VII. Kémek a száműzött Rákóczi körül

A nyolc évig tartó kurucháború alatt II. Rákóczi Ferenc állandóan főhadiszállásán, hűséges emberei, katonái között élt, s így a bécsi kormánynak nem igen volt alkalma arra, hogy kémeit a fejedelem közvetlen környezetében elhelyezhesse. Rendszeres kémszolgálatról ebben az időben különben sem beszélhetünk mg. Rákóczi tartózkodási helyeiről a bécsi udvar úgyszólván napról napra tájékozódva lehetett hadifoglyok és szökevények révén, hiszen a fejedelem minden alkalommal méltóságát megillető nagy kísérettel, nyíltan utazott mindenfelé.

Amikor azonban 1711. február 21-én Magyarországot végleg elhagyta, s egyelőre Lengyelországban telepedett le, kétszeresen érdekelte a bécsi udvart és az udvari haditanácsot, hogy Rákóczi külföldön hol van, mit csinál? Az országban a nyugalom a szatmári kibékülés után helyreállott, de Bécs jól tudta, hogy a nemzet, - bár nem követte Rákóczi szándékát a háború folytatására – hanem szívesen fogadta a Károlyi és Pálffy között kötött békét, lelkében mégis visszasírja fejedelmét, akinek személyi varázsa azután sem szűnt meg. Egy ideig még reménykedett Bécs, hogy a fejedelem mégis el fogja fogadni a szatmári békében biztosított kedvezményeket, visszatér és leteszi a hűségesküt. Amikor azonban meggyőződött arról, hogy a fejedelem hajthatatlan, elveit semmi körülmények között sem hajlandó feladni és nem mond le erdélyi fejedelmi címéről, érdeke volt megtudni Rákóczi szándékát és a külföldi hatalmakkal szőtt titkos terveit.

Mindezt csak kémek útján tehette, mert Rákóczi és bujdosótársai a lengyel király oltalma alatt, lengyel földön vendégjogot élveztek, tehát osztrák megbízottaknak Rákóczi körül való ólálkodása feltűnő lett volna és esetleg nem kívánatos bonyodalmakat idézhetett volna elő Bécs és Varsó között.

Próbáltak ugyan lengyel embereket megvesztegetni, így egy Ribinszky nevű egyénnek 200.000 forintot is ígértek, ha Rákóczit és Bercsényit elteszi láb alól, de sem ő, sem pedig Rákóczi egyik vendéglátó gazdája, Lubomirsky herceg, akinél szintén tapogatóztak ez ügyben, nem volt erre az aljasságra kapható. A merényletterv ki is szivárgott, amire Rákóczi jó barátja és pártfogója Szieniawszki herceg, zsoldos katonaságából 60 embert bocsátott egy kapitány vezetésével Rákóczi rendelkezésére és őrzésére és nagyon lelkére kötötte, hogy sohase hagyja el egyedül szállását, különösen pedig ne csináljon egyedül vagy kis kísérettel távolabbi vadászkirándulásokat a Javorovot környező hatalmas erdőségekben.

A bécsi udvari haditanács azután más módon igyekezett Rákóczihoz férkőzni. Kieszközölte a lengyel kormánytól, hogy gróf Wallis császári tábornok Lengyelországba utazhassék, hogy a Rákóczival kibujdosott tiszteket nyíltan felszólítsa és rábeszélje a császári hadseregbe való belépésre. E küldetésben gróf Wilczek varsói osztrák követ is buzgón támogatta. Wallisnak sikerült is néhány tisztet a visszatérésre bírni, de ezenfelül más, titkos terve is volt. Magával vitt egy Scholtz nevű kapitányt, akinek Wallis támogatásával kellett volna Rákóczi környezetében valakit találni, aki a fejedelmet láb alól eltegye. Tervüket nekik sem sikerült végrehajtani. Találtak ugyan Rákóczi környezetében egy embert, Hartl Jánost, aki császári kapitányból lett kuruc ezredessé és aki meghallgatta s talán el is vállalta a titkos megbízatást, de nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Belsejében mégis Rákóczi híve volt, de különben sem lett volna már ideje Rákóczi, vagy Bercsényi közelébe férkőzni, mert a fejedelem francia orvosa , Dupon, valahogy megneszelte a dolgot és bizalmas embere útján azonnal tájékoztatta Bercsényit mindenről. A főgenerális egyik levelében (1711. július 31.) sürgősen értesítette Rákóczit a merénylet tervéről. A francia tudomása szerint a bécsi kormánynak három megvesztegetett embere igyekezett Rákóczi közelébe férni, egy apát, egy előkelő asszony és a fent említett Hartl ezredes. Az ügy azonban kipattant s a kémek gyorsan kereket oldottak. Savoyai Eugen herceg, az udvari haditanács elnöke, egyébként sem helyeselte a merénylettervet, sőt egyik levelében undorodva utasította el a titkos politikának ezt a Rákóczi ellen irányuló aljas eszközét.

