A HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS

A MAGYAR HADVISELÉS SZOLGÁLATÁBAN

V. A magyar diplomácia fénykora

Nem a titkon működő kémek és ügynökök, hanem a nyilvánosan fellépő, a mai értelemben vett diplomáciai személyek útján való hírszerzésnek magyar fénykora is a török hódoltság korszakára esik. És ebben nem a királyi Magyarország játszotta a vezető szerepet, hanem Erdély. Az a körülmény ugyanis, hogy Erdély önálló állami életet élt, tehát függetlenítette magát minden gyámkodástól, magával hozta és szükségessé tette nemcsak a közvetlenül szomszédos, hanem esetenként a távolabb fekvő országokkal és hatalmasságokkal való érintkezést és tárgyalásokat. Ez az érintkezés az idők folyamán, a külpolitikai események szaporodása, mondhatni torlódása folytán mind sűrűbbé vált és így létrejött egy valóságos diplomáciai testület, vagyis egész sora olyan férfiaknak, akik a legnehezebb külpolitikai ügyekben is feltalálták magukat, ügyesen védték Erdélyt és fejedelmét és mint szemfüles emberek, az akkori idők követelményeinek megfelelően, a katonai és politikai hírszerzésnek is elsőrendű tényezőivé váltak.

A királyi Magyarországra vonatkozólag megjegyezzük, hogy a magyar király első internunciusa, vagyis állandó követe a szultánnál Adurno volt, aki 1544-ben ment ki Konstantinápolyba. Az „oratorok”, az ünnepélyesen kiküldött követek, rendkívül alkalmakkor utaztak Konstantinápolyba és rendszerint adókat, ajándékokat vittek, békekötéseket hosszabbítottak meg stb. De a budai basákhoz is jártak királyi követek, rendszerint a végházak mentén megesett csetepaték és sérelmek miatt. Ezek is ajándékokkal törekedtek kiengesztelni a basákat, de széjjel is néztek, amerre jártak és gyűjtötték a katonai vonatkozású adatokat

Szinán budai basa volt az első, aki a királyi Magyarországgal szemben a magyar nyelvet tette diplomácia nyelvvé, mert 1587-ben ünnepélyesen kijelentette, hogy a bécsi kormánytól és udvartól csakis magyar nyelven írott leveleket fogad el. És nemcsak a haditanács, hanem az udvar is meghajolt a basa kívánsága előtt. Szelepcsényi és Greifenklau követsége alkalmával Szelepcsényi nemcsak a budai basa és udvara előtt szónokolt magyarul, hanem Konstantinápolyban a szultán előtt is magyar beszédet mondott, amelyet egy dragomán fordított törökre.

A királyi követek, bár konstantinápolyi lakásukban szinte foglyok voltak, mégis módját tudták ejteni annak, hogy híreket szerezzenek. Minden tekintetben a legnagyobb óvatossággal kellett eljárniuk, mert a szultán nem ismert kegyelmet a követekkel szemben sem, akiket igazában kémeknek tartott. A szultánok akkor még nem ismerték el a „területenkívüliség” elvét, hanem zsarnokok, korlátlan urak voltak birodalmuk területén. Megesett, hogy a konstantinápolyi császári oratort elfogták, tisztviselőit megvasaltan gályára hurcolták és magának a követnek fejét is akarták venni. Vagy például 1657-ben Erdély követeit letartóztatták és a Héttoronyba zárták.

A követek jelentéseiknek igen nagy részét rejtjelzéssel írták és ha igen fontos dolgokról volt szó, akkor titkon küldötték haza. A követek általában igen nehéz helyzetben voltak és ha a szultán háborút indított Magyarország ellen, akkor a követet foglyul magával hozta magyar területre és csak itt bocsátotta szabadon. Hogy útközben a követnek élete és ellátása nem volt valami jó és fényes, az természetes volt mert hisz a követ a szultánnal nyílt ellenséges viszonyban lévő ország állampolgárai közé tartozott.

A királyi Magyarország számára Komárom volt a török és a magyar királyi követségek legfontosabb gyülekezőhelye, minthogy a követségek rendszerint a Dunán, az akkori idők legtermészetesebb, legjobb és legbiztonságosabb közlekedési vonalán utaztak ide vagy oda. Komáromba jöttek a Bécsbe vagy Budára vagy Konstantinápolyba küldött követségek, ahonnan megfelelő katonai kísérettel utaztak tovább. Ez adja magyarázatát annak, hogy minő nagy szerepük volt a magyar és a török naszádosoknak, akik több nyelvet beszéltek és ismerték a törökökkel, illetőleg a magyarokkal való érintkezés módjának minden csínját-bínját. Ez a körülmény adja értelmét annak is, hogy miért szerepelt a hódoltság korában oly sok komáromi ember a királyi diplomácia terén. Nemcsak levélmutatók, futárok, követkísérők, tolmácsok, de valóságos portai fő- és egyéb követek is kerültek ki a komáromi magyar naszádosok soraiból. Így tudjuk, hogy Zay Ferenc, Nagy István, Palinai Pál, Izdenczy András és mások nem egyszer jártak Budán és Konstantinápolyban legfelsőbb megbízás alapján.

A Konstantinápolyban állandóan tartózkodó „orator”-ok és „rezidens”-ek az úgynevezett magyar házban laktak. Az oratorok és rezidensek magukat ugyan a császár követének tartották, de a török diplomácia csak a „magyar király” követeinek nézte őket. Ezért ezeknek Konstantinápolyban állandóan magyar ruhában is kellett járniuk, másféle ruhában a szultán nem is fogadta őket. Az oratorokon és rezidenseken kívül majdnem minden esztendőben rendkívüli követ is ment a portára. Azután az úgynevezett levélmutatók, levélvivők, avagy kurirok is jártak fel és alá. Levélmutatóknak azokat hívták, akik nemcsak a király levelét vitték, hanem szóval is tárgyaltak a basákkal és tárgyalásaikról írásbeli jelentést is küldtek Bécsbe. Ezek természetesen katonai vonatkozású hírek és adatok gyűjtésével is foglalkoztak, nyíltan és titkon. A titkos hírszerzés mindenesetre a gyakoribb volt.

