Örökmozgó és UFO jelenségek egy új multistruktúra elmélet fényében

"Nem az a kulcskérdés, hogy milyen magyarázatot adunk rá, hanem az, hogy létezik-e maga a jelenség?"

 

(Zele Richárd: Interjú T. Dénes Tamás matematikussal, 2012. június)

 

Z. R. (Zele Richárd)
Kezdjük a beszélgetést az Ön személyes életútjával. Mikor születtek olyan gondolatai, amelyek újdonságot jelentettek a korábbi tudományos elképzelésekhez képest?
Tudomásom szerint Önnek fiatal kutatóként már megvolt a lehetősége arra, hogy az Amerikai Egyesült Államokba utazzon és több évig (talán véglegesen) ott dolgozzon, tehetségét ott kamatoztassa. Ennek ellenére Magyarországon maradt. Minek kellene ahhoz történnie, hogy valóban profitáljunk a szellemi potenciálunkból, ami társadalmi szinten kardinális kérdés?

T.D.T. (T.Dénes Tamás)
A rövid válaszom az, hogy nekem ez volt a természetes. Az alkotó gondolkodáshoz ugyanis nyugodt alkotói légkör és nem gazdagság kell. Ezt pedig normális társadalmakban az a kulturális környezet biztosítja leginkább, amibe az ember szocializálódott.
Az alapvetően új gondolatok mindig fiatalon születnek (legfeljebb később tudatosulnak), főleg a matematika, illetve az egzakt tudományok területén. Én nagyon fiatalon kezdtem foglalkozni a strukturális modellezés gondolatával. Hogy mi volt a motivációm?
Egyszer Albert Einsteintől megkérdezték, hogy hogyan jutott eszébe a relativitáselmélet? Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja a pontos lépéseket, azt azonban biztosan tudja, hogy már gyerekkorában azon törte a fejét, hogy ha egy nagy pöttyös labdán egy katicabogár körbe-körbe megy, akkor vajon észreveszi-e, hogy korábban már járt egy adott pöttyön? Az évtizedekkel később megfogalmazott válasz, Einstein téridő elmélete.
Apám, aki matematikus volt, kis gyerekként megtanított sakkozni. A sakkjáték iránti lelkesedésem jelentősen lecsökkent, amikor megmutatta, hogy könyvek tucatjai foglakoznak azzal, hogy néhány megnyitásnak (ami kb. az első 15 lépést jelenti) milyen optimális variánsai vannak, amiket éppen ezért az igazán jó sakkozók fejből ismernek. "Így egy adott játszmában a megnyitást tulajdonképpen gépek is játszhatják"- mondtam én gyerek fejjel. Ami napjainkra meg is valósult, olyannyira, hogy ha a sakkjátékot a kombinációk kombinatorikus lehetőségeinek "átlátására" egyszerűsítjük, akkor ma már ezt a gépek jobban csinálják. Így történhetett meg, hogy 1997-ben az IBM által kifejlesztett Deep Blue nevű program, szabályos párosmérkőzésen 3.5-2.5 arányban legyőzte a sakkvilágbajnok Kaszparovot.
Valószínűleg 40 évvel korábban, 5 éves fejjel nem ez a jövőkép lebegett előttem, ... arra viszont biztosan emlékszem, hogy a sakkjáték helyett a sakktábla foglalkoztatott inkább. Csodálatos volt számomra a gondolat, hogy egyetlen sakktáblát megnézek és ezzel a világ összes sakktáblájának lényegét (struktúráját) megismertem.
Ma is elfog a lelkesedés, amikor a kvantitatív és strukturális gondolkodás közötti alapvető különbséget szemléltetem a diákjaimnak és felteszem a kérdést: Vajon ha egy 64 betű-szám párból álló halmaz listáját adnám a kezükbe, hányan vágnák rá rövid gondolkodás után, hogy "ez egy sakktábla"? Pedig az általában használt gondolkodási modell, ami a tudományban is leginkább elterjedt, a kvantitatív gondolkodás, ezt a megközelítést alkalmazza. A technika fejlődésével egyre nagyobb számhalmazok szénakazlában keresik a tűt.
Persze az ember nem tudja meghatározni a gondolatai pontos születési pillanatát. Azt azonban pontosan tudom, hogy 1978-ban a Japánban tartott alakfelismerési tudományos világkonferencián, az akkori keleti blokkból (a szovjet tudósokon kívül) egyedül az én előadásomat fogadták el. Az előadásom címe ez volt: "Rendszerek strukturális modellezése. A holográfia elv általánosítása általános rendszerekre".
Az elmúlt 40 évben eme alapgondolat számtalan elméleti és empirikus alkalmazását dolgoztam ki. Azonban azt az egységes "multistruktúra elméletet", amely megváltoztathatja a világról alkotott képünket, és amely e fél évszázad alatt (a világ összes sakktáblájának gyermeki gondolata óta) bennem érlelődött, csak a most megjelenés előtt álló kötetemben írtam le.

Z. R.
A "tiltott találmányok" problémaköre olyan kérdéseket vet fel, amelyek megválaszolása nagy kihívás elé állítja a szakembereket mind a mai napig. Először is, véleményem szerint fontos lenne magát a fogalmat és a jelenséget valamennyire körbejárni. Hiszen ha az alapfogalmak nem tisztázottak, akkor minden további lépés hibákat hordozhat magában. A technikatörténet nagyon régóta ismer olyan találmányokat, amelyek látszólag ellentmondanak a fizikai törvényeknek. Gondolok itt elsődlegesen az energiamegmaradás és impulzusmegmaradás törvényeire. Ezek szerint semmiféle rendszerből nem nyerhetünk ki több energiát, mint amennyit beltápláltunk. Vagyis nem létezhet az úgynevezett "örökmozgó"?