Wallis ezután még egy próbát tett. Tíz alkalmas császári tisztet és hat dragonyos katonát szeretett volna megbízni Rákócziék ártalmatlanná tételével. Úgy tervezte, hogy ez a mindenre elszánt kis csapat álruhában egyenkint lépi át a lengyel határt, letelepszik Jaroslau-Javorov között kis falusi zsidó kocsmákban, azzal az ürüggyel, hogy orosz szolgálatba akarnak lépni s várják a beosztásukra vonatkozó parancsot. A fejedelem környezetében is volt egy bizalmas emberük, aki állandóan tájékoztatta volna őket Rákóczi és emigránsai minden lépéséről. Wallis azonkívül még 100 lovast akart készen tartani a San-folyó határszéli átkelőinek őrizetére, hogy ha sikerül Rákóczit és Bercsényit elfogni, e lovas csapat azonnal átvehesse őket.

Ez a vakmerő tervezgetés is csak terv maradt, mert Savoyai Jenőnek fent említett elítélő nyilatkozata után Wallis altábornagy sem akart többé ilyen, katonához nem méltó ügyekkel foglalkozni.

Rákóczi igyekezett Lengyelországban feltűnés nélkül élni, fejedelmi címét nem használta, leginkább Sárosi gróf álnév alatt utazott. Danzingban hosszabb ideig, mint orosz tiszt bérelt szállást. A bécsi udvar itt is mindenütt értesült a fejedelem tartózkodási helyéről. Bár többé már nem foglalkozott azzal a gondolattal, hogy ártalmatlanná tegye, de titkos megbízottak útján igyekezett neki nehézségeket okozni külpolitikai terveiben. Rákóczi Lengyelországból Berlinbe akart utazni, hogy I. Frigyes királlyal magyar ügyekben személyesen tárgyaljon. Amikor a bécsi udvar, titkos megbízottjai útján, erről értesült, azonnal közbelépett Berlinben. A titkos tárgyalások eredménye az lett, hogy a porosz király, bár udvariasan, mégis arra kérte Rákóczit, hogy nem jöjjön Berlinbe, mert a közelgő császárválasztás miatt a porosz udvart kellemetlen helyzetbe hozhatná.

Franciaországi tartózkodása alatt Rákóczinak nem kellett kémektől tartania. Bécs keze odáig nem ért el. A spanyol örökösödési háborút befejezték, a Habsburg- és Bourbon-házak kibékültek. Rákóczi élete mindaddig nem nagyon érdekelte az udvari haditanácsot, amíg kezdetben a párizsi udvar zajos környezetében, majd a grosboisi kamalduli kolostor zárkózott csendjében töltötte napjait. Csupán akkor kezdtek Bécsben ismét foglalkozni a száműzött fejedelemmel, amikor a török külpolitika érdekkörébe keveredve, Törökországba költözött. Ezzel a lépésével Rákóczi újból a tevékenyebb diplomáciai és hadi politika mezejére lépett, és azáltal, hogy a fenyegető osztrák-török háborúban a törökök oldalán készült szerepet vállalni, személyének megfigyelése megint rendkívül fontossá vált.

Rákóczihoz törökországi tartózkodási helyein könnyű volt hozzáférkőzni, főleg életének utolsó állomásán, Rodostón. A fejedelem jóhiszemű alaptermészeténél fogva mindenkivel szóba állt és komolyan tárgyalt, aki neki olyan terveket hozott, amelyeknek segítségével látszólag az európai politikába való újra bekapcsolódását remélte. Ez volt az oka, hogy igen sok kalandor jutott közelébe, akik vagy önző egyéni céljaik érdekében akarták a könnyen hívő fejedelmet lépre csalni, vagy pedig, mint Bécsből pénzelt ágensek igyekeztek terveit kipuhatolni és sietve közölni azokat megbízójukkal.

