A HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS TÖRTÉNETE

AUSZTRIA-MAGYARORSZÁGON

Már láttuk, hogy a titkos kém- és hírszerzőszolgálat a világtörténelem minden idejében fontos szerepet játszott a hadviselésben. De a hadvezérek és államférfiak egészen a XIX. század közepéig megelégedtek azzal, ha esetenként kaptak titkos híreket az ellenség közeledéséről és ha az ellenség egy-egy kémjét sikerült leleplezniük és ártalmatlanná tenniük. A hadviselés, hadművészet fejlődésével azonban ennek a működésnek is lépést kellett tartani és amilyen mértékben növekedett a fővezérnek és munkatársainak feladata, oly mértékben kellett fejlődnie a katonai segítőszolgálat emez ágazatának is. Savoyai Jenő korában még a fővezér maga adta utasításait a kiküldött kémeknek és maga hallgatta ki a hazaérkező titkos megbízottakat. Később már külön segédszemélyzet kellett erre, az 1850-es évektől kezdve már a vezérkarnak külön osztálya foglalkozott kizárólag kémügyekkel. Ez a szolgálat már két irányban működött: támadólagosan, vagyis amikor mi küldtünk ki kémeket idegen országokba, hogy tájékoztassanak bennünket az ottani katonai helyzetről, és védőleges formában, amit kémelhárításnak is nevezünk, amikor defenzív kémszolgálat alakjában mindenáron igyekszünk megakadályozni idegen országok kémeinek befurakodását hozzánk, azokat leleplezzük és ártalmatlanná tesszük.

A XVIII. század végéig csak a hadrakelt sereg felsőbb parancsnokságainál volt valamilyen, eléggé kezdetleges kémszolgálat, amely kizárólag katonai kémkedéssel foglalkozott. A magasabb diplomáciai hírszolgálat nem tartozott ide. Az idegen országok hadseregeiről nem volt nehéz híreket kapni, hiszen abban az időben mindennapos eset volt, hogy tisztek, tábornokok- akik a katonáskodást élethivatásnak tekintették – egyik állam hadseregéből átléptek a másikéba. Savoyai Jenő idejében pedig különösen kitüntetésszámba ment az, ha valaki az ő seregében szolgálhatott s magasabb tisztikarában valóban megtaláljuk az összes európai államok hadseregének tagjait.

A hadseregek akkor csak gyalogmenetben mozogtak, így tehát könnyű volt helyzetüket és létszámukat megtudni a sokszor hónapokig tartó menetek közben. A hadjáratok döntő időszakában pedig, amikor nagy csatákra került sor, az akkori vonalharcászat szerint egy-egy hadvezér egész hadserege egy mezőn ütközött össze ellenfelével.

Amikor a francia forradalom után – különösen I. Napoleon háborúiban – az összefüggő vonalakban való összeütközés már idejét múlta, a hadseregek mindig több harccsoportra tagozódva mozogtak és csak az összecsapás előtt gyülekeztek. A kémkedés eddigi kezdetleges módjával sem lehetett tehát már megfelelő adatokat gyűjteni, hanem katonailag képzett emberekre volt szükség, akik hasonló titkos megbízatásokkal ellátott társaikkal vállvetve működtek és tájékoztatták megbízóikat. I. Napoleon alatt a kémszervezet hatalmas lépésekkel haladt előre. Ugyanakkor már az osztrák-magyar monarchia hadvezetősége is komolyabban kezdett foglalkozni ezzel a kérdéssel. Az akkori idők egyik legnagyobb hadvezére, Radetzky gróf – aki a napoleoni háborúkban Melas tábornagy vezérkarában mint ezredes, később pedig mint tábornok, csapatparancsnok szerepelt – volt az első, aki a titkos hírszolgálat jelentőségét felismerte. Ekkor már Bécsben is felállítottak egy központi, úgynevezett „Evidenzhaltngs Abteilung”-ot, ahová a hadrakelt seregek fővezérei az ellenségről kapott híreket továbbították. A kémszolgálatot tehát már egységesen kezdték vezetni, pénzáldozattól sem riadtak vissza, úgyhogy 1812-ben a hadügyminisztérium évenként közel 100.000 forintot áldozott erre a célra.

