A HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS

A MAGYAR HADVISELÉS SZOLGÁLATÁBAN

II. Az Árpád-házi királyok kora.

Az állandó letelepedés, s a végek gyepü rendszerének kialakulása után az ott elhelyezett határőrök szolgálata nem szorítkozott csupán a helyi védelemre, vagy a "Gyepüelve" szemmeltartására, hanem kiterjedt a szomszéd államok határterületére, sőt mélyebbre is, hogy az országot ne érhesse váratlanul az ellenség támadása.

Árpádházi királyaink alatt már jól szervezett kémszolgálatnak kellett lennie, amelyre a "maior speculatorum" és a "capitaneus speculatorum" tisztségekből is lehet következtetnünk.

A Péter és Aba Sámuel királyok között folyt áldatlan küzdelemben például, már nemcsak a kémkedésnek, hanem a kémelhárításnak jeleire is akadunk (1041).

Tudjuk, hogy III. Henrik német császár mindenképpen azon igyekezett, hogy pártfogoltját, az elűzött Pétert, visszaültesse trónjára, s ezen az úton hűbéri viszonyba kényszerítse Magyarországot. A háború bizonyosnak látszott, habár a diplomáciai viszony még nem szakadt meg a két ellenfél között. Aba tehát, télvíz idején, nagy sereget gyűjtött össze az ország nyugati határának közelében, hogy (ha kenyértörésre kerül a dolog) a császárt megelőzve német földre törhessen. Nagyon fontos volt tehát, hogy Henrik ne tudja meg a mozgósítást. Ezért Aba, nagyon helyesen, a rendesnél fokozottabban záratta le a határt, s a hírtovábbításnak akkor is sűrűn alkalmazott közegeit, az utasokat és a kereskedőket nem bocsátotta ki az országból, sőt visszatartotta a császár követeit is. A titoktartás sikerült, mert a döntő pillanatig semmi sem tudódott ki Aba tervéből.

Ugyanakkor Aba 1044-ben kellő időre megtudta az ellene újból fegyverkező német császár szándékát. Ezúttal Henrik ellenségeinek bosszúállása világosította őt fel a császár terveiről. A dolog úgy történt, hogy Nitker freisingi püspük testvérei, Bernulf és Machtin, megharagudtak Henrikre, mert nem teljesítette valamely kérésüket. Aba a maga céljaira ügyesen kihasználta a két ember bosszúvágyát. Az ő közvetítésükkel idejekorán megtudta az ellene készülő meglepetést. Annak, hogy a hadjárat mégis Aba bukásával végződött, nem a tájékozatlanság, hanem a ménfői csatában történt árulás volt az oka.

Aba tragédiája után, Péter másodszori királysága idején az elégületlen főurak összeesküvést szítottak Péter ellen. De kémek is furakodtak közéjük Buda és Devecser személyében. Ezek még idejekorán elárulták a készülő veszedelmet uruknak, mire Péter részben kivégeztette, részben pedig megvakíttatta az összeesküvőket.

III. Henrik császárt az Aba vesztét okozó ménfői csata (1044. július 5.) juttatta hatalma tetőpontjára, de az akkor kivívott nagy sikert nagyobbára lerontotta a Magyarország ellen indított negyedik hadjárata 1051-ben.

Mialatt a fősereg temérdek bajjal és veszteséggel Stájerország felől jövet Székesfehérvárra tartott, Gebhardt püspök a Dunán vezette lefelé a német hajóhadat. A püspök utasítást kért a császártól a hajóhad számára, ámde ezt a levelét I. András királyunk ügyes kémei elfogták és urukhoz juttatták. András ekkor a császár nevében választ hamisíttatott, amelyben Henrik azt parancsolta Gebhardtnak, hogy szedje fel a horgonyt és forduljon vissza a hajókkal, mert a Németországban időközben kitört súlyos zavarok miatt, a fősereg is kénytelen visszavonulni. A püspök, nem kételkedve a parancs hiteles voltában, rögtön hazafelé indult.