T. D. T.
Az örökmozgóval kapcsolatban mindenek előtt fel kell tenni azt a kulcskérdést, amit legtöbbször csak felületesen tesznek fel, hogy mit is értünk az örökmozgó fogalmán. A tudománynak ugyanis alapvető kritériuma, hogy pontosan definiált feltételrendszerek mellett teszi meg az állításait. A másik fontos dolog, hogy kötelező minden következtetését (tételét) bizonyítani és mindezt jól definiált logikai rendszerben kell megtennie.
Az idealista világnézeteknek, a művészeteknek ez nem feltétele. Tehát azokban, akár dogmákra épülő elméleti rendszereket is létre lehet hozni. Ezzel kapcsolatban elmesélek egy régi történetet, ami velem esett meg. Két évig tanultam a Szegedi Tudományegyetemen, így gyakran utaztam vonattal Budapest és Szeged között. Egyik alkalommal teológus növendékek ültek velem szemben a vonaton, az egyikük kezében lévő könyv címe ez volt: "Dogmatika". Felkeltette az érdeklődésemet ez a cím és kértem, hogy beleolvashassak. Rögtön az első oldalak egyikén ez állt: "Vannak kérdések, amiket nem lehet (szabad) feltenni."
Ez az egyetlen mondat világossá tette számomra, hogy a dogma nem más, mint a szabad gondolkodás bezárása. Mert vannak kérdések (általában a világ alapkérdései), amelyeket azért nem szabad feltenni, mert nem kell rajtuk gondolkodni, mivel "valaki" megmondja, hogy mit kell gondolni róluk. Számomra fiatal koromtól elfogadhatatlan, mondhatnám szellemi bűncselekmény, hogyha felnőtt emberek (vagy ahogy Antoine de Saint Exupéry írja: a fölnőttek) bezárják a gyerekek gondolkodását. Az embernek megszületésekor ugyanis még teljesen nyitott a gondolkodása, minden új információt szűrők nélkül fogad be. A szocializáció folyamata alakítja ki bennünk azokat a tiltásokat, sémákat, gátlásokat, amelyeknek szélsőséges esetei a dogmák.
Az ilyen értelemben rossz nevelés tehát a gondolkodást, a kreativitást kerülő, kritikátlan, sematikus "fölnőttek" társadalmát hozza létre. Kitűnően mutatja be ezt a problémát Czeizel Endre nemrég megjelent könyve, amelyben a legnagyobb magyar matematikusok géniuszságának gyökereit kutatja. Ebben veti fel azt a kérdést, hogy lehet-e szerepe a géniusszá válásban annak, hogy a vizsgált 15 matematikusból 14 zsidó származású? Ez a mai Magyarországon különösen aktuális téma, de nem a kreatív gondolkodásra nevelés szempontjából, hanem sajnos egyes téveszmék szerint a zsidóság genetikusan beazonosítható. Czeizel doktor mind a 14 matematikus géniusz esetében rámutat arra, hogy ez alapvetően nem genetikai, hanem a család és a kulturális környezet hatása.

Ugyanis a zsidó neveltetésnek mondhatjuk alapaxiómája, hogy a gyerek egész kicsi korától kérdez, sőt kifejezetten dicséretet kap a kérdéseiért. A gyerek számára természetessé válik, hogy az élet egy-egy problémahelyzetében megoldási alternatívákat állíthat fel. Egy kérdésre általában nincs egy kizárólagos válasz, amit csak a tekintély alapoz meg.
Ebből is látszik, hogy az ember egyedisége nem a génállományában van, mivel ezt már tudományosan is bizonyították, hogy az élővilág többi faja és az ember között a gének tekintetében csak minimális különbség van. A mi gondolkodásunk nem biológiailag determinált. A szocializáció során válik egyedivé.
Visszakanyarodva az eredeti problémához: Nem az a kulcskérdése az UFO jelenségnek, sem a tiltott találmányoknak, hogy milyen magyarázatot adunk rájuk, hanem az, hogy létezik-e maga a jelenség?
Definiálni kell a használt fogalmakat, majd ezek segítségével lehet olyan következtetéseket levonni, amelyek bizonyítását megkísérelhetjük. Ha ezt nem tesszük, akkor nem a tudományos, hanem a hétköznapi, pongyola beszédmódhoz jutunk, ami rengeteg félreértéshez vezet. Valahogy úgy, ahogy két ember sietve akar megbeszélni egy találkozót, majd az egyik a mondat közepén így szól: "Szóval érted, ugye?" és elrohan. Amikor az így "megbeszélt" találkozóra kerül sor, kiderül, hogy tökéletesen félreértették egymást és a város két különböző pontján várakoznak.

Nos, miről is van szó: Létezik-e örökmozgó? Hol vannak a "tiltott találmányok"? Vajon lehet-e reprodukálni a találmányokat akkor, ha elveszett maga az eszköz?
A tudomány és technikatörténet nagy tanulságát igyekeztem a Titoktan Trilógiám harmadik kötetében leírni. Idéznék a harmadik kötetből: "A tudomány és technika fejlődésének megvannak a maguk törvényei. Ezek közül talán a legfájóbb és legigazságtalanabb, hogy minden korhoz hozzátartoznak a látnok gondolkodók, akikből meg nem értett előfutárok lesznek. Majd egyszer csak eljön a megértő és befogadó utókor, amelyben a kortársak csupán azért lehetnek oly megértők, mert az előfutárok már belopták a tudományos köztudatba azt az eszmét, amelyet az új felfedezők képesek az új kor számára olyan nyilvánvaló formába önteni, ami már azokat is meggyőzi, akik addig hitetlenek voltak."


Ez egyébként részben válasz is arra, hogy miért van ellenállás a társadalom részéről, minden korban a jelentős új gondolatokkal szemben. Mert, akár társadalmi törvénynek is mondhatjuk, hogy az emberek többsége sajnos megerőltetőnek tartja a (kreatív) gondolkodást. Például elvégezheti azt az egyszerű kísérletet, hogy egy férfi ismerősének felveti azt a hétköznapi problémát, hogy "a frissen mosott ingét ki kell vasalni". Az illető első reflexe, hogy sémákat keres, hasonló szituációkban szerzett saját tapasztalataiból. Mivel általában férfi lévén nem szokott vasalni, így nem talál a problémára illeszthető saját sémát, tehát ahelyett, hogy kreatívan kigondolna egy megoldást, kérdezősködni kezd az ismerősei körében, "Te hogy csinálod?". Jelen példa általános megoldása, hogy többnyire talál egy hölgyet, aki kivasalja az ingét. Ezt a (sajnos) nagyon általános problémamegoldási attitűdöt szoktam "Én egy szöget sem tudok a falba beverni!" effektusnak nevezni. Pontosan ezért van az, hogy már a legkisebb kreativitást igénylő probléma esetén, azonnal szellemi mankóra támaszkodik sok ember. Ahelyett, hogy egy kis szellemi munka és kreativitás árán maga oldaná meg a sokszor nagyon is egyszerű problémákat.
Visszatérve eredeti, örökmozgókra és titkos találmányokra vonatkozó felvetésére, sajnálatosan kell megállapítanunk, hogy az előző effektus a tudományban is létezik. Félreértés ne essék, itt nem a hétköznapi értelemben vett új gondolatokról van szó, hanem egészen új elméletekről, találmányokról beszélünk, amelyek a kuhni értelemben vett paradigmaváltást igénylik. Hiszen olyan paradoxonok, olyan megválaszolatlan kérdések merülnek fel, amelyek a klasszikus, mondjuk úgy hivatalos tudományon belül pillanatnyilag nem megválaszolhatók. Itt ismét emlékeztetnék az előbbiekben idézett "látnok gondolkodókra"! Akiknek a gondolatait éppen azért nem fogadja be saját koruk társadalma, mert valami olyasmit látnak meg a világból, amit mások csak néznek, de egyáltalán nem vesznek észre. A világ új struktúráját, új törvényeit tárják fel. Ezzel szemben egy jóeszű, ám hétköznapi gondolkodó (kutató), ha olyan jelenséggel találkozik, ahol már a problémához vezető kérdés is nehezen feltehető, akkor egyszerűen felteszi a kezét és kijelenti: "Ez a jelenlegi tudomány szerint nem létezik, vagy nem megválaszolható kérdés."
Pedig egyáltalán nem erről van szó. Ahogy már az előbb jeleztem, első lépésben nem az a kérdés, hogy hogyan magyarázható egy jelenség. Az a valódi kérdés, hogy maga a jelenség verifikálható-e, létezik-e egyáltalán? Nekem egyébként pontosan ez volt a problémám a Däniken által megfogalmazott "magyarázatokkal" is. Däniken ugyanis a máig megoldatlan tudományos kérdésekre, nem tudományos válaszokat adott, hanem egy új vallást talált ki, amely olyan hiten alapul, melynek középpontjában a földönkívüliek állnak. A vallásoknak pedig nem kritériuma a tudományos bizonyítás.

