A HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS

A MAGYAR HADVISELÉS SZOLGÁLATÁBAN

IV. A török hódoltság kora

1. A katonai kémkedés és hírszerzés

A Buda várának 1541. augusztus 29-én történt elfoglalásával kezdődő és 158 éven át tartó török hódoltság korszakában a kémkedés Magyarország területén hihetetlenül nagy arányokat öltött. Nem nagyítunk, ha azt állítjuk, hogy hozzá hasonlót a hadtörténelemben nem találunk. A roppant nagy arányokat az okozta, hogy Magyarországon akkor szakadatlanul folyt a harc, akárcsak az I. világháború négy évének állásharcai folyamán. A nagyobb hadjáratok közötti időszakokban, a béke éveiben is, állandóan folytak a portyázások, száguldások, felverések, körülzárások, létrás és közönséges ostromok, rajtaütések, lesvetések stb., annak a megerősített vonalnak mentén, amelyet a végvárak alkottak. Ezeknek a hadi vállalkozásoknak sikere vagy elhárítása pedig jóformán csak egy dolgon múlott: az ellenség alapos kikémlelésén és a jó hírszerzésen.

Hogy megérthessük a török hódoltság korabeli kémkedés nagy arányait, szükséges vázolni azokat a hadi eseményeket, amelyek 1541-től 1683-ig, a felszabadító háborúk kezdetéig lezajlottak. Ez a hosszú korszak részekre bontható, és pedig: a végbeli élet virágkorszakára (1541-től 1606-ig) és a végvárak hanyatlásának időszakára (1606-tól 1683-ig). A végbeli élet virágkorszaka ugyancsak élesen elhatárolható időszakokat mutat, és pedig:

amikor Ferdinánd és Miksa királyok uralkodása alatt (1541-1570) az ország felszabadítására és egyesítésére még valóban törekedtek,

a "hosszú háború" időszakára (1593-1604), és végül

Bocskay István felkelésére (1604-1606).

Ez alatt a 65 évre terjedő időszak alatt állandóan dúlt a harc Magyarország területén, a magyarok részéről azért, hogy a törököket kiverjék, a törökök részéről a végből, hogy megtartsák Budát és hogy ennek, valamint a hozzá vezető utaknak biztosítása végett minél jobban kiszélesítsék, tehát meg is szilárdítsák azt a hadműveleti alapterületet, amely a Szávára és a Dunára támaszkodott. De a dolog mélyén mindenesetre politikai okok is szerepeltek, amelyek között a "divide et impera" jelszó volt döntő fontosságú attól az időtől kezdve, amikor a királyi Magyarország és Erdély egyesítésére való törekvés azt a veszedelmet rejtette magában a törökökre nézve, hogy ha a magyarok kezet fognak, külföldi segítséggel megdönthetik a török félhold magyarországi uralmát. A kölcsönös törekvés meg-megújuló hadjáratokat és elkeseredett harcokat szült, amelyek bizonyos tekintetben hasonlítanak az 1914-1918-i I.világháború állásharcaival kapcsolatos hadi vállalkozásokhoz, amikor is hol az egyik, hogy a másik fél, az időszakonként megalkotott haditerv szerint, vagy a puszta védelemre szorítkozott, vagy igyekezett az ellenfél megerősített vonalát áttörni, felgöngyölíteni és visszaszorítani a győzelem érdekében.

A török hódoltság kezdetén, 1541-ben, a Duna-Tisza közének még csak keskeny behódoltatott területe a törökök támadásai folytán 1606-ig észak, nyugat és kelet felé tetemesen kibővült. Például Szulejmán hatodik hadjáratában Horvátországban, a Dunántúlon és a Budától északra terjedő körben 18 magyar várat foglaltak el a törökök, köztük a Drávan és a Száva közötti Atinát, Belostinát, Rahócot, azután a számottevő Siklóst, Pécset, Pécsváradot, Szászvárt, Ozorát, Simontornyát, Székesfehérvárt, Palotát, Esztergomot, Tatát, Visegrádot, Nógrádot és Hatvant. A foglalásokat teljes török berendezkedés követte, a budai vilájetet 15 szandzsákra osztották.

Utána rablások, fosztogatások, erőszakoskodások és kisebb küzdelmek révén a törökök behódoltatták a várak környékét is. Ilyen körülmények között Ferdinánd, mivel fegyveres ereje nem volt, 1547-ben kénytelen volt adófizetés kötelezettsége mellett öt évre békét kötni a szultánnal.

1552. derekára az egész Maros-Tisza-Duna köze Jenő-Lippa, Lugos-Mehádia vonaláig (hét vármegye) török hódoltsággá lett, majd Veszprém és a hont-nógrádi várak (Drégely, Szécsény, Hollókő, Buják, Ságh, Balassagyarmat, Salgó), valamint Szolnok is török kézre kerültek. Ezeket követte Eger várának 1552-i hiábavaló ostroma. Ebben az időszakban esett el Temesvár, ekkor zajlott le Drégely hősies védelme, Eger és Szigetvár első ostroma, majd bekövetkezett Szigetvár bukása.

Az 1568-tól, illetőleg 1570-től 1593-ig terjedő időszakot a "hosszú béké"-nek is szokás nevezni. Ez a meghatározás azonban merőben ellentétben áll az eseményekkel, mert például Horvátországban olyan összetűzések és ostromok voltak, amelyekben Erdődy Tamás horvát bán, Zrínyi György, Batthyány Boldizsár, Nádasdy Ferenc stb. parancsnoksága alatt álló színtiszta vagy elegyes magyar-horvát hadak tűntek ki nemcsak nyílt összecsapásokban, hanem várak ostromában is. A szűkebb értelemben vett királyi területen évről-évre fokozódott a harc, aminek egyik oka volt, hogy a harcias Szinán nagyvezír pasáit rablásokra és várak elfoglalására ösztökélte. Az aránylag kisebb erőkkel végrehajtott betörések rosszabbak voltak a nagy hadjáratoknál, mert a betöréseket pusztítások kísérték, amelyekben a török vezetők nem annyira dicsőségért küzdöttek, mint inkább anyagi hasznot hozó zsákmány ejtésére törekedtek. 1575-1582-ig például a török határsértések és betörések száma a következő volt: 1575-ban 76 várkastélyt foglaltak el és 3200 embert ejtettek rabul; 1576-ban hatvanszor törtek be; 1570-ben 100 falut égettek fel; 1580-tól 1582-ig megismétlődtek az előbbi események. A hat év alatti becsapásokat pedig így minősítették: 14 körülzárás, 8 létrás és közönséges ostrom, 9 rajtaütés, 2 rendszeres ostrom, 45 összecsapás és ütközet. Ezekben az években a törökök kifosztották és felprédálták: Nagykanizsát, Kiskomáromot, Körmendet, Dobsinát, a Muraközt és a Sajó völgyét.

