A HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS

A MAGYAR HADVISELÉS SZOLGÁLATÁBAN

III. A vegyesházbeli királyok kora

A lovagi harcmód egyre nagyobb elterjedése a XIV. század folyamán a kémkedést is szűkebb korlátok közé szorította. Nem volt többé "lovagias" dolog az ellenség meglepése, megkerülése, tőrbecsalása, vagy bárminő hadicsel alkalmazása. Mivel az összecsapás igen gyakran előre megállapított helyen és időben történt, a harcot megelőző kémkedésnek nem volt már sok értelme. Nagyobb baj ebből csak akkor támadhatott, ha csupán az egyik fél alkalmazkodott a lovagi felfogáshoz, a másik azonban nem, hanem e helyett szószegéshez és áruláshoz folyamodott, amint I. Károly királyunk 1330-i siralmas végű havasalföldi hadjáratában láthatjuk.

A királyi sereg eljutott a Fogarasi-havasok legmagasabb csúcsának, a Negojnak déli lejtőjén eredő Arges vizéig. Bassaraba, a sarokba szorított oláh vajda, békét ajánlott. A király elfogadta, sőt - elég meggondolatlanul - a vajdában is nyugati szabású lovagot látva, hozzájárult ahhoz a javaslatához is, hogy a magyar sereg ne azon az úton térjen haza, amelyen jött, hanem Erdélyen át. Bassaraba vezetőket adott a király mellé, állítólag azzal az utasítással, hogy a legrövidebb úton Erdélybe vezessék a magyar sereget. A király annyira bízott a vajda szavában, hogy a maga részéről semmiféle felderítésről vagy biztosításról nem gondoskodott. Ennek az lett a végzetes következése, hogy az oláh vezetők egy szűk völgybe, valami zsákutcába vitték a magyarokat, ahol az oláhok november 9-én minden oldalról körülfogták s háromnapi véres harcban csaknem teljesen megsemmisítették őket. A király is csak Szécsi Dénes bán fiának - Dezsőnek - önfeláldozása árán menekült meg.

Különös jelenség, hogy Nagy Lajos királyunk 58 hadjáratának történetében nem találunk a kémkedésről pontosabb adatokat. Már pedig egy kivételével, valamennyi hadjárat külföldön zajlott le, így nem képzelhetjük el, hogy a király ne alkalmazott volna minden esetben és jó előre, kellőszámú megbízható kémet és felderítőt. Sajnos Nagy Lajos legtöbb hadjáratának igen sok részlete ma is ismeretlen s a kémkedésről szóló feljegyzések hiánya is ezeknek a homályos részleteknek számát szaporítja.

Annyit azonban mégis tudunk, hogy 1347-ben a király, mielőtt maga is útra kelt volna Itália felé, böjt közepe táján előre küldte Nápolyba Garai János veszprémi püspököt és Kont Miklóst, lelkükre kötve, hogy alaposan puhatolják ki az ottaniak hűségét és megbízhatóságát, azonkívül pedig iparkodjanak minél több új hívet toborozni.

Zsigmond király uralkodása alatt, valamivel enyhébb formában, megismétlődött az 1330-i katasztrófa. Ugyanis a Kisnikápolyból visszatérő Zsigmond hada, 1395. július elején, minden előzetes kikémlelés nélkül hatolt a törcsvári szorosba, ahol az oláhok körülfogták, úgy hogy maga a király is életveszélyben forgott s a magyarok csak kemény küzdelem és súlyos véráldozat árán tudtak áttörni.

Bár ez a kudarc már magában véve is jó intőjel lehetett volna, nem bírta óvatosságra se a magyarokat, se szövetségeseiket az 1396-i nikápolyi hadjáratban. Kémrendszerük sem egységes, sem megbízható nem volt. Zsigmond király csak szeptember 27-én küldötte a helyzet felderítésére Maróti János macsói bánt, akkor, amikor Bajazid szultán már csak egy napi menetre volt a szövetségesek nikápolyi táborától. Másnap a törökök úgyszólván a visszatérő Maróti sarkában voltak már, holott addig senki se tudott közelségükről.

