Az
információs társadalom etikai, szociológiai kérdései
[1]
Dr. Farkas János
1. Az Információs Társadalom etikai alapjai
Az információs társadalom egyfelõl csak akkor
teremthetõ meg, ha bizonyos erkölcsi alapelvek érvényesülése ezt
elõsegíti. Másfelõl - belsõ természete révén - maga is technológiai
alapját szolgáltatja az erkölcsi kívánalmak elterjedésének. Gondolunk a
személyi fejlõdés és a társadalmi élet minõségének
összefüggésére, a cselekvési szabadság bõvülésére, az információ
szabadsága és az információs autonómia között meglévõ egységre. Fontos
továbbá garantálni a magánéletet és az információs autonómiát. Bõvíteni
szükséges a részvételi lehetõségeket, az ellenõrzés és
rendelkezés lehetõségeit. Az új információs-kommunikációs eszközök
növelhetik, erõsíthetik a társadalmi kapcsolatokat és elismerést, az
igazságosságot, a szolidaritást és a kooperációt, a kulturális azonosság
tudatát, az egyetértéshez való jogot. Szükség van a rend, a stabilitás és a
szabályok által vezérelt rendszerek és
folyamatok átláthatóságára és nyilvános hozzáférhetõségére.
Az információs társadalom
megteremtéséhez szilárd erkölcsi értékrendszer is szükségeltetik. Az
erkölcsi elveknek ugyanis irányító funkciójuk van, tehát hozzájárulnak
egy közösség hosszú távú fennmaradásához. Ha az informatikai korszakot úgy
fogjuk fel, mint amelyben folyamatos elitista versengés van, akkor lemondunk a
közösség ama szempontjairól, amelyek még az elszigetelt egyéneket is
ráébresztik a közösséghez való kötõdésükre. Ez az oka annak, hogy az új
információs technológiák működtetését nem helyezhetjük kizárólagosan a pénz
uralma alá. A közösség erényeinek gyakorlását a pénzviszonyok ugyanis a legtöbb
esetben gátolják. A vállalkozás abszolutizált szabadsága sem fogadható el
végsõ alapelvnek. A vállalkozásban azt kell látnunk, hogy megteremti a
politikai és erkölcsi szabadság gazdasági feltételeit. Max Weber (1982)
nyomán kimondhatjuk, hogy a vállalkozó tevékenységével hozzájárul az általános
erkölcsi rendhez. Ugyanakkor a verseny és a pénz szerepének eltúlzásával nem
akadályozhatja meg a közösség (a társadalom) szabad fejlõdését és
szükségleteinek kielégítését. Az új információs-kommunikációs technikák és az
általuk bekövetkezõ technológiai változások meghatározzák az erkölcsöket
is. Ezek az új technikák - lényegüket tekintve - demokratikusak,
hozzájárulnak a szabadság növeléséhez és korlátozzák a zsarnokságot. (Pool,
1983) A gazdaság, a technika és az erkölcs tehát egymástól nem választhatók el.
A szabadság ugyanis nem más, mint az ésszerű erkölcsi törvények
gyakorlása. A szabadság nem azonos az önzéssel, bár az erkölcsi rend követése
önérdek is. Az információs technikák széles körben lehetõvé teszik az alkotás
szabadságának tömegessé válását. Ezáltal az emberek és közösségeik nemcsak
a fogyasztásban, de a termelésben is felszabadulhatnak. A hagyományos iparágak
olyasfajta tudást, képességet igényeltek, amelyek inkább alárendelt helyzetbe
és így erkölcsileg sérülékeny pozícióba hozták a benne résztvevõket. Az
új Információs-Kommunikációs Technológiák viszont tömegeknek adják meg a
lehetõséget a szabadságra és az önállóságra. Nagy társadalmi csoportok
szabadulnak fel a monoton, fizikai munka kényszere alól. Az informatikai
eszközökkel közvetített kommunikáció szabaddá teszi az embereket és
éreztetik velük, hogy egy nagyobb közösség tagjai. Az eddig elszigetelt
termelõk és fogyasztók erkölcsileg is közösséggé formálódnak,
mivel a modern információs és kommunikációs technikák egyben az erkölcsi
ellenõrzés formái is. Gondoljunk a mobil
telefonra, vagy akár az Internetre. Az új technikák csökkentik a hatalmi
központok befolyását, az új médiák pedig kibõvítik az emberek
manipuláció-mentes tájékoztatását. Az új technikákban benne rejlik az elit és a
tömeg eddigi szétválasztása megszüntetésének lehetõsége, ami a gazdaság
demokratizálásával jár együtt, de egyben erkölcsi alapelvnek is
tekinthetõ. Az új technikai kultúra tehát új társadalmi kultúrát
is jelent, ami viszont új erkölcsi értékrendnek tekinthetõ. Amíg
a korábbi gyáripar központi figurája a "középszerű" dolgozó volt,
addig az új információs technikák felszabadítják az emberekben rejlõ
alkotóképességet. A tõke korábbi formáit (pénz- anyagi javak) is
relativizálja, hiszen a különbözõ más tõkék, mint például a
tudástõke, a kapcsolati tõke, a kulturális tõke is felértékelõdnek.
