Dr. Farkas János
1. Tévedések
"vígjátéka"?
Az
elmúlt 150 év során egy olyan "tévedéscsomag" alakult ki az emberek
gondolkodásában, amelyet két tétellel összegezhetünk: az első tétel szerint a
kapitalizmust felváltja a nála fejlettebb szocializmus; a második szerint,
mivel ez a történelmi kísérlet nem sikerült, ezért egy rendszerváltás során a
szocializmust vissza kell alakítani kapitalizmussá. E két tévedés kiigazítása
szerintem csak akkor lehetséges, ha választ találunk az alábbi kérdésekre:
a) Igaz-e, hogy a szocializmus történelmi léptékben
meghaladja a kapitalizmust?
b) Igaz-e, hogy ami 1989-ben Kelet-Európában
megbukott, szocializmus volt?
c) Igaz-e, hogy most a szocializmust alakítjuk át
kapitalizmussá?
A
kérdések számát persze még jócskán lehetne szaporítani. Úgy is meg lehetne
fogalmazni ezeket, hogy valójában mi történt 1917-ben Oroszországban, 1945.
után Kelet-Európában, majd ugyanitt 1989-ben? Volt-e történelmi átmenet ezekben
az években, és ha igen, akkor honnan hová "költözködtünk át" a
történelem nagy alakzatai között?
A problémák tisztázása érdekében szükség van az
evolúciós- és formációs elméletek újragondolására is.
2. A király meztelen
Hegel
az „ész cselének” nevezi azt a jelenséget, amikor tetteink túlmennek
szándékainkon és nem az valósul meg, amit célul tűztünk ki. A problémát ekkor
fonák tudattal éljük át, dicsfénnyel vonjuk be mindazt, amit teszünk, és amit
megvalósítottunk. Végső soron így alakulhat ki az a helyzet, hogy életünk
tartalma ellentétes azzal, amit önmagunkról állítunk. Ha letépjük magunkról
ideológiai „ködfátylainkat”, kiderül, hogy alattuk a „király meztelen”. Ezt a
meztelen igazságot a következő tézisekben foglalom össze:
a) Ami a Szovjetunióban és Kelet-Európában korábban
történt, az nem a modern kapitalizmusnak a tagadása, hanem csupán egy másik
alternatívája volt;
b) Ezért, ami összeomlott, semmiképpen sem nevezhető
szocialista kísérletnek;
c) 1917-től nem a szocializmus fejlődött ki, hanem
csak a tőkés formáción belül történt alakváltozás;
d) 1989-től Kelet-Európában csak a termelőmódok
között megy ma végbe az átmenet;
e) Mivel a társadalmi formáció keretein belül
történik az átmenet, ezért nincs semmiféle rendszerváltás.
3. Elhibázott önreflexió
Marx
történelmi és teoretikus nagysága és érdemei vitathatatlanok. Mindazonáltal
elmélete jórészt felelős a már említett tévedések és illúziók kialakulásáért. A
problémahelyzetet azzal jellemezhetném, hogy a társadalmi-gazdasági
formációelméletének a társadalom újratermelési folyamatát kellett volna
visszatükröznie. Ez a célkitűzés azonban nem sikerülhetett, mivel ekkor Marx
még nem ismerhette fel a szellemi termelés valódi jelentőségét az
összfolyamaton belül. A tudati folyamatokat részben levezette az anyagi
termelésből, részben visszavezette rá. A termelőerők és a termelési viszonyok
dialektikáját a „termelőmód” fogalmában összegzi, de ebből kizárta a szellemi
termelés, (tudomány, jeltermelés, szimbólumtermelés, kommunikáció) formáit és
viszonyait. A „termelőmód” történelmi változásaira pedig egy általános
történelemfejlődést alapoz, ahol az átmenetet a formációváltás értelmében fogja
fel.
Valójában csak különböző termelőmódok váltják
egymást egy-egy társadalmi-gazdasági formáción belül. Ez az oka annak, hogy a
bolsevikok később a kapitalizmusról a szocializmusra történő átmenetet
tételezik fel. Holott „csak” annyi történt, hogy a kapitalista formáción belül
végbement a termelőmód alakváltozása: a magántulajdonon alapuló tőkés helyett
megjelent a kollektív tőkés, az állam. Az „államszocializmus” valójában az
„államkapitalizmus” szégyenlős elnevezése.