Az elsők közé tartozott Boissiméne francia ezredes, a szédelgő kalandor áldiplomata, aki állítólag a spanyol király és miniszter. Alberoni nevében ígért Rákóczinak hathatós támogatást, hajóhadat, hadsereget. Közben kiderült, hogy az ezredesnek erre semmi meghatalmazása nem volt, s amikor hazugságait már nem tudta leplezni, gyorsan eltűnt Konstantinápolyból.

A passarovici béke után Wirmont gróf táborszernagy nagy fénnyel és pompával vonult be Konstantinápolyba, mint a bécsi kormány első török nagykövete. A Konstantinápolyi osztrák követség volt ezután a Rákóczi életét megfigyelő kémszolgálat központja. Wirmont kémjeinek nem volt nehéz a feladatuk, hiszen a rodostói kis magyar kolónia élete egyszerű volt és semmi veszélyt nem rejtegetett a mindjobban hatalmasodó Habsburg-birodalom számára. Mégis szükségesnek tartották figyelemmel kísérni Rákóczi minden lépését. Wirmont után Dirling, majd Thalmann került Konstantinápolyba. Hű szolgái voltak a császárnak, de hiába keresnénk bennük gyűlöletet a száműzött magyarok iránt. Rákóczi udvarának egy ellensége volt csupán Konstantinápolyban, egy Theyls nevű, jellemtelen hollandus, aki Európának majdnem minden nagyhatalmasságát végigszolgálta s most, mint osztrák követségi titkár, igyekezett érdemeket szerezni magának. A rodostói viszonyokról őt egyrészt Rákóczi török tolmácsa, Musztafa, a bajor eredetű renegát, másrészt Cachod páter, galatai jezsuita s még néhány konstantinápolyi egyházi férfi tájékoztatta. Ezek a mohamedán törökök között éltek s a német-római császárban a kereszténység világi fejét tisztelték, tőle állandóan pénzsegélyt kaptak, tehát mindenkit, aki a császárnak ellensége (így Rákóczit is) ellenségüknek tartottak. Ezekkel a fejedelem ugyan nem igen beszélt politikai terveiről, tehát a konstantinápolyi osztrák követség nem igen tudott meg tőlük semmi különöset. Működésük inkább arra szorítkozott, hogy megfigyeljék az emigránsok levelezését és a lehetőség szerint megnehezítsék honfitársaikkal való érintkezésüket.

Ez sikerült is nekik. Rákóczi nemcsak, hogy nem levelezhetett közvetlenül Magyarországgal, de még csak másod-harmad kézből sem kaphatott közvetlenül híreket. Francia, hollandus vagy bécsi nyomtatott lapokat is csak nagy késedelemmel kapott. Ez az elszigeteltség volt az oka, hogy Rákóczi például egyik legbuzgóbb híve, Csáky Mihály leányának házasságáról csak nyolc év múlva értesült.

Az öregedő fejedelem utolsó éveiben még jobban hajlott arra, hogy előtte gyönyörű terveket csillogtató szélhámosokkal tárgyaljon s azokat kegyeibe fogadja. Ezek a kétes jellemű urak visszaélve a fejedelem jóságával, részben a bécsi, részben pedig a többi európai udvar számára teljesítettek Rákóczi körül jól megfizetett kémszolgálatot. Különösen két ember játszott e vonatkozásokban szomorú szerepet Rákóczi utolsó éveiben. Az egyik egy dán származású hadmérnöktiszt volt, Bohn Pál Vilmos. Ügyes, munkaszerető ember, akit Rákóczi titkárának fogadott és szívesen beavatta különféle nagyszabású haditerveibe, mert a mindinkább fogyó rodostói udvartartásban ő volt az egyedüli, aki még csatatervek rajzolásához is értett. Bohn azonban Rodostóba érkezésekor azonnal felajánlotta szolgálatait a császári követnek is és mint „duplakém” kötelességét mindkét megbízója irányában pontosan teljesítette. A Rákóczi által neki tollba mondott minden levelet sietett lemásolni s ha nem akadt más jelenteni valója, óvatlan pillanatokban a fejedelem dolgozóasztalán és könyvtárában található régebbi okmányokat is lemásolta és elküldte Bécsbe.

