Úton az ipari társadalomból az információ alapú társadalom felé [1]
Dr. Farkas János
1. Fogalmi rendszerezés (definíciók tisztázása)
A társadalmi fejlődés olyan típusa van kialakulóban, amelyben a munka és a tulajdon helyét inkább egy harmadik konstitutív tényező, a tudás foglalja el. (Castells, 1996; Stehr, 2000) Ez abban a tételben nyer megfogalmazást, hogy a tudomány és a technika egyre inkább átalakítják valamennyi társadalmi intézményünket, a munkát, oktatást, fizikai újratermelést, a kultúrát, a gazdaságot és a politikai rendszert. A tudástársadalmakban megváltozik a munka terjedelme és természete, akárcsak ennek társadalmi szervezete. E változások kimutathatók a gazdasági struktúra változásaiban, de a szakértők, tanácsadók, a tudásalapú foglalkozások növekvő fontosságú társadalmi csoportjainak elméleti és gyakorlati jelentőségében is. A foglalkozások eme csoportja a munkaerőn belül a leggyorsabban növekszik a modern társadalomban.
Az alapvető változások a 60-as évekre vezethetők vissza, amikor is a keynesi keresletösztönző politikák (Keynes, 1936) már nem mutatkoztak hatékonynak, s egy teljesen új korszak kezdődött el a modern társadalom gazdasági életében. Persze egyértelműen nem jelenthetjük ki, hogy akár a posztmodernitás, akár már a tudástársadalom korában lennénk. A legtöbb, amit mondhatunk, hogy számos jele van annak, hogy olyasfajta társadalom felé mozgunk, amely erőteljesen különbözik attól, amit a 20.-ik században átéltünk.
A mostanában körülöttünk keletkező új társadalom inkább nevezhető „tudástársadalomnak”, semmint „tudományos társadalomnak”, avagy „információs társadalomnak”, avagy „poszt-ipari társadalomnak, illetve „technikai civilizációnak”. Sok okunk van rá, hogy a „tudástársadalom” kifejezést válasszuk. Sok vita folyik az „információs társadalomról”, amely a nagymennyiségű különféle – egyéni és nemzeti, társadalmi és kereskedelmi, gazdasági és katonai – adatok termelésével, feldolgozásával és továbbításával jellemezhető. De minden társadalom továbbít információt. Viszont elég keveset beszélünk az információ „szubsztanciájának” (lényegének, tartalmának) keletkezéséről, továbbá a kommunikáció – különösen a humán kommunikáció - médiáiról, vagy ama szükségletek okairól, amelyek változtatják azt az információt, amelyet kommunikálunk. Az információs társadalomról folytatott viták továbbá nem sokat foglalkoznak a modern társadalomban előforduló szolidaritási és hatalmi kérdésekkel. És az információ terjedésének semmiféle gazdasági hatásait sem lehet a hagyományos gazdasági tárgyalásmódon belül elhelyezni, nevezetesen mint olyan jelenséget, amelyet leginkább a régóta létező és ismert piaci alapon álló ismérvvel érthetünk meg.
Az alábbiakban megkísérlem meghatározni azt a néhány fontos fogalmat, amelyekkel e dolgozatban is találkozunk:
Ipari társadalom, amely a gazdasági javak és szolgáltatások előállítására főleg a mechanizáció eszközét alkalmazta.
Poszt-indusztriális társadalom, amelynek gazdasági rendszere inkább az információ termelésen és kevésbé az áru-javak megtermelésén múlik.
Információs társadalomnak a társadalmi szervezet ama sajátos formáját értjük, amelyben az információ termelése, forgalmazása, alkalmazása a termelékenység és a hatalom alapvető forrásává válik.
Információs technikai forradalomnak az információ-előállítás és a kommunikációs technikák teljes megújulását nevezzük.
Innováció: új elemek bevezetése a kultúrába, felfedezéseken, vagy újításokon keresztül: új termékeket, eljárásokat, szükségleteket, piacokat és szervezeti formákat értünk rajta.
Modernizáció: ama hosszú-távú folyamat, amelyben egy társadalom a hagyományos, vagy kevésbé fejlett intézményeit felcseréli a fejlettebb társadalmak intézményeivel.
Társadalmi változás: a viselkedési mintákban és kultúrában (ezen belül a normákban és értékekben) az idők során bekövetkező jelentős módosulás.