A szellemi termelésnek a társadalmi reprodukcióból
történő kihagyása, illetve ennek az anyagi termelésre való visszavezetése
megtorolta magát. Az elmélet a társadalmat alapra és felépítményre szakítja
ketté. Az alapot azonosítja a termelőmóddal. A termelőmód változásait
egyenlősíti a formációváltozással. Létrejön a téves önreflexió, az ideológiai
ködkép. S ekkor már senki sem látja tisztán, hogy „mi változik?” és „milyen
irányban?” változik.
Marx az Ember-Természet alapviszonyhoz köti az első
nagy reprodukciós formát, amelyben az ázsiai, antik és feudális termelési
módokat különböztette meg. A második nagy típus a termelő-termék
viszonyrendszer mentén alakul ki, ahol az újratermelés nem a természeti
formára, hanem közvetlenül az értékre irányul. A kapitalizmus tagadása a
szocializmushoz-kommunizmushoz vezet, amelyben a magántulajdon kollektív, a
közösség a munka közössége, megszűnik az elidegenedés és a kizsákmányolás.
Ezután a feladat végrehajtása következik. A
politikusok és az ideológusok szerint az 1917-es bolsevik forradalom és az 1945
utáni „proletárdiktatúra” Kelet-Európában átvezetett bennünket a reprodukció
újabb - történelmileg legfejlettebb- szakaszába. A kör ezzel bezárult, a kígyó
a farkába harapott, a tévedéscsomag tartósan kialakult.
Itt nem részletezhető módon Marx elmélete annyiban
felelős a kialakult helyzetért, amennyiben a gazdasági struktúrának
(termelőmód) rendelte alá a társadalmi újratermelés más struktúráit. A
valóságban pedig „csak” az történt, hogy a magántulajdonról állami tulajdonra
tértünk át és ez nem lépett túl a kapitalista árutermelés viszonyain. A
nem-gazdasági struktúrák is belül maradtak a tőkés formáción.
Az elméleti hiba ott történt, hogy összecsúszott a
termelőmód és a reprodukciós forma. Lenin és követői pedig úgy értelmezték a
helyzetet, hogy a gyakorlatban végbement egy radikális formációváltás. Ez a
magyarázata annak, hogy ma, amikor szemtanúi vagyunk a „kollektív tőkés”
államkapitalizmus bukásának, akkor az új ideológusok rendszerváltásról
beszélnek. Pedig nem az „államszocializmus” alakul át „magánkapitalizmussá”,
hanem az államkapitalista termelési mód vált köntöst.
Az állampárti bürokrácia pedig nagyobb teret enged a
magánvállalkozói elitnek. Ha úgy tetszik, akkor a kizsákmányolásnak csupán a
formája változik, de történelmi tartalma megmarad. A termelési módok
átalakulásait tehát semmiképpen sem szabad a társadalmi formáció változásának
tekinteni. A kapitalizmus és a szocializmus hagyományos elmélete alapján a
Szovjetunió és Kelet-Európa történelmi fejlődése[1]
tehát megmagyarázhatatlan.
4. A fejlődés korlátai
Marx
persze nem szándékosan tévedett. Az történt vele, hogy a tőkeakkumuláció 19.
századi formáját azonosította a kapitalizmus egyedüli fejlődési tendenciájával.
Nem vette (talán nem is vehette) észre a szellemi termelésben
(szimbólumtermelésben, kommunikációs viszonyokban) rejlő ama lehetőségeket,
amelyek a tőkés viszonyok újraintegrálásában szerepet fognak játszani a 20.
században.
Semmiféle fejlődéselmélet sem lehet tehát helyes,
amely indokolatlanul kiemel valamely struktúrát (adott esetben a gazdaság adott
formáját) és elhanyagolja a társadalmi összviszonyokat. Az egyenes vonalú
fejlődés képzete ily módon a rabszolgaság - feudalizmus - kapitalizmus -
szocializmus - kommunizmus egymásra következő és egyre fejlettebb szakaszait
tételezi fel. Ezt a fejlődési vonalat azonban a sokkal „okosabb” valóság nem
igazolja vissza.