A kémelhárításnak és a jó hírszerzésnek kiválóbb példáit mutatják a következő hadi események.

1581-ben a budai pasát, amikor a Vértes-hegységből zsákmánnyal megrakottan hazafelé tartott, Zsámbéknél Czobor Márton és Révay Lőrinc győri, valamint Fernando Samaria de Specie Casa veszprémi kapitányok megverték. Ugyanez esett meg Párkánynál, ahol Rácz Pál érsekújvári hadnagy vitézkedett csapatával. Nagy kárt vallott Nádudvar táján Sasvár szolnoki pasa, akinek 2000 főre rugó lovas csapatát Geszty Ferenc diósgyőri várnagy, Rácz István és Borbély Endre egri hadnagyok vágták el és verték széjjel. A koppányi bég csapatát Balaton-Hidvég alatt Istvánffy István veszprémi és Ormándi Péter palota várnagyok szórták szét; a bég és számos előkelő török a magyarok fogságába esett.

1586-ban Szőny alatt vereség érte Izsák fehérvári pasát, amikor a Duna jobbpartján készített palánkot le akarta romboltatni. Pálffy Miklós komáromi kapitány ugyanis éppen ezen a napon akart saját hadával, továbbá a győri és pápai kapitányok csapataival Fehérvár felé portyázni. Csapatai éjjel még átkelőben voltak, amikor felderítő lovasai jelentették, hogy a szőnyi palánkot a török bontogatja. Az átkeltek egy része ugyan a törökökre rontott, de a két fél főcsapata között a harc csak hajnalhasadtával ment végbe; a harcban Pálffy, az időközben odaért Nádasdy Ferenc és Fernando Specie Casa segítségével a pasa felett fényes diadalt aratott. A pasa vesztesége, két agán kívül, több volt 300 embernél; ezen kívül 9 zászló és két ágyú is a győzők kezére került.

A hírszerzés hiányosságára vall Koppány elfoglalása 1586-ban. Koppány jól megerősített török végház volt, amelyben sok gazdag kereskedő lakott és így a tárházak száma is tekintélyes volt. A török őrsereg 500 lovasból és 500 janicsárból állott. A förgeteges téli időben a bég mit sem sejtett a magyarok támadásáról. A magyar hadat kipróbált vitézek vezették; Nádasdy Ferenc, Batthyány Boldizsár, Huszár Péter, Dezsöffy Ferenc és Vajda Kristóf. A támadó sereg észrevétlenül ért a vár alá, ahol a kapukat részben felrobbantotta, részben pedig betörte; minthogy pedig a mieink a belső hidat is szerencsésen lerántották, bejutottak a belső várba is. Közben pedig, mivel néhány török segítségért száguldott, előbb a pécsi és a simontornyai, később pedig a fehérvári bég is segítségül jött. Mivel azonban a fehérvári bég lovasait a pécsiek és a simontornyaiak magyaroknak nézték, elszaladtak. Erre a fehérvári bég is megfordult és hazavágtatott. A mieink tehát kardcsapás nélkül megmenekültek a török segélyhadak elől. Ezalatt a várban heves harc dúlt. Legvitézebbül Ali bég küzdött, aki, bár megsebesült, kilenc katonánkat lőtte le nyíllal. Még elfogatásakor is levágott egy magyar. Nádasdyt, aki lóháton küzdött, három török rohanta meg. Fel is bukott lovával, de hamarosan talpra állt. Mivel pedig a mieink a várost azonnal felgyújtották, sok török a házakban fulladt. Az ellenséges lovasok nagy része azonban a nyitott kapukon át valahogy kijutott a szabadba és a szélrózsa minden irányában szétfutott. A mieinknek kevés kocsijuk volt, tehát a zsákmányt a nyerges lovakra rakták, a huszárok pedig a kemény télben gyalog mentek vissza Pápára. A zsákmány annyi volt, hogy 200 szekér is megtelt volna vele. Amit el nem vihettek, azt felégették. A foglyok száma 200 főre rúgott, az elhajtott állatok száma pedig a következő volt: 200 ló, 100 bivaly és 800 birka.

Az 1593-1604-ig terjedő "hosszú háború" folyamán a hadat viselő felek, akárcsak az 1914-1918-i I.világháborúban, a váraik és erődítményeik alkotta megerősített vonalak hosszában nemcsak a puszta védelemre szorítkoztak, tehát modern katonai nyelven szólva, állásharcot vívtak, hanem két világrészből összehordott hadaikkal évenként megismétlődő támadásokba is fogtak és át akarták törni egymás várvonalát. Egyik fél sem engedett; egymást őrölték, hogy a döntést kicsikarhassák. Ebben a makacsul folyó küzdelemben a magyar katona nemcsak a végvárak bástyáin és palánkjain ontotta vérét, hanem már igen megfogyott számban a császári hadsereg kötelékében, nyílt csatákban is.

Ki kell emelnünk azt, hogy mind ebben az időszakban, mind az ezt megelőzőben is, a császáriak hírszerzése és kémkedése néha igen gyenge volt és sokszor megesett, hogy a török erők túl nagy számáról beérkezett hamis jelentések riadalmat okoztak vezéreik soraiban, akik néha nagy sietve visszavonultak és abbahagyták a hadjáratokat.

Tudjuk, hogy Bocskay felkelésének célja az volt, hogy a magyar nemzetet kibékítse királyával, helyreállítsa a törvényes állapotot, biztosítsa a nemzet önállóságát, alkotmányát és szabadságát és végül, hogy határt szabjon az 1593 óta céltalanul folyó török háborúnak. A felkelés eredménye az lett, hogy a zsitvatoroki béke végét vetette a hosszú háborúnak és egyelőre biztosította Magyarország nyugalmát nagyobb török támadások ellen, de a kisebb hadi vállalkozások és velük természetesen a kémkedéssel és hírszerzéssel kapcsolatos csetepaték, kisebb harcok és összecsapások sohasem szüntek meg.