Z. R.
Amikor interjút készítettem Egely Györggyel, elmondta, hogy történt több gyanús haláleset is a tiltott találmányokkal kapcsolatban. A vízautó amerikai feltalálóját megmérgezték 1998-ban. Horváth István magyar származású feltaláló pedig Ausztráliában hunyt el, gyanús körülmények között. Ő is hasonló megoldásokon dolgozott, mint amerikai kollégája. De Bóday Árpád esete is érdekes, aki olyan szerkezetet hozott létre, melyben többletenergia képződött. Ön szerint ilyen módszerekkel meg lehet állítani egy-egy ötlet széleskörű elterjedését? Hiszen a tudománytörténetben az a jellemző, hogy egy-egy elgondolás több egymástól független agyban is megjelenik. Az atombomba kidolgozását egymással párhuzamosan folytatták a második világháború alatt Németországban és az USA-ban. Ha Hitler nagyobb anyagi támogatást biztosított volna a német tudósoknak, akkor igen valószínű, hogy el tudták volna készíteni. Vajon ha egy eredeti gondolat vagy találmány elvész, akkor azt más nem képes reprodukálni?

T. D. T.
Először engedjen meg egy rövid megjegyzést a "ha Hitler nagyobb anyagi támogatást nyújtott volna …" kezdetű mondatához. Az alapkutatásoknak éppen az a sajátsága, hogy direkt utasításra, parancsra nem végezhetők. Vagyis ebben az esetben egyáltalán nem működik a pénzzel való motiváció. Az intuíció, azaz a meglévő tudásunkhoz képest jelentősen új gondolat, csak mint a gondolkodási folyamat egy-egy ősrobbanása jön létre. Egy olyan pénzközpontú társadalomban, mint amilyenben élünk, ez képezi az alapvető ellenállást az alapkutatások és ezáltal az ezt művelő gondolkodók finanszírozása iránt. Röviden: az igazi alapkutatáshoz nem lehet a manapság a kutatási pályázatoknál is elvárt, üzleti tervet készíteni! És visszajutottunk az első kérdéséhez, amelyre a rövid válaszomat csak ismételni tudom: "Az alkotó gondolkodáshoz nyugodt alkotói légkör és nem gazdagság kell."
E kis kitérőért elnézését kérem, de ezzel a témakörrel kapcsolatban, feltétlenül fontos volt rögtön az elején tisztázni az alap és alkalmazott, vagy célkutatások viszonyát. Ahhoz, hogy a legutóbb feltett kérdéseire válaszolni tudjak, utalnom kell multistruktúra elméletemre, amely egy új világképet ad. Ugyanis az anyag, energia és információ ekvivalenciatriád egységes elméletéről szól. Az úgynevezett "nyugati" tudomány több mint kétezer évig alapvetően az élettelen világgal foglalkozott. Az így kialakult fizikai világképben óriási fordulatot jelentett Albert Einstein fellépése. Az általa bizonyított anyag és energia ekvivalencia olyan új világképet adott az emberiségnek, amely sok addig megválaszolhatatlan kérdésre, nem csupán választ adott, de magát a kérdést is a tudomány keretein belül engedte feltenni.
A descartesi statikus tér helyett, a dinamikus téridőben lehetett leírni a világot. Érthetővé vált, hogy nem az anyag tölti ki a teret, hanem maga az anyag hozza létre azt. A téridő elmélete megvalósította Einstein gyerekkori pöttyös labdáját, amelyen az ember a katicabogár. A több ezer éves lineáris végtelen fogalmát egy egészen új végtelen és időfogalom váltotta fel.
A katicabogár tehát körbejárva a pöttyös labdát hiába ér vissza ugyanarra a pöttyre, annak a koordinátái a téridőben már nem ugyanazok. Ezzel az effektussal mindannyian szembesülünk, amikor például ugyanabban a kisvendéglőben 30 éves osztálytalálkozón összetalálkozunk egykori osztálytársainkkal és be kell mutatkoznunk, hogy megismerjük egymást.
A multistruktúra elméletemben a valóság nem metrikus, hanem úgynevezett struktúra-térben létezik, amelynek törvényeit nem a szokásos kvantitatív (számokkal leírt), hanem strukturális egyenletekkel írjuk le. Ennek messzeható következményeit jelzi "a strukturális emberi gondolkodás és szekvenciális kommunikáció" paradoxon. Ennek részletesebb kifejtésére talán egy későbbi beszélgetésünkben sort kerítünk.

Nézzük tehát az örökmozgó problémáját. A fogalmat már többször definiálták, de a definíció peremfeltételei nem pontosan tisztázottak. Örökmozgó alatt tehát minden olyan szerkezetet vagy konstrukciót értünk, amelyikre igaz az, hogy a rendszerből kijövő output energia nagyobb, mint az input. Ez egy egyszerű meghatározás. De mivel a peremfeltételeket nem adtuk meg, így önmagában ez olyan állítás, mint a hétköznapi pongyola kommunikáció esetén az "Úgyis érted, ugye?".

Miről is van szó?
Az emberi megismerés számára a természet (a valóság) megfejtendő titok. Kérdés, hogy ha valamit titokként tartunk számon, az valójában a természet által elrejtett jelenség-e, vagy pedig az ember által konstruált virtuális titok?
Például, a Titoktan Trilogiám első kötetében létrehoztam egy szót, amelynek betű, illetve hangalakja a "csimbala". E mögött semmiféle fogalmi háló nincs, azaz valójában nem jelent semmit. Ha tehát azt mondom valakinek, hogy "csimbala", akkor kétféle reakció lehetséges. Ha tisztelettel (esetleg vak hittel!) viszonyul hozzám az illető, akkor úgy gondolja, hogy én nyilvánvalóan nem beszélhetek értelmetlenséget, így nem szól semmit, alázatosan konstatálja saját tudatlanságát. A másik lehetőség az, hogy visszakérdez, esetleg elrejtve vélt tudatlanságát, utánanéz: Mi az a titok, ami e mögött a szó mögött van?
De ebben az esetben, én -mint a "csimbala" megalkotója- szívesen elmondom, hogy semmit nem jelent ez a szó, hiszen nincs mögötte valódi tartalom. Ez tehát egy virtuális titok. Az más kérdés, hogy én kialakíthatom az új kifejezés fogalmi (valóság) alapját. Mint ahogy az új találmányok, elméletek létrejötte hozza magával az új kifejezéseket és a mögöttük lévő új fogalmi tartalmakat.
Nos, az úgynevezett UFO jelenségeknek éppen ez a virtuális titok az igazi problémája. Az örökmozgó jelenség más kategória. Ugyanis az örökmozgó az nagyon is jól definiálható, csak ahogy az előzőkben említettem, a pontos definícióhoz vagy nem veszik a fáradtságot, vagy éppen a definíció ködösítése a cél.
Tehát, míg az UFO jelenségeknél az is kérdés, hogy maga a jelenség létezik-e? Addig az örökmozgó egy jól definiálható jelenség.