A Hegel, Marx, Mill, Hobhouse, Spencer és mások
nevével fémjelzett fejlődéselméletek természetesen sokat segítenek a történelmi
változások megmagyarázásban. Nekik köszönhetjük az olyan fogalmak kidolgozását,
mint például a „változás”, „növekedés”, „fejlődés”, „haladás”. De a „statika”,
„dinamika”, „szinkronikus” és „diakronikus” változások fogalmai (Comte,
Radcliffe-Brown) is ebből az irányzatból születtek meg. E fogalmak igen jól
voltak hasznosíthatók a társadalomkutatásban. Ugyanakkor csupán a
racionalitásnak egy (bár igen fontos) formáját fejezik ki ezek a fogalmak.
A pénzre és a hatalomra támaszkodó racionalitás
mellett, amelyet talán Max Weber fejtett ki legpontosabban, létezik és működik
a világban egy másfajta racionalitás is, amelyet Habermas az „életvilág”
megértésére orientálódó kommunikatív racionalitásnak nevezett el. Ez
lehetőséget nyit az életvilágot gyarmatosító rendszerracionalitás kritikájára.
Egy adott társadalmi formáció keretén belül - bár
konfliktusos viszonyban - így élhetnek együtt tőkés és nem-tőkés struktúrák.
(Pl. nem-nyereségorientált informális szektor, önkormányzati bázisdemokráciák
stb.) Az evolúciós elméleteket tehát hasznosan egészítik ki azok a
rendszerelméleti megközelítések, amelyek nem a társadalom előrehaladó
fejlődésére, hanem integrált működésére koncentrálnak. (Parsons, Luhmann, Münch
és mások elméleteire gondolok.)
E megfontolások új megvilágításba helyezhetik Marx
forradalomelméletét is, amely ellentmondásba került a társadalmi reprodukció
elméletével. A tőkés reprodukciós forma - hihetetlen integrációs képességénél
fogva - történelmileg sokkal tartósabb, mint ahogy ezt a forradalomelmélet
feltételezi. A tőke és munka kiélezett konfliktusának feltételei is régen
eltűntek, vagy legalább is radikálisan megváltoztak. Az anyagi és szellemi
termelési folyamatokban bekövetkezett változások a társadalmi szerkezetet is
jelentősen átalakították. Nemcsak a konfliktus-, de az együttműködés formái is
megváltoztak. Gondoljunk arra, hogy a természeti környezet világméretű
védelmének halaszthatatlan feladata olyan újfajta társadalom-gazdaságtant
teremthet, amely országok és régiók között is feltételezi az együttműködést. A
problémák világméretűvé válása globalizálja az együttműködést is.
Mindezekből azt a következtetést vonom le, hogy a
tőkeakkumulációra és a társadalmi konfliktusokra koncentráló marxi elméletet
olyan más elméletekkel kell ellensúlyozni, amelyek az integráció és
újraszerveződés folyamataira összpontosítanak. Az egyenes vonalú fejlődés elve
helyett tehát olyan elméleteket kellene kedvelnünk, amelyek egy-egy társadalmi
formáción belül más alternatív termelőmódok létezését is elismerik.
5. Társadalmi mítoszok
Wallerstein
szerint a német elméleti hagyomány a „társadalom” fogalmát előszeretettel
tekintette az „államtudomány” részének, mint ahogy a „társadalomtudományokat”
is szívesen azonosította az „államtudományokkal”. Lorenz von Stein például azt
írta, hogy „...a társadalom fogalma az államtudományokon belül a
legbonyolultabb”. Wallerstein szerint ez az azonosítás, - amely nincs meg a
franciáknál és angoloknál - a németeknél azért fordul elő, mert fél-periférikus
helyzetben voltak.
A társadalom és az állam klasszikus antinómiája a
Nagy Francia Forradalom óta megszűnt, - vagy megszűnőben van -, hiszen azóta a
közakarat vált a hatalom elfogadtatásának eszközévé. Az állam és a társadalom a
legritkábban esnek egybe. A német fejlődés jól példázta, hogy ugyanaz a
társadalom két-három szuverén állam keretében is létezhetett. (pl. NSZK, NDK).
Puerto Rico pedig arra példa, hogy vannak országok,
amelyek sohasem voltak szuverén államok és társadalmuk sem fejlődött ki
valamely "egyetlen csírából". Gonzalez például a puerto rico-i
társadalmat „négyemeletes házhoz” hasonlítja, ahol mindegyik emeletet egy-egy
sajátos történelmi helyzet hozott létre. A 16.-18. században keveredett össze
három történelmi nép: karibiai indiánok, rabszolgaként behozott afrikaiak és
spanyol telepesek. A 19. században újabb spanyol telepesek érkeztek és átvették
a vezető szerepet a feketéktől. 1898-ban kezdődött az amerikai gyarmatosítás.
