A HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS

A MAGYAR HADVISELÉS SZOLGÁLATÁBAN

VIII. Az 1848/49-i magyar szabadságharc kémei

Amikor egy nemzet szabadságharcát vívja, s az ország egész lakossága részt vesz valami módon a küzdelemben, szinte természetes, hogy mindenki igyekszik a hadra kelt seregnek segíteni és közölni vele mindazt, amit az ellenségről meg lehet állapítani. Szabadságharcok alatt tehát a szabadságáért küzdő félnek hírvivőkben nincs hiánya, úgyhogy hadvezetőségének nincs is szüksége olyan előzetes hírszerző- és kémhálózat kiépítésére, mint más háborúban.

A szabadságharc idejében még különben sem volt az a rendszer megalapozva, amely a későbbi háborúkban a hadvezetés nélkülözhetetlen segédszervévé fejlődött. Ebben az időben tehát éppúgy, mint az előző évtizedek hadjárataiban, inkább csak alkalmi kémkedési esetekről tudunk. Viszont a politikai helyzetből és a szabadságharc hirtelen kitöréséből magyarázható az is, hogy a háború kitörését nem előzhette meg annak titkos diplomáciai előkészítése és az ellenfél haderejének előzetes katonai kikémlelése. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy forradalmi időkben nincs szükség a háborút megelőző olyan nagyszabású hírszerzőszolgálatra, mintha két, egymástól független, idegen ország visel hadat egymás ellen. A tragikus belső háború során egymással szembe kerülő erők azelőtt egy test voltak. Állami szerveik, hadseregük ugyancsak egy fennhatóság alá tartoztak. Így tehát, amikor a fegyveres küzdelem kezdődik, az államhatalom ellen felkelő fél ezekben a vonatkozásokban feltétlenül előnyben van, mert ellenfele katonai erejét, hadrendjét, a csapatok elhelyezését, a vezérek személyét és képességeit egészen pontosan ismerheti. Amikor pedig már folyik a harc az ország területén, a hazafias lelkesedés a kémkedést minden hazafinak szinte önként vállalt, önzetlen feladatává teszi.

Az ellenfél, vagyis a felkelés elnyomására fellépő haderő vezetősége ebben a tekintetben rosszabb helyzetben van, mert ellenfelének haderejéből csak azokat a részeket ismerheti, amelyek tőle átpártoltak. De nem ismerheti – legalábbis eleinte - azt a haderőt, amely a hazafias mozgalom tömeglelkesedésének mámorában fegyvert fog és csapatokba tömörülve egészíti ki a reguláris és jó kiképzett seregtesteket.

Ha a szabadságharc hírszerző- és kémszolgálatának tanulmányozásával foglalkozunk, valóban azt látjuk, hogy a honvédsereg vezetői sokkal jobban ismerték ellenfelük erejét és hadmozdulatait, mint a császáriak az ő hadi helyzetüket. Mégsem mondhatjuk, hogy a bécsi kormány és a császári sereg fővezérsége sötétben tapogatódzott a felkelés kezdetekor és később a hadműveletek alatt. Nekik is voltak jó kémeik és híreket is tudtak szerezni, de sokkal nehezebben és kisebb mértékben. Amikor a király engedélyével az első felelős magyar minisztérium hadügyminiszterének alárendelt magyarhonos ezredek a monarchia idegen helyőrségeiből haza jöttek, a tisztikarok nem magyarhonos tagjainak módjában áll választani, vajon eddigi ezredükkel magyar szolgálatba lépnek-e, vagy pedig más, osztrák nemzetiségű ezredhez kérik áthelyezésüket. A nem magyar tisztek túlnyomó része természetesen kivált a magyar ezredek kötelékéből és más ezredekben vállalt szolgálatot.

De volt nagyon sok olyan nem magyarhonos tiszt, aki az ezreddel Magyarországba jött s felajánlotta szolgálatait a nemzeti ügynek. Tudjuk, hogy a magyar szabadságharc tisztikarának – mind a magasabb, mind az alsóbb rendfokozatokban – igen sok tagja volt külföldi származású s mégis legtöbben közülük odaadással, vitézül harcoltak a magyar ügyért, hősi halált, sőt vértanú halált is haltak. De a külföldi származású tisztek között sok olyan is volt, akit nem a magyar felkelés iránt érzett rokonérzés, régi ezredéhez való ragaszkodás késztette erre a lépésre, hanem inkább kalandvágy, anyagias gondolkodás, hadi dicsőség, vagy előléptetés reménye. Az ilyen természetű tisztek közül később sokan megbánták elhatározásukat és visszaszöktek a császári hadsereghez. Hírszerzés és kémkedés szempontjából ezek a tisztek okozták a legtöbb kárt a honvédseregnek, mert rövidebb-hosszabb ideig annak soraiban éltek, tehát mindenről tájékozva voltak. Ismerték a honvéd vezetés haditerveit, nehézségeit és ismerték a honvéd sereg erejét, harcmodorát, erényeit és hibáit. Ezek a tisztek annál szívesebben vállalkoztak kémszolgálatra a honvéd sereg ellen, mert új beosztásukban a császári sereg idegen ezredénél elsőrendű érdekük volt, hogy magukat megkedveltessék és elfeledtessék elől járóikkal, hogy egy ideig a magyar hadseregben, ellenük harcoltak.

A szabadságharc első feléből nagyon kevés adatunk van arra, hogy a honvédsereg parancsnokságai mily módon igyekeztek titkos utakon híreket szerezni az ellenségről. De, hogy kémeket küldtek az ellenség háta mögé, annak mind az egykorú írásokban, mind a későbbi naplókban és emlékiratokban igen sok nyomát találjuk.

Kossuth maga is igen nagy súlyt vetett a titkos hírszerzőszolgálat fontosságára. Erre vall egyik maga kezével írott levele, amelyet 1848. novemberében intézett Görgey Arthurhoz, Nyugtalankodik, amint írja, hogy a Morva vidékén harcoló Guyonról nincs semmi híre. A császári sereg viszont Magyarfala felé nyomul előre. Ezt Kossuth úgy magyarázza, hogy vagy Simonich hátrálását akarják fedezni vagy figyelmünket akarják máshonnan elvonni, vagy pedig Guyont akarják Göding felől megtámadni. Levelében nagyon lelkére köti Görgeynek: „Gondoskodjék kérem mind a háromról. Mindenekfelett jó spionok! – jó spionok.”

Gróf Csáky László főispán és kormánybiztos Kossuthoz és Mészáros Lázár hadügyminiszterhez intézett tájékoztató jelentéseiben is sűrűn találkozunk ezzel a megjegyzéssel: „Kémeim által megtudtam stb.” Hogy kik voltak ezek a kémek, és hogy dolgoztak, annak sajnos az iratok között már nincs nyoma.

Ennél az alkalomnál is megint rá kell mutatnunk arra, hogy mind a 48/49-es hírszerző és kémszolgálat adatainak, mind általában a kémkedés történetének összeállítása sokszor szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Éppen a kémszolgálat veszélyes és bizalmas volta magyarázza meg, hogy a kémjelentéseket beérkezésük után rendesen meg szokták semmisíteni. Ha pedig ilyenek mégis irattárba kerülnek, onnan az időszakos kiselejtezések alkalmával rendesen ezeket az iratokat is megsemmisítik vagy eltüntetik esetleg azok, akiknek hozzátartozóiról szó lehet bennük. Tény, hogy mind a volt magyarországi főhadparancsnokság, mind a bécsi Kriegsarchív régi iratanyagában a pontosan vezetett regiszterkönyvekben az ilyen tárgyú iratok felsorolásánál ott találjuk a hivatalos feljegyzést: „Cassiert” – és az okmányok az irattárból valóban hiányoznak is. Az ellenségről való hírek szerzését a felkelés központi vezetői nem kizárólag nyílt katonai felderítő szolgálatnak és titkos katonai kémkedés tárgyának tekintették, hanem erre nyílt rendeletekben is felhívták az ország lakosságát. Közöljük Szemere Bertalannak 1849. január elején kiadott ilyen tárgyú intézkedését.

R E N D E L E T

Az Abauj, Torna, Zemplén megyebeli községek Bíráinak

A magyar haza’ és nemzet ellensége még mindig Kassa városában székel, honnan a szomszéd megyékbe kirándulásokat tesz, a haza’ híveit pusztítva, a haza’ árulóit kímélve.

Meghagyatik a községek Bíráinak és elöljáróinak:

1. Mihelyt az ellenség közelget, lovas emberrel vagy másképen tartozik az elöljáróság a legközelebbi állomásra hírt vinni és ezt tovább küldeni, úgy, hogy az itt Miskolcon, vagy ahol vagyunk sietve tudtunkra jusson.

2. A mely községbe vagy szomszédjába az ellenség beüt, és engem’, vagy a fővezért vagy a legközelbi parancsnokunkat sietve nem értesíti az előljáróság, az ilyen bíró vagy elöljáróság mint az ellenséggel cimboráló fog tekintetni, és az ilyen rögtönítélőszék’ elébe állíttatik.

3. Sőt e szigorúság az ilyen hazához hívtelen község többi polgáraira is kiterjesztetik, ha azok e kötelesség teljesítésre elöljáróikat nem szorították, sőt e mulasztásnak részesei.

E bűn halállal fog lakolni. Mert Isten és a haza ellen, az ellenséggel szövetkezni, főben járó bűn.

A mint az ellenség eléhalad, a szerint e kötelesség kiterjed minden más megyebeli községekre s azoknak

Elöljáróira és polgáraira is.

Miskolc, Január’ 12. 1849.

Szemere Bertalan

Felsőmagyarország’ telyes hatalmú k. biztosa

Amikor Kossuth 1849. nyarán bizalmas úton tudomást szerzett arról, hogy a magyar felkelésnek Oláhországban is vannak hívei, sikerült összeköttetést találnia két román emigránshoz, mégpedig Balcesco Miklóshoz és Balliok Césárhoz, akik vállalkoztak arra, hogy román légiót fognak összetoborozni Erdély és Oláhország határán és azzal csatlakoznak az Erdélyben működő Bem hadseregéhez. Az előzetes titkos tanácskozások eredményeképpen Szegeden, 1849. július 14-én létre jött francia nyelven fogalmazott megállapodást Kossuth és a két oláh megbízott írta alá. Ezt a megállapodást Kossuth Bemmel is közölte. Kísérőlevelében azt ajánlotta Bemnek, hogy ha politikai okokból szükség lenne arra, hogy a magyar sereg az erdélyi határt átlépje és Oláhországba is betörjön, akkor ezt a román légiót ossza be a bevonuló csapatok élére. Ebből az oláh lakosság láthatná, hogy a magyarok bevonulása nem invázió s remélhető, hogy az oláh lakosság a magyar csapatokat s az azok élén jövő saját véreit felszabadítóként üdvözölné. Mikó Mihály csíkszéki kormánybiztos 1849. március 21-én kelt jelentésében például azt írja, hogy:

„nem mulattam el Moldvába kémeket küldeni, kik által értesültem:

1-ör arról, hogy a’ Molduvai orosz katonaság fő parancsnoka Jássiban generalis Gerschenzweig.

A Tölgyessi passusson belöl lévő Repcsun helységiben fekvő katonaság főnöke Alexandru pokovnik.

2-or Mondják ezen kémek, miszerént Jássiban mint bizonyos hírt hallották, hogy Galaczra 14 ezer török jött, a’ Kormányzást át vették, s az eddigi Muszka által pártfogolt Kormányzótagok el szaladtak, sőt maga a’ moldovai katonaság is onnan ki húzódott, - valamint azt is, hogy az Egyptusi basa 60 ezerből álló táborral Brailánál áll.