Tudás: olyan szervezett információ, amely lehetővé teszi az előrelátást, az oksági viszonyok megállapítását, vagy előírt döntéseket.
Tudástársadalom: olyan társadalom, amelyben a változások legfőbb alapját a társadalom tudásában bekövetkező fejlődésben láthatjuk.
Ezekkel az alapfogalmakkal és a belőlük leszármaztatott több más segédfogalommal együtt talán felvázolható az ipari társadalomból a valamiféle posztipari társadalomba való átmenet lényege, nevezzük ezt akár információs,- akár tudástársadalomnak.
2. A társadalmi fejlődés alaptendenciái
A klasszikus társadalomelméletek deterministák voltak és hittek abban, hogy a társadalom pontosan tervezhető, előrelátható és alakítható. Ezek az elméletek azonban folyamatosan elvesztik a társadalom tervrajzának utópikus jellegét. A társadalmi történések növekvő kontingenciája a társadalomelméletek jellegzetes jegyévé válik. A társadalomtudományokban azonban még ma is megtaláljuk az alábbi meggyőződéseket:
1. A társadalmi rendszerek határai nagyjából azonosak a nemzetállam határaival.
2. A modern társadalmak megkülönböztető jegye elsősorban a társadalmi alrendszerek tartós funkcionális differenciálódásának és a társadalmi intézmények nagyobb szakosodásának az eredménye.
3. A hagyományos vagy irracionális nézetek – a társadalmi tevékenységek nagyobb racionalizációja révén – racionális tudással leküzdhetők.
4. Létezik a bizonyosság, hogy egy történelmi szakasz vagy típus társadalmi alakzatait végül is felváltja valami teljesen különböző, új társadalmi képződmény. Ez utóbbi a tradicionálistól a modern társadalmakig tartó fejlődés feltételezésére vonatkozik.
Ezeket a tételeket ma nagyon sok bírálat éri és a társadalmi fejlődés sem mindig és mindenhol igazolja őket. A nemzetállam mintha válságba került volna. A differenciálódással ellentétben mintha az integrációnak, a részrendszerek integrálódásának, a hálózatok kialakulásának lenne nagyobb szerepe. A hagyományos és irracionális nézetek nemcsak hogy nem tűntek el, beleértve a különböző fundamentalizmusokat, hanem megújulóban vannak. Végül számos további nyomát látjuk a tradicionális viszonyok továbbélésének, valamint a modernséggel együtt járó különféle frusztrációknak.
Mindezen fenntartások ellenére a társadalmi fejlődés fontos alaptendenciájának tűnik, hogy a hagyományos ipari társadalom úgy adja át a helyét az információs,- vagy tudástársadalomnak, mint ahogy az agrártársadalmat felváltotta az ipari társadalom. Ennek az a lényege, hogy a gazdasági tőke,- vagy pontosabban a gazdasági növekedés és az értéknövelő tevékenységek bővülő mértékben a tudásra támaszkodnak. A tudás mint termelőerő bázisán alakulnak át a modern gazdaság és társadalom struktúrái.
Az ipari társadalom elsődlegesen anyagi gazdaság, a tudástársadalom gazdaságát ma szimbolikus gazdaságként kell felfognunk. A tudás válik a termelési folyamat vezető dimenziójává. Bár a ráépülő „posztipari társadalom” fogalma nem kellően alkalmas a mai átalakulások megragadására. Bizonyos mértékig a fogalom még félrevezető is, mivel az „ipar”, vagy a gyártás, noha átalakulóban vannak, bizonyára nem tűnnek el véglegesen.