Az 1940-es évektől pedig a „negyedik emelet” épül, amely a „függőségen belüli
modernizáció” jelszavát hirdette, bár a 70-es években látványosan összeomlott.
A liberalizmus és a marxizmus - egyébként egymással
hevesen vitatkozó - irányzataiban közös a történelmi mítosz, amely két téves
következtetéshez vezet:
1) Az európai középkori feudalizmusban kialakul egy
új társadalmi réteg, a városi burzsoázia, amely legyőzi a régi rendszert. Ennek
eredménye egy piacorientált tőkés gazdaság.
2) A modern történelem nem más, mint az egyre
szélesebbé váló gazdasági körök története, ahol a „helyi gazdaságok” a
„nemzetgazdaság”, majd a „világgazdaság” szintjeire ugranak, köreivé tágulnak.
Karl Bücher ezt úgy fejezi ki, hogy „...a nemzetgazdaság egy évezredes
történelmi fejlődés eredménye, ami nem egyéb, mint a mi modern államunk.”
Ebben a mondatban észre kell vennünk a „fejlődés”
fogalmát, amely csak térbeli kifejezése annak, amit a 19. századi evolucionista
társadalomtudomány (Comte, Durkheim, Maine, Spencer, Tönnies, Weber) általános
leíró kategóriaként fogott fel.
Mindkét állítás mítosz és eltorzítja a modern
európai fejlődést. A burzsoázia ugyanis nem „győzte le” az arisztokráciát, mert
ez utóbbi ugyanúgy „átmentette magát” burzsoává, mint ahogy ma a kelet-európai
gazdasági párt-elit is átformálja magát vállalkozóvá.
A „szélesedő körök” mítoszával pedig az a helyzet,
hogy a feudalizmusról a kapitalizmusra történő átmenet logikailag és időben is
előfeltételezi a világgazdaság kialakulását. Ez abban a társadalmi
munkamegosztásban jelenik meg, amely a luxuskereskedelemtől egészen a mai
tömegkereskedelemig húzódik. Az áruláncok már a 16. században is megelőzték a
„nemzetgazdaságokat” és csak államközi rendszer megalkotása révén voltak
biztosíthatók.
Ily módon elsősorban a „világrendszer” fejlődik és
nem az elkülönült „társadalmak” hozzák ezt létre. A kialakult tőkés
világgazdaság először konszolidálódott, majd idővel rávitte alapstruktúráját
azokra a folyamatokra, amelyeket magában tartalmazott. A proletarizáció és a
polgárosodás is eredménye és nem kiindulópontja egy világméretű folyamatnak.
Wallerstein szemléletesen úgy fejezi ki ezeket az összefüggéseket, hogy nem egy
kis „maghoz” adódnak hozzá a külső rétegek, hanem van egy vékony, külső keret,
amelyet egyre sűrűbben töltenek ki a belső kapcsolatok.
A Tönnies-féle Gemeinschaft versus Gemeinschaft
fogalompár viszonyát ezért fordítottan kell értelmeznünk. A fejlődés nem az
intim közösségi képződményektől halad a formális társadalom felé, hanem
ellenkezőleg: a társadalmiság válik a közösségiség keretévé. A tőkés társadalmon
belül jönnek tehát létre az alternatív közösségek. Közösségi kapcsolataink
elidegenedettsége az alapvető társadalmi folyamatból keletkezik, bár ez az
összefüggés többnyire rejtve marad. Társadalmaink olyan szeretőkhöz
hasonlítanak, - mondja Wallerstein -, akik nem árulják el a nevüket.
6. Levert lázadások?
Az
egyetemesen ésszerűsítő tőkés világgazdaság ellen állandóak a lázadások. A
kulturális ellenzékiségtől az orosz értelmiség 1917-es forradalmáig sokféle
mozgalom tűzi zászlajára valamely alternatív csoportjának célkitűzéseit.
A szocializmus álruhájában megjelenő
„államkapitalizmus” is olyan lázadás volt a világkapitalizmus ellen, amelyet
éppen az elmúlt és jelen években vernek le. Az általános tőkés racionalitás
ismét maga alá gyűri autonómiára törekvő részeit. A szocializmus, - ugyanúgy,
mint a vallási fundamentalizmus, a visszahúzódó önzés, a sokféle ellenkultúra,
a zöld- és egyéb mozgalmak - valójában fájdalomsikoly a tőke világméretű
racionalizálódásával szemben.