A társadalom széles rétegei rádöbbenhetnek arra, hogy közösségeik jóléte csak a
munkából (lehetõleg a kreatív munkából) fakadhat. Az új technikai rend
segíthet az erkölcs és az erkölcstelenség megkülönböztetésében, elválasztásában
is. A hosszútávon gondolkodás erkölcsössége - ami a bizalom elvén alapul
- le fogja gyõzni a rövidtávú, pillanatnyi elõnyök hajszolásának
erkölcstelenségét. Az állam legfõbb feladata, hogy képviselje és
támogassa a hosszú távú szemléletet. A környezet védelme, az erõforrásokkal
való gazdálkodás, az új tudás megszerzése (K+F), az oktatás, nevelés, az
emberek egészségének megõrzése, védelme stb. mind ilyen feladatok. Az
információ és kommunikáció új és még kibontakozó formái (gondoljunk pl. az
internetre) eleve a bizalom elvén működnek. A kommunikációs tartalmaknak
igaznak, a közösség érdekeit szolgálóknak, azaz erkölcsöseknek kell lenniök. A
bizalom a társadalmi megosztottság újratermelõdésének a legjobb
ellenszere. Az erkölcsi irányítás társadalompolitikai intézményesítésére
van szükség, amelynek a technológiai alapját egyedül az információs társadalom
kibontakozása teremtheti meg.
Mi az etikai alapja az informacionalizmusnak?
Egyáltalán kell-e hozzá etikai alap? Az informacionalizmus történelmi
idõszakában a kapitalizmus - noha erõsen módosult formában - ,
mint uralkodó gazdasági forma továbbra is létezik. Ily módon a felhalmozás
ethosza, a fogyasztás állandó megújulása továbbra is olyan kulturális formák,
amelyek hajtóerõként működnek az informacionalizmus szervezeteiben.
Továbbá az állam és a nemzeti/kulturális kollektív azonosság is döntõ
erõként jelennek meg a globális versenyben. A családok a maguk
komplexitásában a gazdasági verseny, az akkumuláció és az örökség révén és
eszközeivel reprodukálják önmagukat. De miközben fontosak mindezen elemek, nem
eléggé sajátosak ahhoz, hogy megkülönböztessék az ilyen kapitalista verseny új
szereplõjét: a hálózatos vállalkozást.