Annál jobb volt a törökök kémszolgálata. Bajazid ugyanis sok és busásan fizetett kémet tartott mindenfelé a keresztény udvarokban, s így minden őt érdeklő dologról kellő időben értesült. A Nikápoly alá vonult francia segítőhad erejét maga Milano ura - II. Galeazzo Visconti - árulta el neki. A szultán ezenkívül elfogatta a görög császárnak Zsigmondhoz igyekvő követét s ettől is sok fontos részletet tudott meg.

Az 1437-ben lefolyt, úgynevezett szendrői hadjáratban, végre újból találunk példát a magyar részről ügyesen végrehajtott kémkedésre. Ekkor ugyanis Brankovics György rác fejedelem kért és kapott segítséget a Szendrő várát ostromló törökök ellen. Zsigmond, a vár felmentése után azt parancsolta Szentmiklósi Pongrác magyar fővezérnek, hogy pusztítsa el Krusevác várát és hamvassza el a Moraván álló török hajóhadat, amely már annyi bajt okozott az Aldunán. Szentmiklósi Pongrác Marcali Jánosra bízta ezt a feladatot.

Marcali csapatai június 22-én észrevétlenül érkeztek a török hajók sikeresen kikémlelt gyűlőhelyéhez és fel is gyújtották őket. Innen hazatérőben a Morava mentén egészen a Dunáig, "mint az ilyenkor szokás" kémeket állítottak fel, hogy mindenféle meglepetése ellen biztosítva legyenek. Az óvatosság nagyon hasznosnak bizonyult, mert amikor Maróti csapatainak nagyobb részével átkelt már a Dunán ezek a kémek jelentették, hogy Ali bég hirtelen összeszedett hadával közeleg a hátuk mögött. A magyaroknak még volt annyi idejük, hogy felkészülhessenek s meg is szalasztották a törököket.

Az utóbbiak ismételt betörései okolták meg azt, hogy a magyarok már 1433-tól kezdve szervezett határőröket és megfigyelőket tartottak Erdély déli végein. Ezek azután kémeket küldöttek Havasföldre, sőt távolabbi tájakra is, hogy az ellenség netaláni készülődéseiről kellő időben hírt adjanak. De ez az intézmény 1442-ben nem vált be, úgy, hogy Hunyadi már csak Mezid bég megtörtént betöréséről értesült. Elegendő hadat nem lehetett már összeszednie, s ezért a március 18-án vívott marosszentimrei ütközet Hunyadi vereségével végződött.

Az 1443-i "hosszú hadjárat" sikertelenségét - azonkívül, hogy a királyi sereg ilyen nagy feladatra elégtelen volt a lassú készülődés, a kémszolgálat hiánya s a távolságok dolgában mutatkozott teljes tájékozatlanság okozta. Ellenben Murad szultán, bár Ázsiában volt elfoglalva, pontosan értesült a magyarok szándékáról. Viszont a mieink meg voltak győződve róla, hogy a szultán nem érheti el a magyar seregnél hamarabb az Isker és a Marica közötti vízválasztó hágóit.

A Balkánon akkor már csak a kis ragusai köztársaság ragaszkodott, ha nem is éppen önzetlenül a magyar koronához. Nagy kereskedelmi összeköttetései révén, bepillanthatott a török birodalom belsejébe, ismerte az ottani viszonyokat, értesült a hadra készülésről s mindezt közölte a magyarokkal is.

De ezeknek a híreknek megbízhatóságához szó fért. Így például 1443 elején egy Drinápolyból jött kém azt jelentette Hunyadinak, hogy a szultán háromszoros kudarcot vallott Keleten, sőt el is esett, az európai Törökország pedig teljesen védtelen. A készülő magyar támadás annyira megijesztette az európai törököket, hogy Hunyadi 30 ezer emberrel akár a Márvány-tengerig szoríthatta őket. Nagyfokú hiszékenységre vall, hogy ennek a híradásnak hitelességét magyar részről nem is próbálták ellenőrizni.