Az 1840-es években Hess altábornagy, a vezérkar akkori főnöke, ezt a nyilvántartó csoportot véglegesen a vezérkar hatáskörébe utalta és tiszteket bízott meg azzal, hogy külföldi államokban utazva, híreket hozzanak. Ezek a katonák az illető idegen országokban működő diplomáciai kirendeltségekkel összeköttetésben voltak. 1850-ben a központi hírszolgálatot vezető iroda, mint „Evidenzbureau” (Nyilvántartó Iroda) véglegesen a vezérkar fennhatósága alá került, mint annak önálló osztálya. Akkori vezetője Kalik Antal őrnagy volt, aki 15 évig állt ennek az osztálynak az élén, s mint tábornok adta át utódjának. Kezdetben csak csekély számú segédszemélyzettel, 5-6 tiszttel dolgozott. Az 1859-es háború kitörésekor ez a fontos iroda lényegesen kibővült, mert az olaszországi bonyodalmakkal kapcsolatban távolabbi országok – főleg Franciaország – katonai helyzetének kipuhatolására is szükség volt.

Ebben az időben már tisztázódott a kémszolgálatban alkalmazott vagy arra önként jelentkező személyek hatásköre is. Minden idegen államban – ahonnan híreket akartunk szerezni – voltak titkos „ágens”-ek, akik a maguk szakállára működtek ugyan, de a bécsi „Evidenzbureau” irányítása szerint. Ezek külön, kis kémszervezetekkel hálózták be az idegen országot és így látták el hírekkel a bécsi központot. A titkos ügynökök közül sokan hazafias lelkesedésből, fizetés nélkül vállalkoztak ilyen szolgálatra. Ezeket „bizalmi embereknek” hívták. Azokat, akik állandóan külföldön laktak, „megbízottak”-nak, végül „hírszerzők”-nek nevezték azokat, akik a központi irányítás szerint esetenként külföldre utaztak, hogy meghatározott feladatokat hajtsanak végre. Ez a megkülönböztetés a szolgálat minőségére és lényegére nézve nem jelentett semmi különbséget, mert végeredményben mindezek az emberek egyaránt kémszolgálatot végeztek, s az első csoportba tartozókat kivéve, szolgálataikért bőséges anyagi javadalmazásban részesültek.

Az 1859. évi háború után a vezérkar belátta, hogy a titkos hírszerzőszolgálatot békében is folytatni kell. A vezérkar nyilvántartó irodája most már teljes erővel megszervezte az idegen országokban való támadólagos és elhárító kémszolgálatot. Ezekben az években rendszeresítették a katonai attasé, vagyis a katonai követségi szolgálatot is. A külföldön megbízólevéllel ellátott diplomáciai képviselethez, azaz követségekhez, konzulátusokhoz magasabb rangú, több nyelven beszélő, különös rátermettséggel és képzettséggel bíró vezérkari tiszteket osztottak be. Ezeknek feladata volt az illető ország hadseregének megfigyelése és nyilvántartása. A monarchia katonai attaséi 1860 óta már minden nagyobb európai állam fővárosában nyíltan foroghattak és igen jó hírekkel látták el vezérkarunkat. Legfontosabb volt abban az időben a monarchia határaival szomszédos országok megfigyelése. Ezért a határokhoz közel eső városokban (Lemberg, Zágráb, Nagyszeben, Zára stb.) a vezérkar kisebb hírszerző központokat rendezett be, azután az osztrákok által megszállott Felső-Olaszországban is. De a monarchiának titkos megbízottjai ekkor már Svájcban, Németország nagyobb városaiban, Párizsban, Londonban, Pétervárott, továbbá a balkán államok fővárosaiban is működtek.

