A TECHNIKA SZOCIOLÓGIAI FOGALMA

 

 Dr. Farkas János

 

 

Azonos-e a tudomány és a technika?

 

E kérdést lehetőleg gyorsan el kellene felejteni, mivel lehet, hogy rosszul van feltéve. Lehet, hogy csak a tudósok és a mérnökök rivalizálása áll a kérdésfeltevés mögött. A tudós ismereteket, a technikus dolgokat termel, - mondják -, valamint állítják, hogy a technika a tudomány alkalmazása. Olyan megkülönböztetéseket is ismerünk, miszerint a tudomány az igazság feltárására, a technika a szükségletek kielégítésére irányul. Továbbá, hogy a tudomány a természettel, a mérnök pedig ember alkotta dolgokkal foglalkozik. Minden bizonnyal e különbségek fennállnak, mégis azt kell mondanunk, hogy a tudomány és a technika művelése összefüggő emberi vállalkozás. A különbségek csak irány- és hangsúlybéliek. A technika például nemcsak a tudományos törvények alkalmazása, hanem inkább a természet modellezése társadalmi funkciók érdekében. A tudomány és technika egymásnak alapjai, bázisai. A kérdések mindig ugyanarra az egyetlen Egészre vonatkoznak Ennek alapja: életvilágunk eltudományosodása. Ez nem azt jelenti, hogy tudományosan viselkedünk, vagy hogy élettudásunk tudományossá transzformálódik, hanem inkább, hogy:

1) a tudományos termékek egyre fontosabb szerepet játszanak életünkben;

2) hogy a gyakorlati területekre egyre inkább szakértőket delegálunk. A laikus ember számára a tudomány és technika egyre inkább megkülönböztethetetlen tömbnek, blokknak tűnik.

A tudomány és technika közös alapjai a reneszánszból erednek, amikor a mechanikát tudománynak fogadták el. Másfelől a gyakorlati kísérleteket tudományos modellekben ragadták meg. De ekkor az idő még nem érett meg az igazi Egységre. A 19. században jött létre ez az Egység. A különbségtétel Popper "a tudás mint feltevés" elnevezésű tételén alapszik. Popper a tudást (a tudományt) hipotézisnek tartja, amelytől a mérnöki tudás különbözik, hiszen ennek a gyakorlatban be kell válnia. De az egyes konkrét technikai apparátusban egyfelől megkülönböztethető, mi a tudomány és mi a technika, másfelől kialakultak a "technikai rendszerek" is. Marx a gépet "megfagyott tudománynak" nevezte egyszer, amelyben tudás objektiválódik. Ugyanígy társadalmi struktúráink "megfagyott társadalom- és politikai tudományok", mert a társadalmi viszonyokat ma már egyre inkább tudományos tudás alapján rekonstruáljuk. A racionalizációnak és tudományosodásnak mint alaptendenciáknak az a lényege, hogy külvilágunkat, a Természetet és a Társadalmat tudományos belátásokkal rekonstruáljuk. De mindig megmarad a különbség a tudás szimbolikus reprezentációja és a valóságos struktúrákban való megtestesülése között. Első esetben a tudás mint tudás (ismeret) reprezentálódik. Az információelmélet szempontjából például nincs semmi különbség közöttük. Mindkét forma ugyanazon tudás reprezentációi és ebben nincs különbség a laikusok számára sem. A természeti és a társadalmi világ ellenőrizhetőbbé és átláthatóbbá válik, de ez a szakértők feladata, akik el tudják olvasni a tudományos könyveket és a világról alkotott tudományos rekonstrukciókat.