3. A tudás, az innováció és
információ kapcsolata
Lehetséges-e, érdemes-e különbséget tenni eme fogalmak között? Az információ és a tudás közötti fogalmi megkülönböztetés bonyolult, ha nem lehetetlen, mivel e fogalmak gyakran egymással virtuálisan egyenértékűek. Bizonyos esetekben az információt számos tudásforma alfajának, vagy elemének tekintik. Például az információ kodifikált tudás, vagy közvetett tudás, miközben a tudás általában „rejtett tudást” és más tudáskategóriákat is magában foglal. A megkülönböztetés azonban mégsem lehetetlen. A tudás a rendelkezésre álló szakértelem állományára és nem az információ áramlására vonatkozik. A tudás oly módon kapcsolódik az információhoz, ahogy a vagyontárgy kapcsolódik a jövedelemhez. Az „ismerni-valamit” tudás és a „tudni-valamit” tudás szintén az információ és a tudás közötti lehetséges különbséget sugallja, ahol az információ kevésbé átható és következetes, és sokkal inkább felületes és múló tudása egy folyamatnak, vagy egy tárgy tulajdonságainak. Daniel Bell (1973) információn a szó tágabb értelmében adatfeldolgozást értett: adatok tárolását, visszakeresését és feldolgozását. A tudás viszont a tényekről, vagy eszmékről szóló állítások szervezett rendszere. A tudás és az információ között tehát hierarchikus és aszimmetrikus lépcsőzetesség van. Amíg az információt könnyedén csak puszta információnak nevezik, addig a tudást módszeresen előállítottnak, rendszerezettnek és igazoltnak tekintik. Az információ jól formált és kodifikált állításokat mond a világ állapotáról, a természet tulajdonságairól, algoritmusokat arról, hogy kell a dolgokat előállítani. A tudás viszont kognitív kategóriákat, az információ érzelmezési kódjait, rejtett ügyességet és problémamegoldást és heurisztikus kutatást foglal magába, amelyeket explicit algoritmusokra redukálhatunk.
Az innováció fogalmán pedig hagyományosan folyamatot értünk, ahol valamely ötletből (alapkutatási eredményből) kiindulva áthaladunk az alkalmazott,- majd a kísérleti kutatás fázisain, eljutunk a prototípus legyártásáig, majd a sorozatgyártásban új termékeket állítunk elő, amelyeket eljuttatunk a piacra. (Schumpeter, 1942) Az innovációnak ez a lineáris fogalma persze már rengeteg bírálatban létesült. A műveletek sorrendje nem feltétlenül ebben a sorrendben történik. A lényeg viszont az, hogy az innovációs folyamatban felértékelődik az ismeretek, az absztrakciók, a szimbólumok, a jeltermelés és a jelek jelentésének a szerepe. Az innováció tehát mintegy keretet ad az információ és a tudás működésének.
Az innováció klasszikus felfogása mellett találkozunk a „társadalmi innováció” kifejezéssel is, amelyet – tudomásunk szerint - elsőnek Gábor Dénes (1970) használt. Ennek lényege, hogy a „megújulást” nemcsak a technikai-technológiai folyamatokra, termékekre, eljárásokra, hanem a társadalom szerkezetének, kultúrájának, értékvilágának, politikai rendszerének stb. megújítására is alkalmazhatjuk. Ebben a jelentésében a tudás, az információ és az innováció összekapcsolását a társadalmi intézmények, társadalmi folyamatok és mechanizmusok fejlesztése, átalakítása, modernizálása stb. érdekében véljük elvégezendőnek. Ilyen tekintetben a társadalmi tervezés, szervezés és irányítás tudás,- és információalapon történő végrehajtására gondolunk.
4. A társadalmi rendszer
vezérlésének lépcsői
A társadalmi rendszer vezérlésének történelmileg különböző formái ismeretesek. Ezek közül kiemelkednek az alábbi fontosabb típusok: a) „kézi vezérlés; b) az „automatizálás”; c) és az „informatizálás”.
A hagyományos társadalmakat „kézi vezérléssel” irányították. A társadalmi hierarchia magasabb lépcsőin álló emberek a „személyes függőség” elvén rendelkeztek alárendeltjeikkel. Az ún. „agrártársadalmakban” a viszonynak ez a fajtája jellemző volt. Az ipari termelés kifejlődésével a személyes kontroll szerepét átvette egy személytelen, mechanikus kontroll, ahol a bérmunkást elsősorban maga a technológiai, gyártási folyamat szabályozta. Függősége „technikai” jellegűvé vált. A taylorizmus, a fordizmus a legplasztikusabb formái a vezérlés eme típusának. Ahogy az ipari termelés egyre inkább a gépesítés, fél-automatizálás, teljes automatizálás formáját és szervezési módját öltötte fel, az irányításban is egyre inkább az „automatizáció” került előtérbe. A hagyományos kontrollt tehát előbb a technikai kontroll, majd ezt a bürokratikus kontroll váltotta fel. Az ipari társadalomból posztipari társadalomba való átmenet során pedig a termelésben egyre inkább megjelent a folyamatok informatizálása, gondoljunk csak a gyártási folyamatok számítógépes irányítására. Ezt követte, vagy ezzel párhuzamosan végbement az irodák informatizálása is, amely a korábbi bürokratikus kontrollt látta el informatikai eszközökkel, megnövelve ennek hatékonyságát.