Ebből az időből maradt reánk a felderítés, hírszerzés és kémelhárítás hiányának egyik igen jellegzetes példája, és pedig az 1604-i álmosdi ütkö6zet előzménye és utójátéka. Belgiojoso János gróf, kassai császári főkapitány ugyanis Bocskay ártalmatlanná tétele végett 1604. október elején megindult Tokajból, miután magához rendelte a lippai, erdélyi és kassai őrségek egy részét is. Bocskay úgy állapodott meg a hajdúkkal, hogy majd csak akkor támadják meg a császáriakat, amikor ezek Bocskay Kereki nevű vára ellen vonulnak. Ekkorára megállapodtak abban is, hogy a császári hadban szolgáló hajduk elszakadnak Belgiojosótól, Bocskay hajdúival összefognak és tönkreverik a németeket. Október 15-én, amikor a kassai német csapat még nem csatlakozott a császári sereghez, a hajduk Álmosd alatt a magában menetelő kassai császári erőt mindenünnen megrohanták, s bár Belgiojoso segítségül küldött 450 sziléziai lovast, az ellenség ágyúinak kerekeit összetörték, lovasságát, gyalogságát lekaszabolták és szétverték, poggyászát pedig zsákmányul ejtették. A vezető Pecz ezredes a hajdúk fogságába esett. A hat zászlóalj német muskétásból alig 30, a sziléziai lovasokból 40, a kassai lövészekből pedig csak két ember maradt meg, Pecz ezredének és a sziléziai lovasoknak tisztjei mind elestek. Az ütközetnek igen nagy jelentősége volt, mert nemcsak az egész hajdúság, de lassankint a felsőmagyarországi nemesség is Bocskay mellé állott.

Belgojoso további hadműveletei is a tökéletes tájékozatlanság példáját mutatják. Ugyanis Nagyváradon álló seregével, amelyben számos magyar, székely és rác katona is volt, nem mert sem Nagyváradon maradni, sem ahhoz nem volt bátorsága, hogy Bocskayt megtámadja. Ezért tehát Kassának vett irányt. A hajdúk azonban nyomon követték, körülrajzották, csipkedték és állandóan fogyasztották seregét, amikor pedig október 24-én átkelt a Tiszán és rác katonái Rakamaznál éjjeleztek, ezeket is megrohanták és felkoncolták a hajdúk. Kassa, amely Bocskayhoz prátolt, nem eresztette be falai közé Belgiojosót, így hát a császári sereg maradványai Eperjesen át Szepesváraljára húzódtak vissza, ahol a seregből már alig 50 főnyi kíséret volt Belgiojoso mellett, a többi útközben vagy elpártolt tőle, vagy szétfutott.

Zrínyi Miklós a hadvezér és költő korszakában sem szűnt meg természetesen az ellenfelek ama törekvése, hogy egymás előkészületei és erőviszonyai felől biztos híreket igyekezzenek szerezni. A kémekre nézve ide iktatjuk Zrínyinek igen érdekes és tantételszerű következő véleményét. Azt írja aforizmáinak "Explorator" című szakaszában, hogy a múlt eseményeiből azt a tanulságot meríthetjük, hogy "jó kémeket tartsunk és azon igyekezzünk, hogy az ellenség dolgait megtudhassuk. Nincsen költség, nincsen adomány hasznosabb, mint a kémekre való; ez rúdja a vitézség szekerének, ez nélkül botlik, akad és nem jár egyiránt; bár te kincset költs reájuk, de uzsorakamattal megfizetik neked, és ha csak egyszer megverheted az ellenséget: megfizettek immár teneked. Az ki hadvezérlő vagy, költs bőven erre, ne menjen ki az te aranyad az erszényedből sóhajtva, hanem ugrálva; jusson eszedbe: valamennyi vitéz cselekedet volt ez világon, mind jobbára kémek által ment végbe."

A mieink azt tartották általában, hogy a "csapatnak lelke a jó nyelv, a hírmondó, gyámja a kémség s szerencséje a kalauzság". Mindenki tudta, hogy kémek, kalauzok, nyomjárók és fogott nyelvek (hadifoglyok) nélkül hadba indulni nem lehet!

Nemcsak azt kellett megtudni a végvárak hosszában dúló harcok folyamán, hogy valamely ellenséges vár őrhada mennyiségileg és minőségileg milyen erőkből áll, hogy milyen a vár állapota stb., hanem azt is, hogy mi a szándéka az ellenségnek. Az előbbinek kifürkészése nem volt nehéz, az utóbbit azonban a török parancsnokok a legnagyobb titokban igyekeztek tartani. Nálunk, sajnos e szokásnak éppen az ellenkezője dívott, amit okulásként különösen hangsúlyoznunk kell! Amit ugyanis a hadnagyok és a vajdák együtt megbeszéltek és megterveztek, azt még aznap az utolsó tizedes is tudta. Így történt azután, hogy még meg sem indultak a mi hadaink, a török kémjeitől máris tudta, hogy mit akarunk.

A török hódoltság hírszerzésének a mai fogalmak szerinti alapos megszervezéséről és egységes vezetéséről nem lehet szó, aminek, úgy látszik, egyedüli akadálya a mindenkori pénzhiány volt. A várak parancsnokainak tehát, önmaguk jól felfogott érdekében is, maguknak kellett gondoskodniuk a kémkedés eszközeiről. És ezeket, dicséretükre legyen mondva, tőlük telhetőleg legjobban elő is teremtették.

A rendszer megismerésére a következő példákat említjük fel.

Híreket és adatokat gyűjtöttek a várak alá és egyebütt is a hódoltság területén ide-oda járók és a "száguldók" és az álruhába öltözött magyar és török vitézek is.

1565-ben Kerechényi László olyan kémek jelentéseit küldötte Bécsbe, akik Konstantinápolyt, Drinápolyt, Szófiát, Nándorfehérvárt, Temesvárt és a hazai végházak egész vonalát megjárták. Figyelmeztette ekkor Kerechényi a bécsieket, hogy a törökök már Pankotát ostromolják, majd Gyula ellen készülnek, amely ellen már most is kastélyokat építtetnek; jó lesz tehát idejében hadiszerekről gondoskodni.