Már Rácországban járt a magyar sereg, amikor újabb s ezúttal is vakon hitt kémjelentés érkezett, amely szerint a vitéz Arnith többszörös győzelmet aratott a törökökön s a bizánci császár öccse - Dragas - hadat szervez a szultán ellen Moreában. Csak azt nem tudta vagy nem akarta hinni senki, hogy a szultán kellő időben elállhatja a magyarok útját, még mielőtt leszállhattak volna a Marica völgyébe. Pedig ez volt a sivár valóság.

I. Ulászló király november végén még Pirotban volt, amikor megtudta a szultán jövetelét; de arra még akkor sem gondolt senki, hogy sietni is kellene s mielőtt kenyértörésre kerül a dolog, szemügyre kellene vétetnie az átkelésnél számbajövő hágókat. Nem tudta senki, hogy Murad már mindhármat megszállatta s így a magyar sereg december 12-én merőben tájékozatlanul ment neki a zlaticai hágónak; teljesen a hűségében gyakran ingadozó Brankovics rác despota vezetésére bízva magát. Természetes, hogy az áttörés nem sikerülhetett s Hunyadi kénytelen volt még akkor éjjel megkezdeni a visszavonulást.

Sajnos nem mondhatjuk, hogy a mieink okultak volna az 1443-ban szerzett tapasztaláson, mert abban, hogy az 1441-i várnai hadjárat nem egyszerű balsikerrel, hanem katasztrófaszerű vereséggel végződött, nagy része volt az akkor is elhanyagolt felderítő- és kémszolgálatnak. Mint tudjuk, a magyar sereg ezúttal nem a rövidebb sofia-philippopolisi, hanem a hosszabb nikápoly-várnai vonalon akart lejutni Gallipoli tájára, hogy az ott vélt keresztény hajóhaddal találkozzék. Arról, hogy a Kis-Ázsiában levő Murad szultán lóhalálában sietett vissza Európába, most sem kaptak hírt a mieink.

A Nikápolyból Várna felé haladó királyi sereg oldalmenetben, vagyis elég kellemetlen helyzetben volt az ellenség támadásának várható iránya következtében. Okvetlenül szükséges lett volna tehát, hogy kémek menjenek a mindent leplező hatalmas színfal, a Balkán-hegység mögé, s idejekorán hírt adjanak Hunyadinak, még mielőtt elvághatnák a háta mögött az utat. Pedig ez történt, mert Murad nem állott, a tengerparton haladva a magyar sereg elé, hanem Drinápolyból a legrövidebb irányban - a Nadir-Derbent-hágón át - a háta mögé került.

A magyarok ezt csak Provadiában tudták meg, amikor a törökök tábortüzei már mögöttük lángoltak. De azért tovább mentek, sőt az előcsapatok már Várnán túl, a Kamcsik-folyóig jutottak, amikor a szultán utolérte a magyar sereget. Ebből a szerencsétlen helyzetből adódott november 10-én a várnai csata, a rosszul előkészített hadjárat tragikus zárójelenete.

Szinte érthetetlen, hogy a most vázolt hiba négy évvel későbben, a rigómezei hadjáratban is megismétlődhetett. A magyarok ugyanis arra a hamis feltevésre támaszkodtak, hogy az albániai Kroja várát ostromló török had nem tudja meg idején Hunyadi indulását s a magyar sereg ellenállás nélkül juthat le Albánia közelébe, hogy ott Skander bég hadával egyesüljön.

Azonban Murad szultán, a magyarokénál jóval tökéletesebb kémszolgálat útján, mindenről tájékoztatva volt s csupán egy különítményt hagyott Kroja előtt, derékhadával pedig Sofiába sietett. Majd, miután meggyőződött róla, hogy Hunyadi nem jön sem az 1443-i, sem az 1444-i hadműveleti vonalon, a Morava völgyén a magyar sereg után sietett, amely Pristinán alul akarta bevárni Skander bég csatlakozását. Ámde az annyira várt szövetséges helyett az jött, akire egyáltalán nem számítottak: a szultán, még pedig - akár csak 1444-ben - ezúttal is hátulról.

