknak az új technikai vívmányokat és a velük járó életviszonyokat.

 

Stanislaw Lem a paradicsomi alma, a tudás fájának termése megkóstolását, mint kísértést emlegeti, mondván manapság elektronikai almák egész kertjeit kínálják nekünk, aminek nyilván meglesz a maga jó és rossz oldala: a dolgok már csak ilyen kettős természetűek. (2)

 

Korunk politikusai – gondoljunk csak az Európai Unió e- programjaira -, azért állnak ki teljes mellszélességgel az informatikai forradalom mellett, mert az új eszközökkel racionálisabban vélik irányíthatónak az egyre bonyolultabbá váló társadalmakat. A komplexitást jobban kezelő intellektuális technikát látják bennük. De hiába lesz itt hamarosan akár kvantum-számítógép is a kezünkben, a modern – tudástársadalmakat – egyre nehezebb irányítani. A társadalom csökkenő kormányozhatóságát és a nagy társadalmi intézmények befolyásának gyengülését társadalmi tények sokasága bizonyítja. 

 

Mindazokkal szemben, akik azt tételezik fel, hogy a több információ és a több tudás átláthatóbb és irányíthatóbb viszonyokhoz vezet, azt állítom, hogy a tudástársadalmak törékenyebbek a hagyományos modern iparinál, mert az infokommunikációs eszközök erősítő és gyorsító hatása miatt a tudás felszaporodik és ennek következtében az eddigi nagyobb társadalmi intézmények jelentős mértékben elveszítik tekintélyüket. A korábban félreszorított szereplők – kiscsoportok, mozgalmak - hatalma és befolyása viszont velük szemben növekszik. Akié lesz a releváns információ, azé lesz a hatalom.

 

Az olyan emberi technikai implantátumoknak, (amibe az infokommunikációs eszközök is beletartoznak) köszönhetően az emberi cselekvés lehetősége és hatóköre folytonosan „bővül”, amibe „növekedési határainak” kibővülését is beleértjük. A technikailag közvetített modern információgazdálkodás és kommunikáció növeli az egyének esélyeit, felerősödik az individualizmus, de nem válik le teljesen arról a kollektív tudatról, amely régebbi korokban uralkodott az egyénnel szemben.

 

2. Több információ, gyengébb irányítás?

 

Az államapparátus hatalma a technikai fejlődés funkciójaként jelentősen növekedett. Az elektronikus kommunikációs rendszerek jelentősen növelik az apparátus hatékonyságát, ami kiterjed az egész társadalom ellenőrzésére is.

 

Ennek számos negatív következménye van: az állami tevékenységek nem-szándékos koncentrációja; a túlzottan hatékony felügyelet; központosított decentralizáció; a magánélet lerombolása; az emberi kapcsolatok növekvő szabályozása. A mindennapi élet növekvő társadalmi szabályozása, racionalizációja és koncentrációja számos veszélyt hordoz magában. Erős tendenciát látok arra, hogy az életstílus uniformizálódjék. A műszaki taylorizmustól egyre inkább megyünk a társadalmi taylorizmus felé. Az ellenőrzési technikák a vállalati kultúrát is manipulálják. Az ellenőrzés racionalizációja a munkások és állampolgárok hatékony fegyelmezése eszközévé válik. A munkakörülmények egyre inkább panoptikumra hasonlítanak, azaz egy pontról átlátható és ellenőrizhetők a dolgozó emberek. Növekszik az egyén elhagyatottságának érzése, elmosódik az élet magán- és közösségi formái közötti különbség. A modern társadalom egyre inkább teszt-társadalommá, regisztrációs társadalommá alakul át. Kifejlődnek az elnyomás, centralizáció és a szabályozás eszközei, amelyek zömében info-kommunikációs termékekkel és eljárásokkal erősítik fel magukat.