A fehérvári Hamza bégnek még Bécsben is voltak kémjei. Ezek egyikéről ezt mondotta: "Énnekem hat esztendeje, hogy Bécsben lakik egy kémem, kinek felesége, gyermekei vannak, ki, ha akarja, misét mond, ha akarja, deák, ha akarja, német, ha akarja, magyar, ha akarja, jó kapás, ha akarja, jó katona, ha akarja, sántál, ha akarja, ép lábon jár és minden nyelven jól tud".

A palotai kapitányt, a Nagy Thúry Györgyüt, a fehérvári magyar polgárok is ellátták hírekkel, azután a szomszéd község bírái, kik be-bejárogattak Fehérvárra. És amint megtudott valamit Thúry, azonnal jelentette elöljáróinak, a nádorispánnak, az országos főkapitánynak és a szomszédos várak kapitányainak. Ugyancsak Thúry volt az, aki állandóan azon mesterkedett, hogy miképpen tudná bevenni Fehérvárt. Kémeit állandóan beküldte, hogy pontosan megismerje a törökök erejét; leveleket is küldött be a város bírájához, Fehér Lőrinchez, aki bizalmasa volt.

1551-ben a komáromi nasádos kapitány igazgatta a Budán, Esztergomban és Fehérvárott lévő kémeket és ő továbbította ezek jelentéseit is. Salm Miklós főkapitány 1546-ban a budai basa titkárát és tolmácsát, továbbá a budai és a pécsi bírókat nyerte meg kémekül a maga számára. 1551-ben Ferdinánd király a budai basa mellett három kiváló kémet fizetett, akik megbízható és pontos jelentéseket küldözgettek. Ezek közül az egyik Adorján diák, a basa íródeákja, a másik ennek veje, Magassy János, a harmadik pedig Pocastilia Vince nevű egyén volt. 1552-ben Ördög Rézmán főkapitány Léváról két jeles kémet küldött Konstantinápolyba. Érdekes, hogy a törököknek még a birodalmi gyűlés székhelyén is voltak igen jól működő kémjeik. Czeczey Lénárd kassai kapitányról jegyzik fel, hogy jeles kémdeákokat és cirkálókat tartott, akik a németek minden mozdulatáról értesítették őt. S ha jó híreket kapott, ú maga kereste fel az ellenséget "viadalra termett jó népével".

És ha a várak körüli kóborlás, leselkedés és kémek kiküldése nem járt eredménnyel, akkor a miéink, ravasz fondorlattal, követséget küldöttek a basákhoz azzal a feladattal, hogy kémleljék ki a török csapatok erejét és a parancsnokok szándékát. Ha pedig valahol várakat, erősségeket, figyelőházakat vagy egyéb erődítményeket létesítettek, mint a két fél kémei ott settenkedtek a munkások körül és a legravaszabb módon értesítették kiküldőiket az eseményekről.

Sok volt akkor az éhező, rongyos és fedélnélküli ember, akik mindenre vállalkoztak. Így a hírszerzésre, kémkedésre jelentkezők felekezete is igen nagy volt.

A legügyesebb kémek a délszlávok voltak. Ebbéli minőségüket azonban nem igen árulták el, hanem majd magyarnak, majd töröknek adták ki magukat, a szerint, amint a magyarnak vagy a töröknek szolgáltak. A hitüket is gyakran változtatták. Azután rendesen annak szolgáltak, aki többet fizetett. És nemcsak a janicsárok, szolákok, csauszok és étekfogók voltak a mi kémjeink Konstantinápolyban, hanem az alvó szultán mellett őrködők közül is egynéhány. A török császári udvari tolmácsai között is akadtak kémek. A szultán udvarában alkalmazott zsidó orvosok is könnyen megvásárolhatók voltak.

A hivatásos kémeknek sok nyelvet, sok szokást kellett ismerniük. Állandóan veszélyben forogtak, s ezért acélideg, kőszív kellett ahhoz, hogy a legrettentőbb kínokkal bátran szembeszálljanak. Itt nyíltnak, ott képmutatónak kellett lenni, egyszer színészi tehetségével, máskor meg ravaszságával kellett az embereket rászednie; ismernie kellett a török élet minden csinját-binját, a végbeli élet minden részletét stb.; mesterileg értették alakjuk, hangjuk, ruházatuk elváltoztatását; szemfényvesztők és ezermesterek voltak, akik igen sokszor még a legélesebb szemű embert is megtévesztették.

Elsőrendű jó kémek voltak a kereskedők és a tőzsérek, akik áruikkal egyik táborból a másikba jártak-keltek. Ezek az emberek nemcsak Bécsben, Budán és más magyar várakban, hanem a törökök által megszállt területeken, sőt még Konstantinápolyban is megfordultak és megszámlálták az ágyúkat, a szekerek számát, a csapatokat, beszélgettek a katonákkal, belőlük mindent kitudni törekedtek stb. Voltak köztük olyanok, akik Perzsiában is megfordultak. 1633-ban a nádorispán például azt jelentette, hogy a hódoltsági kereskedők a legnagyobb arányú kémkedést folytatják. Hiába tiltották ki őket a várakból, a várkapitányok néhány forintnyi bérért megtűrték őket. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a török a legpontosabban ismerte erősségeinket.

A török hitre tért magyarok közül is igen sokan tettek szolgálatot a magyarságnak. Így Mehemet bég, aki azelőtt zágrábi kanonok volt s 1577-ben már a szultán udvarában szolgált, segítségére volt a császári oratornak Barnabás pap és oltármester Konstantinápolyból hasznos jelentéseket írt Bécsbe. Egy Fráter András nevű ferencrendi barát, mint török futár szolgált. Ez is jó szolgálatot tett a miéinknek. De már nem volt ilyen az az ágostonrendi szerzetes, aki 1543-ban a szultán főkémje volt, s nemcsak hazánkat, hanem az örökös tartományokat is kikémlelte.

A törökök magyar származású asszonyai is hírekkel szolgáltak és igen sokszor figyelmeztették a mieinket a közelgő veszedelemre. A csauszok is kémkedtek.

A magyarországi basák és bégek magyar íródeákjai sem idegenkedtek a kémkedéstől. Ezért ezeket "kémdiákok"-nak is nevezték. A kormányszékek a XVII. században Budán, Nándorfehérvárott, Szófiában és Konstantinápolyban külön titkos levelezői állásokat szerveztek. Budán keresztények és törökök voltak a titkos levelezők. Egyik a másikról mit sem tudott. A keresztény levelezők Komáromba és Győrbe küldték a tudósításokat; a törökök pedig az óbudai magyar bíróval továbbították a leveleket.