A szereplő királyi magyar diplomaták, vagy diplomáciai tisztviselők közül megemlítjük a következőket:

Horváth Péter komáromi naszádos vajdát, aki harminckétszer járt Konstantinápolyban, 1576-ban lóháton tette meg az utat Konstantinápolyból Regensburgig! Gyakran járt követségben Pozsgay Zsigmond naszádos kapitány is: 1544-ben Jeromos egri préposttal Budára és Konstantinápolyba ment, 1549-ben is a portán járt: ezúttal Kisázsiába, Karamániába is eljutott. 1553-ban királyi tabellárius volt Molnár Mihály, aki Budán jár. Ő is komáromi vajda volt. 1557-ben Nagy Iván vajda ment küldetésbe Budára. 1557-ben Zay Ferenc és Veranics Antal püspök vezettek főkövetséget Konstantinápolyba. A kíséretet magyar naszádosok és huszárok alkották. Ennek a követségnek tagjai voltak még: Subó Jakab, Szentgorthárdy Márton, Orlenovics Balázs, aki magyarul, törökül, horvátul, olaszul és latinul beszélt. 1566-ban Hosszútóthy György vezetett követséget Konstantinápolyba. A Komáromból származó utolsó magyar követ l640-ben Izdenczy András volt. Később a bécsi udvar mindjobban mellőzni kezdte a magyarságot a diplomáciában. I. Lipót uralkodása alatt már szóba sem jött, hogy magyar embert küldjenek Budára vagy Konstantinápolyba. A régi időknek csak egy emléke maradt tovább is érvényben: a császári követségeknek ezentúl is magyar ruhát kellett viselniük.

Rátérve most már Erdély diplomáciai életére, a Zápolyák idejében az első állandó konstantinápolyi követet, kapitihiát, János Zsigmond küldötte ki l560-ban. Ez Gyulay Mihály volt.

A Báthoryak alatt kapitihák voltak Konstantinápolyban: Sepsiszentgyörgyi Daczó János , Grújó Péter, Nagy Máté, Rácz Péter, Sennyei Sennyey Pongrác, Csicsószentkeresztúri Torma Kristóf, Csegődy Mihály, Óvári István, Bódog János, Ravazdy György és Aszalay Mátyás. Ezek mellett azonban fő- és rendkívüli és postakövetek is jártak a portán, még pedig, amint dr. Bíró Vencel „Erdély követei a portán” című műve nyomán megállapítható: l571-től 1603-ig összesen huszonnégy esetben.

Báthory Isván 1572-ben Rómába küldött követeket, hogy a pápa támogatását megnyerje. Miksa császár és király ellen. Jelszó volt már akkor is: megismerni az illető ország ama politikai tényezőit, amelyek az ország sorsára döntő befolyással voltak és megismerkedni azokkal, akik népszerűségüknél, tapasztalataiknál és tehetségüknél fogva a közvéleményre befolyásolással lehettek.

Báthory Zsigmond idejében igen élénk diplomácia tárgyalások folytak, főként amikor a törökök elleni keresztény szövetség megteremtéséről volt szó.

Bethlen Gábor maga is működött a diplomáciai pályán, mert 1608-ban és 1610-ben mint követ Konstantinápolyban járt. Amint feljegyzik róla, küldetését jól végezte el. Fejedelemsége igen nehéz körülmények között kezdődött, mert bel- és külpolitikailag nagy zavarok voltak. A belső rend helyre állítása után két irányból mutatkozó külső veszedelmes törekvést kellett meghiúsítania. Elsőbben a törökök ama szándékát, hogy meghódítsák Erdélyt, azután pedig II. Mátyás császár-királynak azt a törekvését, hogy elűzze a fejedelmi székből. Ebben a két malomkő közötti harcban alkalmazták Bethlen ellen a propagandát is, ami a császáriak részéről gyalázkodó röpiratok terjesztésében nyilvánult meg. A török veszedelmet Bethlen eszes és előzékeny magaviseletével hárította el országáról, ami diplomácia ügyességének egyik legnagyobb sikere volt.

Bethlen diplomáciai kiválósága és hírszerzésének kitűnősége a legjobban a II. Ferdinánd ellen viselt háborúban tűnt ki. Ezeket a küzdelmeket rövidre fogottan a következőkben ismertetjük.

1619-1626-ig Bethlen II. Ferdinánd ellen Felső-Magyarországon át háromszor intézett támadást a 30 éves háború keretében, és pedig: 10619-1620-ben, azután 1623-ban és végül 1624-1626-ban.

Az első hadjáratban a csehekkel és a hozzá csatlakozott felső-magyarországi rendekkel karöltve óhajtotta megverni a császár-király haderejét. Bethlen csapatai el is foglalták Felső-Magyarországot Pozsonnyal együtt. Ezután serege, szövetségeseivel együtt, Béccsel szemben a Dunához is eljutott, ahol éppen akkor került sor a harcra, amikor a császáriak át akartak kelni a Dunán. Előbb csak ágyúharc dúlt, de később már hevesen összecsaptak az ellenfelek. Október 26-án megérkezett maga Bethlen is, aki azt írja erről a harcról, hogy három napon át éjjel-nappal szakadatlanul tartott, még pedig nemcsak a nyílt mezőn, hanem a hídfő birtokáért a sáncokon is, amelyeket a mieink nagy vitézséggel bevettek, a császáriak, miután lőporuk is felrobbant, nagy rémülettel, tolongva, úgy menekültek át a Dunán, hogy több-száz katonájukat a folyóba szorították. Ezzel a hadjárat első felvonása véget ért: a császári haderő zöme a szövetséges magyar-cseh-morva hadsereg összeműködésének hiányában kicsúszott ellenfeleik gyűrűjéből.

A hadjárat ezután következő második fejezetében Bethlen szövetségeseivel a Duna jobb partján Bécset akarta bevenni. De mivel nem voltak ostromágyúik, kiéheztetéssel kívánták megadásra kényszeríteni a várost. Ennek a tervnek azonban az vetett véget, hogy Felső-Magyarországon, hiányos hírszerzés következtében is, nagy baj támadt, mert a Lengyelországba űzött Homonnay kozák hadakkal visszatért és Sztropkó alatt megverte a Bethlen visszavonulási vonalainak fedezésére visszahagyott Rákóczy Györgyöt. Ennek következtében Bethlen háromnapi megszállás után seregét visszavonta Bécs alól, behódoltatta Sopront, majd pedig Homonnay ellen 12.000 emberét küldötte Rákóczy György megsegítésére.

A hadviselő felek kimerülése okozta, hogy 1620 február 4-én szeptember 29-ig tartó fegyverszünetet kötöttek az ellenfelek. Azonban ez alatt sem jött létre a béke így 1620 őszén Bethlen hadai a Dunántúl nagy részét behódoltatták. Bethlen maga pedig Hainburgot vette ostrom alá. Az ostrom kudarca részben a felderítés hiányának tudható be, mert a várfalak megmászásához alkalmazott létrák rövidek voltak.