A történelemben
elõször a gazdasági szervezet alapvetõ egysége nem a szubjektum,
legyen ez akár az egyén (mint vállalkozó, vagy vállalkozó család), avagy
kollektívum (mint a tõkés osztály, vállalat, vagy az állam). Az egység
a hálózat, amely a szubjektumok és szervezetek változataiból keletkezik,
folytonosan módosul, alkalmazkodik a környezethez és a piaci struktúrákhoz. Mi
ragasztja össze ezeket a hálózatokat? Ezek tisztán instrumentális,
véletlenszerű szövetségek? Egyes hálózatok lehetnek ilyenek, de a szervezetek
hálózatos formája sajátos kulturális dimenziónak tekinthetõ. E
nélkül a gazdasági tevékenységet társadalmi/kulturális vákuumban hajtanák
végbe. Ezt az állítást viszont nem igazolják a történelmi tapasztalatok. Akkor
mi az "etikai alapja a hálózatos vállalatnak"? Az
„informacionalizmus szelleme“? (Castells, 1996)
Ez az értékek rendszerének
hagyományos értelmében bizonyára nem egy új kultúra, mivel a hálózatban
található szubjektumok sokasága és a hálózatok eltérései nem teszik
lehetõvé a "hálózatkultúra" egységesítését. Nem is intézmények
rendszere, mivel a hálózati cégek fejlõdésében az intézményi környezetek
nagyfokú változatosságát figyelhetjük meg. Azonban létezik egy közös kulturális
kód is a hálózatos cégek erõsen eltérõ tevékenységében. Ez
sok kultúrából, sok értékbõl és sok projektbõl tevõdik
össze, amely informál arról, hogy melyek a résztvevõk stratégiái, miképpen
változnak a hálózat tagjai, miként alakulnak át szervezetileg és kulturálisan a
hálózat egységei. Ez valóban egy kultúra, azonban tiszavirág életű kultúra. A stratégiai
döntések kultúrája. Inkább a tapasztalatok és érdekek szõttese,
semmint a jogok és kötelességek jegyzéke. Ez egy sokarcú, virtuális kultúra,
mivel a számítógépek a cybertérben újrarendezik a valóságot. Ugyanakkor nem
fantázia, hanem anyagi erõ, mivel minden pillanatban informálja,
erõsíti a hálózatban meghozott gazdasági döntéseket. De
ez a virtuális kultúra nem áll fenn sokáig. Elõbb-utóbb a komputer
memóriájában a múlt sikerei és hibái már csak nyersanyagaként szerepelnek. A
hálózati elven felépült cég megtanul élni ezen virtuális kultúrán belül. Minden
olyan kísérlet, amely a hálózat pozícióját kulturális kódként akarná
kikristályosítani, a hálózatot elavulásra ítélné, megmerevítené. Az "informacionalizmus
szelleme" a "kreatív destrukció" kultúrája, amely
felgyorsítja az optoelektronikus áramkörök sebességét is. Schumpeter (1980) így
találkozik Max Weberrel a hálózati elven felépülõ vállalat cyberterében.
2. Egy
tudománytörténeti analógia
1973-ban Francis Crick és James Watson (Watson, 1970) kidolgozták a DNA kettõs spiráljának modelljét. Az 1970-es évek elején már a gén feldarabolását és a DNA rekombinálását is megoldották. Ezzel megteremtették a genetikai mérnökség technikai alapjait. 1973-ban már felfedezik a gén klónozását. 1975-ben izolálják az elsõ emlõs gént a nyúl hemoglobinjából és 1977-ben már klónozzák az elsõ emberi gént. A kereskedelmi cégek az új genetikai technológiákat orvosi alkalmazásokra ösztönözték. Ezt követte hamarosan a mezõgazdaság, amely a genetikailag megváltoztatott mikrorganizmusok iránt kezdett érdeklõdni. De a tudományos kutatás nehézségei, a technikai problémák és a jogi akadályok, amelyeket etikai és biztonsági szempontokból vezettek le, lelassították ezt a sokat ígérõ biotechnikai forradalmat a 80-as években. Számos tõkeberuházás veszendõbe ment a kutatások moratóriuma miatt. Az 1980-as években a géntechnológia fejlõdése számos etikai problémát vetett fel. De a 80-as évek végén és a 90-es években a merészebb tudományos vállalkozók új nemzedéke revitalizálta a genetikai mérnökséget. 1988-ban Harvard szabadalmaztatott egy genetikai mérnökség által készített egeret, ezáltal lemásolta az isten és a természet által teremtett életet. A következõ hét évben további hét egeret szabadalmaztattak, mint az újonnan létrehozott élet formáját. 1989-ben felfedezték azt a gént, amely felelõs a cystic fibrozisért és ezzel megnyitották az utat a genetikai terápia elõtt.