Az 1866-i porosz háború kitörése előtt a vezérkar nyilvántartó irodája a cseh, morva és szilézia közigazgatási hatóságok segítségével és az északi hadsereg vezérkara által irányított hírszerző irodával együtt oly ügyesen dolgozott a Csehországba törő porosz hadsereg soraiban és háta mögött, hogy minden ellenséges hadmozdulatról idejekorán értesült. Éppen ilyen kitűnő volt a kémszolgálat ugyanekkor a déli olasz hadszíntéren is. Ezekben az években a vezérkar nyilvántartó irodájában már olyan kiváló vezérkari tisztek működtek, mint például Welsersheimb gróf, a későbbi osztrák Landwehr-miniszter, Galgótzy Antal a későbbi táborszernagy és mások.

A porosz háború szerencsétlen vége után a hírszerzőszolgálat ellanyhult, s csupán az 1870/71-es német-francia háború idejében kezdett újból eredményesebben dolgozni. 1872-ben már nyomtatott szabályzata is volt: „Anleitung zum Kundschaftdienste” címen. Érthetetlen, hogy a békebeli hírszerzőszolgálatra ekkor újból kevés súlyt vetettek, pedig az európai államokban ebben az időben kezdtek áttérni az általános védkötelezettségre, tehát kétszeresen fontos lett volna már békében tájékozódni arról, hogy mozgósítás idejében az illető állam tényleges létszáma mennyire fog megnövekedni. E balkezes intézkedésnek okát abban kereshetjük, hogy az állam nem szívesen áldozott pénzt olyan szolgálatra, amelynek a nyilvánosság előtt nem igen volt látszata. A katonai kémkedés tehát ezekben az években jórészt csakis a katonai attasék vállaira nehezedett, akik azonban sokszor még ilyen mostoha körülmények között is igen jó szolgálatokat tudtak teljesíteni. Az ő segítségükkel kapta meg például vezérkarunk az olasz mozgósítási utasítást és mindazokat az évi beszámoló jelentéseket, amelyeket az orosz hadügyminiszterek a hadsereg tagozódásáról és állapotáról a cár elé terjesztettek. Ez csakis úgy volt lehetséges, hogy egy-két ügyes tisztnek sikerült szinte meghonosodnia az idegen államban, a nélkül, hogy gyanút keltett volna. Az illető, mint a katonai attasé vagy a követség irodavezetője, vagy beosztott közege, évek hosszú során ott lakott és mindig szélesebb ismeretségi körei révén felbecsülhetetlen szolgálatokat tett. Így például egy Klepsch Eduard nevű százados 1875-ben került ilyen állásba Pétervárra s 1900-ig maradt ott, amikor mint altábornagyot nyugdíjazták.

A bécsi külügyminisztérium kezdettől fogva felismerte a katonai hírszolgálat jelentőségét és a vezérkart e munkásságában mindenkor támogatta. Elősegítette tiszteknek külföldi tanulmányútjait és a diplomáciai kiképzést végző, úgynevezett „Keleti Akadémiában” katonai tárgyakat is felvett tanrendjébe, hogy a külföldre kerülő konzulok ott katonai természetű megfigyeléseket is tehessenek.

Az olaszországi irredenta mozgalmakkal kapcsolatban a 70-es években az insbrucki katonai parancsnokság vezérkari irodájának külön feladata volt az olasz határszéli erődítmények nyilvántartása, amelyekről valóban kitűnő adatokat tudtak Bécsbe küldeni. Bosznia és Hercegovina okkupációja alatt igen fontos feladat háramlott a hadszíntérrel szomszédos államban tartózkodó katonai attasékra. Ezek közül ügyes működésével különösen kitűnt lovag Thoemmel vezérkari alezredes, aki Montenegróból küldött kitűnő és fontos híreket.