DE!
A valóságrendszerek megismerésével kapcsolatban létezik egy alapvető paradoxon, amelynek lényege, hogy az ember és így az emberi gondolkodás véges, míg a környező világ az ember számára végtelen. Vagyis úgy vagyunk ezzel, ahogy a katicabogár a nagy pöttyös labdával. Az emberi gondolkodás egyik zsákutcája, hogy megkonstruálta a végtelen fogalmát (ez afféle "csimbala"), de valódi tartalmát felfogni képtelen. Nagyszerűen foglalja össze az emberi gondolkodás eme paradoxonját az úgynevezett Gödel-tétel, amely pontosan azt mondja ki, hogy egy ellentmondásmentes rendszer mindig ellentmondásossá tehető, egy bővebb befoglaló rendszerben.
Például az Euklideszi geometriára épülő fizika addig ellentmondásmentes, ameddig aránylag kis (földi) távolságokra alkalmazzuk, vagyis a valóságos tér kis részén vizsgálódunk. Ha azonban a világegyetemnek egy nagyobb részét hasítom ki - és itt jön be az Einstein féle relativitás elméletnek az új térszemlélete - akkor felborul az euklideszi tér ellentmondásmentessége. Ha ugyanis kilépünk a világegyetembe és igen nagy távolságokra küldünk fényjelet, akkor azt tapasztaljuk, hogy a tér valójában nem olyan, mint ahogy addig elképzeltük.
Vagyis meg kellett változtatni a világról alkotott képünket, és az új gondolkodási modellünkben már a tér szerkezetét az anyag és az energia eloszlása határozza meg. Azonban ennek a merőben új fizikai világképnek a leírásához valójában a klasszikus metrikus tér matematikai modelljeit használták fel. Tehát a négydimenziós térben az időt ugyanolyan matematikai tulajdonságú dimenziónak tekintjük, mint a három tér dimenziót.
Visszatérve a korábbi példához: a katicabogár és a pöttyös labda által meghatározott valóság egy olyan metrikus térben működik, amiben a távolságok (az időbeli távolságok is!) egyenlő léptékűek és monoton növekvő sorozatot alkotnak. Vagyis nincs megengedve a katicabogárnak, hogy a tér metrikájától eltérő, másfajta struktúrájú időben haladjon. Világosan kell látnunk ugyanis, hogy az egyenlő léptékű, monoton növekvő (egyszerűen szólva, lineáris) idő szintén egy mesterséges emberi konstrukció. Ennek a konstrukciónak velejárója a ciklikus tulajdonság, amelynek óriási jelentősége volt a különböző órák egyszerű technikai megvalósításánál (lásd például a napóra, homokóra, mechanikus vagy akár atomóra).
Észre kell vennünk azonban, hogy az élettelen rendszerekkel ellentétben, amelyeknél az ember alkotta órák mérik (és így hozzák létre) az időt, az élővilágban nem lineáris idő, hanem minden élőlénynek saját struktúra-ideje van. Tehát az úgynevezett biológiai, illetve társadalmi órákkal, azaz strukturális órákkal mérhetőek azok a jelenségek, amik az élő rendszerekben lezajlanak.

E nem lényegtelen gondolati kitérő a későbbiekben hasznunkra lesz, de most térjünk vissza az örökmozgóhoz. A probléma gyökerét a rendszerelmélet felől közelíthetjük meg, amely így hangzik: vannak-e nyílt és zárt rendszerek?
Ismét az emberi megismerő tevékenység egy leegyszerűsítő, ám a valóságban nem létező absztrakciójával állunk szemben, amikor "zárt rendszerekről" beszélünk. Ez a perpetuum mobile valódi problémája, amely nagyban hasonlít arra a szituációra, amikor Rodolfo a bűvészmutatványait prezentálta, miközben ezt mondta: "Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!"
De valójában Rodolfo nem csalt, hanem rengeteg munkával begyakorolva "csinálta a mutatványait", így a megfigyelő nem vette észre, hogy hol van a titok ("csalás") elrejtve. Ezért úgy tűnt, mintha a fizika törvényeit megkerülte volna. Szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy az örökmozgó és minden olyan technikai eszköz, melyre azt mondják, hogy örökmozgó, tulajdonképpen Rodolfo "varázsigéjére" hallgat. Vagyis úgy kezeli a fizikai törvényeket, hogy a titokról elvonja a figyelmet, ami így nagyon nehezen tettenérhető.
Mi a titok ("csalás") lényege? A titok lényege az, hogy az anyag és energiamegmaradás törvényét általánosságban még senki nem bizonyította be! Az eddigi, úgynevezett empirikus bizonyítások abból álltak, hogy a különböző energiafajtákkal végzett kísérletekben eddig még soha nem találtak az energiamegmaradás törvényének ellentmondó eredményt. Az örökmozgó pontosan erre lenne ellenpélda. Tehát úgy vagyunk vele, hogy mivel az energiamegmaradás törvényére eddig még nem sikerült ellenpéldát konstruálni, kinevezzük általános természeti törvénynek. Ezzel a hivatalos tudomány a 22-es csapdájába került. Hiszen ahogy azt már az előzőkben említettem, a tudományon belül nem tehet fel bizonyos kérdéseket, ilyen például a perpetuum mobile-típusú rendszerek vizsgálata. Vagyis a mai hivatalos tudomány nem fogadja el a multistruktúra elméletben bebizonyított, általam "kivételek törvényének" nevezett törvényt, amit a közgondolkodás egyszerűen úgy fogalmaz meg, hogy "kivétel erősíti a szabályt".
A problémát össze szokták kapcsolni az entrópia fogalmával, amit a kinetikus gázelmélet mintájára C.Shannon az információelméletben is bevezetett. Az entrópia szemléletesen egy rendszer működésének rendezettségét, illetve rendezetlenségét jellemzi. Azt azonban általában nem említik meg, hogy az entrópia csak zárt rendszerekben értelmezhető. Ez az energiamegmaradás metrikus térbeli értelmezésének Rodolfo trükkje!
A multistruktúra elméletből közelítve, a probléma úgy írható le, hogy ha a strukturális világot metrikus térben kvantitatíve írjuk le, akkor a kvantitatív átszámítások mindig valamilyen hibával történnek. Ez a kvantitatív modellezés "mérési hiba" Rodolfo trükkje. Valójában azonban nem tudjuk, hogy mi a mérési hiba, mert felmerül az a kérdés, amit korábban feltettünk a titkokkal kapcsolatban, hoyg vajon mi okozza az empíria és az elmélet közötti eltérést? Valóban az, hogy nem eléggé pontos a mérőműszerem? Vagyis mérési hibával állunk szemben? Vagy az okozza, hogy a modellem, a mérőműszerem (ami szintén egy modell) nem izomorf a valósággal?