Az eredeti kérdés visszaköszön: mi a tudomány? Ezt azon a hatáson keresztül mérjük, amit az emberi életre gyakorol. Olyan mély ez a hatás, hogy nem lehet sem tudástípusként, sem termékként egyetlen társadalmi alcsoporthoz sem kötni, vagy a dolgokhoz való különleges kapcsolatként leírni. A tudomány történelmi jelenség, amit meghatározott kor alakított ki és a természeti evolúcióval jellegét meg is változtatja. Vannak elméletek, amelyek felfogják ezt a korszakos jelentőséget. Az első elmélet a l9. századra keltezhető idealista és romantikus felfogás. Úgy véli, hogy a tudomány és a filozófia fejlődése evolúciós folyamat, amelyben a Természet megmutatja magát. Erről Comte dolgozott ki egy elméletet, miszerint a kulturális evolúció három szakaszon, a teológiai, metafizikai és a tudományos korszakon megy keresztül. Ennek a felfogásnak a weberi racionalitás elmélete felel meg, amely a 2o. században teljesedik ki. E század uralkodó elméletei a tudományos-technikai forradalom, a posztindusztriális társadalom és az értelmiség mint új osztály. (Daniel Bell, Gouldner). A változások két - a szociológiai és az antropológiai - szinten szemlélhetők. Azaz a kérdés úgy hangzik: mit jelent a tudományosodás az egyes embernek és mit a társadalomnak? A technikai civilizáció még nem teljesen befejezett, de már jelentősen "kitermeltük". A "termeljük " kifejezés kapcsán arról kell elmélkednünk, hogy a technikai életfeltételek nem tudatosan irányítottak, hanem többnyire a tudományosodás folyamatának melléktermékei, amelyek más alapokból származnak. Az élet egyszerűbb lesz, a munka pedig hatékonyabb. A kommunikáció gyorsabb. Az életet jobbá akarjuk tenni, de közben alapvető strukturális változásokat élünk át. A technikai civilizációban az emberi élet nem egyszerűbbé, hanem mássá válik. A kultúrkritika veszteségként könyveli el ezt a másságot.

 

 

Ember és technika

 

Megváltozik az ember kapcsolata önmagához is. Drámai változások mennek végbe, elavul az etika. Az erkölcsnek ugyanis az a célja, hogy a viselkedés szabályozásával segítse a társadalmi célok elérését. Az egyén korábban társadalmi funkcióiban nem volt kellően tudatos. De amikor Malthus a l9. század elején az egyénre hivatkozott, hogy állítsa meg a népességnövekedést, egy korszak véget ért. Technikai eszközökkel a társadalmi célok elérhetővé váltak. Feleslegessé vált a szexuális erkölcs, ami persze nem jelenti azt, hogy a technikai életben technikailag és nem morálisan szabályozunk. Van még morál, de ez már másfajta. Ami szociális funkció volt valaha, luxussá vált és közel került az esztétikához. Hasonlít a régi görög arisztokraták társadalmi ethoszához.

A tudomány közvetlenül befolyásolja a technikát. Megváltozik a férfinak a nőhöz, a testnek a lélekhez való viszonya. Gondoljunk a TBC elleni védőoltásokra, az altatóra, amikor saját kalandjaink helyett a TV-hez fordulunk, amikor a "valóság" szerepét átveszi a tudományos-technikai tudás. A testről szóló tudás különös, külsődleges tudás. Nem öntapasztalás, nem az én, hanem a mások tapasztalatáról szól. Az anatómia és a fiziológia alapvető diszciplinákká váltak. A kezdeti orvos-páciens kapcsolat analógiájára viszonyulunk saját testünkhöz, mintha nem saját testünk lenne, mintha kívül állnánk rajta. Itt nem annyira a tudás áll a nem-tudás helyére, mint inkább önmagunkhoz való kapcsolatunk változik meg.

A helyzet nem annyira áttekinthető, ha a lélek vonatkozásában nézzük az ember önmagához való kapcsolatát. A pszichedelikus drogokat pszichológiai és szociológiai ismeretek birtokában állítják elő. Fogyasztásuk során nem világos, hogy mik azok a lelki szükségletek, amelyeket ezekkel ki akarunk elégíteni. Az emberi szükségletek igen rugalmasan értelmezhetők. Például a filmet azért is nézhetem, mert egyáltalán van ilyen, vagy azért, mert a pszichikai ökonómia meghatározott funkciója.