Ugyanebben az időben kezdett vezérkarunk behatóbban foglalkozni az Oroszország elleni kémkedéssel. Ezzel kapcsolatban különösen a kémelhárítás végrehajtása okozott sok fejtörést, mert az oroszok – a nagy pánszláv propaganda érdekében – már ebben az időben kezdték kémeikkel és ügynökeikkel elárasztani főleg a Keleti-Kárpátok vidékét.

Közben a vezérkar nyilvántartó irodája mindjobban kibővült s abban már külön alosztályok alakultak az orosz, olasz és egyéb külföldi államok katonai életének megfigyelésére. Az oroszországi kémkedés évről-évre fontosabbá vált, úgyhogy a 80-as években a hadügyminisztérium külön erre a célra már évente több mint 60.000 forintot áldozott. Elkerülhetetlenül szükséges volt minden időben, hogy azok a tisztek, akik valamely idegen államba mentek hírszerzőszolgálatra, annak nyelvét is jól ismerjék. E végből 1890-ben sikerült vezérkarunknak kieszközölnie, hogy évente két tisztet küldhetett Oroszországba, Kazanba, az orosz nyelv elsajátítása végett, bár ez ellen az akkori orosz hadügyminiszter sokáig tiltakozott.

Bármilyen fontos állambiztonsági szolgálat volt már a napoleoni háborúk óta a hivatalos hírszerző- és kémszolgálat, a katonai és polgári hatóságok között sokáig nem volt meg az az összhang, amely e fontos cél érdekében szükséges lett volna. A XIX. Század közepéig – amikor pedig a kémszolgálat már magas fokra fejlődött – annak majdnem kizárólag katonai jellege volt. A hírek a hadrakelt sereg parancsnokságait érdekelték elsősorban. (Nem beszélünk itt a magasabb külpolitikai, diplomáciai titkos szolgálatról, amely természetszerűen a külügyminisztériumok hivatalos szerveinek és azok titkos ügynökeinek feladata volt.) Ekkor azonban már kitűnt, hogy a hadsereg parancsnokságok sem elégedhetnek meg csupán azokkal a hírekkel, amiket az ellenséges hatalomról közvetlenül a háború kitörése előtt vagy alatt szereznek. Igen fontos a háborúnak már békebeli előkészületeit is megismerni. Másrészt, mind békében, mind háború alatt lesznek olyan területek, amelyeken ideig-óráig sem állandó, sem pedig alkalmilag küldött katonai kémek nem tartózkodnak, pedig az ezeken a területeken lefolyt ellenséges mozgalmak vagy intézkedések szintén nagyjelentőségűek lehetnek.

A hadügyminisztérium 1878-ban kezdett ezzel a kérdéssel alaposabban foglalkozni és február havában tervezetet nyújtott be jóváhagyásra az uralkodó katonai irodájának, amelyben vázolta, hogy mi módon lehetne a katonai hírszerzőszolgálatot a polgári hatóságok bevonásával még hatásosabbá tenni és ezeket a kérdéseket intézményesen rendezni. A rendkívül érdekes tervezetnek ez a tartalma:

Idegen hatalmak katonai berendezéseinek ismerete már békeidőben is igen fontos, ezeket tehát állandóan meg kell figyelni. Másrészt minden módon meg kell akadályozni, hogy idegen hatalmak bepillanthassanak a mi katonai viszonyainkba. Ez csak úgy lehetséges, ha a polgári közigazgatási hatóságok a hadvezetőséget támogatva, alárendelt közegeiket arra kötelezik, hogy az alább meghatározandó adatokat gyűjtsék és a katonasággal közöljék. A polgári hatóságok szerepe e cél érdekében más lesz békében, mint háborúban. Békében a külképviseleti hatóságok és konzulátusok, ha külön katonai szakértő vagy attasé nincs hozzájuk beosztva, kötelesek figyelmet fordítani az illető állam mindenféle katonai eseményére. Figyeljék meg az illető ország hangulatát is és esetenként felmerülő kósza hírekből hámozzák ki azt, amit megbízható adat gyanánt lehet felhasználni. Mivel ezek a külképviseleti szervek állandóan az idegen állam területén tartózkodnak, módjuk lesz az ottani katonai berendezéseket megismerni és minden változásukat nyilvántartani.