Z. R.
Egely György: "Tiltott Találmányok" című könyvében olvasható egy nagyon érdekes történelmi példa. Amikor Francisco Pizarro és az amerikai kontinens őslakói között megtörtént az első összeütközés, akkor nem kizárólag a technikai különbség miatt kerekedtek felül a hódítók. Igen jelentős szellemi előny is volt az öreg kontinensről érkezők térfelén. A kerék elterjedésével ugyanis hatalmas kulturális különbség jött létre az amerikai és az európai kontinens között. Egy ilyen találmány elég ahhoz, hogy felfedezések sora induljon el az egyik oldalon és maradjon el a másik térfélen. Aki lemarad a fejlődésben, megteremti akaratlanul is annak a lehetőségét, hogy áldozattá váljon. Ön szerint melyek azok a lehetőségek, melyeket feltétlenül ki kellene használnunk ahhoz, hogy ne kerüljünk kiszolgáltatott helyzetbe? Milyen új elméletek, fordulatok megkonstruálása szükséges ahhoz, hogy a valóságot pontosabban le tudjuk írni?

T.D.T.
A Multistruktúra kötetem címlapján szerepel egy furcsa egyenlet, amit az úgynevezett "Aréna modellel" kapcsolatban írtam le. Ez az egyenlet azért furcsa, mert az egyenlőségjel bal és jobb oldalán egészen eltérő világmodell szerepel. A baloldalon egy strukturális kifejezés áll, a jobboldalon pedig egy kvantitatív (metrikus) kifejezés. Azt mondom tehát, hogy a jobboldalon áll a világ kvantitatív leképezése. Ez modellezi a ma általánosan elfogadott tudományos gondolkozásunkat. Itt minden hibatag szétoszlik két részre: a mérési hibára és arra a hibára, ami abból fakad, hogy a strukturális modell és a kvantitatív modell nem izomorfak egymással és főleg nem a valósággal. Vagyis a kvantitatív modell nem tudja leírni azt a struktúrát, amiből származik.

Miért érdekes ez?
Lehet, hogy ha én száz vagy kétszáz évvel ezelőtt éltem volna, nekem sem tűnik fel az egész. De több évtizede többnyire olyan alkalmazásokkal foglalkoztam, amik az élő rendszerekre, főleg a társadalomtudományokra vonatkoztak. Azt vettem észre, hogy ez a bizonyos "nem izomorfia" a strukturális és a metrikus leképezés között annál nagyobb, minél bonyolultabb élő rendszereket vizsgálok. Ebből az következik, hogy a társadalmi jelenségeknél már olyan nagy lesz ez a bizonyos hibatag, hogy azt már nem tudom kompenzálni bármilyen pontos kvantitatív mérőeszközzel.
Galilei óta sokan úgy gondolják, hogy attól válik egy tudományág igazán tudománnyá, ha a törvényei a matematika nyelvén leírhatók. Ez így nem egészen helytálló, ugyanis az utóbbi évszázadokban az élettelen tudományok leírására szolgáló analitikus matematikai területek valóban nagyon sokat fejlődtek, viszont, amikor a jóval fiatalabb élet- és társadalomtudományok szerettek volna a tudományosság hasonló rangjára emelkedni, ugyanazokat a matematikai leíró eszközöket használták fel, amik a természettudományokat oly naggyá tették. Ma már egyre világosabbá válik, hogy ez az út nem járható. Jelenleg ott tart a hivatalos tudomány, hogy ki meri mondani, hogy paradigmaváltásra van szükség. Meggyőződésem, hogy ezt a paradigmaváltást a metrikusról a struktúra-térre való áttérés hozza el.

Z. R.
Kutatásaim során mindig törekszem arra, hogy olyan emberekkel találkozzak, akik különös jelenségekről számolnak be. Az előző könyvemben a Földön kívüli civilizációk esetleges létezése is szóba került. A fogalmak tisztázásában Ön is segített. Egely György például beszélt a teleportációról, a telekinézisről vagy az antigravitációról. Amikor Önnél jártam, számomra az volt a meglepő, hogy egy matematikus segített pontosabb kép kialakításában, olyan területen, mely bizonyos akadémiai körökben biztos ellenállást válthat ki. Ha jól tudom Ön elméleti modellt is kidolgozott, például a "perpetuum mobile" problémájával kapcsolatban. Röviden ismertetné ezt az elméletét?

T. D. T.
Valóban, a probléma rendszerelméleti megközelítésével foglalkoztam. A megvalósított találmányokról és azok mérnöki aspektusairól Egely György rendelkezik évtizedek alatt szisztematikusan gyűjtött, releváns információkkal. Ahogy azt egy előbbi kérdése kapcsán kifejtettem, a "perpetuum mobile" problémakör mélyén "a tudományos gondolkodás Rodolfo trükkje" rejtőzködik. Ezt pedig a nyílt és zárt rendszerek alapvetően eltérő rendszertulajdonságaiban kell keresni.
A hivatalos tudományos gondolkozás túl bonyolultnak tartja a világot. Főleg azért, mert a véges ember egy számára mindenképpen végtelen rendszerrel kerül szembe. Ezért a jelenségeket, pláne a bonyolult jelenségeket megpróbálja leegyszerűsíteni. Létrehozta azt a rendszerelméleti leegyszerűsítést, amit nevezhetünk fekete doboz vagy zárt rendszernek. A zárt rendszer olyan emberi absztrakció, ami a valóságban nem létezik. A zárt rendszer fogalmát valójában azért hozzuk létre, hogy úgy tudjunk definiálni egy rendszert, hogy a definíció peremfeltételeinek eleget tudjunk tenni. Mivel minden nyílt rendszer számunkra végtelen, de végtelen sok peremfeltételt leírni nem tudunk, ezért véges rendszert kell csinálni belőle. A konvergencia a kvantitatív matematikában a sorozatok ritka tulajdonsága. Általában a végtelen sorozatok nem konvergensek. Nem így van ez, ha struktúra-térben gondolkodunk, amelyben mindig teljesül a konvergencia kritérium. Vagyis, ha bármilyen rendszert a struktúra-térben vizsgálok, akkor a konvergencia egy jól leírható általános jelenség.