 

 

A technikai civilizáció változásai

 

A technikai civilizáció világában élni olyan környezetet jelent, amely objektív, hideg, érzelemmentes viselkedést követel. Ez a környezet erősen szervezett, biztonságot garantál, törekszik arra, hogy az egyén ne sérüljön meg. Ennek az a következménye, hogy az ember érzelmi kapacitásának nagy része parlagon hever. Egy visszaszorított, második világba, a fikciók világába kerül. A technikai civilizáció növekvő imaginárius világgal kapcsolódik össze, amit a tömegtermelés produkál és az a fő funkciója, hogy kielégítse az érzelmi szükségleteket. Az érzelmi élet lekapcsolása a valóságról és egy fiktív világ kifejlődése már a korai újkorban elkezdődött. A társadalmi osztályok között felülről lefelé terjedt el, amit kísért a világhoz való objektív viselkedés. Ahogy a l8. században a regényirodalmat fogyasztja a burzsoázia, úgy konzumálja a filmet a 20. század munkásosztálya.

A technikai civilizáció másik antropológiai változása, a kényszerek externalizálása. Norbert Elias civilizációs folyamatelemzésére legyen szabad e helyütt hivatkozni, aki kimutatja, hogy a technikai civilizáció fontos jegye az események megfordítása, ami a kényszer általi internalizáció. A külső belsővé válik. Például békés és kiszámítható viselkedések (korábban külső kényszerek) a civilizáció előrehaladásával belső mechanizmusokká alakulnak. (lelkiismeret, Felsőbb-Én stb.) A szexuális morál meglazul, csökken a szégyen küszöbe. Az asztalszokások is liberalizálódnak, a nevelési szokások megengedőbbek. Emancipációs fejlődést jelentenének mindezek? A belső kényszerek már nem eléggé kellenek, mert a külsők veszik át funkcióikat. De a külsőket nem elnyomással kényszerítik ki. Nem pszichikus, inkább strukturális erőszakok mivel a technikai apparátusokon, infrastruktúrán keresztül gyakorolják őket. A pontosság nagy jelentőségre tett szert a nevelésben, mert az idő a társadalmi élet koordinációjává, fantasztikusan fontos rendszerévé vált. A pedagógiában azonban a pontosság nevelése nem vált ki érdeklődést, mert nem belső tulajdonság, hanem külsőleg kikényszerített, technikai feltételévé vált életünknek.

Az önazonosság (identitás) fogalma a 20. században a társadalompszichológia központi problémája. Az identitás rendkívül diffúzzá vált. A személyiség nehezen tudja integrálni életének különböző részeit. Az integrált személyiség társadalmi követelmény, de elveszíti a súlyát, mert az életfeltételek (munka, kommunikáció stb.) jelentősen megváltoznak. A sikeres emberek például nem tudják integrálni családi szerepeiket a foglalkozásukkal. A munka is elveszítette korábbi jellegét és meghatározott részkompetenciákra, életrészletekre korlátozódott.

Az etika hanyatlása, a test instrumentalizálódása, az érzelmi élet visszaszorulása, a kényszerek externalizálódása és a személyes élet feldarabolódása - ezek azok a változások, amelyekkel a személyiség szerkezete szembetalálja magát a technikai civilizációban. Ezáltal olyan társadalmi kapcsolatok jönnek létre, amelyek rányomják bélyegüket a társadalmi struktúrákra is.