Kémek, de egyben rendszerint árulók is voltak a pribékek, akik azonban megbízhatatlanok voltak. Veszedelem idején ugyanis a falakról lebocsátkoztak és az ostromlóknak mindent elárultak. Így mentették meg életüket, mert az elfoglalt várban talált pribékeket mind a magyar, mind a török, karóba vonatta. Zrínyi Miklós a hadvezér és költő, ezeket a jellegzetes sorokat írja róluk:

"Az a textus pribékekről szól. Azon igyekezzél, ha lehet, hogy az ellenség hadnagyai közül valami híres ember hozzád jöjjön, mert az olyan az te ellenségednek tanácsát, álláspontját megmutatja, és az ellenség jobban fog félni tőled, mikor látja, hogy tudod a dolgát. Mindazonáltal te, ha jól nem viselsz gondot, bizony meg is csalatkozhatsz. Bízzál, de nézd meg, kiben. Sok gonosz történt a pribékektől és félni kell attól igen, mert ha az ő nemzetét, hitit el meri árulni, miképpen gondolhatod te, hogy néked hű lesz. És nem elég azt mondani: hogy nem félek tőle, mert szépen szól, esküszik, és az ellenségnél nagy vétket tett, avagy embert ölt, avagy mást valamit cselekedett; ez mind cselfogás lehet az te fejedre, és a tieid veszélyére. De ha ugyanis nem volna is, nem mehet ő vissza az ellenséghez, ha az te károddal és talán szintén a te véreddel lemossa az előbbi vétkét? Azt mondja az olasz: jó hinni, de nem hinni, még jobb! Kötve hidd komádat, azt mondja a magyar. Azért igen jó, hogy te az ellenségtől elpártolásra bírd valamelyik híres hadnagyát, de mikor nálad lesz, ne bízd úgy magad reá, hogy a térdén aludjál, mikor beretva van kezében; vigyázz az ő dolgára, magadban félj tőle, de előtte bizalmat és bátorságot mutass, hogy ne vegye észre tettetésedet, ravaszságodat."

Thurzó Elek jelentette 1539-ben, hogy a törököknek öt zsidó kémjük van, akik kitűnően beszélnek magyarul, csehül, németül és olaszul. Kettő közülük a király udvara körül ólálkodott.

Természetes, hogy a kétkulacsosság is virágzott a török hódoltság korában.

Tudatosan alakított kémszervezet volt a XVII.században a Bécsben megalakult Keleti Kompánia, amelynek eredeti igazi hivatása a keleti kereskedelem lebonyolítása volt. A társaság tisztviselői törökül jól tudó és a konstantinápolyi residens mellett kitanult osztrák ifjak voltak, akik nagyon jó kémszolgálatot teljesítettek mind a két félnek! 1670-ben eltiltották őket a törökökkel való beszélgetésből is, nehogy kémkedhessenek. Mivel pedig ezek az osztrák származású levelezők és tolmácsok a portán a magyaroknak ellenségei voltak, természetes, hogy a magyar politikai mozgalmakról megtudott híreket is továbbították Bécsbe.

A török hódoltság lakosságának kémkedésére nézve a következő adataink vannak.

Bármely háború kitörésekor a bécsi haditanács azonnal elrendelte, hogy a hódoltsági községeket elpusztítsák, mert különben a lakosság a törököket támogatja. Vagy például, amikor a fehérvári törökök nagyon féltek a magyarok támadásától, a városi népet még éjjel is kiverték a városból, nehogy árulók lehessenek; és akik bementek a városba, azoknak ruháját átkutatták, hogy titkos leveleket be ne csempészhessenek a várba.

A török seregek táborába tóduló keresztény lakók, iparosok és kereskedők legtöbbje is kémszolgálatot teljesített. Baranya vármegye jelentette 1543-ban, hogy a parasztok mindent elárulnak a törököknek s így katonáink semmit sem tehetnek, hogy a török meg ne tudja. Ormányi Józsa 1561-ben Nádasdy nádorispánnak többek között így ír: "Az hódolt nép annyira a törökhöz adta magát az ű maga vérét, az keresztényt az tereknek beárulja s minden kémséggel tartja". A falvaknak a várakba bejáró bírái is értékes híranyaggal szolgáltak mind a két félnek, rendszerint annak jobban, aki többet fizetett. Megesett, hogy a portyázásra induló magyar csapat láttára a lakosság félreverte a harangokat és így adta tudomására a törököknek a magyarok közeledését. Ezen sem lehetett csodálkozni, mert a törökök keményen büntették a hódoltságiakat, ha nem adtak hírt nekik. Például 1589-ben a magyar végbeliek Nádasdy Ferenc vezetése alatt Fehérvár alá száguldottak és nagy kárt tettek a törökökben. Mivel a faluk nem jelentették a magyarok közeledését, a fehérvári bég három falusi bírót is nyársba vonatott.

"Nyelvet fogni" annyit jelentett a török hódoltság korában, mint később: hadifoglyot ejteni. A várak kapitányai állandóan arra törekedtek, hogy "nyelvet" fogjanak. A "száguldók" addig nyargalásztak szanaszét, amíg nyelvet fogtak. A nyelv lehetett ellenséges katona, vagy hódoltsági lakó. A nyelvet azután arra kényszerítették, hogy "nyelvet mondjon", azaz hírekkel szolgáljon. Ha az ilyen nyelv jószántából nem vallott, akkor kínravetették. "Erős vallatás"-ról is megemlékeznek az írások! Így az egriek egy ízben elfogták Veli bég lantosát és "ugyancsak neki láttak, hogy szólásra bírják!"

A kémek jelentéseinek tartalmára nézve a következőket mondhatjuk el.

Az a tudósítás, hogy a török lovakat patkolják, tavasszal minden bizonnyal annyit jelentett, hogy közeledik a harcok kezdete, ütközetbe, táborba száll az ellenséges sereg. A szekerek összegyűjtése is ugyanazt jelentette, vagy azt, hogy valahol vármunkálatokra van kilátás.