A hírszerzés jó példáját látjuk a pozsonyi, október 9-i, éjjeli rajtaütés elhárításában is .Dampierre, a császári sereg vezére ugyanis hatalmába akarta keríteni Pozsonyt. Hogy a pozsonyi hidat szétrombolja, gyújtó- és kővel terhelt hajókat bocsátott alá a Dunán. De Bethlen őrségei és portyázói éberek és szemfülesek voltak és Dévény táján a hajókat elfogták, legénységüket felkoncolták, a hajókat pedig elsüllyesztették és felégették. Erre Dampierre elhatározta, hogy éjjel rajtaütéssel foglalja el Pozsonyt. Csapatait a Dunán hajókon és a Duna jobb- és bal partján útnak is indította. De éppen ebben az időben érkezett be Felső-Magyarországról Rákóczy György mintegy 3000 főnyi csapattal. Dampierre támadását október 9-én nem hajnalban, meglepően,, hanem csak délelőtt kezdte meg, amikor már kinappalodott. És így sem ő maga, sem a Duna jobbpartján előretörő csapatai nem tudtak benyomulni a várba. A harc hevében Dampierre, aki a császári hadseregnek kétségen kívül egyik legvakmerőbb tábornoka volt, megsebesült, majd el is esett a magyar hajdúk kardcsapásai alatt. Ezután Rákóczy György a bal parton álló császári csapatokat megrohanta, akiknek soraiból sok főhadnagy és zászlótartó elesett, a többiek pedig futva elmenekültek. A rajtaütés tehát nemcsak a hiányos hírszerzésnek, hanem a háborúban oly gyakran végzetes eseményeket előidéző súrlódásoknak példáit is mutatja.

Azoknak a portyázásoknak, amelyeket Bethlen csapatai hajtottak végre a morva menti laktáborozás folyamán, nemcsak a császáriak nyugtalanítása és zsákmányolása volt a célja, hanem a hírszerzés is, az ellenséges állások és ezek erejének felderítése. Ezen a téren kétségkívül a császáriak maradtak alul.

Az 1621. évben folytatott és váltakozó szerencsével folyó küzdelem számos eseményében sok példájára akadtunk a jó hírszerzésnek és a kémkedésnek.

Amint tudjuk, a háborúnak az 1621. december 31-én kötött nikolsburgi béke vetett véget.

A nikolsburgi békében foglalt feltételek végrehajtása körül azonban igen hamar olyan nehézségek merültek fel, hogy Bethlen csakis újabb fegyveres közbelépéssel látta elintézhetőnek a bonyodalmakat.

A háború 1623-ban meg is indult. Bethlen szövetségre lépett az elűzött cseh királlyal és Konstantinápolyban kieszközölte, hogy fegyveres segítséget kap.

Bethlen csapatai augusztus 24-én indultak el Erdélyből és mivel hamarosan elfoglalták Felső-Magyarországot, október 14-én már Nagyszombatban volt a fejedelem és a város védelmére rendelt császári gyalogságot és lovasságot elfogta.

Nemcsak a tehetetlenség, a harci eszközök hiánya, hanem az elégtelen hírszerzés is oka volt annak, hogy Bethlen támadása meglepte és készületlenül találta a császáriakkat. A császári seregnek az volt a feladata, hogy Pozsonyba vonuljon és megakadályozza Bethlen előretörését Bécs felé. Bethlen azonban megelőzte a császáriakkat és október 20-án Szakolcánál megtámadta.. és észak felé szorította őket. A császáriak újabb előretörése sem sikerült és csapataik beszorultak Gödingbe. A fejedelem, aki csak kevés gyalogsággal rendelkezett, a természettől is erős Gödinggel nem boldogult, aminek oka abban is rejlett, hogy a török segítő haderő zöme Holicsnál maradt. Így hát a kiéheztetéssel kapcsolatos körülzárás maradt meg egyedüli eszköznek, de ez sem vezetett sikerre, mert a császáriak keményen tartották magukat. Amikor pedig Bethlen az egész török sereget át akarta parancsolni a Morva bal partjára az ostromhoz, a törökök megtagadták az engedelmességet, arra hivatkoztak, hogy október 26-a (Szt. Demeter napja) után nem szoktak már táborozni! A magyar csapatokkal is baj volt, mert békétlenkedni kezdtek. Így hát Bethlen még egy utolsó kísérletet kockáztatott meg: november 17-én lövetni kezdte a várost, majd támadásra akarta vinni a magyar csapatokat és a török lovasságot is. Amikor azonban azt kívánta, hogy a törökök gyalog menjenek rohamra, azt válaszolták neki, hogy „ilyesmit maga a szultán sem parancsolhat nekik!”

A hadjáratnak az 1624. május 8-án megkötött bécsi béke vetett véget.

A bécsi béke pontozatainak végrehajtása körül azonban megint oly nehézségek merültek fel, hogy Bethlen ismét kénytelen volt kardot rántani érdekeinek megvédése végett. Szövetségre lépett tehát azokkal az államokkal, amelyek II. Ferdinánd iránt ellenséges indulattal viseltettek.

Az északi és nyugati államok, valamint Törökország hintapolitikája miatt két éven át tartottak azok a tárgyalások, amelyeknek végső eredménye az lett, hogy szász és dán, valamint török segítséggel Bethlen 1626-ban végre megkezdhette II. Ferdinánd elleni harmadik hadjáratát.

A hadjárat valóságos iskolapéldája a módszeres hadviselésnek. A döntő csatát mind a két fél kikerülte, különféle okokból. A harcnak a pozsonyi béke vetett véget.

A Bethlen által vezetett mind a három hadjárat nemcsak hadi, hanem diplomáciai eseményekben is felette gazdag volt. A hadi sikereket elsősorban a lehető legalaposabban megszervezett hírszerzőszolgálat támasztotta alá. A diplomáciai működés, pedig teli volt váratlan fordulatokkal. Bethlen nemcsak kitartással küzdött, hanem a diplomácia minden fogását felhasználta, hogy ő kerüljön ki győztesen a küzdelemből. Közben azonban nem egyszer bölcs mérsékletet tanúsított.

Bámulatosan sokoldalúan működött akkor, mikor Kelet- és Nyugat minden erejét mozgósítani akarta a Habsburgok ellen.

Ki kell emelnünk, hogy a törökökkel szemben, amikor például Jenő vára átadását követelték, diplomáciai ügyessége kimeríthetetlen volt az okok és ürügyek szakadatlan felsorakoztatásában és kitalálásában. Ügyes volt Bethlen abban is, hogy a császáriakkal szemben Konstantinápolyban mindig az ellenkezőjét hirdette annak , amit Bécsben ki akart vinni. Szerencséje volt abban is, hogy kapitiháját a konstantinápolyi, a németalföldi és angol rezidensek támogatták törekvéseiben.