Az 1454-i hadjáratban Hunyadinak már sikerült támadó szándékát titokban tartania, úgy, hogy szeptember 29-én észrevétlenül kelhetett át a Dunán s a rác despotát kivéve senki se tudta, merre indul tovább. Itt theát vagy a török kémek nem működtek megbízhatóan, vagy a magyarok voltak résen és meggátolták az ellenség hírszerzését.

Hunyadi életének utolsó éveiből van rá adatunk, hogy a mieink kémek útján tartották szemmel a cseheket. Így például 1455. június 6-án Rozgonyi Sebestyén, a Felvidék főkapitánya, írja a bártfaiaknak, hogy küldjenek kémeket Lengyelországba, ahol Giskra időzik és igyekezzenek kifürkészni terveit. 1436. február 9-én pedig Szokolyi Miklós jelenti Várdai Miklósnak, hogy a csehek már Bodrogkeresztúron vannak, de egyelőre még nem lehet tudni, mi a szándékuk.

A kémkedésnek Mátyás király seregében betöltött szerepéről nagyon keveset tudunk. Pedig az ő háborúi is legnagyobbrészt külföldön folytak, ennélfogva különösen fontos volt nem csupán az ellenség hadrakelt erejének felderítése, hanem - ezt megelőzően - a lakosság hangulatának s várható meghódolásának vagy ellenállásának kifürkészése. Mátyás hadjáratainak igen sok részletét ma sem ismerjük pontosan se ez magyarázza meg a hírszerzésről és kémkedésről szóló adatok gyér voltát is. Nem hihető, hogy a nagy király a hadviselésnek éppen ezt az eszközét ne alkalmazta volna lépten-nyomon Csehországban és Ausztriában, hiszen legfényesebb hadművelete, a "boroszlói táborozás" (1474), nem is sikerülhetett volna, az ellenség minden mozdulatát idejekorán közlő kémek és felderítők segítsége nélkül.

Bér csak mende-monda, de - mert Mátyásról van szó - mégis közöljük azt a feljegyzést, amely szerint a király, tót parasztnak öltözve surrant be az ellenség egyik várába. Ott mindent alaposan szemügyre vett, azután pedig felugrott a kapu közelében veszteglő szekérre, a lovak közé csapott és - se szó, se beszéd - kihajtott a várból, még mielőtt a meglepett őrség észbekapott volna.

Ehhez hasonló hagyományunk van Bécs 1485-i ostromáról is. Ekkor Mátyás szintén tót parasztnak öltözötten besurrant Bécsbe és mindent alaposan kikémlelvén, betért egy kocsmába, aholt italt fogyasztott és megevett hat keménytojást. Mielőtt eltávozott volna a kocsmából, tányérja alá ezt írta: "Hic fuit Mathias rex, et dedidit ova sex!" Azonban ez alkalommal szinte vesztére szolgált a nagy orra, mert amíg a városban ide-oda járkált és szemlélődött, valaki, nagy orránál fogva ráismert és jelentést tett a vár parancsnokának. Ez legott parancsot adott a város kapuinál álló őröknek, hogy vigyázzanak és ki ne bocsássák a királyt. Mátyás azonban neszét vette a készülő veszedelemnek és úgy óhajtott segíteni magán, hogy egy tót paraszt szekerének kerekét hatalmába ejtette és ezt maga előtt hajtva, indult kifelé a vár egyik kapuján át. A kapuőr látva, hogy siet a tót a futó kerék után, nem állhatta meg, hogy rá ne kiáltson nevetve: "Te szotyák! Akkora orrod van, mint Mátyás királynak" - s ezzel botjával jót húzott a király hátára! A király tűrte a tréfát s csak akkor nevetett ő is, amikor már a kapun kívül biztonságban volt.

Mátyás királyról a krónikások még két tárgyunkhoz tartozó esetet jegyeztek fel.