 

A technika társadalmi hatásai elsősorban a társadalmi erők közötti viszonyok állapotát mutatják meg. Ezért valójában csapdába jutunk, ha a keletkező társadalmi struktúrát technikai társadalomként akarjuk meghatározni. A technikai választások elsősorban és főként politikai természetűek.

 

Már Max Weber bebizonyította, hogy a bürokrácia a „tudáson alapuló uralom” formáját hozza létre. (3) A racionális bürokratikus tudás pedig lélektelen, passzív társadalmi környezetben virágzik a legjobban. Minél inkább de-humanizált, annál inkább kiiktatja az ügyintézésből a szeretetet, a gyűlöletet, az összes tisztán személyes, irracionális és érzelmi elemet, amelyek nem kiszámíthatók. A racionális bürokrácia legkedveltebb figurája az objektív szakértő. A bürokratikus szervezet valójában a gép modellje, egy mechanikusan – és egyre inkább elektronikusan - „irányított világ” 

 

De a modern társadalmakban megjelennek a nem-hierarchikus szervezetek is, amelyek egyre kevésbé támaszkodnak a centralizációra, a homogenitásra és a hierarchiára. A szervezeti stílus és siker egyre kevésbé alapul a bürokratikus modellen. A nyereség pedig nem szükségszerűen jelentkezik hatékonyságban és racionalitásban. A II. Világháború légügyi projektjei rámutattak a gyorsan változó szervezeti környezetre, kontingenciákra és bizonytalanságokra. Az ilyen projektek nem kockázat-kerülést, nem egyneműséget, rendet és ismétlődést, hanem kreativitást, rugalmasságot, függetlenséget és teljesítményt igényelnek.

 

Törekszünk a maximálisan előrejelzésre és ellenőrzésre, de az ezekre alapozott társadalmi struktúráinkat mégis egyre inkább törékenynek fogjuk találni. A természet törvényeit mérnöki tervezéssel és szerkesztéssel fokozatosan ki akarjuk terjeszteni a társadalomra is. A társadalom önelsajátítása ezekkel analóg folyamaton keresztül történik. A társadalmi termelés és adattermelés révén társadalmi tényeket állítunk elő. Ezáltal olyan társadalmi és politikai valóságot hozunk létre, amely kikényszeríti a társadalmi viselkedés szabályait és a közösségi élet bürokratikus rutinná válását.

 

Daniel Bell még azt hitte, hogy tervezéssel jelentősen meg lehet változtatni az egyenlőtlenség társadalmi struktúráit, vagy a deviáns viselkedés rátáját. (4) Azóta bebizonyosodni látszik, hogy a társadalmilag tudatosan konstruált képződményekben egyre törékenyebbek lesznek a struktúrák és kapcsolatok. Talán fel kellene hagynunk a társadalmi alkimista álmával, a tömegtársadalom „rendezettségével”. Az „intellektuális technika” metaforája ugyanis azonos a modern társadalom „racionalizációjának” folyamatával. Kivéve, hogy a számítógépet ma azonosítják az „intellektuális technika” hatékonyságnövelő eszközével.

 

Ezzel ellentétben a tudástársadalmak soha nem látott mértékben önalakító társadalmi viszonyokkal rendelkeznek és jövőjüket, beleértve az önelpusztítás képességét is maguk hozzák létre. A kibővült cselekvőképességnek fordított hatása van. Az adminisztratív szervezeteknek nemcsak a tervezési, de az elnyomó képességét is korlátozza. A társadalmak nem azért törékenyek politikailag, mert liberális demokráciák, hanem azért, mert tudáson alapulnak. A cselekvőképesség nem mindenki számára bővül egyenlően a tudástársadalmakban. A cselekvőképesség egyenlőtlenségének tézise és ennek társadalmi következményei viszont további kutatásokat igényelnének. Már nagyon sokszor tapasztalhattuk, hogy előrejelzéseink – főleg hosszú távra – meglehetősen pontatlanok. Ez a pontatlanság pedig éppen a növekvő tudás sokszorozódásának eredménye. A történelem korábbi szakaszaiban nagyobb eséllyel fogalmaztunk meg helyes állításokat, mint amennyire ma vagyunk képesek. A jövő elképzelése és ellenőrizhetősége a tudás növekedésével nem javul, hanem csökken. Gondoljunk akár a Bős-Nagymarosi vízlépcső esetére, amely technikailag, társadalmilag, ökológiailag is egyre bonyolultabbá válik, de ahol a környezetvédő mozgalmak is megtanulták a szakértelem felhasználását. A projektek komplexitása és a velük járó tudás egyre összetettebbé válása mind növeli a modern társadalmi struktúrák törékenységét.