A példa jelzi a gyorsuló ütemet a genetikai forradalom elmélyítésében és elterjesztésében. Mind tudományos, mind társadalmi specifikussága miatt, a genetikai mérnökség diffúziója lelassult a 70-90-es korszakban, amit az elekronikában is megfigyelhettünk. De az 1990-es években a sokkal nyitottabb piacok és a nagyobb oktatási és kutatási képességek felgyorsították a biotechnikai forradalmat. Alapvetõ vita nyilt a természet és a társadalom frontján.
3.
Etikai normák, önszabályozás
A Tézisek az Információs
Társadalomról című MEH-tanulmány (Talyigás et al., 2000) az alábbiakban
foglalja össze az Információs Társadalommal kapcsolatos etikai követelményeket:
„A természetes személyek adatainak
felhasználására vonatkozó jogi szabályokat és etikai normákat ki kell
terjeszteni az új technológia közegére is. Támogatni kell az adatkezelőknek a
tisztességes adatkezelésre, az adatalanyok jogainak tiszteletben tartására
irányuló önszabályozó, önkorlátozó tevékenységét. Az érintett személyek
felvilágosításának, tájékozott beleegyezésük megszerzésének az adatkezelői
tevékenység elválaszthatatlan részét, jogilag és etikailag egyaránt
megkövetelhető elemeit kell alkotniok.
A személyes adatok kezelésére
vonatkozó hazai szabályozás fogalmai tág lefedésűek, technológia-semlegesek,
így a korszerű információs és kommunikációs technológia közegében, az on-line
szolgáltatások világában is egyértelműen alkalmazhatók. Elősegíti a hatályos
adatvédelmi szabályok érvényesülését az on-line környezetben az is, hogy a
szabályozás adatközpontú, nem pedig dokumentumközpontú. Ennek következtében az
elektronikus dokumentumok jogi státusának rendezetlensége nem befolyásolja
közvetlenül az adatvédelmi szabályok érvényesülését.
Szükséges azonban e fogalmak
értelmezése, kiterjesztése az új technológia közegére is, ennek hiányában
ugyanis elvesztik érvényüket azok a kivételek, amelyeket a szektorális
törvények engednek meg az adatvédelem fő szabályai alól, s ez azt
eredményezheti, hogy teljes adatkezelői területek kerülnek jogi szempontból a
szürke vagy fekete sávba.
Az adatkezelők tevékenységének
minden elemét nem lehet jogilag szabályozni, ellenőrízni, a szabályok
megsértését szankcionálni. Olyan szemlélet általánossá válása kívánatos,
amelyben az adatalanyok jogainak tiszteletben tartása elválaszthatatlan részét
képezi az adatkezelők munkájának.
A Tézisek az alábbi feladatokat
jelölik meg:
- Meg kell
határozni a közigazgatás adatkezeléssel kapcsolatos etikai kódexét,
amelynek ki kell térnie az adatok kezelésére, felhasználására és
forgalmazására.
- Szorgalmazni kell
az adatkezelői szektorok, az információval gazdálkodó területek saját
etikai kódexeinek kidolgozását.“
4. A kirekesztés mint
szociológiai probléma
Az utóbbi években a "társadalmi
kirekesztés" (exklúzió) alapvető fogalommá vált a társadalmi hátrányok
körül kialakult vitákban. Ez a fogalom azért született meg, hogy a jelenlegi
társadalmi-gazdasági átalakulással együtt járó társadalmi kockázatok
csökkenthetők, kezelhetők legyenek. A francia Touraine (1991) szerint ma már
nem "a lefelé, vagy felfelé" megyünk, vagy süllyedünk, hanem a
"kívül rekedünk, vagy belül maradunk" vált a legfontosabb problémává.
1989-ben az Európai Közösség minisztertanácsa határozatot fogadott el arról,
miképpen lehetne harcolni a társadalmi kirekesztés ellen. Amíg Franciaországban
a társadalmi szolidaritás, addig Angliában a szegénység fogalma körül forog a vita.
Ugyancsak Angliában, de más európai országban is az "egyenlőtlenség"
fogalmát szintén bevonták a problémakör elemzésébe.