Z. R.
Arra utal esetleg, hogy a természet olyan megújulási erővel rendelkezik, amelyet eddig még nem fedeztek fel? Amikor Viktor Schauberger unokájával beszélgettem, elmondta, hogy nagyapját egy időre a bolondok házába is bezárták, különös nézetei miatt. Találmányaira csak a katonaság figyelt fel. De hivatalos akadémiai körök nagyon sokáig elutasították gondolatait. Az utóbbi időben azonban fordulat következett be. Több Intézet is érdeklődik és megpróbálják megérteni azt, hogy miről is szóltak Schauberger kísérleti eszközei és tervrajzai. Amikor megkérdeztem Jörg Schaubergert arról, hogy mi a titok, akkor rövid választ adott: "A titok a természetben van." Semmi mást nem kell tennünk, csak pontosan kell megfigyelni a minket körülvevő jelenségeket és ezekből kell tanulnunk.

T. D. T.
Szeretnék felhozni egy érdekes példát ezzel kapcsolatban. Régóta létezik ugyanis egy olyan vita a globális felmelegedéssel kapcsolatban, amely sok kérdést felvet.
2007. december 13.-án több mint száz tudós nyílt levélben tiltakozott a klímaváltozás elmélete ellen, melyet az ENSZ főtitkárának, Ban Ki-Moon-nak küldtek el. Levelük címe: "Az ENSZ Klímakonferenciája totálisan hibás irányba viszi a világot"
Ugyanis például a víz körforgása is egy természetes ciklikus folyamat. A hőmérsékletkülönbség miatt a Föld felületéről, amelynek több mint kétharmada vízfelszín, pára emelkedik fel. Ez összegyűlik felhők formájában, ami majd újra csapadék formájába visszatér az óceánokba, illetve a Föld felszínére, ami egy homeosztatikus körfolyamat. Ha tehát a környezeti felmelegedés elér egy bizonyos szintet, akkor a természet ezt automatikusan kompenzálja. Több csapadék fog esni, gyorsabb lesz a párolgási és kicsapódási ciklus, ami hőelvonással jár, így új hőmérsékleti egyensúlyi állapotot hoz létre. Körülbelül az történik, mint az emberi szervezetben izzadás, vagy láz esetén.
Az ilyen jellegű vitákat természetesen nem lehet egykönnyen lezárni, hiszen erőteljesen érvényesül a pénzközpontú "egyértékű társadalom" nyomása, amely létrehozott egy hatalmas üzletet jelentő "környezetvédelem" nevű ágazatot. Példáimmal a szemléletbeli különbségekre szeretnék rávilágítani. Mindig fel kell tenni a kérdést: Miről is beszélünk valójában?
Amint azt már jeleztem, az örökmozgó elméleti problémájának megértésében a nyílt és zárt rendszerek törvényeinek felvázolása segíthet.
Ajánlom figyelmébe a következő gondolatkísérletet (bár ez a valóságban is könnyen elvégezhető, kérem ne tegye meg, mert veszélyes). Töltsön tele vízzel egy kukta fazekat, rögzítse a fedelét és a szelep helyére csavarjon egy fix csavart, amellyel így hermetikusan lezárja a rendszert. Íme, egészen egyszerűen létrehozott egy zárt rendszert, amelynek pontosan tudja mérni a paramétereit (tömeg, térfogat, hőmérséklet). Tegye fel a gáztűzhelyre a kuktát és melegítse. A kukta zárt rendszere felveszi a kívülről érkező hőmennyiséget, amitől egyre növekszik a benne lévő víz hőmérséklete, majd a forráspontot elérve a halmazállapot változáshoz térfogat növekedésre lenne szükség, amit a zárt rendszer nem tesz lehetővé, ezért a kukta felrobban. A jelenség során mindent pontosan le tudunk írni, az energiamegmaradás törvénye a zárt rendszerben tökéletesen érvényesül, egészen a robbanás pillanatáig. Vagyis a jelenséget le tudjuk írni, az energiamegmaradást azonban csak akkor tudjuk megmagyarázni, ha a kuktát a konyha befoglaló rendszerében vizsgáljuk, és visszahelyezzük a fix csavar helyére a szelepet. Azaz be kell látnunk, hogy a kukta zárt rendszerként való leírása csak bizonyos határok között alkalmazható absztrakció. Ez ismét a zárt rendszerek "Rodolfó trükkje"!

Ezzel találjuk magunkat szemben minden olyan természeti jelenségnél, amikor nem tudunk elszámolni hagyományos értelemben az energiamegmaradás törvényével.

Érdekes megfigyelni, hogy míg az élő rendszerek nyílt rendszer voltát a tudomány egységesen elfogadja, addig az élettelen rendszereknél legtöbbször ragaszkodik a zárt rendszer absztrakciójához, mondván, hogy az absztrakció során "elhanyagolt paraméterek" nem lényegesek a jelenség szempontjából.
Az energiamegmaradás és az entrópia törvényénél egy precíz tudományos kutató leírja peremfeltételként, hogy az kizárólag zárt rendszerekre igaz. Hova jutottunk? Az általános fogalmaktól most már kísérleti úton eljutottunk oda, hogy zárt rendszerben tudom csak igazolni az energiamegmaradás törvényét. A valóságban viszont nem zárt rendszerként működnek ezek az Ön által vizsgált különös szerkezetek ("örökmozgók"). Hol van tehát a "Rodolfo trükk"?

Minden örökmozgónak nevezett szerkezetet, amit eddig előállítottak, zárt rendszerként vizsgálták, de valójában nyílt rendszerként működött. A plusz energia mindig a környezetből jön. Hogy honnan és hogyan veszi a környezetből a szerkezet a többlet energiát, azt sok esetben pontosan olyan nehéz észrevenni, mint azt, hogy Rodolfo trükkjeiben hol van a "csalás", pedig mindvégig feszülten figyeljük a kezét. Mindenképpen az egyik ilyen trükk, hogy az örökmozgónak nevezett eszköz leírásánál, azaz a "mutatvány" során használ olyan fogalmakat, amiket nem definiál pontosan, vagy egyáltalán nem definiál. Ilyenkor olvashatjuk, hogy például a szerkezet "kicsatolja a hipertérből a kozmikus energiát". Az ilyen és ehhez hasonló leírásokkal, körülbelül ott tartunk, mint a Kempelen-féle sakkozógép esetén. Sakkozógépnek nevezték a szerkezetet, amelyről tudjuk, hogy a gép pontos definíciója értelmében nem gép, de valójában máig nem tudjuk, hogy ült-e benne az a zseniálisan sakkozó kicsike török, és ha nem, akkor hogyan működött?