 

Mivel az információkat többféle módon is lehet értelmezni, ezért növekszenek a tervezés és ellenőrzés hibái és gyengeségei, ugyanakkor jelentősen kibővül az egyéni cselekvőképesség. De ez nem mindenki számára lesz egyenlő mértékben elérhető, mivel a cselekvőképesség az egyes társadalmi alakzatok nagyságától és méretétől is függ. Azonban elkerülhetetlen vezető tendenciának tűnik, hogy az infokommunikációs eszközök alkalmazása révén a közvélemény egyre nagyobb része lesz képes arra, hogy befolyásolja a politikát, azaz növelje politikai érdekérvényesítő képességét.

 

A modern társadalmak egyik legnagyobb, de eléggé láthatatlan társadalmi innovációja a „civil társadalom” hatalmas növekedése. Ez a magán, nem-profit, nem-kormányzati szervezetek burjánzásában figyelhető meg. Ily módon létrejön a szervezeti alapja annak, hogy az állampolgárok közcélokat magán módon kövessenek. Gondolok az informális gazdaságra, bűnözésre, korrupcióra. A hivatalos társadalmi intézmények egyre kevésbé tudják ellenőrizni a gazdagság spontán alakulását, növekedését. 

 

A kollektív és egyéni szereplők modern társadalomban megfigyelhető cselekvőképessége egyenlőtlenül oszlik el. Ennek az egyenlőtlen eloszlásnak az a negatívuma, hogy a társadalom jelentős csoportjai számára növekszik a kockázat. A kockázatok szabályozásának és ellenőrzésének lehetőségei pedig megnehezülnek. Az egyének és csoportjaik célirányos tevékenysége előre nem várt következményeket halmozhat fel. A kibővült cselekvőképességből eredő következmények a tudástársadalmakban jelentősen veszélyeztethetik a társadalmi stabilitást. Például a nemzetállamok csökkenő cselekvőképessége visszaszorítja szuverenitásukat, az EU nemzetgazdaságok de-nacionalizálása is elkerülhetetlennek látszik.

 

Az informatikai forradalom kapcsán joggal vetjük fel az ún. „digitális szakadék” problémáját. Ugyanakkor szerintem a szakadék nem a kultúra és civilizáció, nem is a szubjektív és objektív kultúra között keletkezik, mint történt az ipari társadalomban, hanem az egyéni és a kollektív cselekvőképesség között lesz egyre nagyobb a távolság. Nemcsak attól kell félni, hogy a társadalom egyes csoportjai informatikai analfabétává válnak, de attól is, hogy a jól tájékozott egyének, állampolgárok, társadalmi csoportok számára a korábbi kollektív legitim tekintélyek is törékenyebbé válnak. Vagy szembekerülhetnek a jól tájékozott egyének a tájékozatlan közösségekkel. 

 

3. A tudástársadalom törékenysége

 

Max Scheler egyik fontos állítását idézem: „Végső soron minden tudást a társadalom és annak struktúrája határozza meg”. (5) Egyre inkább olyan társadalomban élünk, amelyben a gazdasági tőke, gazdasági növekedés és az értéknövelő tevékenységek – növekvő mértékben – a tudásra támaszkodnak. Nem fárasztó fizikai munkával, hanem tudással hozzák létre a társadalom „anyagi” bázisát. A tudás a modern társadalom azonosságának meghatározását létrehozó mechanizmussá válik.