Az egyik ilyen ismérv, a technika mint a társadalom önelsajátításának eszköze. Ennek érdekében elkerülhetetlen egy társadalomtudományi technikafogalom megalkotása. Ez azt jelenti, hogy a "dolgok" visszakerülnek a szociológiába. A technika mint eljárás, vagy mint szaktudás (kompetencia) fogalmilag régen helyet kapott a szociológiában. Ellul definíciójával ellentétben, aki a technikán metodikai és hatékonyság által értékelt eljárásokat értett, fel kellene tárni a technikai tárgyakban közvetlenül rejlő civilizatórikus jelentőségeket. Ellenkező esetben a technizáláson csak a weberi célracionalitás történelmi növekedését értenénk. A technikai eszközök társadalmi jelentése mélyebben rejtőzik. Az automatizált termelés végső konzekvenciáját tekintve nem hatékony munka, a telefon nem táv-beszélgetés. Ahogy a természettudományban rájöttünk, hogy a hőmérővel nem tudjuk javítani a melegérzetet, úgy a társadalomtudományok és a társadalmi cselekvés sem arra valók, hogy hatékonyabbá tegyék a technizálást, hanem hogy megváltoztassák.

Az ember természethez való viszonya analógiát nyújthat ez esetben számunkra. A technika ekkor anyagilag elsajátított természetként definiálható. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy egyszerűen felhasználjuk a természet anyagát és erőit. Minden lélegzetvétellel természetesen ezt tesszük. Az anyagi elsajátítás mindenekelőtt izolációt, tisztítást és elválasztást jelent, amelyek révén a természet öntevékeny részei össze vannak kötve meghatározott társadalmi funkciókkal.

 

 

A társadalom technizálása

 

A technika a társadalomban társadalmilag elsajátított természet. De itt nem érdemes megállni. Az "anyagi elsajátítás" absztrakt fogalma a társadalomra is alkalmazható. A technika ezáltal a társadalom önelsajátításának anyagi részévé válik. Mit értsünk ezen? Az államot például a társadalom önelsajátításaként is meghatározhatjuk. De ez olyan modern állam, amely már statisztikával, szakigazgatással dolgozik. Térjünk vissza a technika, mint a természet elsajátítása analógiához! Marx a 19. század elején szükségszerűen különbséget lát a kézműves szerszámok és a gépek között. Ennek megfelelően különbség van a kézműves munka és a technika között is. Marx a gépet megfagyott természettudományként definiálja. Ezzel kiemeli a technika ama ismertetőjegyét, amely a modern korban teljesedik ki, az eltudományosodását. Noha a technika még ma is anyagilag elsajátított természet, azaz tiszta szubsztanciák előállításán, környezeti hatások izolálásán, a hatóanyagok megkülönböztetésén alapul. A tudáson alapuló - és technikai berendezéseken keresztül közvetített - természeti uralom már nem "alkalmazás", hanem "szabályozás". A folyamatok törvényszerűségeinek tudatában állunk kapcsolatban a Természettel. Persze nem a használó van ezek tudatában, hanem a szabályozó mechanizmus van eleve beépítve a technikába. A hagyományos kézműves technika az ember oldaláról mindig feltételezte a természethez való alkalmazkodást, a modern technika viszont tudományos tudásra tart igényt. A társadalom technizálása révén anyagi és intellektuális módon sajátítjuk el a Társadalmat. Az intellektuális eszközök a társadalomtudományok, amelyek az állam és a statisztika szoros kapcsolatából keletkeztek és Auguste Comte társadalomfizikájának eszméjét testesítik meg. A társadalmat adatok révén akarjuk irányítani, szabályozni. Ahogy a természettudományokban tiszta anyagokat állítottunk elő az izolálás, az elválasztás és a határfeltételek kontrollálása révén, úgy a társadalmat a tudáson keresztül uraljuk, tudományosan szervezzük. A társadalmi folyamatok funkcionálisan differenciáltak és modellekbe sűrítettek. A társadalmi cselekvők viselkedését pedig - társadalmi szerepeik és hatásaik révén - adatszerűen írjuk le. Olyan technikafogalmat nyerünk, amely

1) átfogja a természetet és a társadalmat;

2) nemcsak kompetenciákra és tapasztalatokra vonatkozik, hanem "dolgokra" is.

 

Olyan technikával van dolgunk, ahol a természetet is, a társadalmat is társadalmilag sajátítjuk el anyagi és intellektuális vonatkozásokban egyaránt.

