T.
D é n e s T a m á s
matematikus-kriptográfus
független szakértő
Hunyadi Mátyás titka,
avagy a magyar titkosírás kezdetei
A 2008-as esztendő a reneszánsz éve Magyarországon. Hunyadi Mátyás trónra lépésének 550. évfordulója tehát nem csak egy szokványos megemlékezésre ösztönöz nagy királyunkról, hanem alkalmat kínál a reneszánsz kor újragondolására. Íme a lehetőség egy új reneszánsz kor, a 21.század infokommunikációs társadalmának újragondolására, és eme neoreneszánsz gondolat méhében megfoganhat az INFOrmációs renaisSANCE, azaz az INFOSANCE kor eszméje[1].
Jelen dolgozatban szeretném felvillantani, hogy részben az oly sok jó tulajdonságáról ismert Mátyás királyunk titkaihoz kapcsolható a „szunnyadó középkori magyar titkosírás” jelensége. Ugyanakkor az Ő reneszánsz gondolkodását dicséri, hogy az István király által már-már tökéletesen kiirtott rovásírásunk, mutatóba mégis fennmaradt.
Corvin János titkosírásos horoszkópja
A legelső ismert magyarországi titkosírásos dokumentum, egy 1473-ból származó horoszkóp, amely Corvin János (1473-1504) születése alkalmából készült. Mi lehetett az a titok, ami miatt egy horoszkópot titkosírással kellett megírni és egyáltalán ki volt valójában Corvin János?
A kérdések megválaszolása különös rejTényekhez[2] vezet, amelyek bepillantást engednek a történelem sokszor egészen apró történéseibe, és amelyek mégis óriási hatással voltak és vannak történelmünk alakulására.
Corvin János
titkosírásos horoszkópja 1473-ból
Mátyás király Boroszlóban járván,
megfordult
egy nagypolgári háznál.
Borbála e háznak gyönyörű leánya,
mély
gerjedelmet keltett az ifjú
királyba’.
(T.D.T)
Boroszló elhelyezkedése a Mátyás korabeli térképen
Hunyadi Mátyás (1443-1490) uralkodói, hadvezéri, politikusi erényeit, emberi értékeit, igazságosságát, bölcsességét számtalan történeti és irodalmi, népmesei forrás örökítette meg. Ifjúi éveinek magánéletéről azonban aránylag keveset tudunk, pedig a fenti előhangba tömörített történet szerint, eme időszak mély titkokat rejt.
Mátyás 1476-ban,
ímmár harmadik házasságaként, feleségül vette a nápolyi Beatrixot, aki az
ifjúság, a szépség és a magas műveltség külön-külön is vonzó erényeit oly
mértékben bírta, hogy úgyszólván uralkodott a király fölött. Házasságuk
harmadik esztendejében már diplomáciai körökben is köztudomású volt, hogy a
királyné „képes mindent kivinni, amit akar”, de frigyük, bár a harmónia
és bensőség minden feltételét bírta, gyümölcstelen maradt. A törvényes hitves
magtalansága egyre nyomasztóbb hatást gyakorolt Mátyásra, amelynek egyik oka az
a titkos kaland lehetett, amiből Beatrixszal történt házasságkötésük előtt
három évvel törvénytelen fia született.
Mátyás ifjúkori képe
Ez az akkori
európai udvarokban nem szokatlan viszony 1469-ben szövődött Boroszlóban[3],
ahol egy előkelő polgár leánya az ifjú királyban mély szenvedélyt keltett, majd
Őt Magyarországra is elkísérte, és éveken át közelében maradt. Érdemes
megjegyezni, hogy bár az efféle esetek más fejedelmi udvaroknál napirenden
voltak, mind Mátyásra és kedvesének (Borbálának) egyéniségére, mind pedig a
magyar nemzet korabeli erkölcsi érzékére jellemző az a körülmény, hogy ez a
tartós frigy a föltünést és botránkoztatást, míly gondosan kerülte. Azt is
mondhatjuk, hogy félénken a titok leplébe burkolózott. Egyetlen királyi
adománylevél sem maradt hátra, amit a kegyelt nő akár maga, akár rokonsága
javára kieszközölt volna. A diplomaták, nemhogy kegyeit keresték, tudomást sem
vettek róla, jelentéseikben meg sem emlékeztek felőle. Az udvari történetírók
még nevét sem jegyezték föl, így lehetséges az, hogy családi nevét nem is
állapíthatjuk meg. Azt, hogy a hölgynek Borbála volt a keresztneve, csak egy
későbbi okiratból tudjuk; azt pedig, hogy sziléziai előkelő családból
származott, száz esztendővel később egy magyar történetíró jegyezte fel. Amit
azonban teljes biztonsággal tudhatunk, hogy a frigynek egyetlen szülötte 1473.