1068-ból már névszerint is ismerünk egy szemfüles magyar kémet, Fancsikát, aki a Géza és László herceggel együtt a kunok ellen indult Salamon királynak tett kitűnő szolgálatot.

Ugyanis a királyi sereg, a hiányos felderítés következtében, Doboka táján állapodott meg abban a téves hitben, hogy ott majd elállhatja az Erdélyből nagy zsákmánnyal kivonuló kunok útját. De az ellenség megtudta a király szándékát s a Nagy-Szamos völgyéből a Sajó völgyébe csapva át, már-már kisiklott a magyarok körme közül. Azonban Fancsika ügyesen kikémlelte és hírül hozta az ellenség váratlan irányváltoztatását, úgyhogy a királyi sereg gyorsított menettel még utolérhette és Cserhalom táján meg is verhette a kunokat. A magyarok sikerét az a körülmény is előmozdította, hogy Osul, a kunok vezére, biztonságban hitte magát, az utolsó napokban teljesen elhanyagolta a hírszerzést, s így mit sem tudott a királyi sereg közeledéséről.

Arra is volt eset, hogy fogságba jutott magyarok juttattak híreket honfitársaikhoz. Ilyen híradó lehetett az a Belgrádban raboskodó, ismeretlen nevű magyar leány is, aki 1071-ben az ostrom harmadik havában, azzal idézte elő a magyarok javára a döntést, hogy felgyújtott egy házat, melyről a nagy szélvész továbbhordta a tüzet, úgyhogy Belgrád nagy része elhamvadt. A magyarok az ebből támadt zűrzavart felhasználva elfoglalták a várost, s megadásra kényszerítették a várba húzódott Niketas görög vezért is.

A Salamon király és Géza herceg között kitört, s 1074-ben polgárháborúval végződött szakadás alatt az olasz származású szekszárdi apát (Vilmos) teljesített Géza pártján kémszolgálatot. Kihallgatta Salamon király és Vid ispán bizalmas beszélgetését, amidőn elhatározták, hogy bármi úton-módon elteszik Gézát láb alól. Vilmos apát rögtön lóra kapott és élőszóval értesítette a herceget az őt fenyegető halálos veszedelemről.

Kálmán királyunk 1099-i hadjáratában olyan vereség érte a magyarokat Przemysl közelében, egy náluknál jóval gyöngébb kun sereg részéről, aminőre az augsburgi veszedelem óta nem volt példa. Őseink biztosító- és kémszolgálata ezúttal is csődöt mondott. Csakis így volt lehetséges, hogy Bonjak kun vezér a csata előtti éjjelen egészen a magyar tábor közelébe lopódzhatott. Ott elkezdett farkas módjára üvölteni, mire a távolból sok farkas felelt. A magyar táborban pedig senkinek se jutott eszébe, hogy meggyőződjék róla, vajon csakugyan farkas avagy valami kém jár-e a közelben?

Ellenben annál jobban működtek Kálmán király kémei a közötte és Álmos herceg között kitört áldatlan viszálykodásban, amikor a herceg legbizalmasabb környezetébe is befurakodtak (1108).

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyar ember, hacsak nem valami polgárháborúról van szó, nehezen hajlott reá, hogy a maga fajtájának megrontására törjön. De hellyel-közzel ilyen áruló is akadt, mint például az a Solt nevű magyar, akit gaztettei miatt száműztek az országból. Az eset úgy történt, hogy II. István királyunk 1116-ban meghívta találkozóra I. Wladislaw cseh herceget, hogy megújítsa vele a korábbi szövetséget. Mindkét uralkodó nagy sereggel, de békés szándékkal jelent meg az Olsava-folyónál. Azonban a békés egyezkedés meghiúsult, mert Solt mindenféle koholt hírrel, támadásra bujtotta fel a cseh herceget. Az ennek következtében május 13-án vívott csata a készületlen magyarok súlyos vereségével végződött. Az áruló Solt ép bőrrel menekült a viadalból.

