I. A honfoglalás és a vezérek kora

Arról, hogy milyen volt őseink középkori hírszerző- és kémszolgálata, voltaképpen vajmi keveset tudunk s még ez a kevés is nagyobbára az általánosságok körében mozog, anélkül, hogy a valóban fontos és érdekes részletekkel is megismertetne. Mint mindennek, úgy ennek is megvan a maga kézzelfogható oka, mégpedig ebben az esetben a források szűkszavú voltában.

A középkori magyar hadtörténelem kútfői, éppen a szorosan vett katonai kérdésekre nem adnak kielégítő választ, úgy hogy igen sok sorsdöntő hadjárat és csata történetének még olyan rövid vázolásában is a többé-kevésbé valószínű felvetések egész láncolatához kénytelen folyamodni az, aki ezeknek az eseményeknek kibogozására vállalkozik.

S ha már a háború vagy hadjárat előkészítése s a legnagyobb jelentőségű csaták leírása terén is ennyire mostoha elbánást tapasztalunk, nem szabad csodálkoznunk rajta, hogy az egymással nálunk is sokszorosan egybefolyó felderítő- és kémszolgálatról se találunk szakszerű feljegyzéseket. Ilyeneket már csak azért is hiába keresnénk, mert kútfőíróink nagyobbrészt nem lehettek igazi katonák, s a hadművészetben járatlan szerzetesek vagy világi papok lehettek azok is, akiknek korábbi időkből származó feljegyzéseit használták.

Pedig kétségtelen, - mert az események lezajlásából következik - hogy már a honfoglaló magyarságnak is megvolt a maga jól megszervezett felderítő- és kémszolgálata.

A nomád vagy félnomád pusztai életnek elmaradhatatlan kísérője a szomszédokkal minduntalan kitört, gazdasági okokból eredő torzsalkodás. Mindegyik félnek életbevágó érdeke volt tehát, hogy lehetőleg sokat tudjon meg a szomszédok erejéről, jó vagy rossz szándékáról. Márpedig ez csak megbízható hírszerzés és kémkedés útján volt lehetséges. Még szükségesebbé vált ez a fontos szolgálati ág akkor, amidőn a népvándorlás hullámai szinte ellenállhatatlan erővel sodorták magukkal Belső-Ázsiából, az egyensúly helyzetéből kilökött népeket és néptörzseket; ezek viszont Kelet-Európa lakosságát verték fel és gyakran századokra nyúló vándorlásra, új haza keresésére kényszerítették, amint azt - hogy csak a legjobban ismert példákra hivatkozzunk - a hunok, az avarok s a nyomukban járó magyarok esetében is láthatjuk.

Mindaz, amit ennek a három népnek IV-X. századbeli történetéről tudunk, azt bizonyítja, hogy harcmódjuk s így valószínűleg a hadviseléssel összefüggő minden más eljárásuk is, ha nem is azonos, de legalább hasonló volt. Mivel a korábbi lakóhelyükről felbolygatott népek nem üres területen mozogtak, hanem minduntalan más meg más népbe ütköztek, nem bolyonghattak vaktában össze-vissza, hanem mindenütt a várható legkisebb ellenállás irányában kellett haladniuk.

Valószínű, hogy a magyarok, már a mai Oroszországon át történt hosszas vándorlásuk és ismételt honfoglalásuk közben, elsősorban a hozzájuk csatlakozott törzseket alkalmazták hírszerzésre már csak azért is, mert ezek már ismerhették azt a területet, amelyre a vándorló magyarság még csak akkor készült átcsapni. Az ilyen hírszerzés és felderítés rendszerint nem folyt le békés úton, s így ezek az előreküldött meghódolt törzsek találkoztak először az ellenséggel. Konstantinos Porphyrogenettos bizánci császár, aki 949 és 952 között írta "De administrando imperio” című művét, határozottan állítja, hogy a magyarokhoz csatlakozott kabarok, mint legvitézebbek, a törzsek előtt járnak a háborúban.