3-or Jássiba számos Székely foglyok vannak, ezek közül némelyek a’ Békási lázadás el nyomására ki küldöttek közül – de fegyvertelenek – kettő éppen kémeknek valának bé küldve közülök, kiket jó részt az akkor a’ szélek melletti faluban most már Bákóban a Muszka ezredesnél lévő 4. innen be szökött katona tisztek adtak fel.”

„Mondja egy ezen kémek közül azt is: hogy az osztrák ágensnél igen számos magyarok személyes leírásai, sőt mellképei is vannak, valamint azt is, hogy a francia Consul a’ Székelyek szabadon bocsáttatása iránt erélyesen fel lépett – bátorkodom kérdezni, nem volna-e jó, ezen Consult a szebeni Muszka interventióról – ha csak ugyan való, innen értesíteni. Ezt az interventió iránt tisztába nem lévén magam meg tenni nem mertem. Egyéb aránt a’ Muszka katonaság széleink mellett nyugott, a’ Molduvai nép pedig nagyon fél a’ Magyarok betörésitől.”

Az országos teljhatalmú biztos, Csányi László pedig utasítja Mikó Mihályt, hogy igyekezzék magának Moldvából és Oláhországból hetenkint fontos tudósításokat szerezni az ottani politikai és katonai mozgalmakról, hogy azután a Honvédelmi Bizottmánynak is jelentést tehessen.

Az oláh határszél eseményeit Erdélyben nagy figyelemmel kísérték. Erre vall az l849. április 9-én kelt jelentés, amelyből kitűnik, hogy maga Gábor Áron, a híres tüzér őrnagy, a muszkák mozdulatainak megfigyelésére többször lopódzott át álnév alatt oláh területre egészen Piatráig és nagyon pontos híreket hozott a tölgyesi és békási szorosok felé közeledő orosz hadoszlopokról.

Szemere belügyminiszter nagy körültetkintéssel szervezte meg az akkori államrendőrséget. Különösen a nemzetiségi vidékeken volt fontos, hogy az államrendőrség közegei ne csupán a szó szoros értelmében vett rendőri közbiztonsági szolgálatot végezzék, hanem hogy bizalmas úton szerezzenek híreket a más nemzetiségű lakosok magatartásáról is. Egy rendőrfelügyelői kinevezést tartalmazó kéziratából megállapíthatjuk az akkori rendőrség szervezetét és e szolgálat ellátását szabályozó „alaputasítás”-t. Közöljük ezt egész terjedelmében, mert megtudjuk belőle az akkori rendőrkerületek beosztását, a felügyelők állomáshelyeit, a nyílt és bizalmas szolgálatra vonatkozó rendelkezéseket.

„Ön álladalmi rendőri felügyelőül ezennel kineveztetik a kolozsvári kerületben. Ide mellékelem az alaputasítást. Ide mellékelem a pecsét-alakot, mit ön kimetszetvén használni fog. Ide mellékelem azon helyeket, hol rendőri felügyelők neveztettek, kikkel mint közhivatalnokokkal is hivatalos ügyben szabadon levelezhet. Fizetés 800 frt, írnokdíj fejében 200 pfrt.

Megjegyzem az alaputasításon felül:

1. Az alaputasítás az eszmét határozta meg, ön dolga belőle saját kötelességeit kifejteni.

2. A körülmények szerint arra fordítsa figyelmét, ami ott idő szerint legfontosabb. Ha lázadás, ha harc van, az a fő, azt miképpen megszüntetni örökre, ha béke van, az a fő, miképpen lehet a jóllétet biztosítani.

3. Fennhagyatik, hogy ön két szomszédjával, ha célszerűbb, a kerületezésben módosítást tegyen egyetértőleg, de erről engem azonnal értesítsenek.

4. Amit ön cselekszik, azt nyiltan tegye, amit ír, az a hivatal titkai közé tartozik, míg a közé kell tartoznia.

Leveleit a belügyminisztériumhoz címezi, rá írva „rendőri osztály”. Amit magamnak kell elolvasnom, azt nevem alatt írja, vagy ráírja „saját kezeibe”

Debrecen május 16. 1849. Beüm. Szemere

Mellékletek.

1. Jegyzéke a belügymin. által kinevezett rendőri felügyelők állomási helyeiről.

Szám Állomási hely Kik tartoznak ezen kerületbe?

1. Késmárk Szepes, Gömör m., Ausztria, galiciai határszélek.

2. Eperjes Sáros, Abaúj m., Ausztria, galiciai határszélek.

3. Ungvár Ung, Zemplén és galiciai határszélek.

4. Munkács Bereg, Ugocsa m., galiciai határszélek.

5. M.Szigeth Máramaros m., Kővárvidék, bukovinai határszélek.

6. Beszterce Beszterce, K. Szolnok, Doboka, Torda, Kolozs m. f. része, bukovinai szélek.

7. Kolozsvár Kolozs, Doboka és Torda m. a. része, Alsó-Fehér és Aranyosszék, moldvai szélek.

8. Brassó Brassó vidék, Háromszék, Fogaras vidék, Kőhalom, moldvai és oláh szélek.

9. Nagyszeben A többi szász székek, oláhországi szélek.

10. Arad Krassó, Arad és Temes m. felső része és az oláh-illir ezred.

11. Nagybecskerek Torontál m., Temes déli része, csajkás terület.

12. Újvidék Bács m. déli része, Szerém m., bródi, péterváradi és németillir ezredek.

13. Zombor Bács m. északi része.

14. Pécs Baranya, Tolna, Pozsega és Verőce m.

15. Kaposvár Somogy m. és horvátországi szélek.

16. Nagykanizsa Zala m., Varasd vidéke.

17. Kőszeg Vas m., osztr.-stiriai szélek

18. Sopron Sopron m.

19. Pozsony Pozsony és Mosony m., ausztriai szélek.

20. Nyitra Nyitra m. és ausztriai szélek.

21. Trencsén Trencsén és Turóc m. és ausztriai szélek.

22. Rózsahegy Liptó és Árva m., osztr. Galiciai határszélek.

23. Beszterce Zólyom és a bányavárosok.

24. Selmec Bars és Hont m.

Mindenik kerület pecsétjén a kerület szám leend, mint például: Kolozsvár 7. sz.

2. Alaputasítás.

Lehetetlen célszerűen kormányozni, ha a kormány a haza állásáról tiszta képet nem bír magának formálni, hogy abban mint hű tükörben látva a hon állását, a hiányok pótlására, azon botrányköveknek, melyek a hon gépezeteinek szabad forgását gátolják, elmozdítására, a gyenge részek ápolására s a betegségben sínylődők gyógyítására fordíthassa figyelmét.

A haza ily hű képe előállítására kívánom a szükséges adatokat megszerezni és e cél elérésére a hon különböző részeiben rendőri felügyelőket nevezek ki.

Ezen rendőri felügyelők által kívánok:

1-ször minden eseményt hitelesen megtudni, amennyiben ezt a kormánynak tudni kell.

2-szor. Minden szellemi irányról és hangulatról értesítve lenni, amennyiben az akár a haza védelmére, akár másféle kormányi intézkedésre nézve okul és alapul szolgálhat.

3-szor. Mindenről értesíttetni, ami az egészségi osztály előre gondoskodását vagy rögtönös intézkedését szükségessé teszi.

4-szer. Az élelmi cikkek mennyiségéről pontos ösmeretet szerezni magamnak, hogy az éhség és szükség elhárításáról előre lehessen gondoskodni.

5-ször. Értesíttetni mindenről, mi bármelyik ministerium részéről szükségképpen vagy visszaélést eltörlő vagy javító vagy módosító intézkedést kell hogy vonjon maga után. Mely szerint a mozgó rendőrség szem és fül gyanánt szolgáland az összes kormánynak (a belügyminisztérium útján) megtudni mindazt, amit a kormánynak mint intéző és végrehajtó hatalomnak tudnia kell. De itt is a kormány csak a tényeket akarja ismerni nem az egyesek különböző véleményét, tisztelvén mind a szólás, mind a gondolat szabadságát.

6-szor. Tudósítani arról, e viharos napokban kik szolgáltak hazájuk ellen és miképp, mint szinte arról is, kik szereztek érdemet a nemzet függetlenségének kivívásában.

Kötelessége lesz továbbá ezen rendőri felügyelőknek:

1-ször ott, hol had folytattatik, segedelmül lenni a vezéreknek mind abban, hogy az ellenség céljáról és lépéseiről értesítessenek, mind abban, hogy az ő állások az ellenség által ne ösmertessenek.

2-szor. A határszélieknek a külföldeli közlekedésre kapcsolatul szolgálni mind a kiküldetésben, mind a harc folytatásra szükségesek behozatalában.

3-szor. Kerületeikben néha, ha másképen biztos tudást fontos ügyben nem szerezhet, utazásokat tenni.

4-szer. Az elősorolt tárgyakról úgy mindenről mi a nép szellemére, egészségére, a nép élhetési körülményeire és a hadi állapotra mutatkozik, hetenként postán szabadon levelezvén, tudósítani a belügyminisztériumot.

A rendőri felügyelők a törvényhatósági tisztviselők irányában csak figyelmeztető és javasló módon léphetnek fel, úgy értelmezve ezt mindazonáltal, hogy az illető hivatalnokot valaminek teljesítésére vagy nem tevésére híván fel a rendőri felügyelő, azt a rajta fekvő felelet terhére is figyelmeztetheti. Végrehajtólag csak egyenes rendelet mellett léphetnek fel. A kormány irányában tudósítólag, véleményezőleg járnak el. Fizetésül egy évre egy rendőri felügyelőnek 800 frtot határoztam, írnoki díjképen 200 frtot. Törekvésem célja szent s hogy ezt ahhoz illő eszközökkel érjem el, ezen rendőri felügyelőknek oly kötelességeket szabtam, melyeket minden jó hazafi büszkén teljesíthet, én nem a sötétség homályában, hanem a nap fényénél kívánok munkálni.

Debrecen május 12. 1849. Belügyminiszter Szemere Bertalan”

Az államrendőrségnek különösen sok baja volt a hadsereg élelmezésében közreműködő kereskedők és ügynökök közé beférkőző kémekkel. A kémkedésnek már ősidőktől fogva legegyszerűbb módja az volt, hogy az ellenséges kém vagy kémnő markotányosnak öltözve szabadon járt-kelt a táborokban, áruját eladta s azalatt buzgón gyűjtötte mindazokat a híreket, amelyeket az ellenség jól megfizetett. Persze sokszor rajtavesztettek az ügyetlenebbek s akkor rögtönítélő hadbírói tárgyalás végzett velük. Görgey Komáromban agyonlövette Kappelmacher János hadseregszállítót és egyik cinkostársát, akikre rábizonyult, hogy a császári főparancsnokság megbízásából a várban kémkedtek.

A kémkedés aránylag könnyebb volt a hadrakelt sereg ide-odavonuló csapatainál, mint a megerősített várakban, amelyeknek kapuit éjjel-nappal szigorúan őrizték. Ilyen megerősített helyekbe tehát kém csak akkor tudott kívülről beférkőzni, ha a várőrség néhány embere összejátszott vele. Ezért az ostromló sereg igyekezett az ellenséges védősereg soraiban találni olyan egyéneket, akik rendszeres híreket küldhettek a védősereg erejéről, tagozódásáról, az erődítmények állapotáról és elősegítették a kémek bejutását.