Modern technikáról és társalomról akkor beszélhetünk, ha a tudás, a berendezések funkcionálása. vagy a társadalom újra objektiválódik és szabályozási programként rendelkezésünkre áll. (Az adatokkal azonban mintegy megkétszerezzük a társadalmat. Gondoljunk a népszámlálásokra.) Az ilyen társadalomtudományi technikafogalommal a társadalom gépezetként gondolható el. Ezt nevezte Lewis Mumford - az egyiptomi piramisépítkezések kapcsán - "megagépezet"-nek. Ha a modern társadalmat tudástársadalomként jellemezzük, hangsúlyoznunk kell, hogy a tudás itt nem azt jelenti, hogy mit tudhat magáról a társadalom, hanem hogy tudáson keresztül szervezett.

 

 

A technostruktúra

 

Nézzük meg röviden a technikai dolgok és a technostruktúra viszonyát! A társadalomtudományok ismét visszatérnek a "dolgokhoz", Ez azt jelenti, hogy az új technikafogalom nemcsak másik változata a cél-racionális cselekvésnek, hanem hogy tulajdonképpen nem az egyes technikai dolgokat, hanem a technostruktúrát tárgyaljuk a társadalomtudományok módszereivel.

1) Az egyes technikai dolog ma egy nagyobb hálózatszerű összefüggésnek csak része;

2) a technika ma már nem csupán egy cél elérésének eszköze, hanem egy praxis formája is.

Természetesen vannak egyes technikai tárgyak, amelyek térben izolálódnak egymástól. Ilyen pl. egy karóra. De a telefon már egy hálózat része. Az autó pedig technikai tárgy, de egyben része az utak, a töltőállomások, szervizek, biztosítási rendszer és jogrendszer bonyolult hálózatának is. Ezek nélkül az autó olyan lenne, mint a partra vetett hal. Az egyes berendezések egyre inkább hálózatokhoz csatlakoznak, amelyek önmagukban anyagi természetűek, de egyben a társadalom olyan hálózatai, amelyek technikai funkciókat töltenek be. Hibás volna ezért szűkebb értelemben vett technikáról és ennek társadalmi következményeiről beszélni. Egyfelől a társadalom önszerveződési folyamatai technizált funkciókat töltenek be, másfelől a társadalom technostruktúrái nemcsak egy generáció számára használhatók. Meghatározott termelési technológiák meghatározott társadalmi struktúrákkal vannak összekötve. (Otto Ulrich) A technikai civilizációkat ma már nem elég osztályok, rétegek, szövetségek, államok, piacok, családok szerint tagolni. Technostruktúrák mentén is szerveződnek, differenciálódnak. Természetesen a technikai tárgyakat eszközökként is lehet alkalmazni, de ez egyre kevésbé jellemzi az előrehaladó technikai civilizációt. A technikát az eszközökkel azonosítani olyan lenne, mintha az evést a villával jellemeznénk. Az evés a cél, de az eszközhasználat a civilizációs folyamatoknak csak distanciálása és stilizálása. Az eszközszerű technikai tárgyak mindig hatnak a társadalmi viselkedésformák változására is.

Persze vannak olyan viselkedésformák is, amelyeket nem technikai eszközökkel hajtunk végre. A telefonálás mint közvetett beszélgetés, autózás mint gyorsított vándorlás, fényképezés mint precíz festés esetében viszont arról van szó, hogy a technika mintegy intézményként működik. Ekkor a viselkedésformákat normákkal szabályozzák. Pontosabban az etikailag normált gyakorlat cél-racionális viselkedésre vált át. A viselkedésformák maguk alakítják ki a technostruktúrákat.