 

Ugyanakkor a modern társadalmakban, különösen a gazdaság, kommunikáció és a közlekedési rendszerek, növekvően sérülékennyé válnak. A modern infrastruktúrák és technikai rendszerek véletlen, nem várt emberi cselekvésből adódó baleseteknek, szélsőséges természeti eseményeknek, vagy szándékos szabotázsnak vannak kitéve. (lásd a hetekkel korábban lezajlódott Mydoom vírustámadást.) De egy társadalom – alapvetően – azért sérülékeny, mert az egyének kisebb csoportjai – mivel elégedetlenek ennek szerkezetével és legitimitásával, elhatározhatják, hogy tagadni fogják. A modernitás tehát nem egyenlő a stabilitással, mint ezt sok szakértő állítja. Megdőlni látszik tehát az a korábbi feltételezésünk, hogy a modern informatikai eszközökkel növelni tudjuk a társadalom kiszámíthatóságát, az emberek és csoportjaik racionális és előre kalkulálható viselkedését.

 

A sérülékenység a társadalmi viselkedéstől a műtárgyak alkalmazásáig terjedhet, amellyel stabilizálni, begyakorolni, vagy korlátozni akarják a társadalmi cselekvést. Rochlin ezt a „számítógép csapdájának”, vagy a számítógépesítés nem-szándékolt eredményének és másodlagos hatásának nevezte. (6) A társadalmi szerkezetbe mélyen beágyazódó számítógépesítési folyamatban – azaz a modern társadalom komplexitásának irányítása érdekében újratervezett és újraalkotott nagyméretű társadalom-technikai rendszerekkel – új kockázatok és sérülékenységek jönnek létre. A számítógépesítés egyre láthatatlanabbá válik, de egy összeomlás potenciális következményei megnövekszenek. A technikai rendszerek alkalmazása alapvető törékenységet épít be a társadalmi rendszerbe.

 

Ez viszont oda vezet, hogy növekszik az ellentét az új ellenőrző technikák és a magánlét létező jogi, kulturális és technikai védelmének lehetőségei között. Óvakodnunk kell attól, hogy a legmodernebb távközlés, távkommunikáció fejlődése révén egy új rendet erőltessenek rá a gyanútlan világra, hogy az egyéneket növekvő mértékben megbénítsák az új média információinak özönével, hogy elmélyülő társadalmi válságba keveredjünk, amely az információs egyenlőtlenség és a tartalom elszegényedésének az eredménye. Ezzel összefüggésben egy nagyon fontos kérdést kell feltennünk: a technikai eszközök irányítják-e a felhasználókat, vagy a használók határozzák meg ezeket az eszközöket? A tömegtársadalomban található társadalmi ellenőrzés és szabályozás körülményei között a tömegkommunikáció lényegében „vertikálisan” működik. Ezzel szemben feltételezhető egy „horizontálisan” fejlődő és működő média is, amelyet a végfelhasználók ellenőriznek. Ez a castells-i „hálózatos társadalom” (Network Society) formájában ölt testet, ahol az információ főleg a tudás különböző formáinak kommunikálását jelenti. (7)

 

Bizonyosnak látszik, hogy a korszakváltás kiterjeszti, erősíti a cselekvőképes társadalmi viselkedést, mivel a modernizáció a társadalmi cselekvés bővülésére irányuló mozgást jelenti. A társadalmi viselkedés egyfelől bővül, másfelől újra-alakul. A modern kommunikációs rendszer, pl. a láthatatlan telefonrendszer hihetetlen növekedése inkább a kommunikációs lehetőségek bővülését, semmint a kommunikáció funkcionális differenciálódását jelenti. A globalizációt is a cselekvőképesség bővüléseként fogják fel, ahol cselekvésünket a nemzetállam határain túlra terjesztjük ki. Sok empirikus kutatást találunk, amelyek hosszú távú történelmi fejleményekre, vagy elméletépítésre irányulnak.