Amikor egyszer Mátyás szemben állott a török szultán seregével, a király török ruhába öltözött és másodmagával azok közé a kereskedők közé vegyült, akik a törökök táborába eleséget és más holmit vittek eladásra. Mátyás árpát vitt magával, amellyel a szultán sátorának közelében telepedett le. Itt mindent alaposan megfigyelt, még azt is, hogy hány tál ételt vittek a szultán sátorába. És amikor Mátyás visszatért a török táborból, levelet írt a szultánnak, mondván: "Agg ebül őrzesz táborodban, mert tegnap mind ott ültem sátorod előtt és árpát árultam, és mind megkémleltem táborodat. Hogy pedig ne kételkedjél ebben, ennyi számú étkeket vittenek fel tenéked ebédre!" A szultán állítólag annyira megijedt Mátyás levelének tartalmán, hogy másnapra virradóra kiosont táborából és elmenekült.

Az 1474-76-i török háborúban Mátyás elhatározta, hogy maga fogja vezetni a törökök elleni hadjáratot. A király figyelme Sabác várára irányult, amely a törököknek Magyarországba való betöréseihez kitűnő támasztópontot alkotott. Mátyás 1475 december végén ért Sabác alá. Közel hat hétig tartott a vár ostroma és a vár Mátyás ügyes és nagy gonddal vezetett támadásának végre is engedni volt kénytelen és 1476. február 15-én kapitulált. Ez alatt az ostrom alatt Mátyás egy alkalommal éjjel csupán egyik inasával és egy hajóssal egy csónakba szállt és maga szemrevételezte a vár bástyáit és falait. A török őrök észrevették a csónakot és ezt menten ágyúval lőni kezdték. Az egyik golyó ellőtte az inast a király mellől, de a király nem törődött ezzel, hanem tovább folytatta kémlelődését és csak akkor tért vissza övéihez, amikor befejezte szemléjét és ezzel meg is volt elégedve.

Ellenben megbízható adatunk van róla, hogy az 1459. április 7-én vívott körmendi ütközet előtt, az előhadat vezető Nagy Simon macsói bán teljesen elmulasztotta a közeledő ellenség helyzetének és erejének, valamint a vidéknek kifürkészését. Ennek folytán a királyi sereg nagyon kedvezőtlen körülmények között volt kénytelen elfogadni a csatát és kudarcot is vallott III. Frigyes német császár ellenében.

1476-ban nagyon pontos híreket hozott Mátyásnak a törökökről egy belgrádi kereskedő; de ugyanakkor 20 napig tartózkodott észrevétlenül Budán egy török kém és közölte Szender béggel a magyarok hadra készülését.

Helyzetüknél fogva nagyon jól kémkedtek a moldvai és a havasalföldi vajdák is; csak az volt a bökkenő, hogy megbízhatóságuk nagyon gyönge lábon állott, mert vagy egyszerre kétfelé, vagy annak javára kémkedtek, aki pillanatnyilag erősebbnek látszott, akitől tehát többet remélhettek.

Ugyancsak 1476-ban, december 6-án írja Péterváradról Gábor egri püspök a velencei követnek, hogy Mátyás király kikötött a hajóhaddal Rácországban s ez alkalommal egynéhány magyar harcos, egy vár kikémlelése végett kelleténél közelebb férkőzvén a falakhoz, életét vesztette.

A Balkán-félszigeten ebben az időben is sok ragusai kereskedő kémkedett, részben hazája, de részben Magyarország javára is. Onofrio Imre belgrádi kapitánynak is volt egy ilyen ügyes kémje, aki érdekes és fontos híreket hozott neki a törökök háborús készülődéseiről.

Jaksics Jánosról is tudjuk, hogy felderítő- és kémszolgálatot végzett Kinizsi Pál oldalán. 1481-ben őt küldötte előre egy kis csapattal Rácországba Kinizsi, hogy ott egyes vidékeket kikémleljen. A már többször említett ragusaiak II. Ulászló királynak is jeles szolgálatot tettek a kémkedés terén s 1494-ben ők fürkészték ki a törökök háborús terveit.

1521-ben súlyos csapás érte Magyarországot, legfontosabb déli végvárának, Nándorfehérvárnak elvesztésével. Ennek a gyászos eseménynek keretében sötét foltként szerepel egy magyar embernek árulása. Morgai Jánosnak hívták. Augusztus 24-én kiszökött a várból, átment a török táborba s ott apróra elmondta a védőcsapat percről-percre válságosabbra forduló helyzetét.