A fogalom meglehetősen nehezen definiálható és ezért kellően homályos. A "társadalmi párbeszéd" fogalomból származik. A "társadalmi kötelékek elszakadása" kifejezéssel is rokonítható. A "külső versus belső" és az "integráció versus kizárás" fogalompárokhoz is köthető. Gyakran folyamatként határozzák meg. Paugam (1993) például a "társadalmi megfosztás" (diszkvalifikáció) folyamataként definiálja. Különböző hátrányok akkumulációja megy végbe egy folyamatban. A technikai innovációk és a szervezetekben végbemenő újrastrukturálódás következtében végbemenő marginalizálódás is kétségtelenül egyik formája a dolgozó ember leértékelődésének.
A társadalmi kirekesztés és a
társadalmi egyenlőtlenség megközelítések összehasonlításából az alábbi ismérvek
vezethetők le:
Amíg az exklúzió jelen lehet a
társadalom bármely területén, addig az egyenlőtlenség inkább a gazdaság
területére fókuszál. Az előző multidimenzionális, utóbbi egydimenziós. A
fogalom jellege szerint a kizárás a sérülékenység szubjektív vonatkozását
jelenti, az egyenlőtlenség objektív fogalom, hiszen a gazdasági erőforrások
elosztására vonatkozik. A politikai aspektus tekintetében végül az exklúzió a
társadalmi párbeszédben való részvételre való képtelenségre, az egyenlőtlenség
pedig inkább az erőforrásoktól való megfosztottságra utal.
Noha az informatizált, tudásalapon
működő vállalatok több álláslehetőséget ígérnek, még a menedzserek és
szakemberek számára sem feltétlenül garantálnak életre szóló foglalkoztatást.
Megnövekszik a foglalkoztatottság kockázata. A karrierek is rugalmasakká
válnak. Minden bizonnyal az alacsonyabban képzett dolgozók számára nagyobb az
állásvesztés kockázata. Nem is annyira a munkanélküliség, mint inkább ennek struktúrája
jelent veszélyt. Ahogy növekszenek a foglalkoztatás instabil formái, úgy lesz
egyre inkább hosszabb idejű a munkanélküliség, ami egészen odáig vezethet, hogy
valaki teljesen kiszorul a munkaerőpiacról. A foglalkoztatásban dualitás lesz
megfigyelhető. Egyfelől alulfoglalkoztatás és elbocsájtás, másfelől élénk
kereslet a magasan képzett munkaerő iránt. A nők, az ötven év felettiek és a
szakképzettség-nélküliek vannak leginkább veszélyes helyzetben. Az információs-kommunikációk technikák
megnövelik az ún. "funkcionális rugalmasságot". A többszakmájú
képzettség, vagy csoportmunka enyhíthet a foglalkoztatási nehézségeken.
Használják továbbá az "externális rugalmasság" fogalmát is, amikor a
munkaerő szezonális és más ingadozások miatt időnként munkahelyen kívül, a
margón várakozik a munkára. Az időszakos, rész-, otthoni-, berendeléses és
egyéb foglalkoztatási formák kerülnek ilyenkor előtérbe. "Periférikus
dolgozóknak" is nevezik néha az ilyen alkalmazottakat, szemben a mag
(core) dolgozókkal. A periférikus dolgozók gyakran a nők közül kerülnek ki.
Gondoljunk csak a nagy bevásárló központok különböző időbeosztású
alkalmazottaira. Van még a dolgozóknak egy harmadik típusa is, akik főleg
alkalmi szerződések alapján kerülnek kapcsolatba a cégekkel. (beszállítók,
alvállalkozók, szabadúszók stb.) Az IKT terjedése azonban egyre inkább a
"mag"-dolgozók helyzetét is veszélyezteti, holott idáig ők a
"belső munkapiacon" voltak találhatók. Középvezetők, művezetők,
szakmunkások is elveszíthetik munkájukat, ha az új technika leértékeli korábbi
tudásukat, ügyességüket.