1562-ben a Fehérvárba beküldött egyik rab jelentette, hogy a várban 300 beslia (török fegyvernem) van, hogy ki jött be a kivonuló haderők helyébe a várba, hogy Veszprémben hány lovas van, hogy Szolnok alá kik fognak szállani és hogy a délmagyarországi török haderők hová készülnek vonulni.

Thury György egyik 1562-ben kelt levelében ezeket írja:

"Most egy rabom jött Esztergomból, ki főember és meg kell beszédének hinni. Énnekem bizonnyal beszéli, hogy az János király fia követe az csuszokkal egyetemben most jött fel császártól Budára és azt parancsolta császár az basának, hogy minden erejével János király fia mellé menjen segítségül és ha az ő népével az had elég nem volna, a temesvári és az több körül való várbeli népet mind mellé vegye... Más emberem is jött Budáról, ki azt mondja, hogy Pesten táborba való tarackokat és hadhoz való minden szükséges szerszámokat felkészítettek. Az környül való falvakban még mostan is meg vagyon parancsolva erősen, hogy az kocsik hóránként legyenek készen".

1566-ban már hónapokkal a háború kitörése előtt mindenki tudta, hogy a török Szigetvárt és Gyulát fogja megszállani. A gyulaiak Pertaf basának azt a levelét is ismerték, amelyet a temesvári basához intézett Gyula ostroma ügyében. Később a kémek az ostromló seregekről is pontos jelentést küldöttek gazdáiknak. Valamennyi kém egybehangzóan írta, hogy a Szigetet ostromló török sereg nincs több 40.000-nél. a törökök 3000 paraszttal lövették a várat. S ha a parasztok nem serénykedtek eléggé, ütötték, verték őket. A kémek közül többen látták a szultánt is, aki nagy, hosszú ősz szakállát patyolatban hordta, fejét, a vénség miatt, a vállára hajtja; lovon nem jár, hanem kocsin vitték. Az egyik kém a nagyvezérrel is beszélgetett. Amikor a szultán meghallotta, hogy a német király haddal jön ellene, vissza akart fordulni, a nagyvezér azonban lebeszélte róla.

A törökök még a magyar katonaság hangulatát is kikémlelték és jelentették a török portára. Így Prainer konstantinápolyi residens 1582-ben azt jelenti, hogy a budai basa végigjáratta a magyar végházakat és tapasztalatait Konstantinápolyba jelentette. E jelentés szerint "a magyarság mód nélkül meggyöngült s hozzá még a viszálykodás is dúl közöttük. Minden magyar szájában most a lengyel király, Báthory István neve forog. Őt óhajtja, őt várja mindenki s kétségkívül meg is választják őt királynak. A császár ellen nagy az elkeseredés, mert a magyar végbélieknek még zsoldot sem adat; büdös borral és rothadt posztóval fizeti őket".

1683. május 3-án írták Bécsbe, hogy a belgrádi mezőségben Mahomet zászlóját hordozzák a táborban; megírták a csapatok nemét és létszámát is; május 28-án pedig, hogy a nagyvezér ezer embert küldött az esztergomi híd őrzésére és ezret Érsekújvárra. A török várakban minden tele van gabonával, borral és hadiszerekkel. Budán még a templomokat is effélékkel rakták meg. A török seregben nagy a félelem, mert az a hír járja, hogy három nagy német sereg vár fogadtatásukra. Ezeket a belgrádi tudósításokat a magyar végházakból is megerősítették. Például Babócsay Ferenc kapitány azt írta, hogy a törökök a hadvonulás útjában két-háromezer kutat ásatnak, a szegénységgel fát, füvet és mindenféle eleséget hordatnak. Ilyen alkalmakkor nagy szerepük volt azoknak a kereskedőknek, akik a török hadakhoz mentek portékáik értékesítésére és hírek szerzése végett.