Az „átmenetek” tehát nem egyebek, mint vagy a
világkapitalizmusból való kimenekülés, vagy az oda történő visszakényszerítések
konfliktusos formái. Az első esetben lázadások történnek, a második esetben a
lázadókat felszámolják. Eközben kialakítják, vagy felszámolják a szökéshez, vagy
elfogáshoz szükséges intézményeket.
A szocializmus megvalósításának ily módon egyelőre
nincs garanciája. Az iránta érzett ezredéves vágy talán a vallásos ember ama
reményéhez hasonlítható, aki a földi élet ésszerűtlenségét és szenvedéseit egy
másik - értelmesebb és boldogabb - világban véli ellensúlyozhatónak. Ezért
került sor a világ vallásos megkettőzésére.
A tudomány emlőin nevelkedett világi ember viszont a
problémát itt ezen a földön akarja megoldani. Evilágivá akarja tenni azt a
birodalmat, amely a vallásos ember tudatában csak a túlvilágon létezik. A
„szent” és a „profán” ismert konfliktusáról van szó ez esetben is, ahol a
vágyak mindig ki akarnak törni az adott valóság szűk keretein. A
boldogságkeresés pedig mindig megszüli a maga mítoszát. Az ember ezért
megteremti magának a szocializmust, ahol az egyenlőség és a testvériség,
szabadság eszméi uralkodnak. A Nagy Francia Forradalom jelszavai ezért még ma
is teljesen aktuálisak.
Balogh
István: A forradalmi ész kritikája. Társadalomtudományi Intézet. Budapest,
1990.
Bücher,
Karl: Industrial Evolution. New York. Henry Holt. 1901.
Durkheim,
Emile: The Rules of Sociological Method. Collier-Macmillan. 1950 ed. ch.4.
Fletscher,
Ronald: Evolutionary and developmental sociology. In: Approaches to sociology.
Ed. by John Rex. Routledge and Kegan Paul. London and Boston. 1974.
Godelier,
Maurice: Introduction: the analysis of transition process. In: The Processes of
Transition. 114. ISSJ. Basic Blackwell/UNESCO. Nov. 1987.
Gonzalez,
José Luis: El pais de cuatro pisos. Rio Piedras. P.R. Ed. Huracán. 1980.
Habermas,
Jürgen - Luhmann, Niklas: Theorie der Gesellschaft oder Sozialtechnologie?
Frankfurt/M. Suhrkamp, 1971.
Hegel,
G.W.F: A logika tudománya. I-II. kötet. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1957.
Hobhouse,
L.T.: Development and Purpose. Macmillan. 1927. pp. 226-8.
Marx,
K.- Engels, F: A német ideológia. MEM 3. Budapest, 1976.
Münch,
R.: Theorie des Handels. Frankfurt/M. Suhrkamp. 1986.
Parsons,
Talcott: Societies: Evolutionary and Comparative Perspectives. Prentice-Hall.
1966.
Radcliffe-Brown:
Structure and Function in Primitiv Society. ch.x. "On social
structure". p. 203.
Spencer,
Herbert: Principles of Sociology. Williams. 3rd edn. 1893. vol. 1.
Stein,
Lorenz von: Der Begriff der Gesellschaft und die soziale Geschichte der
Französischen Revolution bis zum Jahre 1830. Three volumes. Hildesheim: Georg
Olms Verlagsbuchhandlung. 1959.
Wallerstein,
Immanuel: Societal Development or Development of the World-System? In:
Globalization, Knowledge and Society. Ed. by Martin Albrow and Elizabeth King.
Sage. London-Newbury Park-New Delhi. 1990.
Weber,
Max: General Economic History. Collier-Macmillan. 1927. p. 270.
[1] Ez a paradoxon talán éppen a „fejlődés” fogalom bonyolult és máig egzakt módon tisztázatlan voltából adódik. Ezért célszerűbb a társadalmi folyamatok esetében „társadalmi változás”-ról, vagy a társadalmi mozgások strukturális törvényszerűségeiről beszélni. Pontosan ezt támasztja alá a következő 4.fejezet gondolatmenete. (Megjegyzés: T.D.T.)