Bethlen hátra maradt írásai azt is bizonyítják, hogy minden iránt érdeklődött. Konstantinápolyi kapitihájához, Borsos Tamáshoz intézett utasítása például előírja, hogy a világbíró hatalmas török császár portájáról és ennek birodalmáról, valamint a többi országról is, bármiféle híreket meg kellett neki írni. „Azért akármely szegletiről e világnak vagy jó, vagy rossz hírek, mi változások mind földön, tengeren, valamelyeket hallhat, érthet, felírván, jegyezvén minekünk bő beszéddel, amint ott hallja, írja meg” szólt Bethlen utasítása.

Gyalakutai Gáspár János nevű kapitihájához 1618. április 11-én küldött utasításának egyik része pedig így szólt:

„Az ott ben való követségünkben Kegyelmetek két kiváltképpen való célra nézzen. Elsőbben szegény megromlott hazánknak, nemzetségünknek javát, hasznát valami illeti, arra mindenekben Kegyelmeteknek szorgalmatos gondviselése lévén, azt kövesse, arra vigyázzon és teljes tehetsége szerint annak előmeneteliben hasznosan fáradozván, kedves választ igyekezzék szerezni. Második magunk személyének méltósága, becsületti forogjon Kegyelmeteknek szeme előtt, ha honnan mi ártalmas practicálást aemulatiot eszében vehetett és vehetne, azokat meghamisítván (=meghiúsítván), az egész fényes portát igaz, tökéletes hűségünk szerint jó akarónkká tegye….”

Rákóczy György, akit a bécsiek ugyancsak ki akartak forgatni fejedelmi székéből, állandóan résen volt és „külső szolgálatairól értesült, hogy kezdeni akarnak ellene valamit!” Ő maga a megtestesült óvatosság volt, teli körültekintéssel és aggodalommal, soha semmit sem kockáztatott és szerette magát „ a biztosítékok bástyájával körülvenni”. Mesterfogása volt, hogy egyszerre alkudozott a császárral és ennek ellenségével, a protával. Állandóan arra törekedett, hogy felvegyék a protestáns hatalmak szövetségébe és hogy részese legyen a Habsburg-ház ellen indított hadjáratoknak. Így vélte biztosítani családja jövőjét és Magyarország vallási és politikai szabadságát. E kettős cél elérésében nagyszerű munkatársai voltak a szélrózsa minden irányába kiküldött követei és uradalmainak tisztviselői. Így például Reéz András, rovnai megbízottja, nemcsak az itteni uradalom ügyeiben intézkedett, az építkezéseket , a bécsi pozsonyi vásárlásokat és a legkülönbözőbb természetű megbízásokat végezte, hanem közvetítette az ügyeket a nádornál, a magyar tanácsnál, a kancelláriánál s a Bécsbe küldött ügynökökkel, mondjuk kémekkel is ő tartotta fenn az összeköttetést. Politikai fontosság tekintetében felért ezekkel, hogy a bécsi, morva és cseh eseményekről, a harmincéves háború mozzanatairól jelentéseket küldött, mégpedig majdnem hetenként, vagy naponként, ha erre szükség volt. A fejedelem sárospataki udvarának alkalmazottjai is régi, meghitt és begyakorlott emberek voltak, akikre a kényesebb politikai kérdésekben szükséges küldetéseket bízta. Lengyelországgal is olyan emberek révén tartotta fenn az összeköttetést , akik Lengyelország szomszédságában laktak s így nemcsak az ottani viszonyokkal voltak ismerősek, hanem egyes lengyel urakkal is baráti összeköttetésben állottak.

Nagyszerűen értett Rákóczy ahhoz, hogy az udvarában megfordult külföldi követek igazi küldetése felől a bécsi kormányt megtévessze, mert azt híresztelte róluk, hogy ezek csak mérnökök és mesteremberek, akikre neki szüksége van. 1633-ban a lengyel királyhoz küldött követeinek például meghagyta, hogy annak viszonyairól és a kozákok és a tatárok erejéről is biztos híreket hozzanak. 1646-ban követei jártak: Münsterben, Párizsban, Stockholmban, őnála pedig egy női diplomata is megfordult, Guebriant Renée, Guebriant János Baptiste Budes gróf, francia marsall felesége. Meghitt emberei voltak Rákóczynak a magyarországi protestánsok is, akik a megyék hangulatáról, a főurak magatartásáról pontosan értesítették. Semmi sem történt a Felvidéken, amit ő biztosan meg ne tudott volna. Megszerezte és össze is állította azokat az adatokat, amelyek révén kiszámította, hogy minő sikerrel intézheti hadműveleteit Felső-Magyarországon. Tudta, hogy ki fog mellette fegyvert ragadni és ki fogja lanyhán viselni magát. Katonai dolgokban tehát tökéletesen tájékozott volt. A hadjáratok alatt is állandóan folytak a béketárgyalások, amelyek folyamán nagyszerű huzavona ment végbe, amely alatt a szemfüles megbízottak még katonai vonatkozású adatokat és híreket is iparkodtak gyűjteni. A tárgyalások alatti tanácskozások és viták igen gyakran tűzzel és nagy hévvel folytak s kemény próbára tették a résztvevőket. Ezek a tárgyalások kitűnő diplomáciai iskolák voltak, amelyekben a magyar résztvevők elsőrangú diplomatákká váltak.

Meg kell említenünk, hogy a XVI. és XVII. században szokás volt papokat és tudós embereket is felhasználni diplomáciai küldetésekre.

Ilyen volt I. Rákóczy György híres gyulafehérvári tudós tanára, Bisterfeld János, akinek 1637-től 1648-ig Rákóczy diplomáciai alkudozásaiban tanáccsal, tollal, követi missziók végrehajtásában nagy szerepe volt. Kétszer járt Nyugat Európában, először 1637-ben másodszor 1638-ban. 1638-ban Párizsban volt és tárgyalt XIII. Lajos francia királlyal és Richelieuvel, 1639-ben újra útnak indították Párizsba és ismét megjelent XIII. Lajos előtt.