 

 

A technikai társadalmasodás és a szabadság

 

Az a tétel, hogy "minden társadalmi", igen radikális, de tartalmilag üres. A polgári társadalom például biztosítja a család privát jogait, ami azt jelenti, hogy a családon belüli eseményeket társadalmilag irrelevánsnak tekinti. Az új technostruktúrákban a társadalmi vonzások és taszítások új polarizálódása megy végbe. Egyesek társadalmilag integrálnak, mások dezintegrálnak. A társadalom egyik alapkérdése, hogy sok embert képes-e Egységbe hozni és összetartani. Durkheim ezt a szerveződési elvet "szolidaritásnak" nevezi és két formáját: a mechanikus és az organikus szolidaritást különbözteti meg. Az első esetben az emberek közös értékeket tekintenek társadalmi Egésznek, a másodikban a munkamegosztás, a különféle foglalkozások hozzák létre a társadalmi összmunkást. Ezen szerveződési elvek mentén jönnek létre a hagyományos- és a modern társadalomalakzatok. A technostruktúrák ma átveszik a társadalmi integráció funkcióját. Az ellátórendszerek és a tömegkommunikációs médiák viszont bizonyos mértékig a mechanikus szolidaritás eszközei. A tradicionális társadalomban az egyes kulturális produkciók a közös kultúrán keresztül születnek meg. A modern társadalomban pedig a piac közvetíti a kulturális termékeket. A régi formákhoz képest a technikai integrációt hálózatok közvetítik, amelyben a történések hihetetlen interdependenciában (kölcsönös függésben) állnak egymással. Habermas ezért alkotja meg a "rendszer" és az "életvilág" fogalompárt. Az elsőnél a kívülállás, a másodiknál a részvétel szempontja a jellemző. Szerinte ennek alapján megkülönböztethetünk rendszerintegrációt és szociális (társadalmi) integrációt. Ezek közül a rendszerintegráció a technikai integrációval azonos, amiben a pénz és a hatalom médiumain keresztül cirkulál az információ. A szociális integrációban viszont a cselekvést nyelvileg közvetítik, s ezért ez nem a teljes társadalom integrációja (amelynek eszköze a telekommunikációs hálózat), hanem csak a lokálisé. Az életvilág integrációja - a nyelv eszköze segítségével - mindig csak lokális, helyi lehet. Ezek tehát nem egymással vetélkedő integrációs formák, hiszen csak a technikailag közvetített rendszerintegráció felel meg a definíciónak, miközben a résztvevők szempontjait is képviselik. Az életvilághoz tartozó mindennapi kommunikációnak - szemben a rendszerintegrációval - egyre inkább háttérbe szorul a társadalmi fontossága.

Ehhez tartozó kiegészítő probléma, hogy egyesek hozzátartoznak, mások nem tartoznak hozzá a társadalomhoz. (Ez a társadalmi létezés-, nem-létezés problémája.) A korábbi társadalmakban elsősorban a tulajdon és a munka révén integrálódtak az egyes emberek a társadalomba. Ma az egyes emberek inkább csak akkor tudnak a társadalomhoz kapcsolódni, ha ismerik annak kódját, rendelkeznek a megfelelő "kulccsal" az abba való belépéshez. Persze akinek nincs hitelkártyája, vagy nincs telefonja, az is létezik, de nem társadalmilag.

Az integráció tehát mindig dezintegráción keresztül valósul meg, azzal jár együtt. A társadalmasodás egyben társadalmatlanítás is, főleg azok részére, akik nem rendelkeznek társadalmi esélyegyenlőségekkel. Marx emancipációra vonatkozó reménye talán nem a társadalmasodás, hanem az ember társadalomból való kiesése formájában megy végbe. A munka felszabadulása valójában úgy történik, hogy a termelés technizálása révén feleslegessé válik. Ennek eredménye talán a test újrafelfedezése lesz. A testi jelenlét feleslegessé válik a munka világában és ezt talán felváltja az emberek közötti kommunikáció intenzívebbé válása.