április 2-ikán látott napvilágot és a keresztségben öregatyja (Hunyadi János)
nevét nyerte.
Beatrix
magtalanságának és a titkos frigynek különös jelentőséget adott az 1471. évi
országgyűlés, amelyen okiratba foglalták Mátyás fiú utódjainak trónörökösödését
és a rendek ünnepélyesen nyilatkoztak, hogy Mátyáshoz és „örököseihez” minden
időben hűségesen fognak ragaszkodni. Azonban (amint ez a fentiekből kiderül)
ezt az örököst, aki a nemzeti királyság intézményét állandósíthatta volna, az
ország (törvényes úton) hiába várta.
A XV. században
napirenden voltak az olyan esetek, amikor törvénytelen gyermekeiket a
fejedelmek elismerték és felmagasztalták. Mátyás tehát úgy vélekedhetett, hogy
senki sem ütközhet meg attól, ha fiát ő is törvényesíti és hercegi rangra
emeli. Szándékát 1479-ben hajtotta végre. Erre az évre datálódik az első
okirat, amit János herceg javára állított ki. Három erdélyi köznemesi család
kihalásával a koronára szállott birtokokat adományozta Jánosnak. Ebben az adománylevélben
már „liptói herczegnek” és „hunyadi grófnak” címezi, és a hivatalosan
tartózkodó hangvételt az atyai szeretet melegségére cseréli fel. Így hangzik az
adományozó bevezetője: „Midőn királyi méltóságunkból és bőkezűségünkből
mindenkinek érdemeit adományokkal és királyi kegyelmünkkel jutalmazzuk, még
inkább kell a természet rendelése szerint jótékonyságunk és bőkezűségünk
teljességét éreztetni azzal, aki életének csiráját a saját vérünkből kapta. A
természet ösztöne és sugallata megtanítván, hogy méltóságos János liptói
herczeget és hunyadi grófot, mint egyetlen szülöttünket, szeretni kötelesek
vagyunk, őt, szívünknek iránta táplált legforróbb szeretetétől sugalmazva
különös jótéteményekkel és a királyi adományoknak királyi sarjat megillető
teljességével kívánjuk elhalmozni.”[4]
Beatrix királyné és Mátyás király
Mátyás az
adománylevélben hangsúlyosan kiemeli, hogy az adományozás Beatrix királyné
beleegyezésével és hozzájárulásával történt. A király anyja, özvegy Hunyadi
Jánosné is megnyitotta szívét és házát egyetlen unokája előtt, kit
végrendeletében örökösének jelölt ki. 1482. elején bekövetkezett halála után,
Hunyad várának és a hozzá tartozó uradalmaknak János herceg lett birtokosává.
A gyermek testi és
szellemi fejlődése jó reménnyel kecsegtetett, hogy méltó lesz arra a helyzetre,
amit atyja és öreganyja biztosítottak részére. Feltűnően hasonlított Mátyáshoz,
akitől a fej idomait, az arcvonásokat és a királyra oly jellemző orrát
örökölte. Egyik lábára kissé sántított, de ezen fogyatkozás dacára testtartása
daliás volt. Idejekorán szellemi tehetségének átlagon felüli jeleit mutatta, s
ezeknek fejlesztéséről Mátyás úgy gondoskodott, hogy hírneves olasz
humanistákat rendelt fia mellé nevelőül.
Minden jel szerint,
Mátyás már házassága első éveinek letelte után kezdett azzal a gondolattal
foglalkozni, hogy ha törvényes örököst nem nyer, a trónt János hercegnek
biztosítja. Erre nem egyedül a vér sugallata, hanem politikai eszményei is
késztették, mivel élete főcéljához, a független magyar állam és a nemzeti
királyság jövendőjének biztosításához más utat nem találhatott. Ugyanakkor,
1462-ben az ország és III.Frigyes osztrák császár szerződést kötött, mely
szerint, ha Mátyás törvényes fiú utód nélkül hal meg, a korona a
Habsburg-családra száll. Mátyás 1485-ben Bécs, illetve Bécsújhely elleni
hadjárata (mellyel egész Alsó-Ausztriát meghódította), tehát Corvin János
trónöröklésének elismertetését is célozta. Azonban hiába lett János a fent
említett örökösödés révén, az ország leggazdagabb urává, valamint Mátyás
legnagyobb igyekezete ellenére sem sikerült számára a trónt megszerezni. Sőt,
Mátyás 1490-ben bekövetkezett váratlan halála után a rendi reakció és főként
Beatrix ellenállása, olyan egyezményre kényszerítette Jánost, hogy a boszniai
királyságért cserébe, a koronára minden igényét elveszítette. Corvin János a
helyette megválasztott Jagelló Ulászló cseh királyt maga is elismerte és ezzel
Mátyás álmai az erős központi hatalomra, a nemzeti királyság további
fennmaradására, örökre elhamvadtak.