Igen jó szolgálatokat végeztek a következő és gyakrabban említett kémek. Rannochodanovich zenggi kereskedő, aki II. Lajos királynak is kémje volt; 1529-től kezdve működött ismét nálunk. Szapolyai Jánosnak egy Mátyás nevű kémdiákja volt Bécsben. Viszont Szapolyai mellett a magyar tanács is tartott kémet, aki pesti polgár volt. A boszniai basának Haszon Agilovics volt a kémje 1539-ben. Amikor elfogták és nem akart vallani, tűzre vetették. Erre bevallotta, hogy Szlavónia kikémlelésével bízták meg és hogy első útjára 40 aranyat kapott. 1542-ben élt Tetey Lőrinc pestmegyei diák, aki előbb a törököket szolgálta, most pedig nekünk küldözgetett jelentéseket a törökök mozgalmairól. 1543-ban egy ágostonrendi szerzetes jelent meg Csurgón, mint a törökök kémje, aki kikémlelte egész Magyarországot. Fráter György főkémje 1543-ban Vas István volt, aki a bécsi udvar körül is sokat sürgött-forgott. 1551-ben a fehérvári szandzsák bég, Velicsán, nagy sereggel lopva Stiriába rablásra indult. A mieink azonban kémeik útján megtudták szándékát és a pápai magyar őrsereg a Bakony szélén lest vetett. Velicsán ráment a lesre és bár vitézül harcolt, serege teljesen megsemmisült, ő maga is csak nagy nehezen menekülhetett meg. Dühében Fehérvárott kivégeztette a legelőkelőbb polgárokat, mivel azt hitte, hogy ők voltak az árulók. 1555-ben nálunk egy Joan Pons de Granada nevű barcelonai előkelő spanyol urat fogtak el, aki a budai basának volt a kémje. Kitűnően beszélt magyarul, latinul, spanyolul és olaszul: fényes ruhában, jól öltözött szolgákkal utazgatott mindenfelé. Takaró Mihály tihanyi kapitánynak 1555-be3n Nyzán budai csausz volt a kémje. Kémjelentés alapján foglalta el Hamza bég 1556-ban Tatát, amikor hírül adták neki, hogy Tata őrseregének egy része Komáromba távozott lovainak patkoltatására, a másik része pedig dorbézolásba fogván, leittasodott. Ez a leittasodás igen gyakran okozta a magyarok vesztét. 1562-ben Mehemet Cselebi, a budi basa tolmácsa és magyar íródeákja szolgált pontos hírekkel, a törökök hadmozdulatairól. Ez a Mehemet évekig raboskodott Eger várában, ahol Zolthay kapitány igen emberségesen bánt vele. Ennek az lett az eredménye, hogy Zolthay és Mehemet között őszinte barátság fejlődött ki, amely akkor sem veszített erejéből, amikor Mehemet visszanyerte szabadságát. Az 1566-ik évben szereplő kémek közül sokat emlegetik a ráckevei Demeter nevű rácot, aki előbb a török császárnak kémkedett. Azt írják róla, hogy alighanem kétkulacsosságot űzött. Nagyon dicsérik a mieink Magas Pált, aki az 1556. év tavaszán álruhában Váradig ment és a török mozgolódása felől igen jó híreket hozott. Huszár Péter pápai kapitánynak Konstantinápolyban is volt egy Gergely nevű kémdiákja, aki főként a rabbá esett magyarok sorsán segített számottevően. 1571-ben például egy Horváth Mátyás nevű ember volt kémünk a portán, akinek az volt a feladata, hogy a törökök vizierejét kikémlelje. Rueber kassai generálisnak egy Sebestyén nevű kémdiákja volt. Kielmann András komáromi főkapitánynak budai kémje Schedelmair János nevű budai janicsár volt. 1572-ben hírhedt, de egyben kétkulacsos kém volt a horvát származású Kenderessy István. Ez megírta azt is, hogy kik a török császár kémjei a bécsi udvarnál: Jankovics Ferenc, fekete szakállú ember, aki tökéletesen beszél magyarul, németül, olaszul, horvátul és csehül; a másik Péter nevű és dalmata származású, Sebenikóból való, Verancsics érsek szolgája volt, Konstantinápolyban is megfordult, olasz ruhában jár és a magyar végeken lóvásárlás címén sokat jár-kel. Híres volt az ugyancsak rác származású Földessy István, aki kereskedéssel is foglalkozott. 1605-ben például Ságody János és Kún István nevű kereskedők kémkedtek a komáromi kapitány számára. 1612-ben Zrínyi György kémje Szabó Balázs volt, aki Kanizsa ostrománál hordta ki és be a leveleket. 1615 körül Gazdag Gáspár debreceni bíró is kémkedéssel foglalkozott. Az 1661-64-i háború folyamán bizonyos Danka János nevű székely gyalogvajda tüntette ki magát a kémszolgálatban. Ez a vakmerő ember mindenkor mindenre vállalkozott. 1667-ben a király ezer tallér jutalmat is adott neki, amely összeg abban az időben roppant nagy volt. Tudott dolog, hogy a bécsi udvar Budán, Nándorfehérvárott és egyebütt is titkos levelezőket tartott. Ezek a levelezők jobbára hitvány pribékek voltak, akik jó pénzért eladták a lelküket s Bécsbe mindent megírtak, ami a török várakban történt. Ilyen levelező volt Budán Gabriel Schebin, másképpen Kara Hisar, aki Buda ostroma előtt és alatt küldözgette jelentéseit Bécsbe.

Magyarországnak a török iga alóli felszabadítása végett 1683-ban megkezdett tizenöt éves háború folyamán egy Sándor Gáspár nevű magyar kém teljesített kiváló szolgálatokat a császári hadsereg számára. Az illető jobbára Nándorfehérvárban rejtőzködött, ahol pompás adatokat gyűjtött össze a török hadseregről és a törökök dunai hajóhadáról. 1697-ből például olyan kimutatás maradt hátra, amelyből kitűnik, hogy a szultánnak Nándorfehérvár körül központosított hadseregében kik voltak az alparancsnokok, hogy ezek kardja alatt mennyi és milyen minőségű csapatok állottak és hogy az erősségek őrserege, külön számítván a támadó mezei hadjáratra kiszemelt csapatokat, mekkora volt, vagyis, hogy a török fősereg állománya 1697. augusztus 10-én 58.950 főre rúgott. Egyik későbbi jelentésében pedig a török császár által személyesen vezetett haderő létszámát 100.000 főre, az összes török tábori haderőket pedig, beleértve Thököly segítő csapatait is, 135.000 főre becsülte. Az események folyamán beigazolódott, hogy az adatok helyesek voltak. Ugyanezen alkalommal a határvidékek keresztény lakossága volt az, amely Sándornak nemcsak híranyaggal szolgált, hanem az általa összegyűjtött értékes adatokat néha a legnagyobb veszedelembe is szerencsésen eljuttatta a császári főhadsereg főhadiszállására.

A kémek fizetésére nézve nem sok adatunk van. Ferdinánd királyi herceg 1521-ben 1800 forintot, 1525-ben 1200 aranyat adott Kolonichnak kémek fizetésére. Nagy fizetést kapott 1576-ban Forgách Simon egyik kémje, és pedig 400 tallért. Később a XVII. Században, már alig jutalmazták a kémeket, aminek folytán számuk igen megcsappant. Amikor pedig a végházak kapitányainak kezéhez kémek fogadására már egyáltalában nem adtak pénzt, magyar hírszolgálatról már beszélni sem lehet.

Az erdélyi fejedelemség kémszolgálatára nézve, röviden összefoglalva, a következők érdemelnek említést.

Mivel a fejedelemség egy évszázadon át Báthory István, Bocskay István, Bethlen Gábor és a Rákóczyak uralkodása idejében majdnem szintén szakadatlanul háborút viselt a szélrózsa minden irányában. Erdélynek is megvolt a maga kém- és hírszolgálata.

Báthory Istvánról feljegyzik, hogy igen ügyes kémei voltak Konstantinápolyban. Ezek közül az egyik még a Boszporuson is átkelt, bebarangolta Ázsiának egy részét és Magnesiában Szelim szultán fiának a palotáját is kikémlelte. Ugyanezek a kémek megírták, hogy a török hajóraj hány és milyen hajókból áll.

Bethlen Gábor korából sok érdekes kémjelentéssel szolgálnak enyingi Török István főkapitány levelei. A dunántúli végházak neki küldték a híreiket és így ő adhatott legmegbízhatóbb jelentést azon vidékek politikai és hadi mozgalmairól. A Ferdinánd elleni első támadás idejében, amikor a Rákóczi György által vezetett haderő Kassa felé megindult, Rákóczi „nyargaló”-kat bocsátott előre az ellenség kikémlelése végett, a nyargalók aztán a kassai várat védelmező Dóczy kapitánynak hasonló célból kiküldött népével „összelövöldöztek”. Amikor pedig a Lengyelországba kiszorított Homonnay György kozákokat toborzott Lengyelországban, hogy ezekkel betörjön Magyarországba, Bethlen, aki ezt nem hitte el, elrendelt, hogy Rákóczy „meghitt embereket” bocsásson Ilyvóba és Krakkóba s járják keresztül-kasul Lengyelországot, hiszen a hadakat „szebben nem rejthetik”!