A multinacionális vállalatok hol a
fejlődés "magasabb", hol "alacsonyabb" útját választják,
miközben keresik azokat a komparatív előnyöket, amelyekkel a termelés
hatékonyabbá, profitábilissá tehető. Eközben egyes régiók a fejlesztés
központjaivá válnak, mások viszont kimaradnak ebből a lehetőségből. Egyes
területek integrálódnak a globális hálózatba, mások kiesnek, vagy eleve be sem
kerülnek. A régiók gyakran belekényszerülnek a "zéró-summa" játékokba,
amikor az egyik haszna a másik veszteségét jelenti. Az alacsonyabb bérek, a
környezetszennyező technológiák megtűrése, a bőkezű támogatások, kedvezmények
stb. az ilyen "játékok" megszokott elemeit jelentik. A társadalmi
kirekesztés tehát nemcsak egyes emberekre, de nagy (területi) kollektívákra is
kiterjedhet.
Ezzel kapcsolatban két tendencia
figyelhető meg. Az első az, amikor megváltoznak az üzleti folyamatok szervezeti
formái és ekkor a foglalkozások prioritása is megváltozik. Azok a szakmák
értékelődnek fel, amelyek a globalizációs hálózatokhoz kapcsolódnak, ahol a
magasabb tudás, ügyesség jól eladható. Az információs- vagy tudás-dolgozók
(szimbolikus elemzők) aránya a teljes munkaerő 30%-át is elérheti a jövőben. A
második tendencia szerint, ahol a rejtett tudás kodifikálttá tehető, ott a
dolgozók kiszorulnak a munkafolyamatból. Elöregedett tudással és ügyességgel
bíró csoportok nem számíthatnak tartós foglalkoztatásra, sőt végleg vesztesei
lesznek a munkaerőpiacnak. Ezek nemcsak
a fejlődő országokban, de a legfejlettebb (információs) társadalmakban is
leszakadnak a fejlődés fő áramlatáról. Lash (1994) megkülönböztet
"reflexivitás győzőket" és "reflexivitás veszteseket". A
reflexivitás a globális és a helyi információs és kommunikációs struktúrák
hálózata körül alakul ki. Amíg az ipari kapitalizmusban az életesélyek és
osztály-egyenlőtlenségek azon múltak, hogy az emberek hol foglaltak helyet a
termelési módban, addig a "reflexív modernizációban" az
életesélyek az információs módhoz való viszonytól függenek. Itt már nem a
termelő tőkéhez, termelési struktúrákhoz való hozzájutás, hanem az új
információs- és kommunikációs struktúrák elérése alakítja az életesélyeket és
egyenlőségi viszonyokat.
A társadalmi kirekesztés
tendenciáival szemben egyéni és közösségi módszerekkel lehet szembeszállni. Az
állampolgári és társadalmi jogok az individuális megközelítéshez kapcsolódnak.
A munkához való jog ugyanis társadalmi jog. A munkanélküliek és a pályakezdők
alkotják ilyenkor a legfontosabb célcsoportokat. Az aktív munkaerő-politika
stratégiai elemei a következők kell legyenek:
1. A munkanélküliek
újra-alkalmazkodásának megteremtése az új munkaerőpiaci követelményekhez;
2. Bértámogatások új állások
megteremtése céljából;
3. A munkapiacon kívüli alkalmazás
ösztönzése.
A dolgozóknak nemcsak a tudását, de piaci pozícióját is erősíteni kell, növelve társadalmi ügyességüket, tanulási képességüket, számítógépes és menedzsmenttel kapcsolatos ismereteiket. Az "élethosszig tartó tanulás" is ebbe a problémakörbe tartozik, amit a vállalati emberi erőforrás-gazdálkodásba is be kell illeszteni. Kollektív szerződésekkel, jogi szabályozással pedig elsősorban azokat a csoportokat kell megvédeni, akik - például életkoruk miatt - könnyen kiszoríthatók a munkaerőpiacról.
A társadalmi kirekesztéssel szemben
alkalmazott intézkedéseket öt szakasz vonatkozásában különítik el:
1. ha stabil és hosszútávú
foglalkoztatás van, akkor a folyamatos továbbképzés a legjobb intervenciós
eszköz;
2. ha törékeny a foglalkoztatás,
akkor védekezési megállapodások és átképzések segíthetnek;
3. ha munkanélküliség van, akkor bértámogatásra és az alkalmazkodást növelő képzésre van szükség;
4. ha hosszútávú a munkanélküliség, akkor állásteremtés, munkaerőpiacon kívüli munkahelyek, továbbképzés és bértámogatások a beavatkozás legjobb eszközei;
5. ha végleg kiszorul valaki a
munkapiacról, akkor az alkalmazásra való felkészítés, vagy társadalmi segély
lehet az intervenciós intézkedés.