Amikor Görgey 1849 májusában Budát körülzárta, vezérkari főnöke, Bayer ezredes, bizalmas úton értesült, hogy a vár őrség egyik ezrede – az olasz legénységből álló Ceccopieri-ezred – a magyar üggyel együtt érez. Ez a jelenség a szabadságharc alatt többször előfordult, hiszen ugyanabban az időben olasz földön is dúlt a harc a közös ellenség, az osztrák uralom ellen, tahát a császári hadseregben Magyarországon szolgáló olasz nemzetiségű katonák – ha csak tehették – szívesen segítették a honvédeket. Bayer utasítására Kmety tábornok a 10. honvédzászlóaljból jelölt ki önként vállalkozó ügyes embereket, s ezek parasztoknak öltözve, élelmiszerárusítás ürügye alatt jelentkeztek annál a várkapunál és akkor, amikor a Ceccopieri-ezred tartott őrséget. Ez a kapu rendszerint a vízivárosi kapu volt (a mai külügyminisztérium mellett a Várból levezető utat zárta el) Az olasz legénység, tisztjei tudta nélkül, beeresztette ezeket az álruhás honvédeket és tájékoztatta őket a vár védelmi berendezéséről. Görgey vezérkara ily módon sok értékes adatot kapott. Bizonyára gyakrabban előfordulhattak ilyen olasz-magyar barátkozások, mert ezekről a Buda várában akkor szolgálatot teljesítő egyik magasabb rangú tiszt is megemlékezik naplójában.

A honvédseregnek annál fontosabb volt, hogy Buda környékéről bizalmas híreket kapjon, mert a főváros körül lévő falvak lakosságából – mint Aulich tábornok 1849. április 15-én Cinkotáról kelt jelentésében olvashatjuk – nem igen jelentkezett senki kémszolgálatra. Aulich is csak úgy tudott magán segíteni, hogy a bécsi légióban szolgált olyan önként jelentkező embert fogadott fel erre a célra, kinek családja Pesten él.

A kémszolgálat természete magyarázza meg, hogy sok kém valódi egyéniségével és megbízhatóságával maguk az őket alkalmazó parancsnokságok sem voltak tisztában. Ilyen rejtélyes személy lehetett Hippmann Ignác, akit Görgey Ármin őrnagy, megbízható vallomások alapján, kémnek tartott és Komáromba szállíttatott. Klapka tábornok viszont, akinek seregében Hippmann egyik barátja szolgált, ennek jótállására ezt a kémgyanús embert szabadon bocsátotta. Hogy Görgey állítása vagy Klapka jóhiszeműsége volt-e megokolt, azt ma már nem tudjuk megállapítani.

Buda ostromának idejében az osztrákoknak igen ügyes kémük lehetett Offen Kristóf, aki Hoffmann Ferenc nevű barátjának, egy óbudai malom tulajdonosának segítségével csempészett állítólag puskaport a várba.

Görgey felvidéki hadserege kitűnő híreket kapott kémei útján a Galicián keresztül a Felvidék felé közeledő orosz haderőről. Az egyik ilyen „N. N.” jelzéssel aláírt kémjelentés közli a következő érdekes híreket. Részletesen felsorolja az orosz menetoszlopok erejét, útját, azután így folytatja: „Az osztrákok sajnos, Galiciában egy lázadás kitörését akadályozzák meg s ezért sok embert letartóztattak, Krakóba és Lembergbe vitték őket. E miatt az utazás most igen nehéz, mert lépten-nyomon vizsgálják az útleveleket. Lembergből még nem kaptam híreket. Utasításomhoz képest előfizettem az Allgemeine és a Wiener Zeitungra. Annak minket érdeklő híreit közölni fogom. Megbízható emberem azt mondja, hogy az oroszok Dukla felől csak akkor fognak támadni, ha csapataik Erdélyben már támadni kezdenek”

Valószínűleg ugyanez az ügyes galíciai megbízott juttatta (ugyancsak névtelenül) rövid idő múlva már a honvédség fővezérségéhez a Magyarország ellen vonuló egész orosz hadsereg részletes adatait. Felsorolja a hat hadtest május 21-i menetvonalait, megállapította, hogy főparancsnokuk, Paskievics herceg, május 10-től 20-ig tartózkodott Lembergben, végül részletesen felsorolta a Lemberg körül akkor táborozó hadtest (Theodajev tábornok) összes ezredeit (5 lovas-, 11 gyalogos ezredet és 10 üteget állapított meg). Elképzelhetjük, hogy ez a részletes kémjelentés – amelynek szerzője feltétlenül katonaviselt ember, talán tiszt volt – milyen nagy segítségére volt a honvédség vezérkarának.

Nagyon érdekes egy lelkes lengyel hazafi levele Kossuthoz. Ez a Wanski nevű egyén 1849. május 29-én szökött át a galiciai határon Mármarosszigetre s onnan közölte megfigyeléseit a magyar kormánnyal. Igen érdekes hangulatképet festett a Galícián átvonult orosz seregről. Azt állította, hogy az orosz tisztek egyáltalán nem barátkoznak az osztrákokkal, szívesen beszélnek lengyelül, arany- és ezüst-pénzzel fizetnek és nagyon barátkoznak a lengyel ifjúsággal. Az osztrák papírpénzt nem fogadják el s e miatt már sok kellemetlenségük is volt. De a lengyelek nem nagyon hisznek nekik, mert jól ismerik az oroszok csalárdságát. Sok lengyel hazafi elmenekült az oroszok elől. Ezek Magyarországba készülnek s Munkácsot igyekeznek egyelőre elérni. Wanski leveléből megtudjuk azt is, hogy utasításait Madarász Lászlótól fogja kapni, már negyedik hónapja dolgozik Máramarosszigeten s bár 1000 forint havi javadalmazást ígértek neki, négy hónapi szolgálatáért eddig mindössze csak 1000 forintot kapott, úgy hogy megbízottait nem tudja fizetni s ő maga is kénytelen nyomorogni. Nagyon kéri Kossuthot, hogy Mihályi Gábor főispán útján küldjön neki minél előbb legalább 2000 forintot, hogy hírszolgálata meg ne akadjon.

Kitűnő híreket szolgáltatott a stiriai határszélekről és Dunántúl nyugati vidékéről egy Nászluhátz Lajos nevű mérnök (hogy valódi vagy álneve-e, ezt nem tudjuk.) A környékbeli falvakat mind bebarangolta, pontosan megállapította a határokat őrző osztrák századok létszámát Rum, Németújvár, Rádéfalva és Fölöstöm vidékén. Úgy látszik, feladata volt a magyar üggyel rokonszenvező stíriai egyének felkutatása és megnyerése is. Többek között ezt írja: „ A nép mindenütt, még a határszéli hiencek is, a legjobb szelleműek, sőt magában Steierban is a legszebb hangulatot tapasztaltam. A steier széleken kivezető utakon mindenütt egy-egy század tanyáz, úgy hogy a kivitelt Steierből mihozzánk csak túlnyomó erőszakkal lehetne eszközölni.”

Dembinski altábornagy szintén szeretett kémekkel dolgoztatni s tőlük tudta meg, hogy l849 júniusában körülbelül 60.000 orosz állt a magyar határ előtt, Dukla, Kroszno és Jaszló vidékén. Igen jó híreket kapott – mint a magyar hadügyminiszterhez küldött részletes jelentésében felemlíti – egy Wimpeller és egy Kanath nevű osztrák tiszttől, akik már mindketten jelentkeztek magyar szolgálatra.

Lahner tábornok 1849. nyarán Nagyvárad környékéről lehangoló jelentést küldött a hadügyminisztériumba. Kossuth hosszú, eléggé indulatos és rendreutasító hangú levélben válaszolt neki és őt okolja azért, hogy a helyzet azon a vidéken rosszabbodott. „Legjobban restellem, - írja – hogy önök a kémszolgálatot jól nem rendezik, innen van a haszontalan rémülés. Ha puszta hírek után nem indulnának, tudnák Önök, hogy a muszka nemcsak június 30-án, de még ma sincs Nyíregyházán. Nem szeretem a vak lármát.”

Igen érdekes az a levél, amelyet Győrből írt Polgár Antal esküdt 1849. július 9-én, tehát akkor, amikor az osztrák hadsereg a várost már megszállotta. Ezt a titkos híradást valószínűleg nem sikerült a városból kicsempészni, mert azt a bécsi Kriegsarchívban a császári hadsereg iratai között találtuk meg. Valószínű tehát, hogy a levelet vivő embert a császári előőrsök elfogták.

Az üzenet így hangzik:

„Tudósítás a’ Győriekről.

1-ször. Első Al Ispány Balog Kornél, 2-ik Zmeskál Istvány, Fő Biro Tako Istvány, Sz. Biro, az Szőts Lajos helet, Patonay Josef, Komiszárius Demetrovits Sondor, Sokoróban Matkovits meg marat, Sz. Biro Kolozsvári Kálmán, Siget Közben meg marattak.

2-szor. Gyapay Dénest igen kerestík és Goda al Ispány urat ugy az Népvezireket, es az Lelkészi szonokokat.

3-szor. Győrből főly fele senkit nem eresztenek, sem Zsidot, sem semmiféle Embert.

4-szer. Sebeseket hoztak, Győré 400 Kotsival, már Győrben nints helők, hanem el viszik Mosonyra.

5-ször. Ugy hallottam, hogy lehet mind az egisz Táborok száz ezér Emberbül áló.

6-szor. Rabulnak mindénhol ahol tsak vannak.

7-szer. A’ mit vásárolnak, azt ki nem füzetik, utasítják a Kosutra hogy az fizeti ki.

8-szor. Ide zárom a Proklomáciokat.

Melyrül adom ezen bizonyságot levelemet Győrött 9-ik Juli 1849.

Polgár Antal Eskütt

N.B. Posonban maratt 5000 Emberök Aszli Kapitány vallomása szerint, Pápa felé indult 14 zászlóalj muszkával keverve és van velök 42 ágyu.

Muskák igen döglenek naponként 100 számra és többis, már el vesztek mint egy tiz ezeren van számítva, a kik el vesztek az ütközettel együtt.”

A „Magyar Nemzet” című folyóirat 1901. évi március 15-i számában olvashattunk egy igen érdekes naplótöredéket „Bem Apó női kémje” címen. A közleményt özvegy Gottlieb Róza, a napló szerzője írta és hangulatos módon ismerteti szereplését a szabadságharc erdélyi hadműveleteiben. Mint Erdélyben lakó lelkes magyar honleány, aki németül és oláhul tökéletesen beszélt, Bem tábornoknál jelentkezett arra a feladatra, hogy állandóan tájékoztatni fogja őt a császári és orosz hadsereg és az azoktól megszállt területek helyzetéről. Élményeiről, úgy látszik, rendes naplót vezetett, amelynek egyik fejezetét közli a fent említett lap. Ennek nyomán számolunk be Gottlieb Róza egyik viszontagságos, érdekes, de egyúttal nagyon eredményes kémkedési esetéről.