Az utolsó hadiesemény, amelyről még szólnunk kell, a mohácsi vésszel zárult 1526-i hadjárat.

Senki sem állíthatja, hogy ez a szörnyű csapás meglepetésszerűen érte Magyarországot, s így nem is volt ideje, hogy a veszedelem elhárítására vagy legalább mérséklésére megtegye a kellő intézkedéseket. Már 1525 őszétől fogva egyre szállingóztak a szultán hadra készüléséről szóló hírek. Azonban a legrészletesebb tudósítást Bakics Pál rác vajda hozta 1526 elején. Bakics maga is ott volt azon a tanácskozáson, amelyen Szulejman szultán kijelentette, hogy a legközelebbi háború célja Buda megvívása lesz. Ennek a vészhírnek hitelességét a Konstantinápolyból hazatérő lengyel követ, továbbá Tomory kémei is igazolták.

De magyar részről mégsem történt semmi, sem a további hírszerzés, sem a védelem előkészítése terén. Ellenben a törökök hírszolgálata annál tevékenyebb volt. A fősereg előtt járó Báli bég lovashadosztályának kémei teljesen megbízható híreket vittek Ibrahim negyvezírnek Magyarország készületlenségéről. Július 8-án, Szalánkeménnél kapta Ibrahim Bálitól azt a fontos jelentést, hogy Tomory, az alsó végek akkori kapitánya mindössze 2000 lovassal áll Pétervárad közelében, de a király még el sem indult Budáról. Pétervárad bevétele után már jól tudta a török hadvezetőség, hogy II. lajos július 20-án indult el székvárosából, még pedig igen csekély haddal.

A török sereg nagyságáról csak néhány nappal a mohácsi katasztrófa előtt kapott helyes kémjelentést Tomory, az akarata ellen megválasztott egyik fővezér. E szerint a szultánnak 70-80 ezer fegyverforgató embere volt. Ez körülbelül meg is felelt a valóságnak, ha beszámítjuk a török sereghez csatlakozott irreguláris csapatokat is. A törökök számát ugyanis, mint rendesen ezúttal is csak a rémület sugalmazta kósza hírek szaporították 200 vagy 300 ezer főre.

Az ellenség hollétéről még a csata reggelén sem tudtak semmi bizonyosat a magyar fővezérek, mert a törökök mozdulatait ügyesen leplezte a már napok óta előttük portyaázó irreguláris lovasság, amelyen a magyar kémek és felderítők - ha ugyan voltak - nem egykönnyen hatolhattak át. A látás határa, a csatateret délről és nyugatról 5-6 km távolságban határoló teraszig terjedt. Ami azon túl volt, abból a mieink semmit se láttak s fogalmuk sem volt róla, hogy mi történik a terasz pereme mögött.

Arról jött ugyan hír, hogy a szultán a hajnali órákban elindult Baranyavárról, de azt, hogy délután 2 órára már az egész török sereg felvonult a teraszon a magyar táborban senki sem tudta. Tomory is csak annyit hallott, hogy a török sereg egy része már közel van. Azt képzelte, hogy a szultán hadának zöme még nem bontakozott ki a hosszúra nyúlt menetoszlopból s augusztus 29-én már nem is juthat harcba. Azt remélte tehát, hogy csak az élen járó ruméliai hadtesttel akad dolga, a nélkül, hogy akár az anatoliai hadtest, akár a szultán zsoldos csapatai beleszólhatnának a küzdelembe. Azt is csak az utolsó pillanatban vették észre a magyarok, hogy Báli és Khoszrev bég, egy-egy lovashadosztállyal, jobb szárnyuk meghosszabbításába jutott.

A magyar hírszolgálat tehát ismét teljes csődöt mondott s jórészt ennek tudható be, hogy a vezérek merőben tájékozatlanul, csak úgy vaktában vitték a sereget a csatába és a pusztulásba.