 

Találunk azonban a fenti nézetekkel vitatkozó álláspontokat is. Norbert Elias például azt javasolja, hogy a történelmet ne strukturált formának, hanem struktúra nélküli társadalmi változásnak tekintsük. (8) Ezért nem biztos, hogy a „modernizációs” folyamatot olyan elkerülhetetlen kulcsfolyamatok irányítanák, mint a funkcionális differenciálódás, iparosítás, racionalizáció, konfliktusok és ellentmondások. E helyett a modernizációt többirányú és nem szükségszerűen lineáris „bővülési”, vagy „terjedési” folyamatnak kellene tekinteni, ami már az emberi történelem korai szakaszában elkezdődött és ma „csak” (új eszközökkel) folytatódik.

 

4. Tudás és bizonyosság feszültsége

 

Idáig hittünk abban, hogy szoros kapcsolat van tudás és bizonyosság között. Azaz feltételeztük, minél többet tudunk, annál jobban cselekszünk. Minél jobban cselekszünk, annál racionálisabb viszonyokat állítunk elő. Minél racionálisabbak vagyunk, annál stabilabb, kiszámíthatóbb maga a társadalom és az emberi viselkedés. Szerintem ezt a hagyományos hitet is felül kell vizsgálni. Bár a modern társadalomban egyre inkább terjednek az ismeretek, gyakran előfordul, hogy a tudást és a bizonyosságot ismeretelméletileg összekeverjük.

 

Többen állítják, hogy az egyént elnyomja a kollektív lelkiismeret, a gazdasági vagy technikai determinizmus. Max Scheler például a tudás három ideáltípusát, az üdvözülés tudását, a kulturális tudást és az uralmi tudást különböztette meg. (Erlösungswissen, Bildungswissen, Herrschaftswissen) A – Marxnál is olvasható - „megváltoztatni a világot” jelszó a harmadik féle tudást igényli és a fejlett nyugati országokban kultiválják erősen. Legújabban azt tételezik fel, hogy az információs és kommunikációs technikák növekvő kiaknázása miatt a „kísérleti tudásban” várhatók jelentős veszteségek. Sok társadalmi szférában ugyanis az adatgyűjtést alárendelik az információgyűjtésnek, a szabályokat és eljárásokat alárendelik a tanulásnak, a modelleket és számvetéseket pedig a megítélésnek és a szakértelemnek. Emil Durkheim már mintegy évszázaddal korábban azt állította, hogy a tudomány helyettesíteni fogja a vallást. (9) Tehát az irracionális erők növekvő racionalizációját várják a tudománytól. Különösen a szocialista és liberális gondolkodók vélik úgy, hogy a tudomány átalakítja az egyéni tudat attitűdjeit és nézeteit. Ugyanakkor nem kevés szkeptikus gondolkodó tartja kétségesnek, hogy a tudományos tudás egyetemesen hatékony-e?

 

A tudomány – bár a legmegbízhatóbb megismerési forma -, képtelen teljes kognitív bizonyosságot nyújtani. Akár tetszik nekünk, akár nem, ki kell mondanunk: a tudomány és technika együttesen forrásai a bizonytalanságnak a modern társadalomban.