Tájékoztatásul szolgáljanak a következő kérdések, amelyekre vonatkozó adatokat gyűjteni különösen szükséges és fontos:

Nagyobb ló vásárlások vagy lovak eladása idegen országoknak, nagyobb mennyiségű gabonavásárlások és raktárak felállítása, fokozottabb fegyver és lőszergyártás, észlelhető nagyobb személyi mozgalmak a hadsereg kötelékében. Újoncozás, tartalékok, népfelkelés behívása, csapatösszevonások, csapatáthelyezések, erődítmények javítása, felszerelése, új megerősített helyek építése, vasúti szállítóeszközök gyűjtése és központosítása, új vasútvonalak telepítése, vasúti építőanyagok gyűjtése stb.

Az országok határainak közelében elhelyezett határ-, pénzügy-, vám-, csendőrőrségek s általában mindazok a hatóságok, amelyek a határon vannak és hivatásuknál fogva érintkeznek a szomszédos állam lakosságával, igyekezzenek ott összeköttetéseket szerezni, híreket kapni. Megfigyeléseiket azonnal jelentsék felettes politikai hatóságaiknak. Ugyancsak jelenteni kell, ha az illető államban más, idegen állam nagyobb mennyiségben fegyvereket, ruházati felszerelést és gabonát rendel. Ilyen esetekben különösen pontos híreket igyekezzenek szerezni.

A közbeeső politikai hatóságok a hozzájuk érkezett jelentéseket összegyűjtve továbbítják a legközelebbi katonai parancsnoksághoz, amely azt kellő áttanulmányozás és kiválasztás után a hadügyminisztériumnak terjeszti fel. Különösen sürgős és nagyon fontos esetekben mindezeket közvetlenül a hadügyminisztériumnak is be lehet küldeni.

Az ily módon megszervezett hírszerzőszolgálaton kívül az előbb említett politikai hatóságoknak és közegeknek mindent el kell követniük, hogy a mi katonai berendezéseinknek kikémlelését megakadályozzák. Gyanúsnak tetsző személyeket rendőri felügyelet és állandó ellenőrzés alá kell helyezni. Házkutatások és elkobzások sürgős végrehajtásának érdekében minden hosszadalmas közigazgatási eljárást mellőzve, egyszerűbb eljárásokat kell életbe léptetni. A sajtó ellenőrzése főleg abból a szempontból is fontos, hogy hadseregünk intézkedéseiről ne közöljön részleteket.

A mozgósítás és a háború ideje alatt az előbb vázolt és már a béke idejében megkívánt hírszerzőszolgálatnál sokkal fontosabb az idegen hatalmak katonai adatainak megállapítása és jelentése, a hadba lépést megelőző időszakban és a mozgósítás kitörésekor, éppúgy a mi mozgósításunk alatti ellenséges kémkedés megakadályozása. Mindezt a következő eszközökkel érhetjük el:

Az idegenforgalom megszigorítása, az útlevélváltás és jelentkezési kötelezettség pontos szabályozása és ellenőrzése, a gyanúsnak tetsző személyek továbbá az országban maradt külföldi képviseletek tagjainak megfigyelése, magánfelek táviratozásának korlátozása, titkos szövegű magántáviratok betiltása, a távírda hatóságoknak joga legyen bármilyen veszélyesnek vagy aggályosnak tartott magántáviratot visszautasítani s a magántáviratozást esetleg teljesen megszüntetni, a magánlevél forgalom állandó ellenőrzése és időnként teljes megszüntetése, a sajtó legszigorúbb ellenőrzése és katonai hírek közlésének megtiltása, lovak, gabonaneműek, fegyverek és lövőszerek kivitelének megtiltása, ennek ellenőrzése már a hadi előkészületek megkezdésének idejében a határszéli hatóságok feladata, a vasúti és hajózási igazgatóságokat idejekorán értesíteni kell a közeledő mozgósításokról és utasítani őket arra, hogy összes szállítóeszközeiket az ország határain belül gyűjtsék és csapatszállítások céljára készen tartsák.