Megtörténhetett ugyan itt is, hogy a kémek és felderítők készakarva hamis híreket hoztak, de az ilyen áruló, ha rajtakapták, feltétlenül halállal lakolt. Hurokra kerülésük esetén ugyanilyen elbánásban részesültek az egyszerre két úrnak szolgáló kémek is. A kémkedés akkor is nagyon veszedelmes mesterség volt, s aki rászánta magát, minden pillanatban az életével játszott. Már Priscos Rhetor mint szemtanú jegyezte fel, hogy Attila karóba húzatott egy kémet, akit éppen akkor fogtak el, amikor keletrómai területről hun földre szökött át.

Se a magyarok honfoglalása, se a rákövetkezett külföldi hadjáratok nem folyhattak le alapos kémkedés és hírszerzés nélkül. Az a leírás, amelyet a Névtelen jegyző művében a honszerzésről olvashatunk, bőséges és megbízható tájékozódás nyomán a legnagyobb következetességgel végrehajtott hadjáratok sorozatát tárja elénk. Soha el nem halványuló érdeme Árpád vezérnek, hogy nem ment „fejjel a falnak”, hanem minden lépését jól megfontolva sohasem kockáztatta valami könnyelmű kalanddal az addig kivívott eredményt.

Érdekes, hogy a Névtelen jegyző már meg is nevez egy állítólag honfoglaláskori magyar kémet. Tudni véli ugyanis, hogy Töhötöm vezér, mielőtt Erdélybe hatolt volna, előreküldött "egy ravasz férfiút", Apafarkas apjának, Agmándnak személyében, hogy "loppal járva" kémlelje ki a várható hadszínteret. Agmánd sikeresen oldotta meg ezt a bizonyára nem könnyű feladatot, mert "rókamódra körüljárva" meggyőződött a föld termékenységéről és lakosait is szemügyre vette. Teljesen mellékes, hogy ezt a magyart csakugyan Ágmándnak, avagy másnak hívták, s a leírt esemény ott és akkor történt-e? A lényeg az, hogy a kémkedésnek ezt az érdekes példáját akár a szájhagyomány, akár valamely korábbi feljegyzés, átszármaztatta a Névtelen jegyző korára.

Tág tere nyílhatott a kémkedésnek akkoriban a Nagy-Alföldön is, amely a középkorban korántsem volt valami fátlan, száraz pusztaság, ahol nagyon messzire lehetett látni, s ilyenformán csapdától, meglepetéstől nem kellett félni. A Nagy-Alföldet nemcsak a honfoglalás idején, hanem még századokkal későbben is, ma már meg nem levő folyóvizek barázdálták, terjedelmes erdőségek, rónavizek, mocsarak és lápok tarkították. Lakatlan se volt; így tehát a térszín beható kikémlelése nélkül odavetődő lovassereg könnyen kelepcébe juthatott és póruljárhatott volna a lovasharcra merőben alkalmatlan területen.

Az a gyorsaság, amellyel a későbbi kisebb külföldi becsapások lezajlottak, szintén igen gondos előzetes felderítést feltételez, mert minden ilyen vállalkozásnak megvolt a maga kijelölt célja, amelyet - bármilyen fejlett volt is a szabadban élő pusztai népek tájékozóképessége - nem lehetett volna csak úgy vaktában elérni.

A nagyobb külföldi hadjáratokat meg éppen nagyon gondosan készítették elő a IX. és X. század magyar hadvezérei. Külföldi író - Liutprand - örökítette meg, hogy a magyarok, egy évvel 899-i itáliai nagy hadjáratuk előtt, kisebb csapatokkal betörtek s a Brenta partján tábort ütve kikémlelték a tervezett hadjárat színhelyét, s nem csupán a természeti viszonyokat vették fontolóra, hanem a lakosság számát, s a várható ellenállás nagyságát is részletesen kikémlelték.