Ami a munka világában végbement, némi módosulásokkal a társadalom általános irányításában is megjelent. A közvetlen, nyers erőszakot, hatalomgyakorlást fokozatosan felváltották a hatalomgyakorlás rejtettebb, automatizált formái. Majd megjelentek az informatikai eszközök, mint a hatalom megszerzésének, megtartásának és az állampolgárok befolyásolásának, manipulálásának hatékony instrumentumai. Gondoljunk a médiára, mint új hatalmi ágra, de mindazokra a módozatokra is, ahogy a politikai hatalom teljesen át akarja „világítani” állampolgárait a technikai lehetőségek felhasználásával. Még mindig nem dőlt el a vita azzal kapcsolatban, hogy az informatika „elvben” inkább demokratikus technológia-e, avagy a hatalomkoncentráció, manipuláció és ellenőrzés félelmetes eszköze. Az Internet működése és a körülötte folyó háborúskodások mutatják erre talán a legjobb példát. Nagyon fontos kérdés, hogy az informatikai rezsimek ösztönözni tudják-e a modern társadalomban a társadalmi részvételt? Miképpen fog alakulni az ítélőképesség kihasználása; a védelem megszervezésének ösztönzése; a beszédhez való jog; a kihívás mozgósításának képessége; az elkerülés és a kirekesztés képessége?
5. A fejlődési tendenciák jövőbeli
alternatívái
Az első alternatíva tehát a szabadság (demokrácia) versus elnyomás (új kényszerek) között dől el. Az adminisztratív hatalom a „felügyeletre” koncentrál. Az információ alkalmazásával rutinszerűen megfigyelik a szubjektumnak tekintett népességet, legyenek ezek az emberek akár az államban, akár üzleti szervezetekben, iskolákban, avagy a börtönökben. Nyilvánvalóan a felügyelet (ellenőrzés) funkciója fejlődött ki leginkább, amióta az új információs technikák sokkal inkább lehetővé tették az ellenőrzés központosítását. Ezt a premodern társadalmi rendszerek még nem tehették meg. De helyeselhetünk-e ma egy olyan forgatókönyvet, amely a tökéletesen szabályozott tekintélyi hatalom (diktátorság) felé sodor bennünket? Avagy megvalósítható-e az a másik forgatókönyv, amely egy utópikus és radikális demokratizálást ígér? Ezek ma még nyitott és alternatív lehetőségek.
Bár a társadalomkutatók szkepticizmussal fogadják azt a tételt, hogy a technikai fejlődésbe és választásokba valamiféle beépített logika lenne, mégis hajlamosak vagyunk félni attól a tendenciától, hogy az új technikai rendszerek önmagukban hordják az elnyomás, a centralizálás és a szabályozás eszközeit. A francia Alain Touraine fejtett ki hasonló álláspontot. (1984) Touraine valójában nem fogadja el azt a nézetet, hogy a technikák (technológiák) előírnának bármiféle választást, és hogy bármiféle új technika biztosan hatalmi eszközzé válna. Ellenkezőleg azt hangsúlyozza, hogy a technikák soha nem igazgatják a társadalmat. „A technikai választások elsősorban és főképpen politikai természetűek”, ami oda vezet, hogy a termelőerők és a termelési viszonyok hagyományos megkülönböztetése ma már elavult. Mindazonáltal Touraine bizonyos abban, hogy az információtermelés és az irányító apparátusok kialakulása a legtöbb területen a hatalom koncentrációjához vezet. Az ilyen koncentráció jó ideje már az ipari korszakban is megfigyelhető volt. Ez ma csak tovább fejlődik, erősödik, de a döntéshozó hatalom koncentrációját leginkább olyan területeken érvényesítik, melyeken ez a koncentráció idáig csak korlátozott jelentőséggel bírt.