A munkaidő - gyakran ajánlott - lecsökkentése csupán defenzív stratégiának tartható. Ez inkább csak stabilizálja, de nem növeli a foglalkoztatást. A másik stratégia a részmunka kiterjesztése. A munka minél több ember közötti megosztását az oktatás, a család, a szabadidő, a nyugdíjaztatás is segítheti. A legjobb eljárás, ha az emberek szabadon választhatnak az alternatívák közül.
Egyes szerzők a rugalmasság és a biztonság között kialakítandó új egyensúlyt ajánlják, amit a vállalatok tudnak megteremteni. Politikai támogatás kell viszont ahhoz, hogy minél több vállalat alkalmazza a fokozatos innováció és az állandó tanulás kombinált módszereit.
Az információhoz jutás feltételei
ugyancsak részét képezik a társadalmi kizárás/befogadás problematikának. Az
"információs szakadék", az "információ-gazdag" és
"információ-szegény" kifejezésekkel lehet jellemezni az információ elérhetőségével
kapcsolatos problémákat. Vannak csoportok, amelyek nehezebben jutnak hozzá a
hálózatokhoz, mint mások. Marginális csoportok esetében kimutatható, hogyha van
is kapcsolatuk a hálózatokkal, a kapható szolgáltatások nem felelnek meg
igényeiknek. A hálózat egyszerű kiterjesztése, vagy több szolgáltatás nyújtása
nem feltétlenül csökkenti a "hozzáférési szakadékot" (access gap),
még akkor sem, ha a 100 főre jutó telefonvonalak száma azonos egy fejlettebb
ország hasonló adataival. Több
feltételnek kell ahhoz teljesülnie, hogy a szakadék kisebbedjen. A
"hozzáférés" egyébként szubjektív kategória. Ami az egyik embernek,
vagy csoportnak elégséges, az a másiknak nem az. A "szükséges
előfeltételek" között az alábbiakat említhetjük: hálózati kapcsolatok fizikai
lehetősége; a tárcsázási idő; a telefonok száma stb. Az "elégséges
feltételek" kulturális- és csoport-specifikus jellegűek. A szubjektív
megelégedés mutatói tartoznak ide: panaszbejelentések; szolgáltatásokról való
lemondás száma, aránya stb. A "hozzájutási szakadék"
csökkentésére tehát nincs szabványosított, egynemű megoldás. A verseny és a
rugalmas szabályozási mechanizmusok elég érzékeny eszközei a használók igényei
kielégítésének.
5. Weberi zárógondolatok
Max Weber azt írja, "Igy tehát a mai kapitalizmus, amely már uralomra jutott a gazdasági életben, a gazdasági kiválasztás során neveli fel és teremti meg a neki szükséges gazdasági alanyokat, a vállalkozókat és a munkásokat. Ám éppen ezen a ponton ismerhetõ fel világosan, hogy hol vannak a "kiválasztás" fogalmának, mint a történeti jelenségek magyarázatának a korlátai. Az életvitelnek és a hivatás felfogásának a kapitalizmus jellegzetességeihez idomult módja csak úgy "választódhatott ki", azaz csak úgy arathatott gyõzelmet más módok felett, hogy előbb nyilvánvalóan létre kellett jönnie, éspedig nem elszigetelt egyénekeben, hanem embercsoportok felfogásmódjaként. Tulajdonképpen tehát e felfogásmód keletkezését kell megmagyarázni... A "kapitalista szellem", ha egyebütt nem, hát Franklin Benjamin szülõföldjén (Massachusettsben) mindenesetre, elõbb létezett, mint a "kapitalista fejlõdés".