A hírszerzés hiányosságát mutatja a sok közül például az 1619-i sztropkói ütközet, amelyben Homonnay György lest vetett Rákóczy Györgynek, hadát szétugrasztotta és a Felvidéket egészen Újhelyig felprédálta Ennek a vereségnek oka Rákóczy György volt, aki nem volt eléggé óvatos, lekicsinyelte a Homonnayra vonatkozó híreket és nem gondoskodott megbízható értesülésekről. Erre nézve Bethlen ezt írta Rákóczynak: „Kegyelmednek igaz híveinek kellett volna lennie, kik nem öt, hat órával az harc előtt jövetelít az ellenségnek, hanem egynehány nappal az harc előtt meghozták volna bizonyosan és ha az harcban valami sors hely találtatott volna, ott kellett volna erős sáncot adni a erősségből”.

Amikor I. Rákóczy György 1644-ben megindította Ferdinánd ellen hadjáratát s fejedelmi helytartó gyanánt fiát, II. Rákóczy Györgyöt hagyta Erdélyben, utasításában meghagyta, hogy „becsülje meg tanácsurait s udvari népét, vigyázzon mindenfelé, legyenek jó kémei a két Oláhországban, a török birodalomban s Lengyelországban…..” Általában véve az öreg Rákoczy Györgynek igen megbízható ügynökei voltak, akik pontosan értesítették urukat, hogy mi történt Csehországban, Ausztriában, a pozsonyi országgyűléseken és hogy milyenek voltak a nyugatmagyarországi magyar urak véleményei és hangulatai. A jól átgondolt és ügyesen megszervezett politikai kémkedés természetesen katonai célokat is szolgált..

II. Rákóczy György mindenben atyja nyomdokaiban haladt. 1656 március 14-én Balázsfalváról például azt írja Mikesnek, Oláhországban táborozó hadai parancsnokának, hogy „kémeket tartasson az vajda, tudhassuk, mi állapottal vannak oda” Nagyot tévedett azonban az 1657-i lengyelországi hadjáratban, ami szinte iskolapéldája a kellőképpen végre nem hajtott földrajzi és politikai felderítésnek. A hadjáratot ugyanis politikailag nem készítette elő eléggé, mert nem ismerte fel sem a szövetséges ország, sem az ellenség igazi erejét. A Kárpátokon való átkelés minőségének megítélésében is hiba történt, mert Földváry Ferenc, aki előre megvizsgálta a havasokat és az utat, eléggé kedvező véleményt adott: a felmenetel nem nehéz, csak a leereszkedésnél lesz baj! Amikor azután a hadsereg már bent járt a Kárpátok hegyeiben, kitűnt, hogy Földváry jelentése nem felelt meg a valóságnak!

A hadifoglyok vallomásának felhasználására érdekes epizód maradt reánk Szucsava 1653-i ostromának idejéből. Ebben az ében II. Rákóczy György haderejének egyik része Lupul oláh vajdát Szucsavába szorította és ostrom alá fogta, amely alkalommal Lupul veje, Chmielniczki kozák hetman fia, Timus is elesett. Ez akként történt, hogy az ostromlottak egyik kitörése alkalmával a Timus kíséretéhez tartozó kozákok közül egy a miéink fogságába esett és elárulta, hogy Timus a maga kozákjaival az alsó sáncban tartózkodik s a sátrak között a legalacsonyabb az övé. Erre a mi tüzéreink ezt a sátrat vették célba s szerencsésen el is találták: egy kartácsgolyó éppen azt a széket rombolta szét, amelyen a cimboráival mulatozó Timus ült s annak egy szilánkja oly szerencsétlenül fúródott Timus lábába, hogy pár nap múlva meghalt.

A kuruc-labanc világ kezdetével a kémkedés régi módja kapott ismét lábra. Thököly nagyrészt annak köszönhette sikereit, hogy sok és ügyes hírhozója és kémje volt. Török feljegyzések szerint Thököly rendkívül ügyes volt az ellenségről és szándékairól való hírek megszerzésében. Ugyanebben az időben Leslie tábornok, kassai főkapitány pedig arról panaszkodott, hogy ebben az országban lehetetlen a hadviselés, mert nem kaphatnak megbízható híreket, csak akkortudják meg az ellenség szándékát, amikor azt már régen végre is hajtotta.

Érdekes esetet jegyeztek fel 1677-ből, amikor a labancok egy kuruc kémet fogtak el. A labancok hiába vallatták és kínozták szegényt, semmit sem árult el. Később azonban kardjával megölte magát, állítólag attól való félelmében, hogy kínzása közben mégis csak elárulhat valamit.

A szabotázsnak is igen gyakran voltak sikeres esetei ebben az időszakban.

Bemutatjuk a kémelhárításnak egyik sikerét ugyanezen időből, az 1684-i felszabadító hadjáratból, amikor Schultz János császári tábornok két ízben is meglepte Thököly haderejét és tökéletesen szétverte. Az első eset szeptember 16-án Eperjesnél történt, amikor Schultz az ellenséges hírvivők félrevezetése végett eleinte a Bártfa felé vezető úton haladt, de csakhamar visszafordult, félreeső utakon Thököly hátában termett és ennek seregét szétugrasztotta. Thököly még az ágyban volt , mikor a támadás kezdődött: sok drága ruháját, ezüstneműit, sátorát, kancelláriáját, ágyúit, szekereit és zászlóit a császáriak zsákmányul ejtették. A második eset pedig – hasonló körülmények között – december 14-én esett meg, amikor Igló alatt a császáriak megint hatalmukba kerítették Tököly poggyászát, levelezését és rejtjelkulcsát.

A felszabadító háborúk folyamán a császáriaknál általában állandóan a pribékek és a rácok szolgáltak hírhozókul és kémekül. Még Brankovics György is kémkedéssel és híradással foglalkozott. Ő maga dicsekszik 1692-ben, hogy a magyar rebellisek minden szándékát elárulta: 1683-ban pedig a török terveit és készülődéseit írta meg idejében a császáriaknak.