A második nagy alternatíva, hogy a tudományos tudás, avagy a hagyományos tapasztalat alapján alakul-e ki a fejlődés? Az „értelmes társadalom” fogalmát Lane az elsők között használta. (1966) E fogalom használatát azzal indokolja, hogy a tudományos tudás növekvő társadalmi szerepre, fontosságra tesz szert és e társadalom tagjai:
a)
Megvizsgálják
az emberről, természetről és társadalomról kialakított nézeteik alapjait.
b)
Az
igazmondó igazság objektív követelményei irányítják őket és a képzés magasabb szintjein követik a bizonyítás
tudományos szabályait.
c)
Jelentős
erőforrásokat fordítanak a tudományos alapon folytatott vizsgálatokra és igen
nagymennyiségű tudást halmoznak fel.
d)
Tudásukat
úgy gyűjtik, szervezik és értelmezik, hogy a belőle levont újabb jelentések
állandóan kezük ügyében legyen.
e)
Ezt
a tudást úgy alkalmazzák, hogy megvilágítják (és bizonyára módosítják) vele
értékeiket és céljaikat, s egyben tovább is fejlesztik.
Ahogy a „demokratikus” társadalom alapja a kormányzati és személyközi viszonyokban, ahogy a „jóléti társadalom” alapja a gazdaságban rejlik, úgy találhatók meg a „tudástársadalom” gyökerei a megismerés-elméletben és a kutatás logikájában. Lane tehát a 60-as évek optimizmusával úgy vélte, hogy a társadalomban található józan ész tudományos érveléssel lesz helyettesíthető.
A harmadik alternatíva arra vonatkozhat, hogy az előttünk álló társadalomban mi lesz a jövőben az értéktermelés legfontosabb forrása? A modern társadalmat idáig elsősorban a tulajdon és a munka fogalmaival jellemezték. A munkának és a tulajdonnak (tőkének) hosszú története van a társadalom- gazdaság és politikaelméletben. Az emberek (és csoportjaik) e fogalmak segítségével határozták meg helyüket a társadalomban. A termelőfolyamatban azonban ma ezek jelentősége csökkenőben van. Például az olyan „megtestesült” tulajdonok, mint a föld és a fizikai munka mutatják, hogy a munka és tulajdon társadalmi konstruálása is megváltozik. Ma arra koncentrálunk, hogy a munka és a tulajdon milyen szerepet játszik a hozzáadott érték létrehozásában. És kevésbé törődünk az exkluzivitással, amely a tulajdonnak megkülönböztetett jelentést adott. Annak a tételnek is csökken a fontossága, miszerint csak a munka lehet az érték forrása. Bár a munka és a tulajdon eme tulajdonságai nem tűntek el véglegesen, mégis egy új elvet, a „tudást” kell melléjük tenni, amely a korábbi társadalomalakító mechanizmusokat (tulajdont és a munkát) bizonyos mértékig megkérdőjelezi és egyben át is alakítja. Rueschemeyer (1986) egy időben aláhúzza, de óv is a következőktől: a különböző tudáshordozó foglalkozások hatalommegosztása bizonyára eltér attól a hatalomkoncentrációtól, amely a tulajdonon, kényszeren, vagy népszerűségen alapult. De messze nem mondhatjuk, hogy a részérdekek és konfliktusaik lényegtelenné váltak, avagy meg is szűntek volna.
A társadalmak, amelyeket a régebbi elvek hoztak létre, természetesen reflektálnak a konstitutív (létrehozó) mechanizmusaik változására. A polgári társadalom eredetileg a tulajdonosok társadalma volt. Ez később a „dolgozó társadalommá”, „munkatársadalommá” (Arbeitsgesellschaft), ma pedig tudástársadalomba fejlődik át. (Stehr, 1994) A munka és a tulajdon társadalmi jelentőségének csökkenése összekapcsolódik az egyesülésre való képtelenség érzésével. (Borgmann, 1992) Egyre kevésbé érezzük magunkénak azokat a nézeteket és meggyőződéseket, amelyek valaha az ipari társadalom termelésének uralkodó erői voltak. Az emberek és csoportjaik egyre inkább át kívánják értelmezni régebbi szemléletüket, fogalmaikat, érzéseiket.
A negyedik alternatíva arra vonatkozhat, hogy a tudomány csak a gazdaságba, avagy az életvilágba is behatol-e? Ezzel kapcsolatban az alábbi állításokat fogalmazhatjuk meg:
- A tudományos tudás egyre inkább áthatja a társadalmi cselekvés legtöbb területét, beleértve a termelést is. („tudományosodás”)
- A tudományos tudás áthelyezi, helyettesíti (bár egyáltalán nem semmisíti meg) a tudás más formáit, amelyet növekvő számban szakértők, tanácsadók és megfelelő intézmények közvetítik és speciális tudást alkalmaznak.