Amennyire a helyzetből s a gyér adatokból megállapítható, hogy 899-ben Lombardiából a Brentáig végrehajtott stratégiai visszavonulás az előző évi kémszemle alapján tervszerűen történt azzal a célzattal, hogy Berengár seregét a magyar lovastaktikának kedvező, s már ismert területre csalják maguk után. Csakis így érthető meg, hogy a hátráló s máris megvertnek hitt magyarok, hirtelen megfordulva, győzőkké váltak.

De különösen később, amikor a siker már könnyelműekké tette őket, elégszer megtörtént, hogy a kémkedés és a felderítés mellőzésével rontva idegen földre, alkalmatlan helyen váratlanul ütköztek az ellenségbe. Így például 911-ben, nem sokkal az Augsburgnál június 10-én nyert nagy diadaluk után, annyira biztonságban hitték már magukat, hogy a bajorok Abach közelében könnyűszerrel rajtaüthettek az egyik hazatérő csoporton és szét is ugrasztották.

Ilyesmi történt, de sokkal veszedelmesebb formában két évvel utóbb, amidőn Felső-Burgundiából visszatérve nemcsak a felderítő, hanem még a biztosító szolgálatot is teljesen elhanyagolták. Ennek lett a szomorú következménye, hogy Arnulf bajor herceg és szövetségesei az Inn mellett, Alt-Öttingennél meglepték a dús zsákmánnyal hazatérő magyar sereget s annyira megverték, hogy hírmondó is alig maradt belőle.

Ezekből a nem éppen sorsdöntő balsikerekből az tűnik ki, hogy őseinket elvakította az addigi diadaloknak szinte szakadatlan sorozata, s túlértékelt fölényük tudata vigyázatlanokká tette őket. A magyar embernek ez a gyakran megnyilvánult tulajdonsága a későbbi századokban is nem egyszer éreztette káros hatását.

A 933-ban lezajlott szászországi hadjárat is jórészben a hiányos kémszolgálaton bukott meg. A mieink vagy nem tudtak semmit Henrik német királynak a kilencévi béke alatt végrehajtott hadügyi reformjairól, vagy pedig semmibe se vették azokat. Korábbi jó szokásuktól eltérően, kémek és felderítők előreküldése nélkül rontottak Szászországra. Vagy egyáltalán nem, vagy már csak későn hallották meg, hogy Henrik 15 ezer főnyi sereget vont össze ellenük. Ahelyett, hogy ők is együtt tartották volna minden erejüket, két csoportra oszolva nyomultak az ellenség földjére, s ráadásul még ez a két csoport is kisebb portyázó különítményekre szakadozott, amelyeket alig lehetett a kellő pillanatban összevonni.

A rossz kezdetnek még gonoszabb folytatása lett, mert az egyik vigyázatlanul szertekalandozó csapatot a szász és a thüringiai hadak verték szét, a derékhad pedig március15-én váratlanul került szembe Henrik egyesített seregével. Ez volt az Oebles és Schlechtewitz táján vívott, régente merseburginak mondott csata, amely a magyarok teljes kudarcával végződött.

Arra is tudunk esetet, hogy a felderítés nélkül működő magyar csapatok eltévedtek az idegen országban s kénytelenek voltak bennszülött vezetőt fogadni, aki a helyes útra terelje őket. Az ilyen vezető azonban akárhányszor az ellenség kémje volt, s kelepcébe csalta a magyarokat. Például 938-ban, amidőn a Németországban portyázó magyarok egyik kisebb csapatát, a Braunshweigtől északkeletre eső Drömmlingnek mocsaras vidékére csalta egy áruló szláv vezető. A magyar lovascsapat természetesen nem tudott az ingoványban mozogni és harcolni, úgy hogy a minden oldalról előtörő szászok könnyűszerrel megsemmisíthették.