Pontosan ez a modellje ezeknek az örökmozgóknak is. Vagy tudjuk, hogy mi a "Rodolfo trükk" és akkor megvan a magyarázatunk, vagyis "nem örökmozgó" a szerkezet. Vagy nem találjuk meg a trükköt, és ebben az esetben továbbra is rejtély, hogy mivel állunk szemben? Azt állítom, hogy az előzőkben említett Multistruktúra elmélet kötetem címlapján látható strukturális egyenletekkel le tudom írni, hogy hogyan működik adott esetben egy ilyen szerkezet. Ezt azonban én nem nevezném örökmozgónak, mivel ekkor már egyértelmű, hogy a struktúra-térből származik az addig megmagyarázhatatlan származású plusz energia. Ezt az effektust írom le az úgynevezett Aréna modellel. Képzeljünk el egy arénát, amelynek két távoli pontján áll egy torreádor és egy bika. A torreádor háta mögé rejtve tartja a vörös posztót. Ha zárt rendszerként tekintünk az arénára, akkor tökéletesen leírható a fizikai energiaállapota. A bikának és a torreádornak is van valamekkora helyzeti energiája, így az egész rendszer összenergiája, ezeknek a helyzeti energiáknak az összege.
A klasszikus newtoni fizikában mozgás csak kölcsönhatás révén jön létre. Azt mondja newton első törvénye, hogy egy test csak külső erő hatására változtatja meg mozgásállapotát. Az Aréna modellben a rendszer minkét objektuma nyugalomban van. Egyszer csak a torreádor a háta mögül felmutatja a posztót. Nyilvánvaló, hogy nincs a torreádor és a bika között konkrét fizikai kapcsolat (fizikai erőhatás), mégis a bika megmozdul és egyre gyorsabban fut a torreádor felé. Még ha számolunk azzal a minimális energiával, ami a posztó meglebegtetéséhez kell, akkor is a klasszikus fizika értelmében itt csoda történik. De hiszen éppen ezt a trükköt tapasztaljuk azoknál a berendezéseknél, amik örökmozgó elnevezéssel működnek. Elméletem szerint ugyanis, itt a struktúra-térben az anyag=energia=információ ekvivalencia triádból a struktúra információ alakja lép működésbe. A bika számára a posztó, mint információs energia válik mozgási energiává, miközben nem történt fizikai erőhatás.
Mi történt valójában? Látszólag megmagyarázhatatlan energia keletkezett. Holott ha én a teljes struktúra-térben tekintem az egész jelenséget, akkor az információs energia eredetileg is benne volt a rendszerben. A struktúra-tér strukturális egyenleteivel tökéletesen leírható az energiamegmaradás, amit általánosságban bebizonyítottam, annak szükséges peremfeltételeit is meghatározva, és a "struktúramegmaradás törvényének" nevezem. A struktúra-térben tehát bizonyíthatóan létezik általános megmaradási törvény. A metrikus térben ezzel szemben általában nem bizonyított az energiamegmaradás törvénye, csak a negatív bizonyíték, hogy eddig még nem sikerült ellenpéldát találni. Persze, kivételt képeznek az Ön által vizsgált szerkezetek, jelenségek, amelyeket viszont az energiamegmaradás törvényére hivatkozva nem vizsgál a hivatalos tudomány. Félreértés ne essék, ezek ettől még lehetnek zseniális találmányok, és ha valóban léteznek a jelenségek, akkor a struktúra-térbeli strukturális egyenletekkel leírhatók lesznek. Tehát azt mondom, hogy zárt rendszerként "Rodolfo trükk" van a dologban, mivel ezek az eszközök valójában a környezetből, azaz a struktúra-térből "csatolják ki" az energiát.

Z. R.
A valóságot leíró elméletek folyamatosan versenyeznek egymással. A nagy váltások a tudományelmélet területén olyan gyökeres változásokat vihetnek végbe, melyek kihatnak az egész emberiségre. Gondolok itt például a newtoni fizika világmagyarázatára, melyet követett az Einsteinféle relativitás elmélet. A váltással nagyon sok olyan jelenséget voltak képesek megmagyarázni a tudósok, melyek korábban ellentmondásosak voltak. Egely György szerint ez a váltás a találmányoknál egyáltalán nem ment végbe. Szerinte, ha valaki bevisz a Szabadalmi Hivatalba egy működő "örökmozgót", akkor arra rá sem néznek, csak kijelentik: "Ilyen nem működhet, mert nem lehetséges". Sok találmány ezért nem tud megjelenni a piacon és maradnak a kevésbé hatékony, de egyes érdekcsoportokat pénzügyileg jobban kiszolgáló eszközök. Ön szerint ez nem összeesküvés elmélet? Nem érzi úgy, hogy túl sok a külső hivatkozás?

T. D. T.
Kissé irónikus válaszként mondhatnám, hogy a szabadalmi hivatalokban nem Albert Einsteinek a szabadalmi ügyvivők, ahogy ez kivételesen a svájci szabadalmi hivatalban megtörtént 1902-1911 között. A szabadalmi ügyvivők a hivatalos tudományra támaszkodnak, az a dolguk, hogy azt minél magasabb színvonalon képviseljék és nem az, hogy felülbírálják. Úgy vannak tehát vele, hogy ha valami a klasszikus (hivatalos) tudásnak nem felel meg, az egész egyszerűen nem létezhet, és ezért elutasítják. Teszik mindezt úgy, hogy magát a problémát nem járják körül. Egy egyszerű adminisztratív döntés miatt sok remek ötlet megvalósítása kárba vész, vagy hosszabb időre háttérbe szorul. Fontos felhívni a figyelmet a tudomány és technikatörténet sok-sok esetére, amikor téves kiindulási hipotézisekre építve, vagy a véletlen szerencse faktort is kihasználva, óriási találmányok születtek. Más esetekben az elmélet messze megelőzi a technikai lehetőségeket, így a megvalósítás "lehetetlennek" tűnik. Minden esetben tehát meg kellene vizsgálni, hogy hol van a "Rodolfo trükk".

Z. R.
A tudománytörténetben folytonos paradigmaváltás figyelhető meg. Elméletek születnek, melyek folyamatos próba és kísérlet alá vannak vonva. Ha egy elmélet kiállja a próbák ismételt sorát, akkor megszületik a jelenséget leíró törvény. Az egészen biztos, hogy a humán tudományok és természettudományok törvényeinek váltása, átalakulása legalábbis a következmények szempontjából másképpen alakul. Hiszen mondjuk a filozófiában bekövetkező paradigmaváltásnak nincsenek egész iparágakra kiható anyagi vonatkozásai. A fizika területén viszont nagyobb lobbik érdekei is sérülhetnek egy új elmélet, vagy találmány elterjedésével. Példa erre Edison és Tesla történelmi esete. Edison hatalmas összegeket fektetett az egyenáram minél szélesebb körű elterjesztésébe. Tesla viszont a váltóáram feltalálásával sokkal jobb módszer lehetőségét kínálta fel az egész emberiség számára. Beindult a küzdelem, az úgynevezett "áramok harca". Szerencsére Teslának nem kellett az életével fizetnie ezért a találmányáért és végül az ipari befektetők is mellé álltak. Győzött a józan racionalitás, vagy talán az előrelátó üzleti érdek? Mai világunkban is folynak hasonló küzdelmek. Az olaj lobbi mindent megtesz azért, hogy megakadályozza olyan olcsó energiaforrások széleskörű elterjedését, melyek képesek lehetnek megváltoztatni bolygónk energia térképét. Dollár milliárdokról van szó. Beszélgetésünk lezárásaként, fel kell tennem a kérdést: Ön szerint létezik-e az ipari tőkének vagy akár az olaj lobbinak olyan logikája, amikor már maguk is belátják, hogy vesztett csatát támogatnak? Hiszen a tőke gazdasági racionalitás alapján szerveződik. Üzletemberek állnak a háttérben, akik kalkulálnak. Ha valóban rohamosan fogy a foszilis energia, a kőolaj, a földgáz, a szén, akkor egy idő után nekik is be kell állniuk olyan új megoldások mögé, amelyek ismét biztosítják számukra a hosszú távú profit lehetőségét.