A hadsereg felvonulásának kezdetekor pedig:

Az ellenséges ország határát le kell zárni, a vasúti állomásokat, amelyeken keresztül csapatokat szállítanak, be – vagy kiraknak, csak az arra hivatottak használhatják, a határszéli közegek fokozottabban figyeljék a szomszédos országok eseményeit és az ottani lakossággal fennálló kapcsolataikat felhasználva, igyekezzenek a mi érdekeinket szolgáló megbízható egyéneket szerezni hírszerzőszolgálatra.

A hadiállapot bekövetkezte után minden, az ellenségről szóló hírt a politikai feljebbvaló hatóságok kikapcsolásával a hadrakelt sereg területén közvetlenül a főparancsnoksághoz, más területekről a hadügyminisztériumhoz kell küldeni.

Ha az ellenség a mi területünkre tör, akkor a politikai hatóságok – ha lehetséges – továbbra is helyükön maradnak, az ellenség minden mozdulatát megfigyelik és mindenről megfelelő úton tájékoztatják a legközelebbi katonai parancsnokságokat.

Az országunk határain belül maradt idegen külképviseleti hatóságok és a területenkívüliség kedvezményét élvező személyiségek ellenőrzésére szintén gondot kell fordítani és a kémkedés elhárítása érdekében különösen távirati és levélforgalmukat kell megfigyelni.

Ugyanúgy kell ellenőrizni mindazokat a személyeket, akik hivatásuknál fogva olyan helyzetben vannak, hogy csapatszállításokat vagy folyamatban lévő katonai intézkedéseket megfigyelhetnek (vasúti, távíró- és postahivatalok személyzete). Ha magasabb állami érdekek úgy kívánja, a gyanús egyéneket idejekorán el kell távolítani állásaikból.

A hadrakelt sereg területén az ostromállapotot ipso facto bekövetkezett, különleges helyzetnek kell tekinteni, amely megadja a hadseregparancsnokoknak azt a jogot, hogy a forgalmat saját felelősségükre korlátozhassák és minden egyéb szükségesnek látszó intézkedést megtegyenek, tekintet nélkül arra, hogy a hadiállapot bekövetkezését előzőleg a különleges helyzetből folyó politikai intézkedések szabályozták volna.

Mielőtt a hadügyminisztérium, illetve a király katonai irodája ezt a tervezetet jóváhagyta volna, hozzászólás végett leküldték Budapestre Tisza Kálmán miniszterelnöknek.