Majd hozzáteszi: “Mivel magyarázható, hogy az akkori tõkés világ fejlõdése középpontjában, a XIV-XV. századi Firenzében, az összes politikai nagyhatalmak pénz-és tõkepiacán erkölcsileg aggályosnak vagy legfeljebb megtűrtnek számított az, ami az erkölcsileg dicséretes, sőt elõírt életvitel tartalmát jelentette a XVIII. századi Pennsylvania isten háta mögötti, kispolgári viszonyai között, ahol szüntelen fenyegetett az a veszély, hogy a gazdasági élet merõ pénzhiány következtében lesüllyed a termékcsere szintjére, ahol úgyszólván nyoma sem volt semmiféle nagyobb ipari vállalkozásnak, s bankok legfeljebb csírában léteztek? Itt azután tiszta értelmetlenség volna arról beszélni, hogy az "anyagi" viszonyok "tükrözõdtek" az "eszmei felépítményben". Miféle gondolatkörbõl sarjadt hát ki az a felfogás, amely a külsõleg tisztán nyereségre irányított tevékenységet a "hivatás" kategóriája alá sorolta be, oly módon, hogy e hivatás követelményeinek teljesítését az egyén a kötelességének érezte? Mert az "új stílusú" vállalkozó életvitele ettől a gondolattól kapta etikai bázisát és tartását."
Ismét Weber: “Baxter nézete szerint “mint egy kopott kabát, amit bármikor levethetnénk”, olyan a világi javak gondja a szent emberek vállán. Ezt a kabátot a sors acélkemény épületté tette. Miután az aszkézis átépítette a világot, s miután munkálkodott e villágban, e világi javak olyan növekvő, s végül is annyira menthetetlen hatalomra jutottak az emberek felett, mint még a történelemben soha korábban. Az aszkézis szelleme ma már – végérvényesen-e, ki tudja? – elillant ebből az épületből. A győzedelmes kapitalizmusnak, mióta a gépi alapokon nyugszik, nincs többé szüksége rá mint támaszra.” Továbbá: “Még senki sem tudja, ki fog lakni ebben az épületben a jövőben, hogy e roppant fejlődés végül is egészen új próféciákhoz vezet-e majd, vagy régi gondolatok és életeszmények nagy újjászületéséhez, vagy pedig – ha egyikhez sem ezek közül – gépiesített kövületté válik, amit egyfajta görcsösen magát-fontosnak-tartani-akarás diszít majd. Akkor mindenesetre e kultúrfejlődés “utolsó emberei” számára igazak lehetnek e szavak: “Lélektelen szakemberek, s az élvezetek szívtelenjei: ez a semmi képzeli úgy, hogy felér az emberiség eddig soha el nem ért csúcsaira.”
IRODALOMJEGYZÉK
Bourdieu, Pierre (1983) Ökonomisches Kapital, kulturelles Kapital, Soziales
Kapital, pp.183-198, in: Reinhard Kreckel (ed.). Soziale Ungleichheiten.
Special issue no. 2. Soziale Welt, Göttingen: Verlag Otto Swartz Co.
Castells, M. (1996-1997) The Information Age: The Rise of Network
Society. Oxford: Blackwell.
Lash, S. (1994) Reflexivity and its Doubles: Structure Aesthetics, Community, in: Beck, U., Giddens, A., Lash, S. (eds.) Reflexive Modernisation. Politics, Tradition and Aesthetics in the Modern Social Order, Cambridge: Polity Press.
Paugam, Serge (1993) La societé fraincaiseet ses pauvres, Paris: Presses Universitaires de France.
Pool, Ithiel de Solla (1983) Technologies of Freedom: On Free Speech in the Electronic Age, Cambridge, MA: Belknap Press of Harvard University Press.
Schumpeter,
J.A. (1939) Business Cycles? A Theoretical, Historical, and Statistical
Analysis of the Capitalist Process, New York: McGraw-Hill. (Magyarul: A
gazdasági fejlődés elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980.)
Talyigás Judit-Farkas János-Megyery Károly-Mojzes Imre-Szántó András-Székely Iván-Várhelyi Tamás (2000) Tézisek az információs társadalomról. MEH.
Touraine, A. (1991) Face á
l’exclusion, in: Esprit (Paris) 169 (February).
Watson, James D. (1970) A kettős spirál:
Személyes beszámoló a DNS szerkezetének felfedezéséről. Gondolat, Budapest.
Weber, Max (1982) A protestáns etika és a
kapitalizmus szelleme. Gondolat. Budapest. 53, 84, 287 és 288. old.