Amikor Bem hadserege már Nagyszeben előtt állt, Gottlieb Róza arra vállalkozott, hogy besurran a városba, hogy az ottani szász lakosság hangulatát kikémlelje és erről Bemet tájékoztassa. Oláh parasztleánynak öltözött és gyümölcsöt árulva jutott be a városba. Az utcán való járkálás közben viharos, havas eső lepte meg, ezért egy kapu alá állt. A házból kijövő magyar úr megsajnálta a kapu alatt vékony ruhájában didergő oláh leányt, s behívta a konyhába. Gottlieb Róza nem árulta el eleinte magát, csak oláhul felelt a kérdésekre s kénytelen volt hallani, hogy az úr gazdasszonya szidni kezdte urát, hogy miért pártol magyar létére egy oláh leányt. Ki is akarta kergetni a konyhából, de az úr erélyesen rászólt, hogy adjon fekhelyet a leánynak, hiszen látja, hogy a hidegtől vacog, embertelenség valakit ilyen állapotban, ítéletidőben kizavarni a házból. Ennek hallatára Gottlieb Róza most már magyarul közbeszólt: „Bocsásson meg néni, nem vagyok oláh.” A jószívű, de az oláhokat végtelenül gyűlölő asszony a leánynak néhány elejtett szavából azonnal megértette, hogy miért öltözött oláh ruhába, s mire való ez az alakoskodás. Bevitte szobájába, meleg étellel, itallal ellátta, tiszta ruhába öltöztette s e közben elmondta élettörténetét. Férjét, két leányát az oláhok meggyilkolták, ezért gyűlöli annyira őket. Maga is már végső szükséget szenvedett, amikor mostani nemes lelkű gazdája, aki báró Bruckenthal ispánja, könyörületből magához vette.

Beszélgetés közben belépett az ispán, s csodálkozva látta a leány átváltozását. Amikor pedig megtudta, hogy a magyar sereg számára akar híreket vinni Nagyszebenből, így szólt hozzá: „Bámulom a bátorságát, kisasszony, Ön most az én hatalmamban van, de ne féljen. Nevem Farkas Jenő gazdatiszt. A báró jónak látta a magyarok elől menekülni s énrám bízta az uradalom vezetését. De én csak színből vagyok pecsovics. Legyen bizalommal, segíteni fogom.”

Ezek után a leány most már minden tartózkodás nélkül elmondta, hogy Bem megbízásából akarja a nagyszebeni kaszárnyákat és a császári katonaságot megfigyelni. Feltűnt neki, hogy a Disznódi-utcában kőművesek dolgoznak valami igen sürgős munkán. Sikerült neki megtudnia, hogy a szászok mindenütt pincékbe falazzák a gabonát és élelmiszerkészleteiket, hogy a magyarok meg ne találják. Barátságot kötött egy fiatal kőművessel, aki azután elkísérte őt szüleinek lakására s ott töltött egy éjjelt. Az apa, szintén kőműves, elbeszélte neki, hogy másutt is végeznek hasonló munkákat s megjelölte neki mindazokat a helyeket, ahol a szászok élelmiszereket falaztak be.

A leány azután már csak egy éjjelt akart ott tölteni, hogy a fontos hírekkel másnap reggel Bemhez siessen. Farkas ispán megígérte, hogy mindazt, amit a leánytól hallott, Bem számára leírja, sőt kiegészíti ezeket az adatokat a saját tapasztalataival is, hiszen ő állandóan a városban lakik, tehát mindent jól tud. Gottlieb Róza azonban reggelre súlyosan megbetegedett, kénytelen volt lázasan ágyban maradni. Az ispán erre maga vállalkozott az üzenet kézbesítésére, a leányt gazdasszonya gondjára bízta, azután kilopódzott a városból és sikerült neki Bem főhadiszállását Segesvár közelében megtalálni.

Bem örömmel fogadta az intelligens ember részletes beszámolóját és nagy részvéttel emlékezett meg önfeláldozó női kémjéről: „Armes Madchen! Bewahren Sie ihre Ehre! Sie sollen dafür meinen innigsten Dank erhalten!”

Farkas ispán szerencsésen haza jött és a leányt már lábadozó állapotban találta. Hiába tartóztatták házigazdái, hogy maradjon, hiszen a magyarok rövid idő múlva vonulnak Nagyszebenbe, nem volt maradása. Gyorsan vissza akart térni Bemhez, hogy a várható ütközések alatt táborában lehessen, utasításait várja, vagy sebesülteket ápolhasson. Az ispán 1849. március 9-én rejtett utakon Nagyselyk felé vezette el Bem táborába.

Ezután Gottlieb Róza részt vett a vízaknai csatában és Szászsebes alatt egy csomó honvéddel együtt osztrák fogságba jutott. Az osztrákok a közlegényeket elengedték, őt és a tiszteket a gyulafehérvári püspöki major egyik épületébe zárták, ahol étlen-szomjan kínlódtak néhány napig.

Egy osztrák tiszt ezenfelül gorombán is bánt velük s mikor Gottlieb Róza erélyesen felszólalt ez ellen, őt a várba kísérték. De nem lett bántódása s rövid idő múlva kiszabadult.

Bem hadseregének további harcaiban is részt vett, egészen a szomorú végű augusztus 1-i gyulafehérvári ütközetig.

Természetes, hogy a császári hadsereg is sok kémet foglalkoztatott. A kémkedés központi rendszere azonban még náluk sem fejlődött ki. Kémeik alkalmi kémek voltak, akik, hasonlóan a honvéd sereg titkos hírszerzőihez, álruhában és ugyanolyan módon működtek.

A bécsi Kriegsarchivban sajnos csak néhány adatot találunk arról, hogy milyen kémeket küldtek a császáriak a honvéd sereg háta mögé és milyen híreket kaptak onnan. Egy l849 május 19-ről szóló jelentés szerint a Dunántúlon működő császári hadsereg parancsnokság kémeket küldött ki Sopronból azzal a feladattal, hogy a Dunántúl nyugati, déli és keleti részein keresztül utazva híreket vigyen Pestre a lakosság hangulatáról. Ez a titkos megbízott négy nap alatt hihetetlenül nagy utat tett meg. Sopronból Kőszegre ment, onnan Körmend – Zalaegerszeg - Keszthely érintésével a Balaton déli partja mentén utazott Székesfehérvárra s onnan Budafokon át Pestre. A honvéd csapatokról eléggé jó és kedvező képet festett, bár látta, hogy a legénység hangulata nyomott. A lakosságot az egész Dunántúlon erősen „köztársasági” érzelműnek jellemezte, sőt Székesfehérvárott a házakon vörös zászlókat látott, mert ott a „vörös köztársaságot” (Die rothe Republik) kiáltották ki. A magyar hatóságok igen erőszakosak, kíméletlenül megkövetelik alárendelt közegeiktől és a lakosságtól, hogy a köztársaságot szolgálják, de annak nagy része inkább „az enyhébb kezű osztrák uralmat szereti” (?). Az oroszok betörésének hírét kétkedéssel fogadják, mert azt mondják, hogy a külföldi nagyhatalmak ezt nem engedhetik meg.

Ugyancsak érdekes jelentést olvashatunk Welden altábornagynak Pozsonyból, 1849. május 29-én Bécsbe küldött jelentésében egy megbízható kémjének híradásáról. A kém részletesen beszámol a magyar sereg tagozódásáról és a látottakból azt következett, hogy a magyarok a hadseregszervezés terén igen sokat tanultak és igen nagy eredményt értek el. Seregük zöme a Dunántúl van, valószínű tehát, hogy ez lesz a várható hadműveletek főhadi színtere. Kémjelentések szerint a magyarok Ausztria felé irányuló hadmozdulatai igazodni fognak a bécsi forradalmi elemek titkos terveihez. Weldennek ez a kémje bizonyára hosszabb időt tölthetett a különböző magyar hadtestek és hadosztályok főhadiszállásain, mert jelentésében nemcsak a csapatok tagozódását, de a parancsnokok neveit is felsorolja és (bár kissé túlzott) létszámadatokat is közöl.

Az oroszok Erdélybe való bevonulásánál az előnyomuló hadoszlopok parancsnokainak igen nehéz volt a helyzetük, mert csak oroszul beszéltek, tehát vezetőkre, tolmácsokra volt szükségük. De erre a feladatra az erdélyi magyarok közül senki sem vállalkozott önként. A minisztérium utasítására a borgóprundi katonai állomásparancsnokság a császáriakkal egyetértő lakosságból volt kénytelen vezetőket keresni, akiket e szolgálatukért fejenként 170 forinttal díjaztak.

A kémkedés történetének egyik érdekes eseménye az, hogy a szabadságharc egyik legdöntőbb és mindkét küzdő fél számára egyaránt jelentős haditényét, Budavárának 1849. május 21-én történt elfoglalását, az osztrák közönség legelőször kémjelentés alapján tudta meg. A Wiener Zeitung külön kiadása volt az első híradás Bécs utcáin arról, hogy Budát Görgey elfoglalta. A híradás azzal kezdődik, hogy erről még hivatalos hír ugyan nem érkezett, de eléggé megbízható Kundschaftsnachricht-re támaszkodva hozzák ezt a közönség tudomására. Ugyancsak ilyen hírforrás nyomán ismerteti ez a lap Görgey támadásának részleteit, azaz a Budavár alatt május 4-től 21-ig lejátszódó eseményeket.

Egy másik kémjelentés Buda elfoglalása után arról értesítette a bécsi kormányt, hogy Görgey és Dembinski Debrecenbe ment, ahol nagy haditanács lesz. A hangulat Buda elfoglalása miatt igen lelkes, amit növel még az a körülmény is, hogy az oroszok még nem avatkoztak a harcokba. Ugyanez a kém a következő napokban részletesen tájékoztatta a császári sereg főparancsnokságát a honvéd sereg főbb hadoszlopainak mozdulatairól, amiből azt következtethetjük, hogy a nélkül, hogy felismerték volna, állandóan a csapatok között mozgott.

Hogy a bécsi kormány a hadműveletek alatt rendes kémszervezetekkel állott összeköttetésben, annak bizonyítéka, hogy a Kriegsarchívban erről az időről „Fliegendes Blatt Nr…..” gyűjteményben sorszámozva kezelték az érkező kémjelentéseket.

Hírszerző és kémszolgálatra általában rendszerint csak ügyes emberek vállalkoztak, de tudtunk olyan esetekről is, amikor korlátolt, ügyetlen emberek is próbálkoztak ezzel a veszélyes mesterséggel, természetesen eredmény nélkül. Ilyen igazán együgyű kém esetéről olvashatunk a Hadilevéltár 1848-as iratai között.

1849. április 14-én a váci székesegyház előtt ácsorgott a reggeli órákban Nógrádi Antal, az éppen ott tartózkodó „Ujházy magyar vadász – csapat” közvitéze. Egyszerre csak három polgári egyén közeledett felé és az egyik egyenesen a következő kérdésekkel fordult hozzá:

1. Merre ment a tábor, 2. miért halmoztak fel annyi lőszert a templom előtt, 3. hova fogják vinni ezt a lőszert, 4. hol van Damjanich tábor, 5. csapatai Pest alatt hogy vannak elrendezve, 6. van-e már magyar hadsereg a Dunántúlon, 7. Bem altábornagy hadserege Erdélyből kijött-e már?

Nógrádi közvitéznek természetesen gyanús volt, hogy három polgári egyén ilyen katonai dolgokat akar tőle megtudni s hogy így pontokba foglalva tálalja kérdéseit elébe. Nem felelt nekik, hanem azonnal jelentést tett a közelben tartózkodó parancsnokának, Kompolthy őrnagynak, aki sürgősen letartóztatta mind a három kíváncsi embert. Jochmann Károly, Kovács György és Alexa József volt a nevük. Sorsukról egyebet nem tudunk, de bizonyos, hogy ügyetlen kémek lehettek. A kérdésekből látszik, hogy valamelyik császári parancsnokság bízta meg őket, hogy szerezzenek adatokat és ők feladatukat úgy vélték megoldani, hogy minden kertelés nélkül, a legelső szembejövő honvéd katonát akarták kifaggatni, abban a reményben, hogy talán leggyorsabban és legkönnyebben így oldhatják meg a feladatot.