 

Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tisztánlátás érdekében szükséges lenne kialakítani a tudás „szociológiai” fogalmát. Azt kellene alaposabban megvizsgálni, hogy a társadalom struktúrája és ennek fejlődése miként hat a tudás termelésére, elosztására és újratermelésére? Daniel Bell és mások „fekete doboznak” tekintették a tudást. Szociológiailag nézve viszont el kellene fogadni a tudás belső „tisztátalanságát”, ami annak elismerését, felismerését jelentené, hogy a tudás nemcsak a világ megismerésének eszköze, hanem egyben tekintélyalap, társadalmi erőforrás, politikai-társadalmi küzdelmek eszköze. Hatalmi érdekek miatt persze fáradtságos lenne az ismereteket ellenőrizni és cenzúrázni. Egyébként is a tudás közjószág. Számolni kell vele, a politikusnak el kell fogadnia, hogy a modern kommunikációs technikák révén az állampolgár is könnyebben hozzáférhet az információkhoz, amelyek révén akár felforgathatja a hatalmi és tulajdoni korlátozásokat. A tudást azonban könnyebben lehet koncentrálni, mint elterjeszteni. Fennáll továbbá annak veszélye is, hogy a tudomány a bizonytalanság forrásává válik, mert számos esetben nem tud igaz és bizonyítható állításokat adni a gyakorlati célok számára. (Gondolok a Nemzeti Információs Stratégia nem egyszer elmélet- és tudáshiányos készítésének folyamatára.)

 

A tudás valójában cselekvőképesség. A tudás a társadalmi élet ama szféráira korlátozható csupán, amelyek nincsenek teljesen szabályozva és nem rutinszerűek. Kulturális képességek játszanak leginkább oksági szerepet a cselekvés kontextusában, semmint érdekek vagy értékterhelt célok. Ezek cselekvésláncok, amelyek számára stratégiai akciókat dolgoznak ki.

 

A strukturális és kulturális infrastruktúra teszi lehetővé, hogy a tudást cselekvésbe (vagy kudarcba) fordítsuk le. Ennek az infrastruktúrának egy része sajátos jogi, oktatási és politikai rendszer, vagy adminisztratív apparátus. A tudás realizálódása pedig a tudás aktív kidolgozásától függ. A tudás – az elektromossághoz, vagy pénzhez hasonlóan – az energia egyik formája, amely csak akkor létezik, ha működik. A tudás mindaddig „adat”, vagy „információ” marad, amíg szunnyad és nem alkalmazzák. A tudás valaminek, vagy valakinek az esélye arra, hogy a cselekvés alapjává, illetve magává a cselekvővé váljék.

 

Különbséget kell tennünk továbbá az „ismerni-valamit-tudás” és a „tudni-valamit-tudás” között. Az információ lényegében adatfeldolgozás. A tudás viszont a tényekről, vagy eszmékről szóló állítások szervezett rendszere. A tudás – viselkedés. Tudni valamit – tudatos (kognitív) cselekvés. Ez az oka annak, hogy az információt könnyebben át lehet adni, mint a tudást.

 

5. Az új technikák ellentétes következményei

 

Két ellentétes tendencia kapcsolódik össze. Az egyes állampolgárok cselekvési képessége általánosan bővül, a társadalom irányítása viszont gyengül. A nemzetállam autonómiája hanyatlik, ami a társadalom ökonomizálásának (amikor a politikát a piac helyettesíti) az eredménye. A bővülés növeli az állampolgárok politikai tudatosságát, növeli a politikai ítéletek elfogadásának képességét, amely viszont a politikai közösséget kiterjeszti a közszféra területére is. Niklas Luhmann szerint a zárt és önhivatkozó kommunikatív rendszerek (gazdaság, jog, tudomány, vallás, politika) képtelenek beavatkozni egymás ügyeibe. (10) A politikusok viszont azt állítják, hogy a legfontosabb változások mindig politikai beavatkozások eredményei. Ezt a magabiztos feltételezést is alaposabban meg kellene vizsgálni.