Így válik Mátyás
királyunk e titkos románca és annak gyümölcseként János születése, olyan
fontosságúvá, amely már indokolja a születési horoszkóp titkosítását. A
dokumentum titkossága oly mértékű volt, hogy a rajta szereplő titkosírásról
semmiféle leírás nem maradt fenn. Mivel azonban a horoszkópon szereplő
titkosírású jelek száma igen kevés és nem mutat hasonlóságot más korabeli
ismert titkosírású jelekkel, így a kulcsot reménytelen rekonstruálni, tehát eme
dokumentum a magyar titkosírás történetének csupán érdekes emléke marad, a
mögötte meghúzódó történet azonban Mátyás királyunk és a magyar történelem
különösen szomorú epizódja.
A magyarság rovásírása mégsem múlt el nyomtalanul
Az írás
kialakulásának egyik központja az ókori Közel-Kelet mellett a Kárpát-medence és
a Balkán térsége volt. Nem véletlen, hogy a képírásból kialakult föníciai írás, mint az első lineáris betűírás,
rovásírásként a Kárpát-medencében is meghonosodott, mégis szinte véletlen, hogy
a magyar nép ősi íráskultúrájaként máig fennmaradt.
A Kárpát-medence ősi írásbeliségének alapvető bizonyítékai az első magyar régésznő, Torma Zsófia által 1875-ben, az erdélyi Tatárlakától kb. 20 km-re levő Tordos határában talált írásos agyagkorongocskák, valamint a Tatárlakán 1961-ben megtalált 26 agyagszobrocska..
Tatárlakán talált kb. 6000 éves rovásírásos agyaglapocskák
Tordos
határában talált rovásírásos agyagkorongok
(Torma
Zsófia, 1875)
A Tordoson talált kb. 11000 darab, megközelítőleg 4500 éves cseréptöredéken és korongocskán különböző ábrák és írásnak tűnő jelek láthatók, köztük ékírás jellegű, képírásos és zömében lineáris, azaz vonalas írások. Ez utóbbiak között a tatárlakaihoz hasonlóan rovásszerű és számrovás jellegű jelek is taláhatók.
A magyarság életében legtovább a számrovás maradt meg. Ennek egyik oka, hogy még 80-100 évvel ezelőtt a pásztorokat és az adóhatóságokat törvény kötelezte a számrovásbot használatára, így az adó „kirovása” és annak „lerovása” rendszerint számrovásboton történhetett. Az „adórovásbot”-ra a vásárolt áruk mennyiségének és árának adatai kerültek számrovással, innen származik a ma is használt mondás: sok van a rovásodon. A büntetések feljegyzése is rovásboton történt, ezért voltak „rovottmúltúak”, akiknek már „sok van a rovásán”. A rossz tanuló is rovót kap, megrovásban részesül. Mindezek ellenére ritka múzeumi tárgy egy-egy rovásbot, mert amikor már használaton kívül kerültek, megsemmisítették azokat. Ezért örülnünk kell, ha egy-egy juhászcsalád utódainál véletlenül előkerül egy-egy rovásbot.
Íme néhány rovásírással kapcsolatos fontosabb történeti lelőhely, melyek számozását használtuk fel a mellékelt XVI. századi térképen:
1. Bologna (Olaszország)
2. Nikolsburg (Csehország)
3. Konstantinápoly (Törökország)
4. Nagyszentmiklós (egykori Torontál megye)
5. Margit-sziget
6. Szarvas
7. Homokmégy-Halom (Duna-Tisza-köze)
8. Felsőszemeréd (Léva mellett)
9. Tordos (egykori Hunyad megye)
10.Tatárlaka (egykori Hunyad megye)
Székelyföld:
11. Bögöz
12. Énlaka
13. Dálnok
14. Gelence
15. Székelyderzs
16. Székelydálya
17. Homoródkarácsonyfalva
18. Vargyas
19. Kilyén
20. Csíkszentmiklós
21. Bonyha
22. Berekeresztúr
23. Kibéd
24. Szolokma
25. Erdőszentgyörgy
26. Makfalva
27. Vadasd
28. Csejd
29. Csíkszentmárton
30. Csíkszentmihály
A magyar rovásírás
történeti lelőhelyei
(a térkép a XVI.