Minden háborúban gyakran visszatérő jelenség, hogy kémek furakodnak a fővezér környezetébe, hogy ott első kézből értesülhessenek a legfontosabb hadműveleti tervekről.

Ilyen egyének, sajnos, igen sokszor az illető hadsereg soraiból származnak s jellemtelenségüket az ellenséggel fizettetik meg. A 48-as szabadságharc hadműveletei alatt is találkozunk ilyen csúnya jellemű egyénekkel. Ilyen volt Görgey Arthur környezetében egy Molnár Ferdinand nevű egyén, aki az aradi tiszti rabok között az osztrákok javára kémkedett és besúgásaival igyekezett elmérgesíteni az ellentéteket Görgey és Kossuth között.

Görgey Arthur hadvezéri pályájának kezdetén egy országos hírűvé vált szomorú esetet intézett el könyörtelen szigorral. 1848. szeptember vége felé, amikor Görgey működésének színterét Csepel szigetéről a Duna jobb partjára helyezte át, két elő őrsi vonalat állított fel Adony – Soponya vidékén, hogy lehetetlenné tegye a Székesfehérvár körül táborozó Jellachich összeköttetését Roth tábornok hadtestével, amely dél felöl közeledett. Az előörsök Soponyán a fehérvári országúton megállítottak egy hintót, amelyben Zichy Ödön és Pál grófok Székesfehérvárról Kálozdra akartak utazni. Zichy Ödön Jellachich táborában többször megfordult s mivel kocsijában Jellachich törvénytelen kinevezését kihirdető proklamációkat és egyéb gyanús iratokat is találtak, az utasokat bekísérték Görgey főhadiszállására. Görgey a dolgot igen fontosnak és katonai szempontból veszélyesnek tartotta, rögtönítélő haditörvényszéket alakított, amely Zichy Ödön grófot „mint a haza ellenségeivel szövetkezett hazaárulót” kötéláltali halálra ítélte és az ítéletet még aznap este végrehajtatta. Pál grófot további eljárásra a pestmegyei főhadbíróhoz kísérték. Az eset rendkívül nagy port vert fel. Görgeyt sokan hivatalos hatalommal való visszaélés vádjával illették. Voltak, akik azt állították, hogy Görgey ezzel a kérlelhetetlen tettével akarta magára vonni a figyelmet. E kérdések és különféle nézetek tisztázása nem tartozik e munka feladatai közé, Görgey Arthur működése ma már annyira tisztán áll a hadtörténet lapjain, hogy ez az erélyes cselekedete nem szorul se szépítésre, se magyarázatra. E korszakkal foglalkozó egyik szakember szerint (Steiner Lajos) Zichy utazásának tulajdonképpeni célja az volt, hogy összeköttetést létesítsen Jellachich és Roth között. Görgey rideg és energikus tette ezt megakadályozta.

Csányi László irataiban gyakran előfordul Kriskó János neve, aki a magyar ügy szolgálatában végzett ügyesen bizalmas kémszolgálatot. Mint felvidéki tót, főleg a fegyvercsempészet sikere érdekében fáradozott sokat és nagy érdemeket szerzett a felvidéki osztrák haderők kikémlelése körül. Ugyancsak Csányi leveleiből értesülünk, hogy a magyar kormány megbízásából asszonyok is végeztek értékes szolgálatokat külföldön és tartották az összekötettést a Magyarországgal együtt érző külföldi diplomaták és Kossuth kormánya között.

Bizonyos, hogy a kémszolgálatot jól meg kellett fizetni, fontosságát Kossuth is annyira felismerte, hogy a kémek jutalmazásában nem volt fukar, Görgeyhez l848. karácsony napján küldött egyik levelében olvashatjuk, hogy nagyon fontosnak tartja a Moson vármegyében tartózkodó ellenség állásának felderítését s azt üzeni Görgeynek, hogy kövessen el minden lehetőt ezirányban: „kerüljön bár 20.000 forintba”.

A Bécsben és Ausztriának Magyarországgal határos vidékein észlelhető hangulat megfigyelésében nagy szolgálatokat tett a magyar ügynek egy Rosowicz József nevű zsidó kém. Több jelentését olvashatjuk az Országos Levéltár 48-as iratai között. Ezek egyike igen érdekes, benne a Moson vármegyébe érkező magyar hadtest parancsnokát 1848. október 9-én részletesen tájékoztatta Jellachich horvát bán hadtestének tagozódásáról, létszámáról, helyzetéről és terveiről. Egy másik iratból kitűnik, hogy nemcsak ő maga kémkedett, hanem 4 – 5 szintén zsidó ügynököt is foglalkoztatott, akik az osztrák katonák közé vegyülve, főleg az olasz nemzetiségű emberektől igyekeztek híreket kapni. Rosowicz kémszervezetének központja Pozsonyban volt, innen küldött rendes, katonai jelentésekhez hasonló és „Rapport” címmel kezdődő írásbeli tájékoztatásokat az érdekelt katonai parancsnokságokhoz. Ezekből a jelentésekből kitűnik, hogy embereit jól tudta kiválasztani. Olyanokat alkalmazott, akik több nyelvet beszéltek és kiszolgált katonák lehettek, mert a „Rapport”-ok a lehető legaprólékosabb részletekig felvilágosítást tudnak adni a csapatok tagozódásáról és menetvonalairól. Különösen ügyes megbízottai voltak Glauber Henrik, Glauber János és Mangold József nevű zsidók, akik morvaországi falvakból származtak. Nyugodtan elhihetjük, hogy mindezek az emberek nem a nemzeti ügy iránti lelkesedésből vállalkoztak erre a veszélyes feladatra, valószínű, hogy a magyar hatóságoktól kapott pénz jórészét Rosowicz tartotta meg magának. Az egyik – Rosowicz kémkedésével foglalkozó – hivatalos jelentésből, melyet Paszlavszky Ferenc főhadnagy írt Pozsonyban 1848. november 5-én, kitűnik, hogy Glauber János keveselte az egy kémútjáért fizetett 10 pengőforintot, mert tudomása szerint Csányi kormánybiztos e célra többet utalt ki. Ezért Paszlavszky főhadnagy nagyon ajánlja Rosowics ellenőrzését: „gazdasági tekéntetekből Rosowicz Josef sub vigili oculo habendus”. Rosowicz később abba a gyanúba keveredett, kétfelé kémkedik. Mi volt az igaz ebből, ma már nem tudjuk megállapítani.

Az 1850/51. esztendőben az angol közvélemény és sajtó igen sokat foglalkozott egy állítólagos báró Beck Vilma nevű magyar emigránsnő regényes múltjával és váratlan, tragikus halálával. Hogy ki volt tulajdonképpen, ma sem tudjuk, csak az az egy bizonyos, hogy a szabadságharc alatt állandóan és eredményesen kémkedett a magyar ügy érdekében. Valószínű azonban, hogy a „duplakémek”, a kétkulacsosok sorába tartozott és Ausztriát is ellátta hírekkel. Titokzatos egyénisége, regényes múltja, de mindenekfelett az a körülmény, hogy mind Kossuth, mind más befolyásos egyének a szabadságharc vezetői közül elismerték, hogy bizalmas hírszolgálatot végzett a magyar kormánynak, megokolttá teszi, hogy részletesebben foglalkozzunk életkörülményeivel és azzal a kétkötetes munkával, amelyet a szabadságharc alatti működéséről ő maga írt. A munka 1850-ben angol, 1851-ben német nyelven látott napvilágot, 1901-ben pedig magyar fordítása is megjelent. Sokan támadták, sokan védték ezt a munkát és szerzőjét, de abban mindenki megegyezett, hogy szerzője mint kém működött a magyar hadsereg szolgálatában.

1850. április havában megjelent Londonban egy körülbelül 40 éves, egyszerűen öltözött asszony, akinek sötét kendőjét Kossuth arcképével díszített melltű fogta össze. Ez az asszony Lord Dudley Stuartot kereste s annak irodájában dr. Backhaus titkáránál érdeklődött Kossuth tartózkodási helye és állapota felől. A titkár azt felelete, hogy Kossuth állítólag nagyon beteg. E hír hallatára a hölgy kivette kendőjéből a melltűt s Kossuth arcképét ajkához szorítva, hangosan zokogva rogyott egy karosszékbe. Backhaus kérdésére elmondta, hogy ő Beck bárónő, Kossuthnak igen bizalmas barátnője és a szabadságharc alatt „Racidula” álnéven teljesített igen fontos szolgálatokat a magyar ügyért, Kossuth megbízásából. Arra a kérdésre, hogy miért jött Londonba, azt felelte, hogy Kossuthot keresi, hogy megossza vele a száműzetés kenyerét s azt tanácsolták neki, hogy legelőször Lord Dudley Stuarthoz forduljon, aki a magyar szabadságmozgalom lelkes pártolója. Reméli tehát, hogy a lord őt tanácsokkal, útbaigazításokkal, talán más módon is támogatni fogja.

A titkár azt tanácsolta neki, hog keresse fel Londonban Pulszky Ferencet, a magyar menekülteket segélyező bizottság elnökét. De a nő erről hallani sem akart, mert neki állítólag Hamburgban azt mondták, hogy Pulszkytól őrizkedjék. A titkár figyelmeztette, hogy ilyeneket ne beszéljen, mert Pulszky az itteni magyarok között nagy tekintélynek örvend, tehát minden igaz magyar menekült megbízhatik benne. A nő unszolására azután mégis bejelentette uránál. Lord Dudley másnap délelőtt fogadta az asszonyt s mivel az nem tudott angolul, a titkár tolmácsolásával németül beszélgetett vele. A lord figyelemmel végighallgatta a regényes élettörténetet és azt tanácsolta az asszonynak, hogy írja meg élményeit könyv alakban. A nő eleinte szabadkozott, de mikor Backhaus is felajánlotta segítségét, megígérte, hogy megkísérli. Végül arra kérte a lordot, hogy juttassa el egy levelét Kossuthhoz, amit az szívesen megígért.

Az asszony másnap elhozta a levelet, amit a titkár elolvasott és lepecsételt. Német nyelven és igen bizalmas hangon volt írva. A levél további sorsáról nem tudunk semmit. Néhány nap múlva az állítólagos bárónő ismét eljött s ezúttal már a készülő könyv néhány kézzel írott ívét hozta magával. A titkár elolvasta a kéziratot, jónak találta s biztatta az asszonyt, hogy csak folytassa a munkát.

Néhány nap múlva a lord Pulszky Ferenccel találkozott és említette előtte Beck bárónő látogatását. Pulszky megjegyezte, hogy ez a nő kém volt a forradalom alatt. „Igaz – mondta a lord – de az igaz ügy szolgálatában”. „Persze” – felelte Pulszky a titkár füle hallatára. Az asszony a munkát rövidesen elkészítette, németnyelvű kéziratát átadta Backhausnak, aki angolra fordítatta. A kétkötetes munka Lord Dudley Sturartnak ajánlva 1850 októberében Londonban meg is jelent. Nagy kelendőségnek örvendett, úgy hogy a következő évben még egy kiadást ért. Ugyanebben az évben, 1851-ben, ugyancsak Londonban jelent meg a munka két kötetben német nyelven is a következő címen: „Memoiren einer Dame Wahrend des letzten Unabhangigkeitskriegs in Ungarn, von Wilhelmine Baronin von Beck. Eine treue Schilderung ihrer abenteuerlichen Reisen und geheimen Missionen im Auftrage Kossuth’s in Ungarn, Gallizien, Östrerreich und Deutschland”.