Bohnnál sokkal nagyobb méretű és veszélyesebb kalandor volt ugyanebben az időben Rákóczi közelében a francia Vigouroux, aki előbb XIV. Lajos, majd Nagy Péter orosz cár seregében szolgált és ott állítólag ezredességig vitte. Azután Ausztriában selyemgyárat alapított. Amikor azonban Franciaországba hazatért, ott le akarták tartóztatni, mivel elárulta a selyemgyártás titkát az osztrákoknak s ezzel tönkretette ezt a virágzó francia ipart. Vigouroux tehát jobbnak látta hazájából elsietni, s rövid idő múlva már Rodostóban találkoztunk vele. Hamar rájött mind ő, mind Bohn és egy harmadik kisebb jelentőségű kém- Baraillon – is arra, hogy miképp lehet a legjobban Rákóczi kegyeibe férkőzni. Mindhárman egyszerre áttértek a rodostói kápolnában a protestáns hitről a fejedelem vallására s gondoskodtak arról, hogy Rákóczi e lépésükben magasabb rendű lelki motívumokat találjon, amelyek révén személyüket magához emeli.

Vigourux az embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, aki minden helyzetben fel tudta magát találni. Erőszakos, amellett éles eszű, sima modorú, előrelátó és jó emberismerő volt. Furfangos, minden hájjal megkent szélhámos, aki egész Európát bekalandozta, mindenütt otthon volt és kitűnően értett ahhoz, hogy mindenkori kenyéradó gazdájának szája íze szerint beszéljen. Annyira levette a lábáról Rákóczit, hogy az rövid idő múlva teljesen bizalmába fogadta, sőt megetette őt a rodostói kolónia anyagi és közigazgatási ügyeit intézni hivatott tanács elnökévé. A szegény, szomorú magyarok közül csak Ilosvay Jánost téveszthette meg és fonhatta hálójába, míg a többiek kezdettől fogva bizalmatlanul, sőt ellenségesen figyelték minden lépését és mély fájdalommal állapították meg, hogy Rákóczi mennyire félreismeri ezt a gyanús udvaroncot: „Mindennel azt akarja elhitetni, hogy mindent tud és mindent látott” – írja Mikes Kelemen. – „Ha húszat szól, tizenkilenc szava hazugság ennek a sokbeszédű, síknyelvű sehonnainak.”

Ez a francia szélhámos is, alig hogy megmelegedett a rodostói udvarban, sietett Konstantinápolyba Dirlling osztrák követhez, hogy szolgálatait neki is felajánlja. Ettől kezdve állandóan értesítette őt Rákóczi és a törökországi francia követ levelezéséről. Azt is ajánlotta az osztrák követnek, hogy küldje fel őt Bécsbe, hogy ott részletesen beszámoljon Rákócziról, de ez a terve nem sikerült. Amikor azután Rákóczit rábírta, hogy küldje őt titkos megbízással Berlinbe, ott igyekezett a berlini osztrák követet önző terveinek megnyerni és a császárnak teendő szolgálatai fejében grófi rangot, megfelelő birtokot kért. De itt sem hallgattak reá. Rákóczi később Lengyelországba küldte Vigouroux-t, majd onnan ismét Poroszországba különféle megbízatásokkal. Vigoruroux a kalandorok természetes könnyedségével lépett fel mindenütt, de nem csak Rákóczi üzeneteit adta át az arra hivatottaknak, hanem alkalmas helyeken saját értékét és kellő fényben csillogtatta s főleg az osztrák követek előtt hangoztatta mindenütt, hogy mennyire ügyel ő Rákóczi minden lépésére és franciaországi kapcsolataira. A francia kalandor, hogy jövőjét biztosítsa, Rákóczi érdekeit hidegvérrel feláldozta és a fejedelmet a bécsi kormány előtt még feketébbnek rajzolta, mint ahogy eddig látták.

Rákóczi minderről nem tudott semmit s bőkezűen ellátta pénzzel az „ő érdekében” külföldet járó megbízottját. Talán élete végéig sem sejtette, hogy Vigouroux hűségesebben szolgálja ellenségeit, mint őt.

Élete utolsó éveiben még egy nagyszabású kalandorral volt Rákóczinak dolga, Bonneval pasával, aki előkelő francia gróf volt, később császári tábornok, végül pedig török pasa lett és ebben a minőségében igyekezett Rákóczit egy francia-török védő- és támadó-szövetség kalandos tervébe fonni. Rákóczi, Bonneval felügyelete alatt Bohnnal rajzoltatta a Budavára felé irányuló hadműveletek tervrajzait és azután Bohnt küldte Párizsba, hogy megnyerje a francia kormány hajlandóságát az Isztrián keresztül tervezett hadműveletek céljaira.