- A tudomány közvetlen termelőerővé válik.
- A termelés új szektora (a tudástermelés ipar) fejlődik ki.
- A hatalmi struktúrák is megváltoznak. (technokrácia-vita)
- A tudás keletkezése a társadalmi egyenlőtlenség és szolidaritás alapjává válik.
- Átható trendnek tűnik, hogy szakértők alapozzák meg a tekintélyt és hatalmat.
- A társadalmi konfliktusok természete is átalakul. A jövedelemelosztásról és tulajdonviszonyok megosztásáról szóló harc helyett az általános emberi szükségletek kapcsán létrejövő konfliktusok kerülnek előtérbe. .
A tudománynak a társadalmi viszonyokra gyakorolt hatását szélesebben kellene felfogni, mint amennyire ezt a szakirodalomban teszik. Hagyományosan ugyanis úgy fogják fel a tudományt, mint ami szinte kizárólag új lehetőségeket és kényszereket gyakorol a gyakorlati cselekvésre. Felfogásunk ezért szélesebb. Ez azt jelenti, hogy a tudomány és a technika nemcsak lehetővé teszik a cselekvés új formáit, de más formákat lehetetlenné is tesznek. Úgy gyakorolnak hatást a cselekvés tapasztalataira, hogy közben biztosítják a cselekvés létező formáinak „túlélését” is, sőt néha a hagyományos cselekvést is támogatják. A tudományos ismeret általunk használt fogalma ezért távol áll a technikai vagy tudományos determinizmus fogalmától. Azonban a tudomány és technika kényszerítő tulajdonságait egyáltalán nem szabad lebecsülni. Ellentmondásban a technikai és tudományos determinizmussal és az ehhez kapcsolódó társadalomelméletekkel, a tudástársadalmak esetében az a döntő, hogy a tudománynak és technikának egyidejűleg olyan erős tulajdonságai vannak, amelyek ellenállnak a homogén átalakításnak. Azaz a tudománynak és technikának fontos tulajdonságai léteznek, amelyek növelik a lehetséges stratégiák számát, fejlesztik a rugalmasságot, vagy a hatalmasoknak lehetővé teszi, hogy ellenőrzést gyakoroljanak és korlátozzák a választási lehetőségeket. Általában nem szabad túlértékelni a helyzetet. A tudomány és a technika csupán olyan erők, amelyek ellenőrzést és szabályozást jelentenek, s ez által korlátozzák az emberi és társadalmi cselekvést. Ez kétségtelenül, de következményeiknek ez csupán egy része.
Az ötödik alternatíva arra vonatkozik, hogy a több tudás nagyobb bizonyosságot jelent-e, avagy növeli-e a bizonytalanságot? A válasz paradox: az egyre több és nagyobb tudás – bár növeli ismereteinket, tudásunkat -, ugyanakkor egyre nagyobb veszélyeket idéz fel. A társadalom jelentős csoportjai számára növekszik a kockázat. (Ulrich Beck, 1986) A modern társadalmak növekvő mértékben sérülékeny képződmények. Különösen a gazdaság, a kommunikációs és a közlekedési rendszerek sérülékenyek, mert az összeomlást megakadályozó automatikus gyakorlatok gyakran meghibásodnak. A modern infrastruktúrák és technikai rendszerek véletlen, nem várt emberi cselekvésből adódó baleseteknek, szélsőséges természeti eseményeknek, vagy szándékos szabotázsnak vannak kitéve, amelyek drámaian alááshatják a modern társadalmak mindennapi életének rutinszerű működését. A sérülékenységhez hozzájárul az is, amit Rochlin (1997) „számítógép-csapdának”, vagy a számítógépesítés nem-szándékolt eredményének és másodlagos hatásának nevezett. A társadalmi szerkezetbe beágyazódó számítógépesítési folyamatban, az irányításhoz tervezett nagyméretű technikai-társadalmi rendszerekben új kockázatok jönnek létre. A technikai rendszerek alkalmazása tehát alapvető törékenységet épít be a társadalmi rendszerbe.