Kálmán király egy alkalommal hűtlenségen kapta, s ezért el is űzte magától második feleségét, az orosz Euphemiát. Nem is ismerte el a magáénak ettől az asszonytól született Borics nevű fiát. Ez a Borics sokáig szerepelt állandó trónkövetelőként, s bár célját nem érhette el, éppen elegendő galibát okozott. Így például 1146-ban is, amidőn II. Konrád német császártól és Jasomirgott Henrik bajor hercegtől kapott segítséggel tört Magyarországra. Ezúttal német kémek is voltak II. Géza király szolgálatában. Egyiküket Gunzelnek hívták. Ezek a németek a maguk földjén feltűnés nélkül mozoghattak, nagyon megbízható híreket hoztak, s többek között ők fürkészték ki azt is, hogy a német hadak még nincsenek együtt, s így itt a kedvező alkalom az őket megelőző támadásra. Tudjuk, hogy ennek a hadjáratnak csattanója a mieink királyhidai győzelme volt 1146. szeptember 11-én.

A nyughatatlan Borics 1147-ben VII. Lajos francia királyhoz csatlakozott, aki akkor nagy keresztes hadat vezetett Magyarországon keresztül. Borics azt képzelte, hogyha bejut az országba, mindenki tüstént hozzá csatlakozik. Valószínűleg okozott is volna zűrzavart, ha egy Győrke nevű magyar kém nem értesíti II. Géza királyt Borics hollétéről és szándékáról. A francia király, bár Géza minden sürgetésére se adta ki pártfogoltját, nem engedte, hogy az izgága ember valami felfordulást csinálhasson.

Belgrád 1165-i ostromakor akadtak a várőrségben árulók, akik Manuel görög császárt nyílra tűzött cédulákon értesítették a vár és a védőcsapat helyzetéről.

Ugyancsak a Manuel ellen vívott háborúk során, az úgynevezett "nyelvfogás"-nak igen régi módszerére is találunk példát, 1167-ből. Tudniillik Andronikos görög fővezér, Zimony megszállása után, egy elfogott magyar harcost vallatott ki, s állítólag pontosan megtudta tőle, hogy mekkora a magyar sereg, s kik a vezérei.

Az Imre király és testvéröccse, András herceg között dúló testvérharcban, Boleszló váci püspök volt a herceg egyik kémje. Ő közvetítette a levelezést András és párthívei között s a lázadás céljaira összegyűjtött pénzt a váci székesegyház sekrestyéjében tartogatta, míg csak 1199 március 10-én ki nem pattant a dolog. De még egy félévnek kellett eltelnie, amíg a király megtudta, hogy a herceg legfőbb támasza és egyúttal hírhordója maga a nádor volt, akire addig senki se gyanakodott.

A felderítés hiányának, s a megbízhatatlan vezető árulásának újabb jellemző példájával találkozunk II. András királyunknak 1217-i keresztes hadjáratában. December végén történt ugyanis az a vakmerő kísérlet, hogy egy 500 főnyi magyar csapat a Libanon és az Antilibanon között, a Jordán forrásvidékéig tört előre. De az ottani vad hegylakók kémeik útján jól értesültek a vigyázatlan magyar csapat közeledéséről. Ennélfogva alkalmas helyen rajtaütöttek és szét is ugrasztották. Az ismeretlen vidéken tévelygő menekülők szorultságukban bennszülött vezetőt fogadtak; de ez ahelyett, hogy helyes útra terelte volna, egy félreeső völgyben valóságos csapdába vitte őket, ahol elhullottak a mindenfelől előrontó hegyilakók nyílzáporában.