Bohn azonban ekkor már látta, hogy Rákóczi napja végleg leáldozott, és a betegeskedő fejedelem testi ereje is hanyatlik. Ezért előbb Konstantinápolyban átvette Thalman osztrák követtől titkos szolgálatai jutalmául a császári alezredesi kinevezést, azután pedig az egész Bonneval-féle tervet, és Rákóczi tanácskozásait Villeneuve követtel, hidegvérrel kiteregette nemcsak az osztrák követ, hanem az orosz megbízott előtt is. Szép reményei azonban nem valósultak meg és kémkedése alatt szerzett vagyonát sem élvezhette, mert amint Franciaországba ért, gyanús üzelmei miatt a Bastilleba zárták.

A fejedelem 1735. április 8-án bekövetkezett halála után a kis rodostói kolónia elvesztette jelentőségét s az osztrák hatóságok csak akkor foglalkoztak a magyar emigránsok ügyeivel, ha Moldva vagy Erdély felől gyanús forradalmi mozgolódásokról kaptak hírt.

A bécsi Kriegsarchív iratai között több levelet találtunk, amelyekből kitűnik, hogy a bécsi kormány nemcsak Rodostóban élő titkos megbízottaitól kapott adatokat a fejedelemről, hanem kémeivel megfigyeltette főleg Havasalföldet és a Duna déli szakaszával határos területeket. A bujdosó kurucoknak ugyanis Havasalföld különböző városaiban voltak megbízottaik, akik újabb felkelés számára szerettek volna ott sereget toborozni.

Már a fejedelem életében 1717-ben, volt ilyen próbálkozás, amikor Esterházy Antal tábornagy egy tatárcsapat segítségével igyekezett Máramaros megye felöl betörni abban a hitben, hogy a nemzet újból talpra fog állni Rákóczi nevének varázsára. De ebben csalódott. Az ország lakossága békére vágyott s maga űzte ki a Kelet-Kárpátok szorosain leereszkedő tatárokat. Később Csáky Mihály altábornagy volt a havasföldi magyar emigráció központi vezetője, akinek mozgolódását az osztrák kormány állandóan megfigyeltette. Főleg török és görög kereskedők vállalkoztak arra, hogy a magyar emigránsok viselkedéséről beszámoljanak. Rákóczi nevének hihetetlen varázsára jellemző, hogy nincs ezek között a Bécsben ma is megtalálható hírek között egy sem, amely ne foglalkoznék a fejedelem személyével.

Ezek az alkalmi kémek Rákócziról persze csak annyit tudtak, hogy Rodostótól nem mozdul ki, ott csendben él, de már 1734-ben leplezetlen örömmel jelentették, hogy Rákóczi halálosan beteg, sőt talán már meg is halt.

Amikor 1735-ben a Pero-lázadás név alatt ismeretes forradalom kitört Békés megyében és annak paraszt vezetői Rákóczi Ferenc nevével szólították hadba az elégedetlen szegénységet, Bécsben jogosan féltek attól, hogy Rákóczi valóban újból közeledik a magyar határ felé. Érdekes és a tömegszuggesztióval magyarázható idegesség jele, hogy az 1734. évtől származó erdélyi kémjelentésekben ismételten felbukkan az a megbízhatónak mondott hír, hogy Rákóczi már a határon van és nagy, rendes csapatok közelednek Magyarország és Erdély felé.

Gróf Wallis altábornagy 1734. január végén Nagyszebenben tartózkodott s onnan küldte a következő érdekes jelentést Bécsbe. Egy Dukas Péter nevű oláh bojár-fiú útlevelet kért és kapott tőle, hogy tanulmányai folytatására Olaszországba, közelebbről Páduába, vagy Velencébe utazhasson. Ez a fiatalember nagyon gyanús volt neki, de nem volt oka arra, hogy az útlevelet megtagadja. Hogy mégis tájékozva legyen olaszországi életéről, utasította bukaresti megbízottait, hogy mindazokat a leveleket, amelyeket Dukas Péter ott élő fivéréhez küld, bontsák fel és azok tartalmát közöljék vele. A levelek érdekes tájékoztatást nyújtottak nemcsak az olaszországi állapotokról, Villars marsall és Savoyai Jenő tárgyalásairól, hanem Rákócziról is. Az egyik levélben ezt olvashatjuk: „Hallottam valamit Rákóczi felől. Képzelhetitek, hogy milyen félelmet állottam ki. A magyarok felkelésre készen állnak. A rácok is azt üzenték Rodostóba, hogy itt az ideje, hogy a hazát megmentsék. Dávid gróf (?) már készülődik, úgy hogy csak titokban lehet velük érintkezni. Magyarországban és Erdélyben most kevés csapat van, de a németek igen szaporítják seregeiket.”