A legnagyobb paradoxon, hogy a növekvő tudás nem feltétlenül csökkenti a kockázatokat, hanem még növelheti is. Illetve minden bizonnyal az a helyzet, hogy miközben részben csökkenti, közben maga is új problémákat termel, amelyek viszont növelik a kockázatok számát és nehézségi fokát. A növekvő tudás tehát előidézheti a természet, vagy a társadalom növekvő sérülékenységét. Igaza van Salomonnak (1973), hogy az emberi „haladás” mítoszát maga a tudomány öli meg. „Tudományos illúzió” ugyanis azt hinni, hogy a technika helyettesíteni tudja a társadalmi és politikai választásokat, döntéseket. De persze azoknak sincs teljesen igazuk, akik szerint a tudomány és a technika korlátozza és elszegényíti az emberi cselekvés lehetőségeit. (Arendt, 1958). Ugyanis ezek bővíthetik a társadalmi cselekvés hatókörét, akár olyan mértékig, hogy az emberek ellenezzék a tudomány alkalmazását, vagy a technika termékeit. Különben is az emberek zöme nem fogja tudományosan szemlélni a saját életét, a tudomány eredményei csak technikai jellegűek lesznek, a köznapi tudat nem lesz azonos a tudományos érveléssel. A politikai szabályok is felerősödhetnek. Lesznek korlátai a tudományos eredmények alkalmazásának. Az anyagi termelés sem veszíti el fontosságát. S a „tudományosodás” számos veszélyt hozhat magával. A tudástársadalom belső paradoxona, hogy miközben a tudományból és technikából eredő kezdeményezései alakítják a társadalmi cselekvést, addig a cselekvést emancipálja a tudománnyal és technikával szemben. A tudás fogja felkínálni azokat az eszközöket, amelyekkel ellen lehet állni annak, hogy tudománnyal alakítsuk át a társadalmi cselekvést. Az is paradoxon, hogy a tudományos ismeretek dominanciája együtt jár a társadalmi cselekvés növekvő kontingenciájával, azaz esetlegességével. Mindkét fejlemény ugyanazon folyamat része.
Felhasznált irodalom
Arendt, Hannah (1958) The Human Condition. Chicago: University of Chicago Press.
Beck, Ulrich ([1986] 1988) Risk Society: Towards a New Modernity. London, Sage.
Bell, Daniel (1973) The Coming of Post-Industrial Society: A Venture in Social Forecasting. New York: Basic Books.
Borgmann, Albert (1992) Crossing the Postmodern Divide. Chicago: University of Chicago Press.
Castells, Manuel (1996) The Information Age. I-II-III. Oxford: Blackwell.
Farkas János: Az információs társadalom küszöbén. Magyar Tudomány, 1999. 12. sz. pp. 1472-1479.
Farkas János: Az információs társadalom etikai, szociológiai kérdései. Társadalomkutatás. 2000. 3-4. sz. pp. 223-233.
Farkas János: Elméletek az információs társadalomról. Magyar Távközlés, 2000. 8. sz. pp. 43-47.
Farkas János: Az iparitól az információs társadalomig. Magyar Tudomány, 2001. 3. sz. pp. 271-282.
Gabor, Denes (1970) Innovations: Scientific Technological and Social. Oxford University Press.
Keynes, John M. (1936) The General Theory of Employment, Interest and Money. London: Macmillan.
Lane, Robert E. (1966) The decline of politics and ideology in a knowledgeable society, American Sociological Review 31: 649-662.
Rochlin, Gene I. (1997) Trapped in the Net: The Unanticipated Consequences of Computerization. Princeton, New Jersey: Princeton University Press.
Rueschemeyer, Dietrich (1986) Power and the Division of Labor. Stanford: Stanford University Press.
Salomon, Jean-Jacques (1973) Science and Politics. Cambridge: Cambridge University Press.
Schumpeter, Joseph A. (1942) Theory of Economic Development. New York: Oxford University Press. (Magyarul: A gazdasági fejlődés elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980).
Stehr, Nico (1994) Knowledge Societies. London, Sage.
Stehr, Nico (2000) The Fragility of Modern Societies: Knowledge and Risk in the Information Age. London, Sage.
Touraine, Alain ([1984]) 1998) Krise und Wandel des sozialen Denkens’, in Johaness Berger (ed.), Die Moderne: Kontinuitäten und Zäsuren. Sonderband 4. Soziale Welt. Göttingen: Schwartz and Co. pp. 15-39.