II. Rákóczy György is óvatos diplomata volt. Alatta udvarában egymást követték a különböző követségek, így a portáról, a lengyel királytól, a tatár khántól, a kozák hetmantól, a két oláh vajdától, a kurlandi hercegtől, a lengyel főuraktól és a magyarországi határszéli basáktól. Nemcsak megtartotta az atyja által szervezett hírszerzőszolgálatot, hanem fejleszteni is törekedett. A lengyelországi dolgokról magyarországi jószágigazgatójának kellett elsősorban is híreket szereznie. A makovicei uradalom tisztviselői, akik „valóságos diplomáciai testületet alkottak” értékes szolgálatokat végeztek. Hasonlóképpen jól szolgáltak a boroszlói, varsói és danzigi kereskedők is. Arról, hogy mi történt a magyarországi hódoltságban, Budán, Temesvárott, Egerben stb., a végek kapitányai, tiszttartói tartoztak a fejedelmet értesíteni: míg tatár vagy kozák hírekkel a moldvai vajda szolgált vagy a konstantinápolyi kapitiha, aki kerülő úton, a Fekete-tengeren át kapta ez irányú híreit. A ruméliai basa dolgairól rendszerint a havasföldi vajda küldött értesítéseket, viszontszolgálat fejében. A fejedelem fivérének, Zsigmondnak személye Felső-Magyarországon középpontja volt a hírszerzésnek. Ő és az említett tisztviselők gondoskodtak arról, hogy a levelek gyorsan a címzettek kezéhez jussanak. S ez annyival fontosabb volt, mert nemcsak Lengyel-, Kozák- és Oroszországba, hanem a Nyugat-Európába menő követek is rendesen Felső-Magyarországon át vették útjukat. A litvániai, kurlandi és danzigi levelek is ezen az úton jutottak el rendeltetési helyükre.

Érdekes például, hogy II. Rákóczi György minő utasítást adott Nyugat-Európába küldött követének, Vargyasi Dániel Jánosnak. Mindent körvonalazott a fejedelem, majd így írt:

„Az ide alá elhíresedett galliai tumultusoknak, angliai veszekedéseknek, hollandusok és hyspanusok között való békességnek, gallusok és svécusok közt való confoederationak renováltatásának, velencéseknek valamely felöl való segítésének, lengyelek és svécusok közt való frigynek , az lengyel respublicának brandenburgustól, dánustól vagy római császártól ő felségétől való megsegítésének és minden egyéb dolgoknak és állapotoknak is igyekezzék szorgalmatosan, s igen igazán is végére menni és az honnat, s amikor alkalmatosság adatik reá, bennünket tudósítani el is ne múlassa..”

Nagy próbát állott ki a fejedelem diplomáciája 1656-ban, mikor forrongott az egész Kelet. Ekkor ismét Lutzot küldték követségbe kozákországba azzal, hogy tegyen ajánlatot közös védő- és támadószövetség megkötésére, de egyúttal nézzen szét, hogy a kozákok, muszkák és tatárok minő előkészületeket tesznek.

Thököly Imre, a „színlelés csodálatos mestere” ugyancsak élénk diplomáciai érintkezésben volt a portával, a budai basával, a bécsi kormánnyal, az oláh vajdával, Lengyel- és Franciaországgal stb. A propaganda példáját látjuk az 1686-i kiáltvány terjesztésében is, amellyel Thököly új életre kívánta hívni a felkelést. Külföldi híreinek megszerzésében nagy szerepet játszott többek között Lángh Márton eperjesi kereskedő, akinek tudósításait nagyra becsülte. A lengyelekkel és a franciákkal való összeköttetéseinek fő vezetője titkára, Absolon Dániel volt, aki világlátott és nyelvismeretekkel bíró, szegény sorsból felemelkedett, könnyűvérű, elmés és élelmes ember volt, aki munkásságáért nemcsak elöljárójától húzott fizetést, hanem olykor a franciáktól is. Járt Lengyel- és Franciaországban (Versailles, Fontainebleau, Párizs) valamint Oroszországban , reánk maradt terjedelmes és értékes jelentéseinek száma igen nagy. Lengyelországban kilencszer fordult meg, s Danzingból, Lublinból. Varsóból, Sztrijből, Javorovból, Natasovból, Szinovuszkóból és Lembergből irta meg jelentéseit.

A török hódoltság korabeli erdélyi magyar diplomácia működése a török portával való érintkezés folyamán fejlődött ki leghatalmasabban és érvényesült is valóban kimagasló módon. Oka az a sűrű érintkezés volt, amelyet Erdély függő viszonya hozott létre, továbbá azok az események amelyek akkor egész Európában egymással szorosan összekapcsolódottan követték egymást. Mert nemcsak a fejedelem halálát és az új fejedelem megválasztását kellett bejelenteni a magas portánál, hanem bármely külügyi vagy hadi vállalkozáshoz is a szultán engedélyét kellett kikérni, az adózás, az ajándékok felajánlása, a szomszédos államok megsegítése stb. mind olyan dolgok voltak, amiket előre be kellett jelenteni. A fejedelmek és a követek ügyességének volt köszönhető, hogy Erdély külügyi tekintetben bizonyos fokú önállóságra tett szert és szerencsés földrajzi helyzete révén az általános európai külügyi életbe is belekerült és igen fontos szerephez jutott. Az erdélyiek számára alapelvül szolgált, hogy a török érdekekkel soha összeütközésbe ne jussanak. Nagyon ügyes hintapolitikát űztek, amelynek folyamán ez akis ország Magyarországból részeket szerzett, nagyarányú diplomáciai tárgyalásokat folytatott idegen hatalmaságokkal, sőt ravasz fondorlatokkal saját akaratának is érvényt szerzett a törökkel szemben és amint már említettük, egy-egy várának átadását évtizedeken át folytatott halogatásával megakadályozta stb.

Ilyen körülmények között természetesen kiváló diplomatái nevelődtek fel, akik a legnehezebb ügyekben is feltalálták magukat és nagyobb országok érdekeit is kielégítően meg tudták volna védeni. A követek nevelése tisztán gyakorlati alapon ment végbe, mert arravalóságuk valószínűsége esetén a jelölt valamely követséggel elment Konstantinápolyba, hogy megismerje az ottani viszonyokat, az idegen követekkel való érintkezés módozatai stb. Körmönfont , nagyon ügyes embereknek kellett lenniök, hogy meg tudjanak birkózni a besúgásokkal és rágalmazásokkal, amelyek bizony napirenden voltak. Életük állandóan veszélyben forgott, mert a porta jól tudta, hogy a követek titkon kémkedéssel is foglalkoznak. A magyar követek és követjelöltek dicséretes önképzésének legszebb eredménye abban is megnyilvánult, hogy az idegen követek elismeréssel adóztak működésüknek.