századi állapotot mutatja)
Rovásemlékeink tehát igazán ritka kincseink. Ez nemcsak a viharos történelmi időkkel járó enyészetnek tudható be, hanem törvények, rendeletek rendszabályozásának is. Ugyanis a magyar rovásírás a X. és XV. század folyamán előbb kapcsolatba került a szláv, majd pedig a latin írással és így jelentősen átalakult.. Írásunk kálváriája a kereszténység felvételével kezdődött, majd a latin nyelv és írásbeliség került előtérbe. A régi pogány írásjeleket üldözni kezdték, így a rovásírás visszaszorult, hanyatlani kezdett. Tudunk olyan vatikáni rendelkezésről is, amely előírta, hogy a magyarok, a székelyek s a hunok által használt régi magyar betűk, a jobbról balra való írás helyett csak a latin betűket szabad használni, a papoknak a pogány írást büntetés terhe mellett tanítani nem szabad, a pogány betűs feliratokat pedig egyenesen meg kell semmisíteni. Szent István királyunk (beilleszkedni akarván az akkori nyugati politikai környezetbe) a következő rendeletet hozta:
„Mely szerint Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy
a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság
által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra pogány írás
megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak. Itt rendeltetik, hogy
a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány
írástól, valamint tanításától papi állásának vesztése és 20 arany pensusnak
büntetése fizetése mellett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházakban található
pogány betűkkeli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek. Valamint pedig
azok, akik régi pogány iratokat beadnak, 1-től 10 dénárig kapjanak jutalmat. A
beadott iratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek
kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék.”
Amint az a középkori inkvizíció jegyzőkönyveiből kiviláglik, a magyar nép mágus orvos-papjai, táltosai, garabonciásai „boszorkányként” végezték, a botokra rótt világnézeti, kultúrális tudáshordozóikat elkobozták, máglyára vetették.
Hogy az ősi magyar
írás a tiltások ellenére továbbra is használatban volt, arra bizonyíték Mátyás
király 1478-as évi rendeletének 5. cikkelye, amelyben megparancsolja, hogy „a
falusi bírák kötelesek minden vármegyében a rovásnyeleket lajstromokban a megye
elé terjeszteni”.
A rovásírás titkosírásként élt tovább, sőt
fejlődött. Újbóli felvirágzás a reneszánsz és a humanizmus elején
következett be, amikor is az előkelő udvarokban szívesen használták titkosírás
és egyéb időt múlató foglalatosságként. Lehet, hogy ekkor kiegészítették betűkészletét,
amely most megnehezíti a régebbi betűalakok és a helyesírás pontos
visszaállítását. A reneszánsz elmúltával az újra erősödő egyház és konzervatív
vezetőgárdája szép lassan teljesen háttérbe szorította őseink írását. Legtovább
a Székelyföldön, a XVIII. századig maradt fönn.
Székely-magyar
rovásírás (Telegdi János, 1598.)
Az
1880-as évekből származó, 19.5 cm hosszúságú kiskunhalasi számrovásbotok
(forrás: Forrai Sándor)
Az ősi magyar írás,
a magyar rovásírás tehát egyedülálló szellemi kultúrkincsünk. Írásunk
belső-ázsiai eredetű; olyan nép írása, amelyet nemcsak a vezetők, de a köznép
is használt. Ennek az írásnak a kialakulása, változása és terjedése a Kr.előtti
VIII. századtól szinte a mai napig nyomon követhető. A 21 alapbetűjéből tizenhárom
2800 év alatt semmit sem változott. Fadrusz János szobrász írta írásunkról
1902-ben: „A magyar rovás-írás ősi kultúránknak egy része, nemcsak
emlék, de való eleven kincse a nemzetnek”.
E megállapítás
igazságát csak fokozza az a tény, hogy a rovásírást sikeresen alkalmazták
titkosírásként[5], sőt a
rováspálcákkal megvalósították a napjaink információbiztonságának egyik alapját
képező titokmegosztást[6].
Különös paradoxon, vagy a történelem kegyetlensége, hogy szomorúan kell
megállapítanunk: a magyar rovásírás lehetett volna a középkori titkosítás
sikertörténete.
Hogy valóban lehetne a 21. században is a magyar nemzetnek saját írása, azt bizonyítja Jankovich Nándor tevékenysége, melynek eredménye számtalan klasszikus történelmi szöveg és szépirodalmi mű rovásírásos átirata.. Ennek egyik darabját, a Vérszerződés szövegének átiratát (latin betűs aláírással) mutatja illusztrációként a mellékelt kép.
A Vérszerződés rovásírásos átirata (Jankovich Nándor
munkája)
Jankovich Nándor[7] érdekes ötlete különös gondolatkísérletre sarkallja az olvasót: vajon milyen lenne a magyar könyvkiadás, a magyar informatikai rendszerek, egyáltalán a magyar e-társadalom egy saját betűkészlettel rendelkező magyar írás esetén?
A kérdés természetesen költői, hiszen ehhez hasonló „problémákat” sikerrel oldottak meg a görög, a ciril, a héber, stb. betűkészletet alkalmazó nemzetek, a kínai, japán, stb. szótagírásról nem is beszélve.