A könyv nagy feltűnést keltett és igen nagy sikert aratott. Írónőjéről különben már korábban is megjelentek apróbb történetkék londoni és párizsi lapokban, amelyekben, mint veszélyes kalandok hőse, Racidula néven szerepelt. Emlékiratairól a londoni lapok igen hízelgő ismertetéseket közöltek. Az ottani magyar emigránsok kétkedéssel fogadták és gúnyolódtak a könyv sok Háry János ízű jelenetén, de csodálatosképpen senki sem emelt óvást ellene, senki sem igyekezett értékét megérdemelt színvonalra leszállítani. Oka ennek talán az lehetett, hogy a bárónő Kossuthról mindig csak a legnagyobb tisztelet és rajongás hangján beszélt, Görgeyt viszont nagyon elítélte, ami az akkori közhangulatnak megfelelt.

A könyv nagy sikere a szerzőt elkábította. A francia sajtó is közölt részleteket a könyből. Beck Vilma a londoni társaság keresett tagja lett, mindenki úgy beszélt róla, mint Kossuth bizalmas barátnőjéről. Ő maga is szerette magát a kormányzó „jobb kezének” nevezni. Mivel pedig hízelgői újabb munkákat kértek tőle, hozzáfogott teljes élettörténetének megírásához. Befolyásos egyének ajánlóleveleivel tarsolyában elindult újabb munkájára előfizetéseket gyűjteni. Megfordult Anglia nagyobb városaiban s 1851. augusztus elején érkezett meg Birminghambe, titkárának, Derra Konstantin nevű jó megjelenésű fiatalembernek kíséretében. Ez az ember Pesten született és kenyérkereset végett érkezett Londonba, a véletlen folytán ismerkedett meg Beck Vilmával.

Közben azonban a hangulat Beck Vilma személye körül megváltozott, kérkedő magaviselete, fontoskodása és többszöri hazudozása gyanússá vált. Amikor pedig az előfizetések gyűjtése közben egy 24 shillingről szóló összeg sorsa nem volt egészen tisztázható, a birminghami rendőrség az asszonyt és titkárát augusztus végén Tyndall ügyvéd házában a tiszteletére tartott nagy estélyen letartóztatta és börtönbe zárta. Amikor másnap reggel bírói kihallgatásra elővezették, az őt kísérő két rendőrtiszt karjai között elájult s néhány perc múlva a bíró előszobájában szívszélhűdés következtében meghalt. Kiderült, hogy a vádat egy Smith nevű ember emelte ellene, de nem ért célt, mert a bíróság a vádat elutasította és Derra-t is szabadon bocsátotta. A közvélemény felzúdult az erőszakos bánásmód miatt s Londonban még évekig szóbeszéd tárgya volt a „birminghami botrány”. Hevesen támadták a vádló Smithet és az emigrált magyarok vezérét, Pulszkyt, az utóbbit főleg azért, mert nem sietett honfitársnőjének segítésére. Derra ezután még sokáig pereskedett, kártérítést követelt meghurcoltatásáért s ennek során kiderült, hogy a magyar emigráció néhány tagja valóban közreműködött Beck Vilma letartóztatásában. Az angol lapok hangosan követelték, hogy Kossuth és Pulszky nyilatkozzanak ez ügyben. Kossuth, amikor Southamptonban partra szállt, 1851. október 24-ről keltezett és Smithez intézett levelében egyszerűen kijelentette, hogy Beck bárónő nevét nem ismeri, de igaz, hogy egy Racidula nevű személy, mint kém, a magyar kormány szolgálatában állott. Csak két ízben találkozott vele életében s akkor is csak szolgálati ügyekről beszélgettek. Egyebet nem tud róla. A bárónő pártján álló köröket azonban ez a levél nem elégítette ki. Azt állították, hogy Kossuthnak többet kell tudnia volt bizalmas barátnőjéről, tehát ezt a levelet valószínűleg csak Smith erőltetésére és befolyása alatt írta. Amikor Kossuth később Amerikából visszaérkezett, rá akarták bírni arra, hogy újból részletesebben nyilatkozzék erről az ügyről, de Kossuth mindent elhárított magától azzal a határozott kijelentéssel, hogy mindazt, amit ő erről a nőről tudott, első levelében már megmondta, újabb mondanivalója nincs. Ezután a nyilatkozat után lassan napirendre tértek a kérdés felett.

Beck Vilma neve és sorsa ezután már majdnem teljesen feledésbe merült. Magyarországon különben sem volt nagyon ismeretes, amikor 1901-ben dr. Halász Sándor miskolci tanár Beck bárónő memoárjait magyarra fordította s az érdektelenebb részek kihagyásával kiadta, hogy – mint előszavában mondja – emléket állítson egy lelkes magyar honleány és tragikus véget ért áldozat számára. Újból felelevenedett a vita, hogy ki volt tulajdonképpen Beck Vilma és emlékiratai történeti szempontból értékesek-e?

Kropf Lajos, neves történetkutató és író, aki hosszú időt töltött Angliában és igen sok értékes magyar történeti adatot állapított meg ott, vállalkozott arra a feladatra, hogy fényt derít erre a kérdésre. Érdekes és nagyon alapos tanulmánya a Budapest Szemle 1901. évfolyamában látott napvilágot. Az ő megállapításaira támaszkodva foglalkozunk mi is ezzel az üggyel.

Az asszony hírtelen halála után mindazok, akiket múltja érdekelt, igyekeztek adatokat szerezni róla. Ha sorra vesszük ezeket, akkor csak azt láthatjuk, hogy az állítólagos bárónő valóban művészi módon tudta leplezni valódi származását. Kmety tábornok többször látta táborában kószálni és tudta, hogy fizetett kém a magyarság szolgálatában. Rendesen Racidulának hívták, vagy egyszerűen „a báróné”-nak, minden családi név nélkül, de inkább csak gúnyból, mint komolyan.

Dr. Halász szerint Beck bárónő leánykori neve Horeczky Vilma volt. Már ez az adat is téves, mert a kortársak és személyes ismerősök el nem vitatható megállapítása szerint két Horeczky leány élt abban az időben. Az egyik báró Beck tábornok egykori olmützi várparancsnok özvegye volt. A másik a tábornok öccsének, báró Beck alezredesnek volt a felesége s azzal együtt valahol Olaszországban élt. A memoáríró állítólagos Beck bárónő pedig azt állította, hogy férje a bécsi forradalomban 1848. október 28-án Bécsben utcai harcban elesett. Világos tehát, hogy a fent említett Horeczky leányok egyikével sem azonos.

Az asszony 1849. októberében egy bécsi szállodában véletlenül találkozott dr. Epstein nevű emberrel, aki, midőn meghallotta, hogy bárónénak címezteti magát, egyenesen szemébe mondta, hogy semmi joga ehhez, mert ő nem más, mint Racidula, aki mesterséges virágok készítésével szerzi kenyerét. Az asszony szorultságában azzal védekezett, hogy Kossuth emelte bárói rangra. Ugyanebben a szállóban egy mosónő és varrónő is terjesztette a bárónő jelenlétében azt a hírt, hogy ők valamikor mint cselédek vele együtt szolgáltak egy családnál. Beck Vilmát ez a leleplezés igen nagy zavarba hozta és sok pénzt költött arra, hogy a mosónőt elhallgattassa.

Több tanú szerint Racidula faragatlan, durva, közönséges viselkedésű nő volt, aki tábortüzek mellett szívesen dorbézolt közlegények társaságában. Mások viszont, így például Angliában egy német úriasszony, akit ő mint tolmácsot foglalkoztatott, azt állította róla, hogy teljesen kifogástalan, sőt nagyúri fellépést tanúsított, igen művelten társalgott s a szalonokban otthonosan érezte magát. Csupán azt tűnt fel az angol köröknek, hogy nem tudott franciául, pedig ezen a nyelven minden magyar arisztokrata beszél.

Bajos eldönteni, hogy mindebből mi az igaz. Szem előtt kell azonban tartanunk, hogy egy kémnőnek egyformán ügyesen kell játszani minden szerepet. Tagadhatatlan, hogy az asszony ügyes kém volt. A Times angol újság is firtatta a dolgot és megbízta bécsi levelezőjét Racidula kilétének felderítésével. E szerint a leány neve Koberwein lehetett és egy Beckhez ment feleségül, aki azonban nem volt báró. Valószínű tehát, hogy a Beck Vilma nevet jogosan viselte.

Felmerült az a gyanú is, hogy a sokat emlegetett memoárokat nem maga Beck Vilma írta, - mert ahhoz kevés intelligenciája és írói készsége lett volna – hanem valaki más. A nő hátrahagyott iratai között állítólag egy magyarul fogalmazott naplót is találtak, pedig Beck Vilma, bár művének majdnem minden fejezetében lelkes magyar honleánynak szerette nevezni magát, alig tudott magyarul. Ebből a naplóból kitűnik, hogy annak névtelen és ismeretlen szerzője lehetett, Becknének mindenesetre legfontosabb munkatársa, ha nem is az egész munka írója. A naplóban ilyen bejegyzések is vannak: „Munkám tetszik Becknének”. „Nagyon el voltam foglalva Beckné emlékirataival” „Új bekezdést írtam Beckné önéletrajzához” stb. Azután néhány számla is fel van jegyezve a naplóban, amelyekből kitűnik, hogy másolásért és eredeti fogalmazásokért a napló írója díjazásokban részesült.

Mindezekből kitűnik, hogy, ha talán az egész – többször említett – munkát Beckné nem is maga írta, szellemi szerzője ő maga volt. Azonban hihetetlen képzelőtehetségének segítségével mondanivalóit olyan formába öntötte, hogy minden elfogulatlan olvasónak az lehet a benyomása, hogy bár ez a munka érdekes, ötletes, helyenkint szellemes, de annyira túlzott, saját személyét annyira előtérbe toló s benne annyi hazugságot, koholt eseményt találunk, hogy történeti forrásmunkának semmiképpen sem használható.

Mind Wetter, mind Kmety és Klapka tábornokok kijelentették, hogy soha életükben nem érintkeztek hivatalosan az asszonnyal. Wetter nem is látta őt soha s az asszony könyvében mégis hosszasan és színesen írja le találkozásaikat. Pulszky Ferenc azt állítja, hogy műveletlen nő volt s nem is ő volt a főkém, hanem csak alárendelt szerepet játszott. Egyszerű kalandornő lehetett, vállalkozó szellemű, merész, de rendkívül hiú.

Hajnik Pál, Kossuth rendőrségének főnöke, ismerte Beck Vilmát, tudta róla, hogy fizetett kém s látta társnőjével Kossuth előszobájában. Egy angol ember szerint Beckné a londoni rendőrség fizetett kémje is volt. Egy Zerdahelyi Ede nevű volt honvédtiszt szintén közönséges kémnőnek tartotta Racidula asszonyt. Látta egy ízben Komáromban, amikor a szállodából álruhában az osztrák táborba indult, más alkalommal pedig egy másik nővel együtt, amikor mint markotányos nő az osztrák táborból visszatért.

A Londonba emigrált magyarok általában Beck Vilma ellen foglaltak állást s csak néhányan mellette. Az utóbbiakhoz tartozott Kászonyi Dániel főhadnagy, aki mint vendég volt jelen Birminghamben azon a nevezetes estélyen, amelyen Beck Vilmát és titkárát letartóztatták. Kászonyi azt állította, hogy igen sokszor hallotta Beckné nevét dicsérőleg emlegetni Kossuth irodájában, Csányi László környezetében és Görgey főhadiszállásán is. Nagyon takarékos asszonynak ismerte, aki igen jószívű volt és amikor csak tehette, bőven segítette magyar, lengyel és német menekülttársait.