A követségre Erdély legkiválóbb családjának tagjai ajánlkoztak. Dr. Bíró Vencel már említett művének kimutatása szerint számuk több százra rúg. Követek voltak például: Szalánczy János, Kemény János, Gyulai Mihály, Szarvaskendi Kendy Sándor, Nagy Máté, Torma Kristóf, Borsos Tamás, Toldalaghy Mihály, Sennyei Sennyey Pongrác, Mikó Ferenc, Ravazdy György, Kőrössy István, Sebesi Boldizsár, Réthy István, Nagybaconi Baló László és Mátyás, Alpestesi Balogh László, Bethlen Farkas, Récsei Boér Zsigmond, Sepsiszentgyörgyi Daczó György és János, Hallerkői Haller János, Nagyváradi Inczédy Mihály és Péter, Klobusiczky András, Tinkovai Macskássy Boldizsár, Vízaknai Nagy István, Székelyhídi Páskó Kristóf, Bolgárfalvi Sebessy Ferenc, Borosjenői Székely László, Somogyomi Thordai Ferenc és még sokan mások.

A főköveteket mindenkor a fejedelem nevezte ki. A főkövet neve után nevezték el a követséget és ő beszélt a fejedelem nevében, a melléje beosztott társköveteknek nem sok szerepük volt .Ezeken kívül voltak: adót, ajándékot vivő rendkívüli követek, internunciusok és postakövetek.

A főkövetek rendszerint Brassóból indultak ki. Az ünnepélyes követség számos emberből, lovakkal és kocsikból állott. A lovak száma néha meghaladta a százat. Kocsikon mentek, a főkövet és követtársa, a pénzes ládák, az ajándékok és egyéb tárgyak. A sólymok etetésére és szállítására minden pár mellé külön madarász került. A követekkel természetesen szolgák is mentek. A pénz őrzésére drabantokat vagy székelyeket rendeltek. Az egyik útvonal Brassón, Bukaresten, Ruszcsukon és a Kis-Balkán hegyláncolatán át vezetett Konstantinápolyba. A másik, távolabbi útvonal pedig Nándorfehérvárból indult ki és Nisen, Szófián és Drinápolyon át vezetett a török fővárosba.

Erdély konstantinápolyi állandó követét „kapitihá”-nak nevezték.

Ha a szultán táborba szállott, akkor a követnek is utána kellett mennie. A követek táborba szállásának okai lehettek: eleségszállítások és politikai körülmények. Ilyen okok miatt követek jártak a szultán vagy a török hadsereg táborában, a tizenöt éves háború folyamán és 1663-1664-ben Magyarországon, 1683-ban Bécs és Nándorfehérvár alatt, 1667-1669-ben Szalonikiben és Kréta szigetén, 1657-ben Sebessy Ferenc a Márvány-tenger mindkét partját bejárta, látta Rodostót és Tenedos-szigetét, Mikes Kelemen 1669-ben eljutott Larisszáig.

A török császárság területén kívül még a következő országokban fordultak meg Erdély követei: Angliában, Lengyel-, Francia-, Porosz-, Svéd-, Német- és Oroszországban, a tatár khánnál, a kozákoknál, a két Oláhországban és Frankfurtban. A tatároknál jártak: Székely István, Alpesi Balogh Máté és Tövisi Rácz György, a kozákoknál: Göcs Pál kétszer, Bolgárfalvi Sebessy Ferenc, Ujlaky László, Henter Ferenc, Horváth István, Lutz(Lucs) István, Tövisi Rácz György és Máriássy István, Franciaországban: Bethleni Bethlen Miklós, a Németalföldön: Marosnémeti Gyulay Ferenc és Mednyánszky György, Svédországban, Dániában, Hollandiában és Angliában: Schaum Konstantin, Svédországban: Jakabfalvy Miklós és Bolgárfalvi Sebessy Ferenc, Poroszországban: Kolosvári István, Frankfurtban: Kövér Gábor, Mednyánszky István, Oroszországban: Zabolai Miker Mihály, Tövisi Rácz György és Tövissi Dániel. Schaumm küldetésének célja például az volt, hogy ha az európai protestáns államok között szövetség jönne létre, abban Rákóczy Györgynek is helyet bizosítson. A követet mindenütt melegen fogadták: X. Károly svéd király kitüntetéssel fogadta, kihallgatást adott neki és módját ejtette annak, hogy Schaum többször értekezhetett a svéd kormány kiváló tagjaival. Stockholmból a dán királyhoz utazott hajón, elment Brandschaw hamburgi angol rezidenshez is, innen Hollandiába utazott, majd átment Angliába, ahol ugyancsak szívesen fogadták és Cromwellel is tárgyalt.

A követek közül a legfontosabb szerepet a konstantinápolyi „kapitiha” töltötte be. Egy személyben politikai és katonai megbízott volt, tehát a mai értelemben vett katonai attasé szerepét is betöltötte. Mint állandó követnek, feladata volt a „haza közjavára és megmaradására szorgalmasan vigyázni”, utána kellett járnia a portai viszonyoknak, ki kellett ismernie a vezető embereket, be kellett látnia a politikai élet minden körülményébe, mindezek alapján pedig jó tanácsokat kellett adnia az otthoniaknak. A hírszerzés éberséget kívánt, vádaskodások esetén a kapitihának magától és rögtön helyes felvilágosításokat kellett adnia, ha mulasztások történtek odahaza, ezeket szépítgetnie kellett, ha pedig megharagudtak valamiért Erdélyre, a felgerjedt indulatokat csillapítania kellett. Harsányi Jakab török diákról irják például, hogy igen szemfüles ember volt, utcán, piacon a divánülő vezérek házai előtt, mindenütt lehetett látni. Jártas lévén a török nyelvben, kereste a basák megbízott embereinek, cselédeinek, bejáróinak társaságát, hogy valamit kicsalhasson belőlük, s ha pletykát is felszedett, de élénk képét adta mindenkor az akkori süllyedt portai életnek, amelyben semmi sem volt bizonyos, mindig minden változott, amelyet azonban mégis ismerni kellett az erdélyi férfiaknak, mert számításaikból ki nem hagyhatták.

A kapitiha levelezésében gyakori volt a rejtjelezés. A jelentések kiterjedtek például: a basák beosztásában bekövetkezett változásokra, a basák egymás közötti civakodásaira, a magyar végvidékekre kinevezett basák egyéniségének jellemzésére, a török birodalom távolabbi részeiben, például Babilóniában előfordult eseményekre, az idegen követek beérkezésére és elindulására, idegen követekkel titkon való találkozásokra és ezek eredményeire, a velencei és a török hajóhadak mozdulataira, az erősségek minőségére, a tatárok és a kozákok mozgolódására, a magyar királyságbeli végvárak mentén előfordult eseményekre stb-re és mindenkor megjelölték azt is, hogy mit láttak és tapasztaltak személyesen és mit hallottak másoktól.