 

Vannak társadalomtudósok, akik a társadalmat kifulladt motorhoz hasonlítják, amely virtuálisan képtelen bármit is mozgatni. Habermas az irányíthatóság hiányáról, a bizalom hiányáról, a legitimitás elvesztéséről beszél. (11) Crozier a következő szavakkal jellemzi a modern társadalmat: merevség, kényszerzubbony, elfojtás, csapda, paralízis, stagnálás, képességcsökkenés. (12) Nico Stehr pedig az előre nem jelezhetőséget, bizonytalanságot, törékenységet hangsúlyozza. (13) Kérdés az, hogy ezek a tendenciák hozzájárulnak-e ahhoz, hogy az állampolgár ne „gyermek”, hanem felelős állampolgár legyen. A valódi tudás bővülése (amit főleg az info-kommunikációs eszközök közvetítésével várunk) hozzájárul a cselekvőképességhez. Természete persze kettős: kiszolgálja mind a rendszer ellenzékét, mind a hatalmon lévő adminisztratív apparátust. A társadalmi alrendszerek képességének növekedése pedig együtt jár a makro-rendszer növekvő merevségével. A társadalmi viszonyokat egyre nehezebb fölülről megtervezni, ezért jutottam előadásomban arra a következtetésre, hogy a (demokratikus) társadalmak egyre nehezebben irányíthatók. A társadalmi élet racionalizálódása a politikában növelheti az „irracionalitást”, aminek az lehet a következménye, hogy a politikusok egyre kevésbé lesznek képesek megbízatásukat teljesíteni. A politikai rendszert túlterhelik az igények, elvárások, célok és a résztvevők nagy száma.

 

A növekvő irányíthatatlanságot morális és kulturális válság is kíséri.  A fejlett társadalmak értékorientációja is jelentősen megváltozik. A korábbi baloldali jelszavakat szinte az összes pártban centrista és konzervatív jelszavakkal cserélik fel. A trend ma nem bal felé mutat. A társadalomkutatók inkább a nagy társadalmi intézmények (például állam) uralmát, elnyomását tételezik fel veszélyként. Holott a nagyobb autonómia, szabadság és függetlenség felé mutatnak az erősebb trendek. A tudományt és technikát a hanyatló civilizációs fejlemények szolgálóleányának tekintik. De rejtve marad, hogy a klasszikus társadalomtudomány által mintegy 150 éve feltételezett „társadalmi fejlődés” a Rend és a Haladás kibéküléséhez vezet-e. Ezek (a rend, a haladás, a fejlődés) ma mind vitatott fogalmakká váltak. Korunkban az egyéni választások gyakran kerülnek konfliktusba a hagyományos érzelmekkel és célokkal. (lásd a szabadelvű és konzervatív ideológiák újabban egyre gyakoribb hazai ütközéseit.)

 

A liberális állam alapjai is átalakultak: a szabadság és egyenlőség „abszolút” alkotmányos garanciái aláássák az elvárt állampolgári fegyelmet. Az infokommunikációs eszközöktől mindenki a „hatékonyság” növekedését várja. A „hatékonyság” az a képesség, amely a dolgok, ügyek megteremtéséhez, realizáláshoz szükségeltetik. Nem csupán a döntéshozatalnak, de a döntések megvalósításának is hatékonynak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy ellenőrizni tudjuk azokat az általános körülményeket, amelyek keretében a célokat el kell érni. Az irányíthatóság elsősorban azért hanyatlik, mert egyre inkább elveszítjük a politikai cselekvés körülményei és feltételei fölötti ellenőrzés lehetőségét. Annak a hosszú távú trendnek vagyunk a tanúi, amikor gyengülőben van a kialakult intézmények tekintélye. Ahogyan változnak az emberek attitűdjei, ahogyan növekszik a társadalmi szereplők tudás- (és cselekvés-)képessége, úgy csökken a politikusok iránti tekintély és tisztelet. Kétségtelen, hogy ez is arra mutat rá, hogy a társadalomban alapvető értékváltozások  mennek végbe.