Amikor dr. Halász magyar fordításában Beck Vilma emlékirati 1901-ben a magyar könyvpiacon is megjelentek, a Budapesti Hirlap egyik márciusi számában „Egy régi magyar honvéd” című tárcacikk írója támadta a könyvet, silány piaci terméknek nyilvánította és kétségbe vonta a „kóbor dáma” szavahihetőségét. Halász Sándor néhány nap mulva ugyanott válaszolt. Igyekezett „a bárónét” védelmébe venni, de meggyőző adatokkal neki sem sikerült bebizonyítania, hogy ez a munka a magyar hadtörténet, közelebbről a szabadságharc történetének értékes, használható gyarapodását jelenti és hogy írónője tiszteletreméltó magyar szabadsághős.

Az elmondottak után mi sem tartjuk szükségesnek, hogy Beck bárónő életének azzal a szakaszával összefüggően és részletesen foglalkozzunk, amelyben valóban hírszerző- és kémszolgálatot teljesített a magyar szabadságharc alatt. De mégis érdekesnek tartjuk könyvének legalább azokat a részleteit ismertetni, amelyek leírják, hogy adott esetekben bizonyos megbízatásokat miképpen hajtott végre, szóval kémkedés közben milyen eszközöket alkalmazott és válságos, veszélyes pillanatokban milyen furfanggal vagy vakmerőséggel mentette ki magát a bajból. Munkájának tehát csupán azokat a jeleneteit ismertetjük, - természetesen minden felesleges öndicséret, fellengzős magasztalás és nevetségesen színes, romantikus környezetleírás mellőzésével – amelyek a valószínűség látszatával bírnak s amelyek a kémkedés történetének megírásánál érdekes mondanivalókat közölnek.

Beck Vilma könyvére jellemző, hogy mérhetetlen öndicséret hangján beszél saját személyéről. Szerepének fontosságát, jelentőségét hihetetlenül túlbecsüli, mindenütt ő a főszemély. Viszont tagadhatatlan, hogy nem közönséges megfigyelőképessége lehetett és szokatlanul nagy katonai ismeretekkel is rendelkezhetett, mert könyvének ama jeleneteit, amelyekben a főhadiszállásokon vagy a csapatoknál tapasztalt dolgokról beszámol, úgy szerkesztette meg, mintha azokat szakember írta volna. Talán ez is egyik oka volt annak, hogy sokan azt állítják, hogy a könyvet nem ő írta. De ha ez így is volna, az adatokat neki kellett ehhez szolgáltatni, mert a könyv Londonban készült. Ő, mint hallottuk, a londoni magyar emigráció tagjaival nem állt jó lábon, tehát könyvének megírásában magyar katonaember aligha támogatta.

Hogy Beck Vilma valóban kémszolgálatokat teljesített, maga Kossuth és a szabadságharc több vezető férfija is elismerte. De a könyv sorai közül kiérezhetjük, hogy ez az asszony nemcsak a kém szerepét vállalta, vagyis az ellenségről hozott híreket, hanem igen szívesen forgolódott a magyar hadsereg különböző parancsnokságai között, mindenütt híreket gyűjtött és ezeket más helyeken értékesítette. Vagyis – röviden szólva – a besúgó szerepét is játszotta és a vele érintkező vezetőket adott esetekben olyan színben festette le mások előtt, amilyennek azokat ő, a rokon- vagy ellenérzés szemüvegén keresztül látta. Különösen Görgeyt gyűlölte, de Vetter, Dembinski és mások kijelentéseit is a maga szája íze szerint értelmezte és adta tovább. Semmi esetre sem tartozott a kémeknek ahhoz a csoportjához, akik hazafiasságból, vagy ha fizetésért is, de hűségesen szolgálták megbízóikat. Könyvében természetesen óvakodik annak látszatától, mintha az osztrákok számára is kémkedett volna, de sok a valószínűsége ennek is, mert igen gyanús, hogy a szabadságharc alatt többször, hosszabb ideig tartózkodott Bécsben és – mint maga is hangsúlyozta – ott a legmagasabb körökben állandóan szívesen fogadták.

Beck Vilma kémkedési rendszere igen egyszerű volt. Egyedül dolgozott, külön megbízott s állandóan foglalkoztatott ágensei nem voltak, csupán arról tudunk, - nem is annyira tőle, mint az őt vádoló egyének feljegyzéseiből, - hogy egy másik – ma már ismeretlen – nő kémmel együtt dolgozott. Munkájában csupán szobalányáról beszél gyakran. Ez volt állandó kísérője, aki azonban nem kapott tőle külön kémfeladatokat, hanem csak utazgatásainál szerepelt szükség szerint mint segédszereplő. Néha – főleg Bécsben és külföldön – nagyúri dáma képében is fellépett, amikor a szobalány valóban csak komornaszerepet játszott és úrnőjének leveleit hozta-vitte. Máskor – főleg ha ellenséges elő őrs vonalakon vagy országhatárokon kellett átcsúszni – a szobalány játszotta az úrnő feltűnő szerepét s Beck Vilma utazott vele mint parasztruhába öltözött cselédlány, gyümölcsárusnő stb.

Leggyakrabban ebben az utóbbi szerepben végezte kémkedését. Élelmiszerkosárral a hátán és kezében járkált a katonák között. Ha pedig a határszélen kellett átjutnia, például magyar földről Ausztriába, akkor rendesen mint egy morvamelléki faluba tartozó s morva parasztruhába öltözött lány jelentkezett a határt őrző elő őrsöknél s könyörgött nekik, hogy eresszék haza. Anyanyelve német volt s egy szláv nyelvet is beszélt. Magyarul alig tudott, de ezt a fogyatkozását ellensúlyozta az a körülmény, hogy amikor sikerült mindjárt a szabadságharc kezdetén, a bécsi forradalom kitörése után a magyar hadsereghez jutnia, itt azonnal ellátták megfelelő magyar igazolványokkal. Ezeket azután az idők során, valahányszor magasabb magyar parancsnoksággal érintkezett, mindig újból láttamoztatta, úgyhogy a magyar katonaságnál és állami közegeknél mindig könnyen tudta magát igazolni.

Legelső kémútjáról 1848. novemberében a következőket olvashatjuk könyvében. A bécsi forradalmi bizottság megbízta azzal, hogy keresse fel Kossuthot és szóban tájékoztassa az osztrák helyzetről, az osztrák tartománygyűlésnek Kremsierbe való költözésről, az osztrák hadügyminisztérium terveiről és beszélje meg, miképpen lehetne Magyarországba szökni a Semmeringen nagyobb számban dolgozó és forradalmi érzületű osztrák munkásoknak.

Beck Vilma parasztasszonynak öltözve gyalog indult el Bécsből és kétnapi út után Schlosshof mellett érte el a Morva-folyó határhídját. Az osztrák híd őrség megállította és mivel ekkor még nem volt semmiféle igazolványa, sírva könyörgött, hogy eresszék tovább, mert rokoaninál, Pozsony megyében (Malackán) lenne sürgős elintézni valója. De az őrség parancsnoka elutasította, majd rövid gondolkodás után azt mondta neki, hogy csak akkor ereszti át, ha híreket hoz a túlsó parton lévő magyar csapatok állásáról és erejéről. Az asszony kitért e megbízás elől azzal a kifogással, hogy katonai dolgokban járatlan és a vidéket sem ismeri. Kénytelen volt tehát Schlosshofba visszatérni, ahol egy parasztházban szívesen fogadták. Itt azt a tanácsot kapta, hogy próbáljon másutt szerencsét, talán Hainburgnál könnyebb lesz a határon átlopódzni. De ott is visszautasították. Ezután Marchegg felé ment s az ottani vasúti hídon szeretett volna észrevétlenül átszökni. Itt, szerencséjére, egy ott lakó, de Magyarországból, sőt éppen Malackáról származó magyar érzelmű családnál kapott szállást, ahol azt tanácsolták neki, hogy menjen Anger községbe, mert onnan postaösszeköttetés van Malacka felé, talán annak segítségével oda juthat. De a határt oly erősen őrizték, hogy innen is kénytelen volt dolgavégezetlenül Marcheggba visszatérni ahhoz a családhoz, amely pár nappal azelőtt barátságosan fogadta. A férfi halászmester volt, s amikor látta, hogy a vendég mindenáron Magyarországba akar jutni, azt ajánlotta neki, hogy öltözzék fia ruhájába, így talán mint halászinast halászás közben sikerül neki a magyar partra áttennie. Estefelé hálókkal és halászszerszámokkal megrakodva, ebben az álruhában követte gazdáját a parton horgonyzó csónakjához és 10 óra után már szerencsésen magyar földön volt.

A sok gyaloglástól feltört lábakkal, agyoncsigázva, most már kocsin folytatta útját Pozsonyba és Csányi László kormánybiztosnál jelentkezett. Négyszemközt tájékoztatta kiküldetéséről, azután arra kérte, hogy továbbítsa egy levelét Kossuthoz, mert csak vele közölheti a bécsiek üzeneteit. A válasz visszaérkezéséig tartó időt Beck Vilma arra használta fel, hogy megismerkedjék a Pozsonyban és vidékén táborozó csapatok parancsnokaival, legelsősorban Görgey Arthurral, akinek részletes adatokat szolgáltatott a morva menti osztrák haderő helyzetéről. Görgey megbízta, hogy hozzon híreket a Pozsony megye északi vidékén táborozó Simunich osztrák tábornok hadtestéről. Ezt a feladatot elvégezte, azután Pozsonyban átvette Kossuth válaszlevelét és parasztkocsin elindult Bécs felé. Kossuth levelét, és még néhány Bécsbe szóló levelet, a kocsi egyik gerendájának kivájt üregébe rejtette. Az osztrák határon megállították, poggyászát alaposan átkutatták, de azután tovább engedték, Átjutását annak köszönhette, hogy szerzett magának egy Pozsony vidékén általánosan ismert nagy gyümölcskereskedőtől olyan igazolványt, amely felhatalmazta arra, hogy a cégnek pénzkövetelését egy bécsi adósától behajtsa, s e célból feltétlenül Bécsbe utazzék. Ezzel az igazolvánnyal akadálytalanul oda is jutott.

Beck Vilma néhány napig Bécsben tartózkodott, átadta Kossuth levelét, megkapta a válaszokat, azután pedig egyenesen Windischgratz herceg irodájába ment. Magyarországról ugyanis levelet hozott Windischgratznek is, amelyben a herceg egyik magyarországi megbízottja tudatta vele, hogy nemrég vásárolt birtokának kastélya a közeli harcok alatt tüzes bombáktól tüzet fogott és elhamvadt. Windischgratz igen megköszönte az asszonynak, hogy pontos híreket hozott erről a szomorú esetről és szobájába sietett, hogy a levélre válaszoljon. Az asszony ezalatt a véletlenül ott lévő Jellachichcsal kettesben maradt a szobában és az altábornagy kérdésére tájékoztatta őt a magyar seregről, de erősen túlozta annak erejét és harckészségét, hogy – mint könyvében mondja – megfélemlítse és félrevezesse. Ezután Windischgratz megparancsolta titkárának, hogy Beck Vilma számára állítson ki egy minden alkalomra érvényes igazolványt s megkérte arra, hogy levelét vigye Magyarországba. A kémnőnek tehát most már igen értékes osztrák igazolványa is volt, amellyel a későbbi időkben is zavartalanul tudott átsétálni az osztrák elő őrsi vonalakon.