Íme néhány katonai vonatkozású példa a kapitihák jelentéseiből:

„A tatárok állapotjáról azt mondják kegyelmes uram, hogy Lengyelországban vadnak az kozákokkal együtt. Olyan hírt is beszélnek Kegyelmes Uram, hogy az pomerániai avagy prusciai herczeget hozták volna az lengyel királyságra, itt nem adnak hitelt annak, hogy így volna, Ngsd Klmes uram bizonyosban érti, mivel oda közelb Lengyelország….”

Fogadkoznak a kapithák például, hogy amit értenek, hallanak, igaz hűséggel meg fogják írni.

„Vagyon ilyen dolog- irják továbbá- holmi tatárok jöttek Keféből Krím felől hajókkal, azok azt beszélik itt, hogy az hánnak minden hadai készen vagynak Erdélyre, minden szándékok, mind muszka, mind kozák derék erőt ad az tatárnak Erdély ellen, az hán eddig is csak azok után várakozott, mert megindult volna. Egy emberséges görög is beszél tegnap, hogy muszkák, kozákok közül jött kalmárok is hirdették volna, hogy az muszka kozák tatárral Erdély ellen egy ligában volna…”

„Az hadra ez jövő holnapban indulnak innen az velenczések ellen mind a vízen s mind a szárazon, az híre az, kegyelmes uram, hogy az gályákkal az kapitán pasa megyen el, az szárazon való hadakkal az fővezér s jancsár aga megyen. Bizonyosan beszélik azt is kegyelmes uram, hogy az indiai császár nagy hadakkal megyen az Kazul pasára….”

Jósika Farkas kapitiha jelentett 1650 január 4-ről:

„Egyéb hírek felöl kegyelmes uram így tudósíthatom Nasgdat, hogy az gályák Kandiábúl az kik megmaradtak, elérkezének, de elég ha az fele jütt, az többi mind oda veszett huszonötezer emberrel együtt. Hogy az várat elvegyék az olaszoktól, nincs reménység, ki azt mondja,hogy az vezér maga megyen ez tavaszon oda, ki azt mondja nem lehet, mert az várost nem hagyhatják pusztán, hogy az idegen nemzetség felverje. Ez elmult napokban is tumultus volt az a császár udvarában az bosztandziok között és az császár nyolczig valót vágatott, hallottam azt is, hogy ha az vezér oda ment volna,őtet is megölték volna, noha klmes uram, nem késő, mert azt mint mondják, sem napját, sem óráját nem tudják, hogy nem sokára megölik..”

Földváry kapitiha jelentése 1651 június, július és szeptember havában ezekről a dolgokról számol be:

„A janicsárok lázonganak, a szpáhik sem akartak engelemeskedni és elmeni Kandiába. Írja, hogy a velencések ellen a hajók elindultak, volt a hajók között formára csinált öreg hajó 54, azután öreg mohona, az ágyúk száma ezeken a hajókon , egyiken-egyiken 80-80 ágyú a frenk formára csinált hajókon, kin negyven, kin 30, húsznál alább nem igen volt, sokban magam is jártam….azt mondják soha ilyen készülettel nem mentenek, három kaptán basát csináltak, mindeniket megkaftánozta az császár olyan formán, ha egyik elvész, mindjárt a másik álljon elé, ha ez is elvész, mindjárt az harmadik….., az olaszok is vadnak 40 öreg hajóval, kikben mondják vagy másfél száz, s kiben 200 ágyú vagyon..” A júliusi jelentésben a konstantinápolyi janicsárok és szpáhik zavargásáról és a kandiai háború veszteségeiről ír, majd szeptember 6-án a szultán ellen elkövetett merényletet írja le elég bőbeszédűen és érdekesen.

Balogh Máté és Harsányi Jakab 1656 május 17-i jelentésükben írják, hogy indiai követ érkezett a portára „sok szép drága marhákból álló ajándékokkal, de hogy követsége mi légyen, még nem tudhatták meg, csak sejtik, hogy a perzsák ellen kérnek támogatást”

Harsányi Jakab 1656 június 27-én az írta, hogy kalmárok hozták hírül, hogy mind a muszka, mind a kozák megbékültek egymással és a lengyelekkel és ezekkel együtt akarnak a svédek ellen menni. „Az elmúlt szombaton – írja – mely 16-a volt, az classis (hajóhad) az velencések ellen megindult, de azt hirdetik, hogy három vagy négy az hadi hajóknak a császári serailja mellett elromlott. Valóban nagy felfuvalkodással mene ellenek Kínán kapitán, mint Góliáth….Az anglusok bizonyos, hogy összevesznek az belgákkal újabban, mert alattomban az belgák segítséget adtak az spanyolnak….”- Azt is írja, hogy mostanság „igen tapogatva kell hinni, mert ritka madár a tökéletes hűség!”

A kapitha maga is kémeket fogadott és jó pénzen török benfentes tisztviselőktől is adatokat szerzett . Általában igen elfoglalt ember volt, akinek sok abaja akadt a hozzá beosztott személyzettel, a fejedelmi ház számára való vásárlásokkal stb-vel.

Nagy szerepet játszott a követek és a kapitiha mellett a tolmács, aki nélkül a kapitihák vagy a követek meg sem mozdulhattak volna. Később a magas porta tolmácsi hivatalt szervezett.

A tolmácsokra nézve érdekes tudnunk, hogy esküre és reverzális adására kötelezték őket, amelyben a tolmács megesküdött, hogy az útban és benn Konstantinápolyban a fejedelmi személyeket el nem árulja, a reá bízandó dolgokban igazán tolmácsol, másoknak semmit azokból el nem mond, amit hall, azt azonnal megjelenti, semmit másra nem magyaráz. Egy Juda nevű zsidó tolmácsról irja Dr. Bíró Vencel már idézett könyvében, hogy „az élő Istenre esküdött, aki a mennyet, földet s az azokban lévő minden állatokat teremtett, hogy a fejedelem és az ország tökéletes s vigyázó szolgája lesz. A fejedelem jóakaróinak, barátainak jóakarója, ellenségeinek ellensége lesz, titkon, nyíltan, intéssel, üzenettel senkivel egyet nem ért. A rosszat sem titkolja, hanem azt megjelenti. Amit a fejedelem, az ország, a követ szájába ad, azt semmi részében, cikkelyében meg nem változtatja, tehetsége szerint szóról-szóra tolmácsolja, semmit belőle el nem vesz, hozzá nem tesz, semmit ki nem beszél. „Mindezekben, - mondta Juda – ha valami csalárdságot, hamisságot vagy ártalmas dolgoknak megjelentésében személyválogatást néznék s valamit ezekben meg nem állanék, a föld engemet elnyeljen, a bélpoklosság reám szálljon, a guta megüssön, a vérfolyás reám szálljon, hírtelen halállal haljak meg és mind testestül, lelkestül elvesszek és Ábrahám kebelébe soha se jussak, a sínai hegyen kiadott Mózes törvénye eltörjön és minden írás, mely Mózes öt könyvében megíratott, összerontson és ha igaz nem leszek, töröljön engem az Adónáj és az ő Istenségének nagy hatalma!”