Ugyanez év áprilisában Dukas már valamiféle megállapodásról is küldött jelentést, amely szerint: „annak a rodostóinak” Erdélyt és Oláhországnak az Olt-folyón túl eső részéig való területét adnák át.

Ugyancsak Wallis grófhoz érkezett 1734. júliusában egy jelentés Viddinből, amely szerint az oroszok nagyon megverték Ghazi Ahmed pasát. Kíséretében volt állítólag a fiatal Rákóczi is. Máriássy Ádám kuruc ezredes és a többi emigráns mozgolódásait Wallis altábornagy pontosan megfigyelte. E kémjelentésekbe sűrűn szerepel Tury Ferenc és testvéreinek neve.

Természetes, hogy e sok kémjelentésnek fele sem volt igaz s a legtöbb kém bizonyára csak azért jelentett mindenfélét, hogy ezért pénzt kapjon. Wallisnak egy Jeremiás Kristóf nevű örmény kéme is volt, aki 1735. április 9-én azt a fantasztikus hírt közölte Wallisszal, hogy Máriássy Ádám és egy Volkovszky nevű szepességi ember csapatokat gyűjtött és Konstantinápoly felé vonul, hogy ott a törökökkel egyesülve a nagyvezír parancsa alatt hadba szálljon a perzsák ellen.

A bizonytalan és minden megmozdulástól félő ideges külpolitikai hangulatra jellemző, hogy még komoly katonaemberek is elhitték azokat a kalandos híreket, amelyeket titkos ágenseiktől kaptak. Báró Vetésy gyalogos ezredesnek Pestről Bécsbe küldött jelentése 1734. március 3-án közli egy bizalmas emberének következő híradásait: „Egész Erdély talpon áll, mert Rákóczi már a határon van 48.000 reguláris emberrel. Bonneval vezeti őket. A nagybányai pénzverő egy örmény kémet küldött táborukba. Ez azt jelenti, hogy sok ágyújuk, lőszerük, 300 szekerük van, sőt már be is törtek Erdélybe. Hogy nem sikerült nekik Szamosújvárt megvenni, annak az az oka, hogy a mély folyón nem tudtak keresztülgázolni. A malcontensek Máramarosba akarnak törni. A kievi palatinus csapatokkal Nadvornánál áll. Egy harmadik csoport Munkács ellen készül, Nagybányát tehát ki kell üríteni. Mi igyekezünk tartani magunkat, de sok a lamentáció, 200 emberünket a törökök már levágták. A kálvinisták nagyon jókedvűek, mert az ellenség védelmezni fogja őket. Újabb hírek szerint az ellenség a nagy hó miatt Chotinba szorult.

Ha nem lett volna fegyveres kíséretem, a csőcselék bántalmazásától alig tudtam volna megmenekedni. Nagy nehezen jutottam Debrecenig. A lakosság sehol sem adott szállást és szemembe mondta, hogy védőjüket, Rákóczi fejedelmet várják. Hadseregünkben is nagy a rendetlenség, még a Károlyi huszárezred legényei is rabolnak és garázdálkodnak.”

A magyar hadtörténet lapjain hasztalan keressük az 1734. évi erdélyi hadjáratának olyan eseményeit, amelyekbe a fent vázolt mozgalmak beilleszthetők. Kelet-Magyarország és Erdély abban az időben ugyan állandóan forrongásban volt, tehát valószínű, hogy császári szolgálatban álló egyén utazásai közben a magyar hatóságok, katonaság és lakosság részéről nem sok jóban részesült. Ilyen nagyszabású kuruc betörésről abban az időben már szó sem lehetett és a szegény magára hagyott fejedelem akkor már csendesen közeledett elmúlása felé.