Azért foglalkoztunk részletesen ezzel az első úttal, mert Beck Vilma többi faladatait is körülbelül ilyen módon oldotta meg. Működése közben két ízben volt alkalma Kossuthtal személyesen is tárgyalni. Hogy a valóságban mit beszéltek, ma már nem tudjuk megállapítani. Mint az előzményekből hallottuk, Kossuth szűkszavúan csak annyit mondott erről az asszonyról, hogy tudomása volt magyar kémszerepéről. Beck Vilma leírásában viszont fellengző hangon emlékszik meg e találkozásoktól, hosszú párbeszédeket közöl, amelyekben nemcsak Kossuthot, de önmagát is egekig magasztalja és úgy tünteti fel ezeket a találkozásokat, mintha vele Kossuth mélyszántású politikai gondolatokat és terveket közölt volna és a hadieseményeket is alaposan megtárgyalta volna vele.

Beck Vilma kalandos útjai során sokszor került igen veszélyes helyzetekbe, de mindig sikerült lélekjelenlétével kiszabadulnia azokból. Így egy alkalommal, 1848. utolsó napjaiban, valamiféle megbízással Komárom és Nagyigmánd vidékén mint parasztasszony járkált az osztrák sereg különböző táborai között. Igmánd községben parasztházban kapott éjjeli szállást. Éjfélkor nagy lármára, lódobogásra ébredtek. Erős ulánus járőr érkezett a faluba és ott akart letelepedni. Beck Vilma házigazdái nem tudtak az osztrák ulánusokkal beszélni, mire ő vállalkozott a közvetítésre. A járőr parancsnoka, egy tizedes, igen erőszakosan lépett fel a háziakkal szemben, élelmet, szállást, takarmányt követeltek. Beck Vilma a kiejtésén észrevette, hogy az illető lengyel ember, mire lengyelül szólította meg. A tizedesnek gyanús volt, hogy magyar vidéken, magyar parasztházban, magyarul nem tudó, mégis magyar parasztruhába öltözött asszonyt talál s faggatni kezdte, hogy mit keres itt. De az asszony talpraesetten azt állította, hogy Felsőmagyarországon, a lengyel határhoz közel lakó magyar asszony s most csak azért van itt, mert a közelben élelmiszerüzletet nyitott. A tizedes, mint utóbb kiderült, művelt lengyel egyetemi hallgató volt, aki annál könnyebben belenyugodott az asszony magyarázataiba, mert Beck Vilma unszolására a háziak bőséges vacsorát tálaltak fel a katonáknak, különösen pedig sok italt tettek az asztalra. A bor megoldotta a lengyel tizedes nyelvét, úgyhogy a kémnőnek nem került nagy fáradtságába megtudni tőle a környező osztrák csapatok tagozódását, helyzetét és erejét. Hajnalban az ulánusok tovább lovagoltak s a kémnő az ő magyarázataik szerint – most már markotányos nőnek öltözve – könnyen megtalálta a Mór vidékén táborozó osztrák csapatokat s üzletkötések közben igen sok értékes adatot tudott meg tőlük.

1849. elején Beck Vilma veszélyes küldetésre vállalkozott. Woroniecky herceg Magyarországról lelkes szózatot intézett az osztrák uralom alatt lévő galiciai lengyel lakossághoz, amelyben felszólította őket lengyel légió felállítására, a magyar szabadságharc szolgálatában. E kiáltványok nyomtatott példányait kellett a kémnőnek Magyarországból kicsempészni és az osztrák rendőrhatóságoktól nagyon erősen ellenőrzött hazafias lengyel közönség körében terjeszteni. Ilyen hosszú útra, idegen országba, parasztasszonynak vagy markotányos nőnek öltözve nem indulhatott el. Választékos, az akkori divatnak megfelelő ruhákat vásárolt tehát, névjegyeket nyomtatott koholt előkelő névvel és a monarchiában ismert két nagy színtársulat igazgatójától bizonyítványokat szerzett arról, hogy ő, mint kiváló színművésznő, Galiciába utazik vendégszereplésre. Szobalányát öltöztetőnői minőségben vitte magával. A lengyel nyomtatványokat utazóládájának kettős fenekébe rejtette, azután Kassán keresztül Mármarossziget felé utazott, ahol az osztrák határörség feltartóztatta. Faggaták utazása célja felől, de ő nagyon érthetően meg tudta magyarázni, hogy Magyarországon a mai zürzavaros állapotokban senki sem érdeklődik a magasabb színművészet iránt, neki pedig ez a kenyérkeresete s reméli, hogy talán Lembergbe, ahol a Woroniecky hercegtől kapott bizalmas helyeken a proklamációkat átadta. Hogy gyanút ne keltsen, felkereste a lembergi színház igazgatóját és vendégszereplésre ajánlkozott. Nehogy azonban bekövetkezzék az az eset, hogy az igazgató esetleg elfogadja ajánlkozását, fellépteti s akkor kiderül csalása, mindjárt olyan magas honoráriumot kért, amit az igazgató nem tudott megfizetni.

Ezután egy alkalommal egy magánházban titkos összejövetelen negyven lelkes lengyel diák jelenlétében előadást tartott a magyar viszonyokról s átadta a kiáltványokat, azután pedig tovább utazott Krakó felé. Felhívására a hazafias lengyel diákok sokan Magyarországba szöktek az ott alakuló lengyel légióhoz.

Krakóban Beck Vilma újból eljátszotta ugyanazt a komédiát a színház igazgatóval, mint Lembergben. Természetesen ott sem léptették fel, de így legalább neve a két főváros művészköreiben szerepelt és sokan sajnálták, hogy ilyen nagy művésznő fellépését az akkori rossz viszonyok miatt nem tudják megfizetni. Krakóban sikerült igen előkelő körökbe bejutnia, még pedig annál könnyebben, mert Magyarországból több ajánlólevelet hozott magával. Azután visszatért Lembergbe s onnan kerülő úton Czernowitzon, Erdélyen keresztül tért vissza egy hónapi távollét után Mármarosszigetre, ahol az odamenekült lengyelek nagy lelkesedéssel fogadták.

Ezután Kossuthoz utazott, aki állítólag Görgey felvidéki hadtestéhez küldte, hogy onnan híreket hozzon. Beck Vilmának ezt a megbízatását nehezen hihetjük el, mert nem valószínű, hogy Kossuth az akkori kormány feje és az egyik működő hadsereg parancsnoka között az ország határain belül ne lehetett volna rendes futárjáratok és posta révén állandó összeköttetést tartani és hogy erre éppen egy asszonyt kellett volna kiválasztani. Könyvének ez a fejezete valószínűleg csapongó fantáziájának szüleménye.

1849. tavaszán Görgey hadtestének területén tartózkodott s Kossuthtól azt a feladatot kapta, hogy megfigyelje az osztrák sereg közeledésének irányait és erejét. Küldjön erről tudósításokat Pestre és Debrecenbe, azután pedig utazzék külföldre, hogy Boroszlóban, Drezdában és Lipcsében átadja a magyar kormány megrendeléseit fegyvervásárlások ügyében, visszajövet pedig ejtse útba a morvaországi szövetgyárakat és próbáljon megalkudni velük a magyar hadsereg nyári öltözeteinek titkos szállítása ügyében. A feladat annál nehezebb volt, mert igen nagy pénzösszeget kellett magával vinnie. Duschek pénzügyminiszter utalványára az állami pénztárból 140.000 forintot kapott osztrák papírpénzben és azután útnak indult először Görgey táborába, Miskolc vidékére. Dolga végeztével visszatért Pestre. A Görgeytől kapott leveleket téli bundájának prémbélésébe varrva, zavartalanul tudott keresztül jutni a Hatvan és Gödöllő között felállított osztrák előörsi vonalakon és átadta híreit Pesten, amely akkor már tele volt osztrák katonákkal. Mivel attól félt, hogy az osztrák hadseregben talán már tudják, hogy ő a magyarok javára kémkedik, pesti tartózkodása alatt különféle álruhákban járt és vörös parókát hordott. Egy meleg nyári napon azonban nagyon zavarta a vastag paróka s a nélkül indult el sétálni. Szerencsétlenségére találkozott a Ceccopieri-ezred ezredesével, akit még békeidőből igen jól ismert. Az ezredes nagyon udvariasan üdvözölte s felajánlotta neki, hogy sétáján elkíséri. Arra a kérdésre, hogy hova megy, az asszony azt felelte, hogy a várban szeretne egy kicsit sétálni. Az ezredes szívesen csatlakozott hozzá és Beck Vilma ügyesen olyan útvonalakat választott a várban, hogy annak egész erődítési rendszerét megismerhette, annál inkább, mert az ezredes az asszony ügyes kérdéseire még szakszerű magyarázatokkal is szolgált gyanútlanul. Az esetből azonban okult, többé nem lépett vörös paróka nélkül az utcára s amikor Kossuthnak szánt jelentéseit, előre megbeszélt módon, egy Hatvan vidékén lakó fiatal földbirtokos segítségével sikerült Debrecenbe továbbítania, gyorsan elutazott Pestről, hogy külföldi kiküldetését elvégezze.

A pesti osztrák főparancsnokságnál minden nehézség nélkül kapott útlevelet, azután Komáromig kocsin, onnan pedig hajón utazott Bécsbe. Ott legelőször Pöltenberg tábornok családját kereste fel, amely kitörő örömmel fogadta a tábornoktól küldött híreket, mert már hónapok óta nem tudott róla semmit. Bécsben egy külföldi követségnél kellett Kossuth utasítása szerint jelentkeznie. Hogy melyiknél, azt könyvében nem árulja el. Onnan Prágába utazott. Útlevele szerint családi ügyekben kellett Szászországba mennie. Prágában tanácskozott az ottani forradalmi vezetőkkel, azután Drezdába sietett. Mind ott, mind később Lipcsében és Boroszlóban megbeszélte a Kossuthtól már előzőleg értesített ügynökökkel a fegyvervásárlások ügyét, azután Oderbergen át visszatért Bécsbe.

Hogy újból feltűnés nélkül sikerüljön Magyarországba visszajutnia, egy női divatkereskedő ajánlólevelével divatárus nőnek öltözve, temérdek poggyásszal, kalapdobozokkal indult útnak, hogy a pesti hölgyeket a legújabb bécsi nyári divat cikkeivel megismertesse. Hajón utazott Komárom felé s véletlen szerencséjére a fedélzeten alkalma volt néhány bőbeszédű tiszt beszélgetését kihallgatnia, akiknek sejtelmük sem lehetett arról, hogy a kalapdobozai mögött szundikáló divatárus nő magyar kém.

Pestre érkezése után már nem sok feladata akadt. Budavár bevételével az ország központja felszabadult, a hadihelyzet tisztázódott, úgyhogy Beck Vilma már csak kisebb, alkalmi kémkedésekben érvényesíthette eddig szerzett bőséges tapasztalatait. A világosi fegyverletételig még néhányszor utazott Pestről Bécsbe és vissza. A szabadságharc szomorú befejezése után, félelmében, hogy az osztrákok előbb-utóbb megtudják viselt dolgait, a külföldre menekült magyarok után ő is elhagyta az országot és 1850-ben Londonba ért, ahol mint tudjuk, váratlanul érte a korai halál.

Kémszerepében történeti szempontból legérdekesebb az a körülmény, hogy egyetlenegyszer sem sikerült ellenfeleinek titkos működését leleplezniük s ártalmatlanná tenniük. Szerepét azonban teljes részletességgel sohasem fogjuk feltárhatni s így örökké homályban marad az is, hogy a kémeknek melyik csoportjába tartozott, azaz hogy többet használt vagy ártott-e a magyar szabadságharcnak, mint a bécsi kormánynak.