Igen nevezetes és évtizedeken át szereplő konstantinápolyi tolmács volt Zülfikár(Zulfikár), pécsi származású török. A követekkel és a kapitihákkal jó és rossz sorsban osztozott, azokkal együtt sokszor őt is szidták. A fejedelemtől évenkint 200 tallér fizetést kapott, továbbá egy nyestprémű mentét, 10 rőf selyem posztót, egy salavárinak való atlaszt stb. Ennek fejében mindenütt ott sürgölődött , ahol Erdély ügyeit intézték. A követtel együtt járt, leveleit lefordította, a fővezértől az erdélyi házba, innét a fővezérhez üzeneteket hordott, pénzkölcsön felhajtásában és vásárlásokban is segédkezett, fogadások alkalmával pedig tolmácsolt.

Idők folyamán még egy személy vergődött igen nagy jelentőségre a kapitihák mellett a közvetítés és a hírszerzés terén. Ez a külön tolmács , a csausz-tolmács volt. Már a török tolmácsok idejében is szokás volt, hogy a kapitiha külön törököt fogadott, akit az érintkezésben felhasznált. A hivatalos tolmács másnak is tett szolgálatot, rangosabb ember is volt, nem lakott az erdélyi házban, nem lehetett bármire, bármely órában járásra-kelésre, vásárlásra alkalmazni. A csausz mindig kéznél volt és a kapitihák hol csausznak, hol meg tolmácsnak alkalmazták. Évi fizetést húzott és esküt is tett.

Hogy pedig a tolmácsolásra állandóan legyen ember, aki akár otthon, Erdélyben, a fejedelmi udvarban iratokat tudjon fordítani, másrészt a követek és kapitihák mellett még a török császár előtt is tolmácsolni tudjanak a fejedelmek időnként „török diákokat” képeztek ki. Így nevezték azokat az ifjakat, akiket a fejedelmek Konstantinápolyba küldtek, hogy törökül tanuljanak és megismerjék a konstantinápolyi sajátságos viszonyokat. A török diákság életpálya lett, és ilyenek voltak például: Bethlen alatt Majtini András, I. Rákóczy György alatt Harasztosi Balázs, II. Rákóczy György alatt Romosz János, Harsányi Jakab, Apaffi alatt Rosnyai Dávid és Brankovics György. Nevük mellett ott díszelgett a „diák” szó, rendesen csak így nevezték őket: András diák, Dávid diák, György diák. A török diák a kapitihák jobb keze lett, ha kellett bevásárolt, ha kellett hírek után járt helyette és vagy a kapitihával, vagy nélküle, a török főembereket is látogatta, sokszor csak „imitt-amott tekeregvén” szedett fel híreket.

A külügyi személyzethez tartoztak még a portai postások, akiknek nemcsak a levelek ide-oda hordása volt a feladatuk, hanem az is, hogy mindent halljanak és lássanak útjuk közben és hogy segítsenek a kapitiháknak. A portai postaság rendes foglalkozás, életpálya volt. Sokszor szóbeli üzeneteket is bíztak rá, mert nem merték papirosra vetni a kényesebb természetű ügyeket. A postást a fővezér is fogadta és általa üzenetet is közvetített. Törökül is tudnia kellett, mert különben könnyen fennakadhatott. Esküre kötelezett ember volt, aki megesküdött, hogy az országnak igaz, tökéletes szolgája és tolmácsa lesz, és az ország kárára senkivel semmikor szövetkezni nem fog. Az Erdélyből Konstantinápolyba való utat lóháton tette meg mintegy két hét lefolyása alatt. Útiköltsége 16-20 tallér volt. A leveleket csomóba kötve vitte, amelyet atlasz védőbe burkoltak, vagy zacskóba kötöttek. A fontosabb iratokat azonban ruhájába rejtette. Mivel a postaság nehéz hivatal volt és mivel a postás ügyességétől, lelkiismeretességétől és gyorsaságától függött igen sokszor az ország sorsa, a fejedelmek illőképpen meg is jutalmazták őket. A postás nemességet, birtokot és elismerést kapott. Nemességet kapott például 1631-ben Marosvásárhelyi Kovács Péter, akinek címere ilyen: veres posztóval leterített kék (kékesszürke) lovon ül a postás skarlátszín ruhában, oldalán szablya, lábán sárga csizma, fején zöld sapka, kezében Erdély zászlaja (kék, piros, aranysárga), Erdély címeréből ott ragyog a Nap, ott világít a Hold, találó kifejezője annak, hogy éjjel-nappal tartó útjában állandó kísérője a Nap, amely egyre melegebb sugarával délre csalja, visszajövet pedig egyre ismerősebb, kedvesebb égbolt alá vonzza, kísérője a Hold, amely éjjeli útjában a sötétséget eloszlatja.

A postás útja veszedelmes volt és így sokszor érte szerencsétlenség, sőt nem egyszer élete is kockán forgott. Megesett, hogy a postást elfogták, leveleit elszedték, őt magát pedig a Dunába vetették . Ezek a körülmények voltak azután okai annak, hogy erre a veszedelmes szolgálatra nem igen voltak jelentkezők.

Végül néhány szó a török hírszerzésről. A magas porta küldöttjei rendszerint a „kapudsik” és a „csauszok” voltak. Mivel azonban ezek rosszul működtek a hírszerzés terén, nem voltak elégségesek a szultánok számára. A szultánok tehát az erdélyi fejedelmekkel és más uralkodókkal kötött szövetségeikben, egyes városokra mért kötelezettségekben nagy súlyt vetettek arra, hogy ezek tudósítsák őket mindenről a mit a keresztény fejedelmek felől megtudtak. Már Zápolyát is ilyenre kötelezték. Konstantinápolyban pedig, amely a legszövevényesebb diplomáciai mesterkedések színhelye volt, és ahol az orosz, kozák, tatár, német, angol, francia, svéd, holland stb. követek tartózkodtak, inkább az egymás ellen fondorkodó és acsarkodó követek előadásaiból tájékozódott a magas porta, mert az ellenfelek, ősi szokás szerint, kifecsegték egymás titkait, gyengéit és szándékait.