 

 

A technikai civilizáció és a kultúra

 

Azt mondják, hogy korunkban a technika a mi kultúránk. Ténylegesen a technika több olyan funkciót átvett, amelyet a hagyományos társadalmakban a kultúra töltött be. A cselekvés orientálásának, a társadalmi rend biztosításának, a társadalom összetartásának funkcióiról van szó. Az életmód, a problémamegoldás, a kommunikáció, a tárgyteremtés, a közlekedés, termelés számos korábbi formája levált regionális és kulturális hátteréről és technikai formát öltött fel. Persze a hagyományos kultúra számos eleme ma is életben maradt. De azért a kultúra, ami régebben általános orientációs keretünk volt, a modern világban az élet meghatározott részszektoraivá vált csupán. A politika, a termelés és a magánélet területein még felfedezhető. A kultúra főleg a szabadidőhöz tartozik.

Illúziónak nyilváníthatjuk tehát azt a tézist, hogy a technikai civilizáció az új világ kultúrájává vált. A kultúra és a technika inkább új dichotómiákként élnek egymás mellett. A kultúrát nem annyira összetörték, mint inkább félreszorították. Öt dichotómiát, vagy elválasztást sorolhatunk fel:

1) A szexuális kapcsolat elvált a nemzéstől.

2) Az evés elvált a táplálkozástól.

3) A fantázia elvált a valóságtól.

4) A gondolkodás elvált a számítástól.

5) A mozgás elvált a közlekedéstől.

Ezek a példák mutatják, hogy a technikai civilizáció Janus-arcúvá vált. Egyfelől az életet szigorúan cél-racionálisan szervezik, másfelől új kultúrák fejlődésére nyílik lehetőség. Ez megfelel a polgári társadalom kétértelműségének. A polgári nyilvánosság fejlődése véget vetett az egyéni akaratnak és mindent alávetett a törvényeknek és a nyilvános legitimációnak. Ugyanakkor megteremtette a polgári privatizáltságot és a család intimitását. Ugyanígy a technikai civilizáció egyrészt feleslegessé tesz bizonyos tevékenységeket, másrészt új szabad tevékenységeket, fantázia- és mozgáslehetőségeket teremt. A gépek bizonyos gondolkodási típusokat átvesznek tőlünk, s ezzel felszabadulnak bizonyos személyes képességeink.

Jacques Ellul számára a technikai civilizáció (mint tudásforma) a hatékony gondolkodás alapmintája. Lewis Mumford a technikai civilizációt lényegi realitásként, a technikailag rekonstruált világ szuperstruktúrájaként definiálja. (Megagép). Egyikük sem számol a folyamat kétértelműségével, kétféle jelentésével. Ezért az ellenkultúra, az alternatív kultúra, az ezoterikus és therapeutikus gyakorlatok, meditációk, rítusok formájában látják a technikai kultúra ellensúlyait. Nem veszik észre, hogy ez utóbbiak az érem másik oldalát alkotják. A folyamatok kétoldalúsága valójában azt jelenti, hogy elválik egymástól a cél-racionális cselekvés és az életvitel.

A tudománynak és technikának világunkra gyakorolt hatása jó, vagy rossz dolog-e? Ezek sikereit évszázadok óta az emberi haladás fejlődéseként ünnepelték. Ma viszont nem könnyű e fejlődésben nem a visszalépést látni. Valójában azonban sem nem haladásról, sem nem hanyatlásról, hanem változásokról kell beszélnünk. Sorsunktól elválaszthatatlan, hogy fejlődjék a tudomány és a technika, de a jövőben az emberiségnek ezek mást fognak jelenteni, mint korábban.

 

Az utóbbi években megerősödőben van az a meggyőződés, hogy a mérnököknek reflexív viszonyba kell kerülni saját tevékenységükkel, e tevékenység eredményeivel és alkotásaik társadalmi következményeivel. Ezen új szemlélet hátterében olyan történelmi tendenciák húzódnak meg, mint egyfelől a tudomány technizálódása, másfelől a technika társadalmiasulása. A mérnöknek, de a technikai eredmények felhasználóinak ugyanis egyre inkább "technoszociális rendszerekkel" van dolguk, amelyben a technika dologi elemi szétválaszthatatlanul összefonódnak társadalmi (gazdasági, politikai, kulturális) elemekkel, tényezőkkel.