Tisza igen érdekes megjegyzéseket fűzött az egyes pontokhoz. Természetes, hogy alapjában véve mindennel egyetértett és helyesnek tartotta a katonai és politikai hatóságok szoros együttműködését ebben az állambiztonsági kérdésben. De a magyar kormány annyira féltékenyen őrizte mindig alkotmányát és a Bécsből jövő legtöbb intézkedést olyan bizalmatlanul fogadta, hogy egy-két módosítást kívánt, főleg olyan vonatkozásban, amelyekben a magyar törvényhozás és a magyar ember személyes jogainak korlátozásától félt. Így például ellenezte, hogy a házkutatást és vagyonelkobzást rövidített eljárás alapján is lehessen végrehajtani, mert Magyarországban ehhez a törvényhozás beleegyezése feltétlenül szükséges. Ha másképp nem megy, akkor a törvényhozást általában kell fel kell hatalmazni arra, hogy sürgős esetekben a közvetlenül elrendelt házkutatásokat is jogosaknak tekintse. Úgyszintén törvénybeütközőnek tartotta a posta magánforgalmának ellenőrzését, főleg pedig a levelek felbontását, mert ez csak bűn- és vizsgálati ügyekben, törvényszéki ítélet alapján lehetséges. A sajtószabadság korlátozása szintén csak törvényes felhatalmazással volna lehetséges. Azt sem helyeselte, hogy válogatás nélkül minden jelentést közvetlenül lehessen a katonai hatóságokhoz továbbítani. Azt kívánta, hogy pontosan határozzák meg milyen természetű jelentések lehetnek azok, amelyekről a polgári hatóságoknak nem szükséges tudomást szerezniük. Mivel pedig Magyarországon a vármegyék közvetlenül a központi kormány alá tartoznak, kívánatos volna királyi vagy kormánybiztosok kinevezése, akik a hadrakelt sereg katonai parancsnokságai és a magyar állami hatóságok között az érintkezést lebonyolítsák. Ugyancsak szükséges már előre azt is szabályozni, hogy a hadrakelt sereg területén megmaradt polgári hatóságok milyen természetű jelentéseket küldjenek közvetlenül a hadsereg főparancsnoksághoz és milyeneket a hadügyminisztériumhoz. Az ostromállapot, illetve hadiállapot kihirdetésének módozatai Magyarországon törvényileg nincsenek szabályozva. Ezt tehát pótolni kellene, vagy legalább módot keresni arra, hogy az a törvényhatóságok felhatalmazásával történjék.

Látjuk, hogy mennyi közjogi aggodalma volt a m. kir. Miniszterelnöknek. A király – amint az az okmányon látható sajátkezű megjegyzéseiből kitűnik – figyelmesen tanulmányozta ezt a kérdést, magyar miniszterelnökének több javaslatát elfogadta és végül úgy döntött, hogy a hadügyminisztérium külön megbízottat küldjön Budapestre, hogy személyesen beszélje meg a szükséges intézkedéseket, illetve változásokat.

A megegyezés, úgy látszik, könnyen létrejött s ez a tervezet lett az alapja mindazoknak az intézkedéseknek, amelyek a következő évtizedek bizalmas katonai és polgári utasításaiban a hírszerzésben való közös működést szabályozták.

A kémügyekkel foglalkozó központi intézményeknek igen nehéz volt sokszor megállapítaniok, hogy a kémszolgálatra jelentkezők valóban megbízható munkát végeznek-e nekünk, nem kémkednek-e egyúttal az ellenség számára is, vagy pedig nem közönséges szélhámosok-e, akik pénzkeresés kedvéért hamis híreket koholnak és közölnek, tehát az ügynek esetleg jóvátehetetlenül sokat ártanak. Az akkori igazságszolgáltatás a rajtacsípett kémek iránt meglehetősen elnéző volt. Kémkedésért a 90-es években az osztrák törvények szerint legfeljebb öt évi fegyház járt, a magyar törvények szerint csak börtönbüntetés. Katonai titkok elárulásának megtorlásáról az akkori törvénykönyvek még nem intézkedtek. E tekintetben Franciaország volt az első (1886.), míg nálunk csak 1896-ban került a két ország parlamentje elé az a törvényjavaslat, amely végre szigorú büntetést szabott az állam érdekeit veszélyeztető ellenséges kémszolgálatot vállaló és pórul járt kémek megbüntetésére.

Az 1890-es évek óta azután a mi vezérkarunk is már ugyanolyan széleskörű és alapos intézkedésekkel szervezte meg külföldi kémhálózatát és kémelhárító szolgálatát, mint a többi európai nagyhatalom. Az I. világháború előtt, a nyílt katonai élettel párhuzamosan haladt ez a titkos szolgálat, mint a hadviselésnek immár nélkülözhetetlen támasza.