T. D. T.
Sajnálom, hogy ez a beszélgetés is a gondolatok szabad szárnyalása után, a gazdaság kényszerpályájára száll le. De sajnálatom semmiképpen sem a kérdezőt, inkább pénzközpontú korunkat illeti, amelyet én tömören "egyértékű társadalom"-nak hívok. Ennek lényegét pontosan az előzőkben elemzett kvantitatív, leegyszerűsítő gondolkodásra vezethetjük vissza. Ahogy említettem, a multistruktúra elméletem fő inspirációját éppen a társadalom megismerése és modellezése jelentette, így a kreatív kutató és a kreatív társadalom problematikája nem áll távol tőlem. Anélkül, hogy a társadalmi értékrend 20. századi változásait napjainkig elemeznénk, elegendő, ha a jelen témánk kapcsán már az előzőkben kifejtett strukturális világ és kvantitatív modellezés paradoxonra hivatkozom. Ugyanis az igen bonyolult társadalom, mint multistrukturális rendszer törvényszerűségeinek, működésének leírása fokozatos leegyszerűsítéseken át vezetett el a kvantitatív modellekhez. Ez pontosan megfelelt a tudományosság és metrikus matematikai leírás ideájának, amit a 20. század utolsó harmadában a Nobel díjjal azonos értékű, a Nobel Alapítvány által létrehozott "közgazdasági Nobel-díj" létrehozásával honoráltak. Ettől még indokoltabbá vált a társadalmak gazdasági szempontú modellezése és annak a nézetnek általános elterjedése, hogy a fejlett társadalmakat a gazdasági verseny vezérli, amelynek univerzális mérőeszköze egy univerzális csereeszköz, a pénz. Erre az univerzális kvantitatív csereeszközre konvertálható az összes többi érték. Így vált a közgondolkodás részévé a "van annyi pénz" visszataszító egyértékű társadalmi modellje. Így válik érthetővé, hogy az előbbiekben említett, közvetlen tervezhető "haszonnal" nem kecsegtető alapkutatások finanszírozása egyre reménytelenebb. Miközben a döntéshozók figyelmen kívül hagyják azt az alapvető társadalmi törvényt, hogy a kreatív társadalom, akárcsak az egyéni kreativitás, a társadalom túlélésének alapja.
Az ipari tőke, illetve olaj lobbi logikájának változására vonatkozó kérdésére, tehát azt az elméleti választ adhatom, hogy egyértelműen a gondolkodásmód megváltozására van szükség. A jelenleg uralkodó gazdaságcentrikus gondolkodásmód ugyanis az egész társadalmat a gazdasághoz hasonló, úgynevezett "nullaösszegű játéknak" tekinti. Ennek az a logikája, hogy nyerni csak mások rovására lehet, mivel a rendelkezésre álló kapacitások végesek. Így csak az elosztási arányok változhatnak, ami nyilván a már megszerzett pozíciók elvesztésével jár. Az így kialakult gazdasági rendszerben vannak szektoriális nyertesek, mint például az energia ipar. Abban a pillanatban, ahogy egy új szereplő be akar lépni ebbe a rendszerbe (ember, cégcsoport, technológia), akkor a nullaösszegű játék miatt, csak úgy lehet valaki nyertes, ha a már bent lévő szereplők veszítenek. Pillanatnyilag azonban olyan nagy a gazdasági ereje ezeknek az üzleti köröknek, hogy nem engednek be senkit az adott szektorba. Két esetben hátrálnának meg.

Az egyik eset az, amikor valamely oknál fogva nagymértékben csökken a fogyasztás. Ilyen lehet például egy valódi gazdasági válság. Nem szeretném elterelni a beszélgetésünket, ezért engedje meg kifejtés nélkül, hogy megjegyezzem, a 2008 óta tartó világválság nem gazdasági válság, hanem éppen az előzőkben jelzett egyértékű társadalmak virtualizálódásából fakadó bizalmi válság. A másik eset az lenne, amikor a termékek előállításához szükséges alapanyag, vagy az aktuálisan használt energia fogy el. Ekkor azonban ugyanúgy, ahogy a tudományban is beáll a paradigmaváltás, a gazdaságban is be fog következni szükségszerűen a fordulat.
Sajnos tartok tőle, hogy a napjainkban éppen globalizálódó rendszert, illetve gondolkodási sémákat, csak valami nagy katasztrófa lesz képes megváltoztatni. Talán a beszélgetésünkből annyi mindenképpen kiderült, hogy a technikailag "megvalósítható örökmozgónak" nevezett berendezések gondolati hátterében mindig valamiféle homeosztázis, vagyis a környezethez való alkalmazkodás lappang. Vagyis a természetben, mint nyílt rendszerben elhelyezett szerkezet képes lehet a struktúra-térből felszabadítani ("kicsatolni") a természeti körfolyamatok során mindig megújuló struktúrákban rejlő energiákat. Ilyen például a térszerkezet átalakulásából származó szélenergia, vagy napenergia, stb.
Összegzésül szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy nem véletlen, miszerint szinte mindegyik elemzésre érdemes "örökmozgó" szerkezet a mágnességgel, mágneses vagy elektromos térrel kapcsolatos. A struktúra-térben nem a klasszikus kvantitatív, hanem struktúra műveletek érvényesek. Így jól leírhatók a nem nullaösszegű játék típusú jelenségek. E két gondolkodásmód közötti alapvető különbséget szemlélteti a következő kis gondolatkísérlet: "Ha adok neked 100 forintot, neked 100 forinttal több pénzed lesz, nekem ugyanennyivel kevesebb. De ha elmondok neked egy jó gondolatot, te egy gondolattal gazdagabb leszel, és nekem mégsem lesz kevesebb." Erre vonatkozó aforizmám: "A gondolat korlátlanul osztható és mindig van maradéka". Az elméleti paradigmaváltás után tehát könnyen belátható lenne, hogy a struktúra-térben korlátlan energia van, azonban azok az általános "asszociációs folyamatok" amelyekkel eme mérhetetlen struktúra-energiához hozzá lehet férni, zseniális (asszociációs, azaz strukturális műveleteken alapuló) eszközöket igényelnek.
Amíg a struktúra-tér jelenségeit metrikus modellekkel és eszközökkel próbáljuk leírni, azaz megérteni, kénytelenek leszünk a "magyarázatokat" a tudomány világa helyett, a hit világában megfogalmazni. Így a nagyon is valóságos "Rodolfo trükköket" csak csodákként tudjuk leírni. A magyarázatot azonban mindig meg kell, hogy előzze a kérdés: valóságos-e (létezik-e) a vizsgált jelenség?

Budapest, 2012. június