Az ilyen meggondolatlan próbálkozással szemben a mongolok 1241-i borzalmas támadása valóságos iskolapéldája a legügyesebb kémkedésen és felderítésen alapuló középkori hadviselésnek. Mivel a mongoloknak térképeik nem voltak, Magyarországnak több irányból egyszerre történt megtámadása csakis a helyszínnek és az ország állapotának megbízható kikémlelése alapján volt lehetséges. Bármilyen kiváló volt is a mongolok tájékozódó képessége, magábanvéve még nem lett volna elegendő a kitűnően kigondolt hadműveleti terv sikeres végrehajtására. Azt, hogy miként kémlelték ki jóelőre az országot, természetesen nem tudjuk. Bizonyára olyan kémeik voltak, akinek nálunk tartózkodása és ide-odajárkálása nem keltett feltűnést. Dolgukat mindenesetre az is megkönnyítette, hogy a mongol támadás lehetőségében az ország legnagyobb része nem hitt.

A magyarok később, amikor már körmükre égett a veszedelem, a kunokra gyanakodtak, azt állítván, hogy ők a mongolok kémei. A Kuthennel beköltözöttek azonban aligha lehettek, mert az ő befogadásuk idején már régen készen kellett lennie az egész hadműveleti tervnek. Az ország kikémlelésének tehát korábban kellett történnie.

A magyar történelemből már jól ismert Julián, Domonkos-rendi barát, 1236-ban eljutott az őshazába, de mint a következmények igazolták, teljesen megbízható híreket hozott a Kelet- és Közép-Európát fenyegető mongol veszedelemről. De az volt a nagy baj, hogy közléseit legtöbben rémlátásnak mondották, mert nem akartak hinni a mongol támadás lehetőségében. Ezért azután senkinek se jutott eszébe, hogy jó volna kémeket küldeni Oroszországba, akik az ellenség jövetelét idejekorán hírül adhatták volna. Azok a menekülők, akiknek szavát végre elhitték, úgyszólván a hátukon hozták a mongolokat. Felkészülésre akkor már nem volt idő. Tudunk ugyan róla, hogy II. Móric a mongolok ügyes kikémlelésével nagy szolgálatot tett a királynak, de ezzel már nem lehetett jóvátenni mindazt, amit addig elmulasztottak. A magyar részről megnyilvánult gondatlanságnak csattanós bizonyítéka az a körülmény is, hogy bár egy, a muhi csata előestéjén átszökött orosz fogoly elárulta Batu khán küszöbön álló támadását, annak elhárításáról mégse gondoskodtak úgy, ahogyan a válságos helyzet követelte volna.

1263 őszén megint kezdettek mozgolódni a mongolok. Kémeik újból itt jártak nálunk, s követeik szövetségre akarták bírni IV. Béla királyt. Ezúttal azonban nem támadt semmi nagyobb baj.

A mongoljárás után visszafogadott kunok már az 1260. július 12-én vívott kroissenbrunni csatában is jó szolgálatot tettek, mint kémek és felderítők, s azután is nagyon ügyeseknek mutatkoztak ezen a téren. Óvatosságukra mutat az a szokásuk is, hogy mihelyt megkapták az első hírt az ellenség hollétéről, máris csatarendbe állították csapataikat.

1265-ben megint polgárháború volt Magyarországon. Ezúttal IV. Béla állott szembe fiával, István kiskirállyal. Kémek most is szép számmal voltak mindkét párton. A krónika feljegyezte, hogy II. Máté az öreg király kémeit elfogta. A kiskirály egyik kéme a Nádasd-nembeli Imre volt, aki "vakmerő bátorsággal" közvetítette a híreket István és fogságban levő felesége, Erzsébet között.

Az 1278. augusztus 26-i dürnkruti csatában ismét fontos szerep jutott a kunoknak. Ők kémlelték ki a leendő csatateret és helyesen állapították meg, hogy az mindenütt járható, s a Weidenbach se számottevő akadály. Ugyancsak a dürnkruti csata előtt, a Soóvári Soós-család őse, Baksa-nembeli I. György, sikerült kémlelő portyázást hajtott végre, s ez alkalommal három csehet is elfogott.