 

A közeljövő társadalmában nem annyira a munka és a sajátos képesség iránti kereslet, hanem inkább a magasan képzett munka kínálata hozza létre a tudásalapú gazdaságba való átalakulás előfeltételeit. Az infokommunikációs pedig eszközöktől legfőképpen azt kellene elvárnunk, hogy bővítsék a társadalmi részvételt ösztönző társadalmi szakértelmeket, amibe beleértjük az ítélőképesség kihasználását; a védelem megszervezésének ösztönzését; a beszédhez való jogot; a kihívás mozgósításának képességét; a kirekesztésnek való ellenállás képességét. Ma ezt a szerepet még alig töltik be ezek az eszközök. Az Internet például többnyire csak „információs szemetet” tartalmaz. Nem sokszorozza meg és bővíti ki az egyének részvételi esélyeit, viszont létrehoz egy új és fenyegető apparátust a növekvően nemzetek feletti piacrendszer központi termelésére és ellenőrzésére.

 

Amikor tehát az ember és az infokommunikációs eszközök viszonyát vizsgáljuk, beleütközünk a kockázat modern problémájába. Ez a kockázat ma „habozóan kétértelmű”. Azzal a paradoxonnal kell együtt élnünk a tudástársadalomban, hogy miközben egyre jelentősebb mértékben növekszenek társadalmi, politikai és gazdasági ismereteink, hanyatlik viszont az a képességünk, hogy beavatkozzunk ügyeinkbe, hogy megszüntessük az esetlegességet, a véletlen körülményeket, meglepetéseket, a ránk a legváratlanabb irányokból zúduló csapásokat. A kockázatkutatás és a kockázatok kommunikációja arra mutat rá, hogy tudásunk – bár egyre inkább bővül – egyre inkább esetleges. A társadalmi viszonyok növekvő esetlegessége pedig éppen annak a világtendenciának az eredménye, hogy a tudás fokozódó mértékben behatol a társadalmi szférába.

 

Olyan a helyzet, mintha a modern technikai vívmányok elterjedésével és alkalmazásával kapcsolatos helyzetre illene Bertold Brecht két sora a Koldusoperában:

 

Denn alle rennen nach dem Glück

Das glück rennt hinterher.

(Mind fut a boldogság után, Az meg hátul szalad”. Vas István fordítása.)

 

 

Hivatkozott irodalom

 

1.      Friedrichs, Günter - Adam Schaff (1984) Mikroelektronika és társadalom: Áldás vagy átok. Jelentés a Római Klub számára. Statisztikai Kiadó Vállalat, Budapest.

2.      Lem, Stanislaw (2002) Szempillantás: Az emberi civilizáció perspektívái. Typotex, Budapest.

3. Weber, Max (1987) Gazdaság és társadalom: A megértő szociológia alapvonalai. 1. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

4. Bell, Daniel (1971) The post-industrial society: the evolution of an idea. Survey 17: 102-168.

5. Scheler, Max (1925, 1960) The forms of knowledge  and culture. In: Philosophical Perspectives. Boston. Beacon Press. Pp. 13-49.

6. Rochlin, Gene I. (1997) Trapped in the Net: The Unanticipated Consequencences of Computerization. Princeton. New Jersey: Princeton University Press.

7. Castells, Manuel (1996) The Information Age: The Network Society, Oxford: Blackwell.

8. Elias, Norbert (1987, 1991) The Society of Individuals. Oxford: Blackwell.

9. Durkheim, Emil (1912, 1965) The Elementary Forms of Religious Life. New York: Free Press.

10. Luhmann, Niklas (1992,1998) Observations on Modernity. Stanford. California. Stanford University Press.

11. Habermas, Jürgen (1998) Die postnationale Konstellation und die Zukunft der Demokratie. Public Lecture. Kulturforum of the Social Democratic Party. Willy-Brandt-House, June 5.

12. Crozier, Michael (1963, 1964) The Bureaucratic Phenomenon. Chicago: University Chicago Press.

13. Stehr, Nico (2000) The Fragility of Modern Societies: Knowledge and Risk in the Information Age. Sage, London.